Amikor kézbe veszek egy könyvet, akkor azt az elolvasása előtt mindig átpörgetem, megtapogatom, megnézegetem. Így szúrt szemet rögtön a kötet különös szerkezete, miszerint az egyik fele az azelőtt a másik fele pedig az azután alcímet viselte. Ez már eleve kissé vészjóslóan hangzik nemde? Úgyhogy nem kellett hozzá sok gógyi kikövetkeztetnem, hogy itt valami nagy dolog fog történni, és ahogy elkezdtem a történetet olvasni, egyre jobban kezdett hatalmába keríteni az a furcsa érzés, hogy ez a valami nem is olyan biztos, hogy jó dolog lesz.
A történet középpontjában Miles Halter, alias ”Pufi” áll, akinek a hobbija - lehet, hogy csak számomra bizarr (?) - híres emberek utolsó mondatainak gyűjtése. Miles középiskolás évei unalmasan és magányosan teltek, ezért kérésére szülei egy floridai bentlakásos iskolába íratták, ahol reményei szerinte majd megtalálja a „Nagy Talánt”. Jól is indult a dolog, mivel rögtön sikerült is barátokra lelnie az Ezredes, Alaska és Takumi személyében. Az Ezredes egy nagyon okos, magabiztos, kissé szarkasztikus, igazi odamondós típusú srácnak ismerhettük meg, aki nem csak a csapat irányítója, de egyben Pufi szobatársa is volt. Alaska pedig egy pimasz és szexi lány volt, aki hangulatváltozásairól volt híres, de hiába volt felváltva barátságos és zárkózott is egyben, mindezek ellenére mégis sikerül elvarázsolnia Pufit. A csapat harmadik tagja egy japán fiú Takumi volt, akinek sajnos sikerült a történet végéig tökéletesen közömbösnek maradnia a számomra.
A könyv eleje jól kezdődik. Pufi a többiek segítségével megismeri, hogy mi a barátság, a hűség, a barátokkal való közös balhézás izgalma, a pia, a szex, a költészet és a szerelem. De aztán történik valami, és egycsapásra gyökeresen megváltozik mindenkinek az élete.
Mindegyik szereplőt szerettem, de különösen az Ezredest. Pufira és barátaira sok minden volt mondható, de hogy sekélyesek lettek volna, az semmiképp, hiszen meglehetősen mély és gazdag érzelemvilággal rendelkeztek. A szerző rendkívül jól bemutatta Pufi jellemfejlődését, melyben kezdetben kissé visszahúzódó és csöndes fiúnak ismerhettük meg, aki aztán a megfelelő környezetben és barátok térsaságában szinte kinyílt, magára talált és mintha a könyv végére sikerült is volna megtalálnia a saját belső békéjét.
A könyvben jelen van a szenvedés, a veszteség és a gyász, és véleményem szerint mindezeket a szerző rengeteg humorral és a fiatalok - számomra már túl merésznek is számító - iskolai balhéinak az izgalmával próbálta ellensúlyozni, amely érzések egyvelegével tulajdonképpen maradandó hatást is ért el az olvasónál.
A könyv üzenete, melyben arra keressük a választ, hogy „hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusból?” küzdelem árán vagy inkább a gyorsabb és könnyebb utat választva? vagy, hogy „Mi okunk van a reményre”? - nagyon tetszett. Olyan kérdések ezek, amelyek valóban elgondolkodtatnak és amelyek mellett nem lehet érzelem nélkül elmenni, és nem csak a tizenéveseknek, hanem nekünk, felnőtteknek sem.
Értékelés: 5/4,5
Kiadó: Gabo Kiadó
Eredeti cím: Looking for Alaska
Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás
Oldalszám: 248
