A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi dráma. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: családi dráma. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szept. 20.

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája

„Igen, szerettem az életemet, és az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez a pénz mindent tönkre fog tenni. Mit adhatott volna nekem?”

Biztos vagyok benne, hogy mindenki hallotta már azt a régi bölcsességet, miszerint a pénz nem boldogít, ami elég közhelyesen hangzik, de véleményem szerint mégis igaz. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne több milliót nyerni  a lottón. Mondjuk pont annyit amiből nevetve vehetnék magunknak egy házat Franciaországban vagy/és egy kis romantikus vityillót (kacsaláb nélkül) egy tengerpart közeli kis városkában. Nos Jocelyn Gourbette-nek mindez a lehetőség megadatott és ennek ellenére ő mégsem élt vele.

Jo és Jocelyn Guerbette már huszonegy éve élték együtt eseménytelen és meglehetősen érdektelen életüket egy viszonylag kicsi városkában. Jo a Haagen-Daasban dolgozott, Jocelynnek pedig egy rövidáruboltja volt, amit abban az évben lett az övé, amikor összeházasodtak. Jocelyn 47 éves volt, három gyermeket szült, de az egyiket a szülésnél elvesztette. 

Jocelyn húszéves korában arról álmodozott, hogy divattervező lesz Párizsban, de az anyja halála, és két évre rá az apja betegsége miatt minden álmáról le kellett mondania. Pedig fiatalkorában sokat ábrándozott, többek között egy fehér lovon érkező királyfiról, meg Jonny Deppről és Kevin Costnerről is, mégis a kissé pocakosodó és kedves szavakat fülébe suttogó Jo kötötte be végül a fejét. Jo és Jocelyn szerették egymás, évente kétszer elmentek nyaralni és bár voltak köztük nézeteltérések - Jo sokszor bánt durván a feleségével és gyakran bántotta meg őt indokolatlanul -, ennek ellenére Jocelyn mégis elégedett volt az életével és mindent megbocsátott a férjének. És bár a kettőjük közötti szikra már rég kialudt, ő mégsem panaszkodott, úgy szerette az életét ahogy volt.
Egy szép napon aztán hatalmas szerencse érte, az ő számait húzták ki a lottón, és Jocelyn ahelyett, hogy mindezt világgá kürtölte volna megtartotta magának, nem mondta el senkinek, még a családjának sem. Igazság szerint fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, hogy mit kezdjen ezzel a rengeteg pénzzel. Félt és tele volt aggodalommal a lehetséges következményektől, ugyanakkor egy idő után, amikor már hozzászokott a sok pénz gondolatához, listákat kezdett el gyártani magában, hogy mire lenne szüksége, és hogy mi lenne az első, amit megvásárolna. De csak gondolatban játszott el ezzel a lehetőséggel, ténylegesen hozzá sem nyúlt a pénzhez, pedig más az ő helyében biztosan megtette volna.

Bevallom én azt hittem, hogy ez a könyv majd egy olyan milliomos nőről fog szólni, aki lubickolni fog a nyereményében, ezzel ellentétben azonban egy teljesen hétköznapi és az életével elégedett háziasszonyról olvashattam. Pedig a könyv elején meg voltam győződve arról, hogy Jocelyn élni fog majd a pénz adta lehetőségekkel és költekezni fog. Először is világ körüli útra fog indul - természetesen egyedül -, ahol majd megvalósíthatja önmagát, és ahol majd ha szerencséje lesz, megismerkedik a saját mesebeli hercegével, aki miatt majd otthagy csapot papot, amit aztán majd később jól megbán… De persze ez nem így történt. Ez a sztori túl kiszámítható és unalmas lett volna, ennél azért Grégoire Delacourt sokkal ütősebb történetet írt. Az erkölcsi tanulsága azonban az én általam elképzelt történetnek is ugyanaz lett volna mint Felacourt regényének, nevezetesen, hogy pénzért nem lehet boldogságot vásárolni. Persze ez az állítás kissé sarkosítva van, hiszen egyértelmű, hogy a pénz és a boldogság között van némi összefüggés, de mindez sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy azt első blikkre gondolnánk. Mindenesetre tény, hogy a boldogság egyik akadálya a többre vágyás, amely hibába bevallom én is gyakran beleesek, de az vesse rám az első követ, aki nem álmodozott még arról, hogy milyen jól is élhetne havi xxxx fixel (a fantáziátokra bízom, hogy mennyivel, hiszen mindenkinek vannak álmai). Természetesen Jocelynnak is voltak álmai, de ő úgy gondolta, hogy olyan életet él, ami illik hozzá, és amiben jól érzi magát. És ha mindez megvan neki, akkor minek is vágyna többre? És tulajdonképpen ez a történet lényege.

Nem szeretnék, és hogy őszinte legyek nem is tudok világmegváltó gondolatokat írni a pénz és a boldogság összefüggéséről, azt hiszem, hogy ezt könnyebb érezni mint elmagyarázni. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan másokat is arra fog ösztönözni ez a  rövid kis könyvecske, hogy elgondolkodjanak arról, hogy vajon milyen helye van a pénznek az életünkben, mik a legvadabb vágyaink, és hogy mi tesz bennünket igazán boldoggá.

A regény rövid volt, de velős és nagyon stílusos.  Jocelyn őszintesége, ahogy magáról és a férjével való kapcsolatáról beszélt néhol már-már zavarba ejtő volt a számomra, de úgy gondolom, hogy épp ez adta meg a regény ízét-zamatát. 

A könyvet reálisnak és igen megnyerőnek éreztem - a legvégétől eltekintve, amivel nem voltam teljes mértékben kibékülve - az írásmód színvonalas volt a történet pedig érzelemdús. Rengeteg szép és tanulságos gondolattal találkoztam olvasás közben a könyvben, úgyhogy örülök, hogy olvashattam és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Grégoire Delacourt


Kiadó: Park
Eredeti cím: La liste de mes envies
Fordította: Tóth Réka
Oldalszám: 188

A könyv külleme gyönyörű, jó kézbe venni és olvasni. Grégoire Delacourt regénye természetesen már számos országban megjelent, különböző borítókkal, melyekből a teljesség igénye nélkül csokorba szedtem párat. Tessék bennük gyönyörködni.



2014. ápr. 2.

Saskia Sarginson: Ikrek

A múlt héten két napos terepgyakorlaton voltam és bár úgy gondoltam, hogy úgysem lesz elég időm olvasni, mégis magammal vittem ezt a könyvet, melynek az lett az eredménye, hogy a több órás buszozás közben hihetetlen gyorsan a végére értem. Be kell valljam, hogy nagyon élveztem a regényt, és nem csak azért mert egy ikerpárról volt szó benne, ami már önmagában ad némi pikantériát a történetnek, hanem mert alapjában véve az egész könyvnek egy hihetetlen különös, számomra kissé nyomasztó és meglehetősen balsejtelmű hangulata volt.

Isolte és Viola ikrek. Felnőtt korukra azonban teljesen elszakadtak egymástól és nagyon különböző életet élnek. Viola a kóros soványsága miatt kórházban fekszik, senkije és semmije nincs, őt felemésztették a régmúlt emlékei. Isolte pedig egy divatmagazin sikeres írója lett, van egy jóképű barátja és egy szép lakása, de a gyermekkorát annyira mélyen magába zárta, hogy senkinek nem tud beszélni róla. Kezdetben nehéz volt elhinnem, hogy ők ketten egykor kimondhatatlanul szoros kapcsolatban álltak egymással és ma már szinte alig találkoznak. De miután megismertem a történetüket és azt a múltban történt tragédiát, ami mindkettőjük sorsát megváltoztatta, mindent megértettem.

Az ikrek anyja igen szabad szellemű nő volt, melynek köszönhetően a lányok nem is ismerték az apjukat.

„A megszokás és a tiszta zokni nem fontosak; az apák nem szükségesek. A szeretet a lényeg mondogatta. Ha valakit szeretnek azzal minden rendben lesz”

Amikor Viola és Isolte gyermekként az anyjukkal együtt egy vidéki kisvárosba Suffolkba költöztek, egy olyan eseménysorozat vette kezdetét, amire senki nem számított. Kezdetben minden jól ment. A két lány egy másik helybéli, igen rossz hírű családból származó, vörös hajú, igazi rosszcsont fiú ikerpárral kezdett el barátkozni. Majd amikor az idő múlásával elcsattant az első csók, egyszerre minden rosszra fordult. Az ikrek anyukája bejelentette, hogy férjhez akar menni, ráadásul egy olyan férfihoz, akinek már van egy hét és fél éves kislánya. A lányok természetesen nem akartak osztozni az anyjukon, csak maguknak akarták őt. Nem csak féltékenyek voltak a kislányra, de idegesítette is őket, hogy állandóan a nyakukon lógott. Aztán egy este történt valami. Valami szörnyű szerencsétlenség, amely örökre rányomta bélyegét mindenki életére. 

Ami legelőször az eszembe jut a könyvről az a különleges hangulata. A suffolki erdei jelenetek varázslatosan szépen voltak megírva, de ez nem meglepő, hiszen az írónő maga is ott nőtt fel, így gondolom a saját gyermekkori emlékeire támaszkodva írta ezeket a részeke. A másik pedig, hogy meglehetősen nyomasztó volt számomra a történet, mivel már az elejétől fogva lehetett sejteni, mi több, tudni, hogy itt valami szörnyű szerencsétlenség fog történt, ami végül a lányok elhidegülését okozza majd egymástól.

Az író két olyan "trükköt" is használt a regényben, ami még érdekesebbé és kiszámíthatatlanabbá tette azt. Az egyik a változó narratíva, amit én különösen szeretek, de sajnos itt olyan egyforma hangon szólaltatta meg az író a lányokat, hogy gyakran nem tudtam, vagy épp totál összekevertem őket (mint ahogyan azt a való életben is szokták az ikrekkel), pedig Viola és Isolte jellemben teljesen különbözőek voltak. A másik eszköz pedig az időben való ugrálás volt, amely a 80-as évekbeli felnőttkor és a 70-es évekbeli gyerekkor között zajlott, ami aztán igazán izgalmassá tette az egészet. 

Sarginson története egy nagyon hangulatos és lassú sodrású írás, amely egy ikerpár felnőtté válásáról, a kettőjük közötti rivalizálásról és lojalitásról, a bűntudatuk feldolgozásáról, a féltve őrzött titkaikról és arról az egyedülálló kötelékről szólt, amely csak két iker között jöhet létre. Egyszóval egy meglehetősen különleges és feszültségekkel teli érzelmi utazásban volt részem olvasás közben. A történet befejezése azonban számomra elég bizonytalan volt, és bár hiába volt reményteljes, egy kis részem mégis azt kívánta, bárcsak néhány oldallal hosszabbra írta volna az írónő a regényt, hogy teljesen megbizonyosodjak az ikrek sorsát illetően.  

Érdekesség: A szerző gyermekkora óta ír novellákat és verseket. Regénye megírásában egypetéjű ikerlányai sok segítséget nyújtottak, hiszen anyaként testközelből is tanulmányozhatta a közöttük lévő varázslatos kapcsolatot. Az Ikrek egyébként Sarginson első regénye és bízom benne, hogy a további regényeihez is szerencsém lesz majd.
Saskia Sarginson


Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: The Twins
Fordította: Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 344

2013. okt. 18.

Diane Chamberlain: Titkok örvénye

Mit is mondhatnék elöljáróban e könyvről….. talán a legfontosabb, hogy egyértelműen nem az alvást elősegítő művek kategóriájába sorolnám.

Noelle, Tara és Emerson már főiskolás koruk óta a legjobb barátnők voltak. Mindent tudtak egymásról vagy legalábbis Tara és Emerson teljesen biztosak voltak mindebben, egészen addig a napig, amíg Noelle öngyilkos nem lett. A két nőt váratlanul érte az eset, nem értették, hogy mi történhetett Noelle-el, mivel semmi depresszióra utaló jelet nem láttak rajta, és semmi olyanról nem tudtak, ami miatt erre a szörnyű elhatározásra kellett volna jutnia. Noelle bába volt, az otthon szülő anyukáknak segített világra hozniuk a kisbabájukat. Mindenki tudta róla, hogy szerette a munkáját, ami nem is munka volt számára, hanem már szenvedély. És azt is tudták róla, hogy egy kissé különc természet volt, de hogy bármitől is szenvedett volna, azt senki nem vette észre rajta. Tara és Emerson bűnösnek érezték magukat, hogy nem látták az árulkodó jeleket. Amikor azonban elkezdtek kutakodni Noelle múltjában, hogy magyarázatot találjanak a történtekre, akkor olyan dolgok láttak napvilágot, melyek után teljesen megváltozott a róla alkotott képük. Miért titkolta el Noelle, hogy korábban már volt terhes? Mi volt az oka annak, hogy már több éve visszaadta a szülésznői engedélyét? És a legjobb barátnőinek miért nem árulta el mindezt? És a számomra legfontosabb kérdés, mi volt abban a levélben, ami az utolsó csepp volt a pohárban és amitől úgy döntött Noelle, hogy végleg eldobja magától az életét. (Amely rész véleményem szerint a könyv Archilles-sarka.)

Szeretem azokat a történeteket, amelyek a mély női barátságokról és kapcsolatoktól szólnak, és a Titkok örvénye pont ilyen volt. Itt is a női szereplőkön és az ők egymáshoz való viszonyukon volt a hangsúly.

A könyv egy nagyon bonyolult és nagyon olvasmányos történet, amely az első oldalaktól kezdve magával sodort. Tarahoz és Emersonhoz hasonlóan én is ugyanolyan vehemenciával és kielégítetlen kíváncsisággal akartam tudni, hogy mi is állt Noelle öngyilkosságának a hátterében. És ugyancsak velük együtt döbbentem halálra, amikor olyan dolgok derültek ki róla, amit álmában sem feltételezne az ember a legjobb barátjáról. Sajnáltam Noelle-t, úgy éreztem, mintha valami irtózatosan rossz csillagzat alatt született volna. Sokszor hozott rossz döntéseket, de soha nem a rosszindulat vagy a szándékosság vezérelte őt ebben. Borzalmas volt végigkövetni és belegondolni abba, hogy hogyan halmozta a hibákat, amik miatt az évek során a lelkét felemésztő fájdalmát és lelkiismeret-furdalását senkivel sem tudta megosztani, legfőképp nem a legjobb barátnőivel. 

Ugyanakkor Taranak és Emersonnak is volt saját élete. Tara nagyon különleges és nagyon szerethető karakter volt. Egy autóbalesetben vesztette el a férjét nem is olyan régen, így a róla maradt emlékek még mindig folyamatosan kísértették. Nehezítette a helyzetét, hogy a tizenéves lányával állandó konfliktusai voltak, aki mindig is az elhunyt apjával volt közelebbi viszonyban, míg az anyjával sajnos sehogy nem tudott kijönni. Rettentő sajnáltam Tarát, nagyon sok csapás érte őt, ami miatt nehéz dolga volt, ennek ellenére mégis az ő karakterével tudtam a legjobban azonosulni. Egyébként a regény valamennyi szereplőjét nagyon szerettem, jól kitalált és megírt karakterek voltak, melynek köszönhetően tényleg valós személyeknek lehetett érezni őket.
A történet egyébként öt személy szemszögéből íródott – Noelle, Tara, Emerson, Grace ő Tara lánya és Anna - ami nekem nagyon tetszett, mert mindig is szerettem a több nézőpontos elbeszéléseket, pláne egy ilyen történetnél, ami tele volt izgalommal és feszültséggel. Az egész regény mozgatórugója a nagy titok felfedezése volt, amely azért is volt nagyon érdekes, mert amikor azt hittem, hogy most már tényleg nem okozhat több meglepetést számomra az írónő, akkor ismét csavart egyet a történeten, én meg csak nem győztem pislogni, hogy mi a fene... míg persze rájöttem, hogy még mindig csak egy apró darabkáját ismertem meg Noelle tekervényes és rejtélyes életének.  

A Titkok örvénye egy lenyűgöző családi dráma, tele kiváló karakterekkel, határozott és dinamikus cselekménnyel, melynek a kibontakozása közben az érzelmek olyan skáláját éltem át, amikről még én magam sem tudtam, hogy képes vagyok. Olyan érzelmi állomásokon vezeti keresztül az olvasót az író, mint az anyai szeretet, a szerelem, a barátság, a megtévesztés és a gyász. Nagyon jó könyv volt, úgyhogy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, és bízom benne, hogy a közeljövőben a kiadó még több Diane Chamberlain könyvvel örvendeztet meg majd bennünket. 



Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: The Midwife's Confession
Fordította: Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 424

Engem egyébként a magyar borítója teljesen megtévesztett. Meg voltam győződve arról, hogy ez egy kismamáknak szóló tanácsadó könyv, és mivel ezen én már rég túl vagyok, így nem is nagyon foglalkoztam vele. Csak később jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem.