M. C. Beaton: A szende Minerva ~ A hat nővér #1

Egy kicsit rákaptam M. C. Beatonra, mert rövid időn belül ez már a negyedik könyvem tőle. Igaz nem mindegyik volt igazán telitalálat, de e mostani regényében kellemesen csalódtam. Hatalmas bátorsággal felvértezve kezdtem neki A szende Minervának, mivelhogy a róla olvasott eddigi vélemények alapján úgy jött le nekem, hogy ez egy borzalmasan rossz könyv lehet. Az igazat megvallva, azonban számomra nem is volt ez olyan hűde borzalmas, mondjuk az is igaz, hogy a regency románcok már alapból tuti befutók nálam, no meg most igen fogékony hangulatomban is voltam eme műfaj iránt, úgyhogy mi tagadás, hatalmas előnnyel indult a kicsike.

A történet Charles Armitage bemutatásával kezdődik, akinek igen népes családról kell gondoskodnia - hat lány és két fiúgyermek boldog édesapja - ám Isten szolgájaként meglepő mód jobban érdeklik a Sportmagazinok, a Lóverseny magazin hasábjai és a vadászkutyák, mint Isten igéje, így nem csoda hát, hogy a családi kassza kiürült. Mivel tehetős fivére nem hajlandó segíteni rajta, a lelkész kénytelen Londonba küldeni legidősebb lányát, hogy a báli szezonban mielőbb találjon magának egy gazdag férjet. Egy távoli rokon, Lady Godolphin gondjaira bízza Minervát, hogy bevezesse őt az előkelő társaságokba, ám a szépséges Minerva igen tapasztalatlan és naiv, nem ismeri a flörtölés művészetét, és nem tudja, hogy az elegáns külső és a jó modor olykor romlott lelket takar. Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erkölcsi példázatait a csillogó és léha londoni társaság igen közönyösen fogadja és meglehetősen unalmasnak, a kíméletlen őszintesége miatt pedig igen önelégültnek és túlontúl fölényesnek bélyegzik, mely miatt Minervának életében most először kell megtapasztalnia, hogy milyen érzés is népszerűtlennek lenni, sőt mi több, milyen érzés az, ha azt mondják róla, hogy nem eredeti személyiség.

Mindezeknek hála, a londoni ficsúrok között nagyon gyorsan rossz híre kél a lánynak, melynek köszönhetően aljas terveket szőnek ellene, és fogadást kötnek, hogy kinek sikerül megrontania az ártatlan leányt. Azonban a gazdag és jóképű Lord Sylvester gálánsan a szárnyai alá veszi Minervát, de hogy megtudja-e óvni őt a rosszakaróitól, azt már bizony nem árulhatom el.

Amit nagy általánosságban el szeretnék mondani a könyvről, hogy nagyon kellemes, ha néha ugyan kissé bosszantó, de mindenképp szórakoztató perceket okozott a számomra. A szereplők közül igazán senkit sem sikerült megkedvelnem, még a főhős sem nőtt közel a szívemhez, a történet is kissé sablonos volt, arról már nem is beszélve, hogy végig sem kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy tudjuk, hogy milyen végkimenetele lesz az egésznek, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy élveztem a főhősök egymásra találásának viszonylag egyedülállóan rögös útját, Minerva csetléseit, botlásait és a szexuálisan túlfűtött vén csoroszlya Lady Godolphin jelenlétét a történetben.
Egyébként én nagyon bírom a csakis a bálozások és csakis az előnyős férjfogások körül forgó történeteket, még akkor is, ha gyakran bugyuta köntösbe bújtatják őket az írók és a szereplőknél is igen szűkmarkúan mérik a szürkeállományt. De annyi baj legyen, én ezeken a dolgokon simán túl tudok lendülni, amit érdekes mód más könyveknél pl. a modern románcoknál már egyáltalán nem tudok ilyen könnyen megtenni.

Összességében nekem tetszett ez a könyv, egy kis lazulásra, kikapcsolódásra és figyelemelterelésre tökéletesen megfelelt, úgyhogy már most biztos vagyok benne, hogy a folytatásokra is mindenképp sort fogok majd keríteni.

A sorozat kötetei:

1. Minerva - A szende Minerva

2. The Taming of Annabelle

3. Deirdre and Desire

4. Daphine
5. Diana the Huntress 

6. Frederica in Fashion

Egyébként a skót származású írónő romantikus regényei közé tartozó hatkötetes - A hat nővér című - sorozat első könyve 1983-ban jelent meg, az utolsó pedig 1985-ben, és nem M.C. Beaton néven, hanem - Az utazó házasságközvetítő sorozathoz hasonlóan - először Marion Chesney, az író eredeti nevén látott napvilágot. De ez csak egy apró háttér-információ a sorozatok megjelenésével kapcsolatban, a lényeg, hogy nagyon úgy tűnik, hogy totál rákattantam az írónőre, akinek a következő írása, amit olvasni fogok az Agatha Raisin sorozat lesz, mivel annyi szépet és jót hallottam már róla, hogy azt is muszáj lesz sorra kerítenem.

Kiadó: Ulpiusz
Eredeti cím: Minerva
Sorozat: The Six Sisters - A hat nővér
Fordította: Tolvaj Zoltán
Oldalszám: 282

Tovább olvasom...

Réti László: A hasonmás ~ (Kaméleon 2.)

Réti László Kaméleon című könyve után - mely be kell valljam, rendkívül nagy meglepetést okozott a számomra, csakis a szó jó értelmében – nem volt kérdéses, hogy a  folytatásra is kíváncsi vagyok, úgyhogy bő egy hónapos Larkin mentes időszak után, ismét belevetettem magam kedvenc nyomozóm kalandjaiba. Az író humora és stílusa már ismerős volt, Larkint meg ugye az előző részben a szívembe zártam, úgyhogy sacper kábé már tudtam, hogy mire is számíthatok, ennek ellenére ez a rész mégsem szólt akkorát, mint az elődje – lehet az újdonság varázsának hiánya miatt - ellenben mindenképp méltó folytatása lett a Kaméleonnak.

"Pocakos voltam, ráadásul már közeledtem a negyvenhez. Ez a kor sok érdekes dolgot előhoz. A múltkor például szembesülnöm kellett vele, hogy ha jön szembe az utcán egy csinos tinédzser az anyjával, nekem már mindkettő tetszik."

Mint tudjuk Cameron Larkin a legutóbbi akciója után nem maradhatott Montanában, ezért visszatér korábbi lakóhelyére, San Diegoba. Csakhogy volt főnöke bosszút esküszik ellene, és egy távoli rendőrőrsre száműzi, ahol az alseriff egy katonás, jobbraát-balraát típusú fülgyertyázós barom, és a városka legsúlyosabb bűncselekménye is csak egy nyamvadt tyúklopás. Nem sok időre van hát szüksége hősünknek ahhoz, hogy belássa: bármire hajlandó lenne, csak hogy elhagyhassa ezt az isten háta mögötti porfészket. Az alkalom pedig természetesen jön magától, ugyanis a San Diego-i rendőrség parancsnoka egy igen fontos és roppant titkos feladattal bízza meg Larkint. Egy igen befolyásos és híres tévés személyiség - aki politikai babérokra is tör egyben – unokahúgára kell vigyázni, ami tulajdonképpen első hallásra nem is tűnik olyan borzasztó nagy feladatnak, de itt van ez a fránya de. A lány egy szimfonikus zenekar tagja és nem tűri maga mellett a személyi testőröket, így Larkin kénytelen álruhát ölteni és inkognitóban követni a lány minden lépését, ami csak úgy oldható meg, ha ő is a zenekar egyik tagjává válik. Így lesz hát Larkinból egy meleg, és vak tubázó.

"Három dolgot utálok igazán. A buzikat, a hülye picsákat meg a komolyzenét. Erre buzit csinál belőlem, és beültet egy zenekarba, hogy egy hülye picsára vigyázzak!"

A feladat, mint látjátok nem egyszerű, de Larkin tehetsége - mind színészi, és mind nyomozói tekintetben - egy kicsit sem múlja alul Bruce Willisét... Talán csak a külső megjelenésükben látok némi különbséget. Larkin tehetsége nem az a fajta "ajándék", amit korlátok közé lehetne szorítani, úgyhogy örömmel figyeltem kedvenc pikírt modorú nyomozóm visszatértét és különleges képességeinek kibontakozását, mely során most duplán olyan cinikus és humoros volt, mint korábban...

És azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, ugyanis az a humor, ami a Kaméleont oly különlegessé és szerethetővé tette a számomra, azt most ebben a könyvben nagyobb dózisban kaptam, ami néha bevallom kissé fárasztó volt... Sok volt kicsit a jóból na.

Egyébként ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön fel tudtam venni a hangulatát, olyan volt, mintha soha nem is szakadtam volna el Larkintól, régi ismerősként olvastam róla, ami igen jó érzéssel töltött el. Ám még mindig nem tudom eldönteni, hogy Larkin vajon valóban igazi profi-e a szakmájában vagy csak a véletlen és szerencsés egybeeséseknek köszönheti a sikereit? Mindenesetre van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne (márpedig nagyon remélem, hogy lesz) folytatása cinikus nyomozóm extrém kalandjainak, akkor abban sem derülne ki a teljes igazság.

A hasonmás olvasása közben ismét egy olyan szórakoztató és olvasmányos történettel volt dolgom, ami tele volt váratlan fordulatokkal és megdöbbentő reakciókkal. Larkin mostani ügye is ugyanolyan izgalmas és szövevényes volt, mint az előző, mégis tökéletesen átlátható és követhető volt benne minden. Természetesen a rosszfiúk motivációi és tettei ismét csak a könyv végére kristályosodtak ki előttem igazán, teljesen elfeledkeztem arról, hogy Réti milyen könnyen meg tudja téveszteni az olvasóit azzal, hogy a szereplői közül nem mindenki az, akinek és aminek látszik, úgyhogy aki még nem olvasta a könyvet és szeretné, annak nem kell izgulnia, mert meglepetésekben most sem lesz hiány, csakúgy mint alkoholban, csiricsáré nyakkendőkben és szerethető mellékszereplőkben sem.

"Értetlenül meredtem Polipra, aki lefelé bámult.
– Mi van?
– Lila krokodilbőr cipőt viselsz?
– Aligátor. Mi a gond vele?
– Hogy néz ez ki?
– Tudod, milyen drága volt? El sem tudod képzelni, milyen ritka a lila krokodil. Nagyjából nekem van ilyen, meg Krokodil Dundee-nak."

Mit is mondhatnék még e könyvről, mint hogy jó sztori volt, jó háttérrel, rengeteg humorral és nevetéssel, egy igazi gyöngyszem ez a sorozat.
Jöhet a következő!

Réti László

A sorozat kötetei

1. Kaméleon

2. A hasonmás

Kiadó: Ulpius
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 494

Tovább olvasom...

Röpke poszt (2) - M. C. Beaton: Miss Pym és a rámenős márki ~ Miss Pym és a léhűtő lord

Úgy gondolom, hogy nem ez a két könyv lesz az, amit rommá fogok elemezni. Egyrészt, mert már olyan rég olvastam őket, hogy kissé megkoptak az emlékeim velük kapcsolatban, másrészt pedig, mert igazából mind egy kaptafára készült. Mindegyikben (az első részt is beleértve) akadt egy kicsit butácska és naiv hősnő, egy igazi jóvágású és visszafogott modorú hős férfiú, néhány vicces mellékszereplő, egy kis bonyodalom - na jó, a kicsinél néha jóval több -, és a legvégén természetesen az elmaradhatatlan boldog végkifejlet, mely elemek mind-mind egy postakocsin való utazás és egy számomra roppant szimpatikus és kitűnő kerítőnői képességekkel megáldott hölgy köré szerveződtek.

Bár a sorozat első részétől nem volta elájulva, mégis rettentő mód vágytam a folytatásra. Hogy miért, bevallom magam sem  tudom pontosan. Talán mert van egy bizonyos varázsa és bája Miss Pym történeteinek, melyet a kor miliőjének köszönhet, és az előbb említett állandó paneleknek. Talán mert stílusában oly könnyed és szórakoztató írások ezek, melyek egy két órás tökéletes kikapcsolódást tudnak nyújtani a számomra, és mert néhány apró történelmi nyalánkságra is bukkantam már bennük olvasás közben. No és persze az sem elhanyagolandó momentum, hogy nem lexikon méretű könyvekről van szó - hanem amolyan egy ültő helyemben fogyaszthatókról - melyek elolvasása egyáltalán nem jelent kihívást, sőt még csak áldozatot sem a részemről.
Szóval, egy szónak is száz a vége, megszerettem ezt a sorozatot és ellenállhatatlan vágyat érzek, nemcsak az olvasása, hanem a kötetek kézzel fogható birtoklása iránt is, úgyhogy addig nem nyugszom, míg mind a hat darabot a polcomon nem tudhatom. Ki érti ezt?

Miss Pym és a rámenős márki

A második részben a gyakorlatias és rettenthetetlen Miss Pym Bath-ba utazik, ahova – mint ahogy az előző részben sem – most sem szólította semmiféle hivatalos ügy, és rokonai sem élnek ott, csupán az utazás kalandja hajtja és az új emberek és tájak megismerése utáni vágy. Az időjárás sajnos most sem kedvez az utazásnak, de ez Miss Pymet egy cseppet sem zavarja, ugyanis ő ha esik, ha fúj, mindig tántoríthatatlan marad, ha utazásról van szó, és boldogan száll fel a következő Repülő Masinára - ahogy régen a postakocsikat nevezték – egy újabb izgalmas kaland reményében.

Amint Miss Pym beszáll a postakocsiba, rögtön azon kapja magát, hogy belegabalyodik Miss Belinda Earle nehéz helyzetébe, akit azért űztek el otthonról, mert megszökött az egyik lakájjal, mely szégyentelen tettével azonmód sikerült is kilépnie a házassági piacról. A lány nagyszülei úgy gondolták, hogy a legjobb lesz Belindának, ha a Bath-ban élő szigorú anyai nagynénjére bízzák, aki majd remélhetőleg megreformálja az eleven és meglehetősen szókimondó fiatal teremtést. A postakocsi utasai az előző részhez hasonlóan most is elég vegyes társaságnak bizonyult. Belinda és az ő társalkodónője mellett egy unalmas házaspár is felszállt a kocsira, ahol a férj egy meglehetősen arrogáns férfi benyomását keltette, aki beteges módon élvezte, ha rosszul bánhat a feleségével, aki ez miatt egyre mélyebbre süllyedt és egyre kevesebbre tartotta magát, és ráadásul ez az asszony megmagyarázhatatlan módon úgy is érezte, hogy megérdemli, amit kap.... Most mondjátok meg. Egy nő esetében ez nem felhívás a további erőszakoskodásra?

De visszatérve a történetre, utazás közben a kocsi kátyúba szorul, szerencsére azonban a közelben lévő Baddell kastély márkija rögtön az utasok segítségére siet. Frenton márki érdekes mód a közeli fogadó helyett, inkább hazaviszi az utasokat, mely nem kis meglepetést okoz az épp nála vendégeskedő nemesi származású család számára. Igaz, volt egy kis lelkiismeret-furdalással a márkinak azzal kapcsolatban, hogy nem illendő egy közönséges postakocsi utasait rászabadítania a vendégeire, de úgy gondolta, hogy e szedett-vedett társaság jelenléte majd egy kis levegőhöz juttatja őt, míg tisztázni tudja magában a Penelopé iránti érzéseit, aki a szüleivel együtt azért tartózkodott továbbra is a márki kastélyában, hogy végre megkérje a férfi a kezét. Na de ugye senki nem számolt Miss Pymmel és az ő kitűnő kerítőnői képességével. 

Nem szépítem a dolgot, ez a rész volt az eddigi leggyengébb. A szereplőket meglehetősen erőltetettnek éreztem, így egy cseppet sem kedveltem meg őket, és maga a történet sem vett le a lábamról.

Ellenben a harmadik rész - Miss Pym és a léhűtő lord -, ismét visszaadta a sorozatba vetett hitemet, ugyanis ez volt az eddigi legérdekesebb és legszórakoztatóbb kötet a három közül. A szereplők szimpatikusabbak és a cselekmény is sokkal pörgősebb és – most vigyázat, nagy szavakat fogok használni - izgalmasabb és érdekfeszítőbb volt a megszokottnál, mondhatni már-már eszeveszettül csavaros.

Ezúttal a bájos Miss Hannah Pym Portsmouthba utazik a gyönyörű és igényes Miss Penelope Wilkins társaságában. Miss Pym hamar felismeri, hogy Penelopenek szüksége van valakire, aki színt visz a széltől is óvott, törékeny világába. Úgyhogy Hannah erre a célra rögtön ki is szemelte az egyetlen legjóképűbb utastársukat, Lord Augusztust, akiről azonban Penelope véleménye sajnos közel sem volt elismerő.
Miss Pym ebben a részben nagy fába vágja a fejszéjét, ugyanis, nemcsak a két fiatal közötti rangbéli különbségekből adódó nehézségeket szándékszik megoldani, hanem egy ártatlan inas akasztását is igyekszik megakadályozni, mely küldetésekben ugyan szerencsével jár, de ezzel egy időben sajnos sikerül egy-két olyan rosszakarót is maga mögött hagynia, akik miatt bizony a közeljövőben jobb lesz vigyáznia magára és sűrűn a háta mögé néznie. 

Bár Miss Pym kerítőnői machinációi mindkét részben igen szórakoztatóak és változatosak voltak, mégis akad néhány olyan dolog, melyet meglehetősen idegesítőnek találtam vele kapcsolatban, de ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy a személye továbbra is szimpatikus maradt a számomra. És igaz, hogy Miss Pym külsőleg nem túl vonzó teremtés mégis, amikor feltűnik a színen - a történet egy állandó mellékszereplője - Sir George, a romantikus énem azonnal egy lehetséges románc lehetőségét véli felfedezni a kapcsolatukban, még akkor is, ha ez idáig még semmi komoly nem történt közöttük, ámbár ennek a lehetősége a kezdetektől fogva folyamatosan ott lóg(ott) a levegőben. Mindenesetre én bizakodó vagyok velük kapcsolatban, és tűkön ülve várom Hanna további kalandjait

A kötetek eredeti címei egyébként olyan egyszerűek, mint a százas szög. Hatalmas. Olyan jót nevettem rajtuk, hogy ihaj, a magyarba viszont már szorult némi fantáziát.

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 

6. Yvonne Goes to York 

Kiadja: Ulpius-ház

Eredeti cím: Belinda Goes to Bath, Penelope Goest to Portsmouth
Sorozat: Travelling Matchmaker 

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 220, 252

Tovább olvasom...

Réti László: Kaméleon ~ (Kaméleon 1.)

Aki követi a blogomat, az tudja rólam, hogy a krimi műfaja igen távol áll tőlem – nem rendelkezem e téren széleskörű tapasztalattal és bevallom nem is nagyon érdeklődöm iránta - így nagy valószínűséggel soha nem is vettem volna a kezembe ezt a könyvet, ha néhány, velem hasonlóan jó ízlésű (ha-ha-ha ezt nem hagyhattam ki) molynak maradéktalanul el nem nyerte volna a tetszését. Ezért döntöttem hát úgy, hogy én is teszek vele egy próbát, és bizony azt kell mondjam, hogy az író iszonyatosan meglepett, mert magam sem gondoltam volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni.

Amikor Cameron Larkint a San Diego-i gyilkossági csoporttól kényszerpihenőre küldik, visszaköltözik álmos szülővárosába Great Fallsba, ahol az érkezése után nem sokkal az egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. E csodás hegyek közt, egy farmon csúnya gyilkosság, minden jel szerint családon belüli erőszak történt, melyben egy rettegésben tartott szerencsétlen fiú ölte meg hirtelen felindulásból alkoholista apját. A nyomozás rutin ügynek látszik, hiszen a feltételezett tettes már megvan, Larkinra már csak a helyszíni munkák vártak, de ő szimatot fogott és érezte, hogy itt valami nagyon bűzlik. Az a rohadt nagy készségesség, amivel a fiú bevallotta az apja meggyilkolását nem tetszett neki, és úgy gondolta, hogy egy kicsit mélyebbre ás az ügyben. Nos, ez az ásás olyannyira jól sikerült, hogy néhány piszkos családi dolog felkutatása után, a szereplők is elkezdtek hullani, mint a legyek, nem kicsit növelve ezzel Montana gyilkossági statisztikáját.

A halottkém megvakarta az állát.

Nézze, mi itt Great Fallsban... hogy is mondjam? Nem vagyunk hozzászokva a nagyvárosi bűnözéshez, érti? Mióta maga megjelent, négy nap alatt a negyedik hullát helyszíneljük, és ebből kettő gyilkosság, a harmadik és a negyedik valószínűleg gyilkosság.

Kezdem azzal, hogy a történet főhőse Cameron Larkin őrmester nem egy mindennapi figura volt. Amellett, hogy túlságosan sűrűn nézett a pohár fenekére – amitől lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de mintha némi alkoholgőzt éreztem volna a könyvön keresztül kipárologni - megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a furcsa, mondhatni gusztustalanul csiricsáré nyakkendők, no meg a nagymellű nők iránt. Bár ez utóbbi vonzalma szerintem simán megmagyarázható. Larkin kissé öntörvényű fickó volt, ami - mivel főszereplőről lévén szó - könnyen megbocsátható neki csakúgy, mint a kegyetlen őszintesége, a másokkal és a magával szembeni cinizmusa, valamint a csípős nyelve. Melyeket persze nem jellemhibaként rovok fel a számára, hiszen épp ezek miatt a tulajdonságai miatt kedveltem meg őt, de ami végül is mégis a baromira bírom ezt a pasit irányába billentette el számomra a mérleg nyelvét, az az utánozhatatlan fanyar humora volt. Imádtam Larkin beszólásait, a magában folytatott belső monológjait, és hogy a poénjai mindig ültek, a szövege pedig végig dinamikus volt.

A krimiszálat tekintve a történet logikus volt, izgalmas és fordulatokban gazdag, és bár már a legelejétől kezdve megvolt a saját magam kis gyanúsítottja, ennek ellenére az írónak mégis sikerült úgy megcsűrnie és csavarnia a szálakat, hogy a könyv végére tényleg meglepődtem az események alakulásán. Larkin sokszor került veszélyes helyzetbe és én imádtam ezeket a részeket, mert ő is - mint ahogy mindenki más - sebezhető volt benne. Tulajdonképpen szerencsés fickónak volt mondható, bár némi rejtett tehetségre és egy nagy adag egészséges életösztönre is szüksége volt ahhoz, hogy mindig mindenből ki tudta vágni önmagát, de ettől függetlenül még véletlemül sem mondanám őt szuperzsaruank, mely apróság miatt vált igazán hihető karakterré a szememben. Egyébként a részletes leírások alapján - nemcsak a hullákat, de őt is - simán el tudtam képzelni magam előtt, mely információk alapján bizony nem volt túl okos, és túl erős sem, kívánatos férfinak meg aztán végképp nem volt mondható. Úgy nagyjából a nagy átlag közepén helyezkedett el, egy tízes skálán talán hat, hat és felet, ha egy kicsit rádolgozott volna a külsejére, akkor maximum hetet kaphatott volna. De ez utóbbiak tulajdonképpen teljesen lényegtelenek, mert nem Larkin külseje, hanem az egyénisége volt az, ami igazán szórakoztatóvá és élvezhetővé tette a könyvet.  

Egyébként, ha nem tudtam volna, hogy a regényt egy pasi írta, akkor is rögtön kitaláltam volna a stílusából és a humorából. Ahogy pedig utána is olvasgattam kicsit Réti Lászlónak, nem kis meglepetésként ért a tény, hogy nemcsak elméleti síkon, hanem testközelből is ismeri a nyomozások világát, mivel maga is éveken át nyomozott gyilkossági és rablási ügyekben. Úgyhogy nagy valószínűséggel ennek köszönhető a bennfentesek szakmai hitelességének érzete a könyvön és a nyomozás leírásának részletessége - főleg a halottkémi feladatoknál és a hullák sérüléseinek orvosi nyelven történő ismertetésénél.

Réti László

Összességében a Kaméleon remek szórakozás volt, amit azon olvasóknak ajánlok, akik egy igazán szórakoztató és humoros krimire vágynak. Én pedig már be is készítettem a sorozat második kötetét, hogy egy újabb, remélhetőleg kevésbé alkoholgőzös randira induljak Larkin őrmesterrel.

A sorozat részei

1. Kaméleon

2. A hasonmás

Kiadó: Ulpius
Cím: Kaméleon
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 576

Tovább olvasom...

M. C. Beaton: Miss Pym és a menekülő menyasszony (Az utazó házasságközvetítő 1.)

Ha valaki egy gyors és egyszerű, az 1800-as években játszódó kicsit romantikus, kicsit nyomozós olvasmányra vágyik, akkor annak bátran ajánlom Miss Pym kalandos történetét, ami igaz, hogy hosszabb távon nem tudta igazán fenntartani a érdeklődésemet és a cselekménye is meglehetősen kiszámítható volt, ennek ellenére mégis volt benne valami - talán a hangulata és a kor miliője – melynek köszönhetően egy nagyon könnyed és szórakoztató olvasmányban volt részem.

Egy kis kutatómunka árán megtudtam, hogy Az utazó házasságközvetítő sorozatot egy bizonyos Marion Chesey, skót származású írónő írta, aki több álnéven is publikált, többek között az Agatha Raisin és a Hamish Macbeth-sorozatairól elhíresült M. C. Beatonén is.

Az írónőnek ez a romantikus regényei közé tartozó hatkötetes sorozata, ami egyébként már nem mai gyerek - az első kötet 1990-ben jelent meg, az utolsó pedig 1992-ben - legelőször a szerző eredeti nevén jelent meg, de gondolom amolyan kiadói fogásként M. C. Beaton név alatt került a későbbiekben kiadásra. Mindenesetre, ha szemeztem is az írónő bármelyik könyvével korábban - gondolok itt például az Agata Raisin sorozatára - mégis ez a házasságközvetítős volt az, ami igazán megragadta a figyelmemet és döntöttem úgy (természetesen a romantikus beütése miatt), hogy mindenképp megpróbálkozom vele. 

Abban az időben, vagyis az 1800-as években a postakocsikat Repülő Masinaként ismerték. A vénkisasszony Hannah Pym számára ezek a postakocsik testesítették meg mindazt, ami a borús és elsivárosodott életéből hiányzott: a kalandot, a reményt, a másféle világokat, az életet és a nevetést. Miss Pym tizenkét éves kora óta szolgált Thornton Hallban. Szobalányként kezdte, majd az idő múlásával házvezetői pozícióba küzdötte fel magát. Hűséges volt és megbízható és soha nem tette ki a lábát Thornton Hallból, pedig mindig is szeretett volna utazni és világot látni. Így amikor a munkaadója a halála után ötezer fontot hagyott rá, az első dolga az volt, hogy jegyet vett az első postakocsira, amivel aztán el is kezdődött Miss Pym első nagy kalandja.

A postakocsi utasai elég eklektikus társaság volt, mindenkinek volt valami takargatni vagy titkolnivalója, amik természetesen a könyv végére majd mind napvilágot fognak látni. Példának okáért ott volt a csinos, de a végletekig szerény és visszafogott özvegyasszony Mrs. Bisely, aki egy olyan férfival utazott együtt, akivel még nem házasodott össze. (Vajon a tábornok valóban szerelmes volt Mrs. Bisely-be vagy csak egy megátalkodott hozományvadász lett volna?)  Aztán az utasok között utazott egy ügyvéd Mr. Fletcher, aki meglehetősen csendes és ápolatlan ember benyomását keltette, de soha nem gondoltam róla, hogy bármi rejtegetnivalója is lenne. Csakúgy, mint Mrs. Bradley-ről sem, aki egy amolyan fűvel-fával gyógyító kedves hölgy volt. Viszont rajtuk kívül a postakocsin utazott még két olyan személy, akikről már egészen más véleménnyel voltam. Az egyikük a jóképű Lord Harley volt, aki nagyon keresett valakit, a másikuk pedig egy bizonyos Edward Smith, aki mint később kiderült egy férfiruhába bújtatott elkényeztetett fiatal lány volt. Az utazás során a kis csapatot igazi útonállók támadták meg, majd hóviharba keveredtek, melynek okán több napra egy fogadóba voltak kénytelenek maradni, ahol aztán Miss Pym – aki egy nagyon talpraesett teremtés volt, bár számomra talán egy kissé túl rámenős, de mentségére legyen mondva, hogy mindig tudta, hogy kinek mi a legjobb és ebben soha nem is tévedett – magabiztosan vette a kezébe a dolgok irányítását.

A könyv könnyed és haladós volt, amolyan tipikus egyszer olvasós, inkább szórakoztató mintsem egy izgalmas és komoly olvasmány. Nagy örömömre a történet a tizenkilencedik században játszódott, ami a szereplők ruházatán, az akkori erkölcsi normákon és a kedvelt társadalmi tevékenységeken keresztül köszönt vissza, ennek köszönhetően nagyon gyorsan sikerült visszarepülnöm kicsit a szívemnek oly kedves regency korba, úgyhogy e tekintetben egy szavam nem lehet panaszra. Azonban M. C. Beaton stílusa, humora és történetvezetése már közel sem ragadt magával annyira, mint mondjuk például Julia Quinn, vagy Georgette Heyer írásai, akiket csak azért merek felhozni példának, mert kicsit meglepődtem, amikor a könyv hátoldalán azt olvastam, hogy: „ M.C. Beaton a régensség korabeli romantikus regények koronázatlan királynője”. Nos, ezt a kijelentést kissé túlzásnak érzem (az előbbi két írónő könyveit ismerve és rajongva értük), de úgy gondolom, hogy a műfaj kedvelői, hozzám hasonlóan, ha nem is lesznek elájulva a könyvtől, mindenképp egy pár órás kellemes és szórakoztató kikapcsolódásban lesz részük általa.

Marion Chesney

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 

6. Yvonne Goes to York 

Kiadja: Ulpius-ház

Eredeti cím: Emily Goes to Exeter
Sorozat: Travelling Matchmaker 

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 214

Tovább olvasom...

Nyrae Dawn: A játszma

Mivel a sok YA könyvtől már kezdett kissé csömöröm lenni és valami kevésbé ártatlan történetre vágytam - na nem kell ám rögtön amolyan pajkosan kecses és játékosan erotikus történetre gondolni, csak épp annyi fülledt erotikával megbolondított történetre, ami bőven belefér még mondjuk egy főiskolásokról szóló regénybe - kezembe került ez a könyv, amely, mint utóbb kiderült meglehetősen jó választásnak bizonyult.

Cheyenne egy tizenkilenc éves lelkileg sérült lány, akit folyamatosan kísért a múltja. Pontosan emlékszik arra a napra, amikor az édesanyja gyermekkorában egy nap kisétált az életéből, és soha többet nem tért vissza hozzá. Ez az emlék nemcsak mély nyomot hagyott a lányban, hanem a mai napig nem tudta feldolgozni magában, hogy az egyetlen ember, akit szeretett, szó nélkül magára hagyta.

Colt huszonegy éves és semmi mást nem szeretne jobban, minthogy a beteg édesanyja életben maradjon. Soha nem akart tovább tanulni, de a haldokló anyja kívánságának eleget téve mégis jelentkezett a főiskolára, és hogy ne okozzon neki csalódást, végig úgy tett, mintha ő is nagyon szeretné mindezt, holott legbelül végig úgy gondolta, hogy az apjához hasonlóan ő sem fogja sokra vinni az életben.
Amikor Cheyenne a barátját, akiben hosszú együtt járás után hülye módon már kezdett megbízni, egy másik lánnyal találja az ágyban, a szíve majd megszakad.  Hogy e fájdalmát leplezze és világossá tegye a fiúja számára, hogy tovább tud lépni a kapcsolatukon, megkéri az első útjába eső srácot - aki nem más, mint Colt -, hogy játssza el az új barátja szerepét. Colt kezdetben ódzkodik a feladattól, de amikor Cheyenne pénzt kínál a szolgáltatásaiért, akkor mégis igent mond erre a színjátékra, hiszen az anyja kezeléséhez rengeteg pénzre van szüksége. Cheyenne és Colt észre sem veszik, de egyre jobban kezdnek belemerülni a kis játékukba, és az idő múlásával már annyira egymásba gabalyodnak, hogy a kapcsolatuk már nem színjáték, hanem egyre inkább a valóság.

A könyv első szám első személyben íródott, és imádtam, hogy a történetet és vele együtt a fiatalok érzéseit váltott nézőpontú fejezetekből ismerhettem meg, ami egyáltalán nem volt zavaró, hiszen rögtön lehetett tudni, hogy kiét olvassuk éppen. Az intelligens jó kislány és a zűrös tetovált srác párosítás mindig is a kedvenceim közé tartozott, ugyanis ezekből a helyzetekből mindig kész érzelmi hullámvasút szokott kikerekedni és nem utolsósorban mindig érdekesebb két egymástól teljesen különböző ember közötti szerelmi kapcsolat kibontakozásának a szemtanúi lenni, mint egy konfliktus nélküli, egyszerű romantikus történetnek, nem igaz? Ráadásul ebben a regényben nemcsak külsőleg különböztek a főszereplők egymástól, hanem mély lelki problémáik is voltak, ami csak még bonyolultabbá tette a kapcsolatukat. Colt egy igazi rosszfiú volt, mocskos szájú, aki gyakran ivott, bulizott, csajozott, és az anyja ápolásához szükséges pénzt sem tisztességes úton szerezte meg. De, hogy őszinte legyek engem ez egy cseppet sem zavart, hiszen épp ezek a dühös, és brutálisan őszinte, alapvetően „gengszter” típusú vonások tették a számomra oly vonzóvá az ő karakterét… és hát, mi tagadás, a rosszfiúk mindig is a gyengéim voltak. Cheyenne-t sajnos nem sikerült annyira megkedvelnem, mint ahogyan azt szerettem volna,  de kétség kívül nagyra becsültem a bátorságát és az elszántságát.

A kettőjük közötti kapcsolat lassan kezdett kibontakozni és elmélyülni, ami igazán szívmelengető volt a számomra. Nem volt instant szerelem, és nem volt semmiféle szerelmi háromszög sem, ami miatt aggódnom kellett volna, szóval a romantika átkozottul jól volt megírva a történetben és a kémia, amit a közös jeleneteknél az olvasó a gyomrában érez tökéletesen működött közöttük.

A könyv a feléig számomra szinte tökéletesnek bizonyult, nagyon élveztem és jól szórakoztam a szereplők párbeszédjein és a kínos szituációikon. Élveztem a kettőjük közötti kapcsolatot, hogy mindig ott voltak egymásnak, amikor valamelyiküknek szüksége volt a másikra. Aztán ugye, ahogy az már lenni szokott, egyre komolyabbá kezdett válni a kapcsolatuk, és egy idő után már nemcsak szexuálisan, hanem érzelmileg is kezdtek egymáshoz kötődni, mely érzés természetesen mindkettőjüket megijesztette, de szerencsére mindezt hihetetlen jól kezelték, nem volt kettőjük között semmi félreértés és mellébeszélés.
Ami nem igazán tetszett a kötetben, hogy a tragédiát, tragédia követett, melyet érzésem szerint kissé túlzásba vitt a írónő, hiszen nem volt elég, hogy Colt fájdalmának végig a szemtanúi lehettünk - ami épphogy csak nem lépte át a realitás érzete és a hatásvadászat között húzódó vékony határvonalat -, még megfejelte mindezt egy másik szerencsétlenséggel is a könyv végén, amire véleményem szerint már tényleg semmi szükség nem volt, hacsak nem az oldalszámok gyarapítása végett, mely célra valóban tökéletesen megfelelt.

Mindezektől eltekintve kellemes meglepetésként ért a könyv, nem számítottam rá, hogy ez nekem ennyire fog tetszeni, és hogy a romantikus énemet így elkényezteti majd. A könyv lendületes volt és olvasmányos, síros és nevetős, egy olyan szerelmi történet, amely olyan komoly témákat is felkarolt, mint a halál és az elhagyás, a szerelem és a család, a megbocsátás és az elfogadás. Úgyhogy aki az NA műfajban egy igazán olvasmányos, és meglehetősen érzelgős olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom Nyrae Dawn regényét, ami biztos nem fog csalódást okozni.

A könyv egyébként egy trilógia első része, de nem kell megijedni, mert önálló köteteként is tökéletesen megállja a helyét. A következő rész Colt barátjának, Adriannak a kötete lesz, amit már tűkön ülve várok, mivel biztos vevő leszek.
A sorozat része:

1. Charade - A játszma ~ Cheyenne & Colton története

2. Facade ~ Adrian & Delaney története

                                      3. Masquerade ~ Maddox Cross & Bee Malone története

Kiadó: Ulpius
Eredeti cím: Charade
Sorozat: Games
Fordította: Császár Tímea
Oldalszám: 334

Tovább olvasom...

Thierry Cohen: Jobb lett volna élni

Ez a könyv nem az a könyv volt, amit az Ulpius agyon reklámozott volna, csak szép csendben megjelentette, aztán sorsára hagyta, pedig igazán megérdemelte volna a nagyobb hírverést, jobban, mint megannyi gagyi könyv, amik mostanában a piacra kerültek. A regény fülszövegét olvasva egy könnyed kis romantikus olvasmányt vártam, de helyette egy meglehetősen nyugtalanító és kissé lehangoló, de mindenképp eredeti történetet kaptam, egy olyat, amihez hasonlót még csak nem is nagyon olvastam. (Hangulatában talán Guillaume Musso regényeihez tudnám hasonlítani.)

A regény tulajdonképpen egy szerelmi történet és egy kétségbeesett tett az élet ellen, amely kiváltója egy viszonzatlan szerelem.

A 20 éves Jeremy szívét pont a születésnapján törte össze élete szerelme, ezért bánatában úgy dönt, hogy véget vet az életének. Miután felébred, azt gondolja, hogy már a túlvilágon van, de hamar rájön, hogy ennél egy sokkal jobb helyre került, egy nő ágyába, aki nem más, mint Victoria, akit szeret…. és aki minden jel szerint, őt is viszont szereti. Kiderül az is, hogy már egy év telt el az öngyilkossága óta, amiből ő semmire nem emlékezik. Aztán egy újabb „ébredés” következik, amivel egy újabb év telt el - ami Jeremy számára ismét csak egy napnak tűnt - és ami után immár egy kisfiú édesapjaként tért magához. Innentől kezdve az idő felgyorsul, összesen nyolc alkalommal tér magához Jeremy, de mindig csak egy-egy napra. Hogy hány év telt el az ébredései között, három, négy, tíz vagy több? Ezt soha nem tudhatta pontosan, mindig csak apró információkból, hol egy levélből, hol egy fényképből tudott következtetni rá. Minden egyes alkalommal más időben és más élethelyzetben találta magát, gondolhatjátok, hogy milyen rettegéssel aludt el mindig. Hamar rájött, hogy két énje van és sajnos a rosszabbik énje töltötte a több időt a családjával, aki minden jel szerint tönkre akarta tenni őket.

Minden fejezet egy ébredéssel kezdődött, amely mindegyike Jeremy valamely születésnapjára esett. Borzalmas volt belegondolni az idő múlásába és abba, hogy mindeközben Jeremy csak nyolc napot öregedett. De ebben az egészben nem is az volt legrosszabb, hogy Jeremy fiatal lelke egy egyre öregedő testbe volt bezárva, hanem hogy egyáltalán nem tudta irányítani az életét. Fokozatosan (8 napig... mennyi idő az egy egész élethez képest?) szemtanúja volt a házassága és a családja szétbomlásának, ami miatt a másik énje volt a felelős, és ami a számára kész rémálom volt. És bár nem tudta megakadályozni, hogy a rosszabbik énje ne bántsa a feleségét a gyerekeit és a szüleit, de a tiszta pillanataiban, amikor igazán önmaga volt, akkor mindent megtett, hogy megvédje őket önmagától.

A regény központi karaktere Jeremy volt, a többieket mellette mind csak fakó másodlagos szereplőknek éreztem, magát a történetet pedig megrendítőnek és rendkívül érdekesnek. Teljesen magával ragadt ez a könyv, sőt fokozhatnám tovább mindezt azzal, hogy már-már letehetetlen volt a számomra, annyira akartam tudni, hogy mi lesz a történet vége. De sajnos a befejezésben kissé csalódtam, mindenre számítottam (misztikus dolgokra, időutazásra, külön dimenziókra, személyiségzavarra vagy még arra is, hogy ezek közül egyik sem, hanem Jeremy egyszerűen csak egy őrült…) szóval határozottan valami nagy durranást reméltem, de helyette olyan magyarázatot kaptam, amire bevallom, egyáltalán nem számítottam.
spoiler  Vallási jellegűt, ami egy rossz döntés következményeiről szól, hogy mindez  milyen hatással lehet a szeretteinkre és a környezetünkre illetve, hogy milyen láncreakciókat indíthat el körülöttünk... spoiler 

Thierry Cohen

Kiadó: Ulpius

Eredeti cím: J'aurais préféré vivre

Fordította: Bíró Péter

Oldalszám: 261

Tovább olvasom...

Lisa Kleypas: Mindenem a tiéd

Az Ulpius ismét kicsit elbóbiskolt, mivel megint sokat kellett várnunk egy újabb könyv megjelenésére, nevezetesen Lisa Kleypas Bow Street-i sorozatának harmadik részére. Ha jól emlékszem, akkor nem is sorrendben adta ki őket a kiadó, na de ezek már mellékes dolgok, örüljünk, hogy olvashatjuk.

A történet Nick Gentryről szól, akiről csak a könyv olvasása közben jutott az eszembe, persze lassan  - ami ennyi idő elteltével nem is csoda - hogy ki is ő valójában. A Lady Sophia szeretője című könyvben megismert Sophia, bűnöző testvére. És a történet folytatódik tovább.

Miután Sophia és Sir Ross Cannon egymásra találtak, pár évre rá Nickből is „jófiú” lett, hála sógorának. Szintén az ő érdeme az is, hogy Nick a Bow Streeten, mint nyomozó kezdhette el pályafutását. Munkáját száz százalékosan látja el, közel s távol nem lelni ilyen bátor, félelmet nem ismerő és eredményes nyomozót.  Amikor azonban megkapja a következő munkáját, melyben egy Charlotte Howard nevű fiatal hölgy felkutatása a feladata, - aki mellesleg megszökött a nála jóval idősebb vőlegénye elöl, - sorsa megpecsételődik. Természetesen csak is jó értelemben.

A regény érdekesen kezdődik, az írónő nem szívbajos, rögtön belevág a lecsóba. Emlékeim szerint a szerző eddigi könyveit is egy nagy adag erotika jellemezte, és mindez, ebben a részben sem volt másképp. Miután főhősünk kitanulta a szerelem csínját - binját, egy bordélyház madámjától és egy két lábon járó "expert" lett belőle, még mindig egyedül érzi magát és nincs senki, akivel ezt az elképesztő tehetségét megoszthatná. Amikor azonban találkozik Lottival, élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és bár az első találkozás után még maga sem tudta, de az olvasó már akkor biztosra vehette, hogy ebből bizony szerelem lesz.

Lotti kedves és szerethető karakter, magabiztos és optimista, ami a szívén az a száján. Szerencsére hamar megtalálták a közös hangot hőseink és nem csak a hálószobában, de az élet egyéb területén is.

Tapasztalatom szerint, Kleypas könyveire egyértelműen jellemző, hogy tisztán, éretten és világosan ábrázolja a szereplők egymás közti érzelmeit, minden fajta félreértés és viszály nélkül. Semmiféle verbális kommunikáció hiányából fakadó konfliktusokkal és félreértésekkel nem találkozhatunk a történetben, (nem úgy, mint például Judith McNaught könyveinél, ami már a másik véglet. Nála néhol már a hajamat téptem, hogy miért is nem beszélik meg a gondjaikat egymással a szereplők? Vagy netán valamilyen perverz élvezetből gerjesztik a félreértéseket egymás között?) szóval, Kleypas könyveiben ilyenről szó sincs. A hősök között nincs semmilyen különválás vagy kegyetlen érzelmi megtévesztés, csak a tiszta és a mindent elsöprő szerelem, mely mellett még a cselekmény is rettentően egyszerű, és rejtélyektől mentes. Na de én ennél azért egy kicsivel több izgalmat is elbírtam volna viselni a történet kapcsán, még ha az a szexuális izgalmak számának a csökkenését eredményezte volna, akkor is. Szerintem nem találta el az írónő a fent említettekre vonatkozóan az arany középutat, számomra legalábbis semmi kép. Voltak részek, ahol sűrűn nézegettem az oldalszámokat, hogy mennyi is van még hátra a könyvből (?), mert már kicsit unatkoztam és amikor már egymásra találtak a szerelmesek különösebben nem is izgatott a további sorsuk.

Amikor a szerző Nick régmúlt titkairól és belső démonjairól írt, azt vártam, hogy ha majd mindez a tudomásomra jut az annyira sokkoló és megdöbbentő lesz, hogy még a könyv is kiesik a kezemből, ezért lélekben már fel is készültem rá. De amikor kiderült a meztelen igazság, - ami közben Nick nem is volt meztelen, - kicsit csalódott voltam. Csodálkoztam, azon, hogy ez miatt volt hősünknek - egy olyan bűnözőnek, akit az utca edzett és nevelt fel?? - évekig tartó rémálmai és érintés fóbiája??

Na de szemet hunyok mindezek felett is, mert nem is ez volt a történet lényege. És különben is, a könyv tényleg szórakoztató és nagyon erotikus volt, oly annyira, hogy komolyan gondolkodóba estem, hogy mi lenne, ha a férjem figyelmébe is ajánlanám, ha nem is az egészet, de néhány fejezetet mindenképp…..

Kiadó: Ulpius

Eredeti cím: Worth Any Price

Fordította: Kallai Nóra

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Gena Showalter: Éjsötét hangok

Végre!!! Olyan sokat kellett várni a sorozat negyedik részére, hogy azt hittem, hogy már soha nem fogja megjelentetni a kiadó. Nem tudom, hogy mi tartott ilyen sokáig, de ezek után már bele sem merek gondolni, hogy mennyit kell majd várni a következő részre.

Az Alvilág Urai az egyik kedvenc sorozataim közé tartozik. Az első könyv után még nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagy kedvenc lesz belőle. A sorozat eleje még nem fogott meg igazán, csupán csak azt találtam izgalmasnak és érdekesnek benne, hogy a főszereplő harcosok mindegyike valamilyen démont hordoz magában és hogy hiába küzdenek ellene, egyikük sem tud nélküle élni. Aztán már csak azt vettem észre magamon, hogy egyre jobban kezdtem megszeretni a sorozatot és nem csak a szereplők sorsának az alakulása miatt, hanem maguk a szereplők miatt is. Az eddigiek közül ez a könyv tetszett a legjobban, bár a végét azért másképp is el tudtam volna képzelni.

A történet Sabinról a Kétség őrzőjéről és Gwenről, egy hárpiáról szól, akiknek már az első találkozásuknál tudja az olvasó, hogy ők  ketten egymásnak lettek teremtve. De persze amíg ők minderre rájönnek, az egy kicsivel hosszabb ideig tart, de mindezt én egy cseppet sem bántam. A vezértörténet a szerelmesek egymásra találásáról szól, e köré épül fel egy sötét és mesés világ, ami ugyan bővelkedik gyilkosságokban, kínzásokban és erőszakban, de sok romantika és vele együtt az erotika is jelentős mennyiségben szerepet kap benne.

Sabin karaktere nagyon szimpatikus volt, erős, bátor, vad és könyörtelen, ugyanakkor végtelenül gyengéd is tudott lenni, ha akart - hát nem minden nőnek ez az álma? Gwenről pedig annak ellenére, hogy nagyon ellentétes tulajdonságok jellemezték kezdetben - félénk volt, de egyben halálosan gyors gyilkos is - igazából semmi rosszat nem tudnék mondani, eltekintve attól az apró női gyengeségétől, amit a könyv végén követett el - mellyel sikeresen gallyra vágta a lehetőségét annak, hogy a vadászok és a harcosok között folyó háborúnak egy csapásra vége legyen. Persze ha jól döntött volna, akkor ugye hova lenne az izgalom és a folytatás, de véleményem szerint az írónő a végét frappánsabban is megoldhatta volna.

Nagyon szerettem, hogy a többi harcosról nem csak pár mondat erejéig olvashattunk a könyvben, hanem a szerző kellő mennyiségű információval látott el bennünket, amivel egyben elő is készítette a következő részek tartalmát. Olvashattunk Parisról a Paráznaság őrzőjéről, aki továbbra is gyötrődik elveszettnek hitt szerelme miatt, aztán Aeronról a Harag őrzőjéről, aki úgy érzi, hogy valaki mindig figyeli, de Légió jelenléte mindig nyugtatóan hatott rá. Aztán Amunról a Titkok őrzőjéről, aki nem beszélhet, mert az nagyon fájdalmas lenne számára, illetve Torinról a Kórság és Gideon a Hazugság őrzőjéről, akik történetét már nagyon várom - őket különösen szeretem.:)

Összességében úgy gondolom, hogy a könyv sikerének a titka nemcsak a szerelmesek és azok kapcsolatának a fejlődésében rejlik, hanem a mellékszálakban, amik igazán izgalmassá és élvezetessé teszik a könyvet. Ez a sorozat, tele van izgalommal és váratlan eseményekkel, halhatatlan harcosokkal, istenekkel és istennőkkel és még számtalan más lénnyel! Nagyon várom a következő részt!

Kiadó: Ulpius-ház

Eredeti cím:The Darkest Whisper 

Fordította: Horváth Éva, Marczali Ferenc

Oldalszám: 465

Tovább olvasom...

Deborah Moggach: Tulipánláz

Ez a könyv már elég régóta ott porosodott a polcomon ahhoz, hogy végre a kezembe vegyem, az pedig, hogy a kötet értékelésénél azt láttam, hogy az olvasók nagyon megosztó véleménnyel voltak róla, kifejezetten kíváncsivá tett. Bevallom, eltöltöttem egy kis időt azzal, hogy a könyv borítóját nézegetve azon gondolkodtam, hogy ez az arckép vajon férfié-e vagy nőé. Aztán - teljesen véletlenül - Andiamotól tudtam meg, hogy a könyvön Vermeer: Leány piros kalappal című festménye látható.

A történelmi regényhez az ihletet az írónő, egy árverésen vásárolt festményből merítette, melyet egy ismeretlen holland festő készítette és amelyen egy fiatal nő tekint ránk rejtélyes arckifejezéssel. (Ez a kép látható lentebb.)

A történet egyébként a XVII. századi Hollandiába repít el bennünket. Tudni kell, hogy 1636-ban a gazdag és nyüzsgő Amsterdamban szárnyal a polgári jólét és virágzik a kultúra. Főhősünk Sophia Sandvoort, azért ment férjhez a nálánál jóval idősebb Cornelis-hoz - egy gazdag és tiszteletre méltó polgárhoz -, hogy megmentse családját az elszegényedéstől. Már a könyv első oldalai magával ragadtak és tisztán magam elé tudtam képzelni Sophia szomorú házasságát, sőt szinte éreztem azt az űrt, magányt és csendet, amiben élt. És bár a férje gazdag kereskedő volt és szerelmes is volt belé ennek ellenére, házasságuk mégis gyermektelen maradt.

Abban az időben a gazdag polgárok gyakran megörökítették magukat és a családjukat egy-két festményen az utókor számára, mintha így akartak volna halhatatlanná válni. Egy ilyen, a „halhatatlanságot” jelentő portré elkészítésére kérte fel Cornelis is a tehetséges fiatal festőt, Jant van Loost. Sophia és Jan között szépen lassan izzik fel a szerelem. Sophia kezdetben, még ha küzd is az érzelmei ellen, nem tud ellenállni a festőnek és teljesen átadja magát a szenvedélynek. Eddig ez közhelyesnek tűnhet, de a történet mégis magával ragadóan izgalmassá válik ezután. Ugyanis itt jönnek a képbe a tulipánok. Amszterdamban akkoriban javában zajlott a híres tulipánspekuláció. Szinte hihetetlen, mai ésszel felfogatatlan, hogy egy tulipánhagyma házakat, sőt egész hajókat ért. (A lakosság körében elterjedt tulipánmániának a kormány vetett véget, amikor meghozta a spekulációellenes törvényét.)

A történetben a szereplők sorsa összefonódik. A szerelmesek, Mariaval a cseléddel együtt egy veszélyes tervet eszelnek ki, amely Cornelis megtévesztésről szól. Hogy őszinte legyek én némi sajnálatot éreztem az öreg Cornelis iránt, csakúgy, mint Sophia is, amit a többször felbukkanó lelkiismeret-furdalása is bizonyít, de ugye a szerelem teljesen elvette az eszét szegény lánynek, és csak a festővel való közös élete lengett a szeme előtt.

Minden egyes fejezet középpontjában vagy egy személy vagy a festészet állt, és nagyon furcsának és érdekesnek találtam, hogy csak a Sophiaról szóló fejezetek szóltak egyes szám első személyben. Az írónő sokat és részletesen ír a korabeli festményekről és magukról a festőkről, hisz ez a kor, az egész XVII. századi a holland festészet aranykora volt. A könyv hangulatát roppant érdekesnek éreztem, mert míg az elején kicsit nyomasztónak találtam a történetet, addig a végére egyre inkább átváltott izgalmassá, ami mi tagadás sokkal kedvemre valóbbnak éreztem.

Az öt pontot igazából nem azért adtam a könyvre, mert a karakterek annyira jók lettek volna,  vagy mert valamelyik szereplő annyira a szívemhez nőtt, hanem mert az a történelmi háttér, ami a cselekmény keretét adta, a festészet és a tulipánláz izgalma engem is totálisan elvarázsolt.

Eredeti cím: Tulip Fever

Fordította: Sárközy Elga
Kiadó: Ulpius-ház

Terjedelem: 236 oldal

Tovább olvasom...