Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Louise Walters: Levelek a bőröndből

Minden családnak megvannak a maga történetei, melyek mindegyike fontos valakinek. Az én néhai dédnagyapám például nagyon szeretett kártyázni, csodás cipőket készített és állítólag gyönyörű hangja volt. A dédikém - aki még ma is él - rengeteget szokott mesélni róla, és a gyermekkori háborús emlékeiről is, azokról a napokról, amikor az édesanyja a nővérével együtt felparancsolta őket a padlásra, vagy ki az udvar végén lévő góré mögé, ha jöttek este hozzájuk az orosz katonák „látogatóba”. És ezek csak apró morzsák, azokból a hihetetlen anekdotákból, amiket már kismilliószor hallottam egy-egy családi vacsora vagy ebéd alkalmával, és amiket a mai napig is még legalább ennyiszer képes lennék meghallgatni tőle. Mert ezek az emlékek már az enyémek is, hozzám nőttek az idő folyamán, a sajátomnak érzem őket, és fontosak nekem. Ezért is sejtem, sőt tudom, hogy mit érezhetett Roberta, amikor a nagymamájának egy régi könyvekkel teli bőröndjében egy megsárgult levelet talált, melyet a néhai nagyapja írt a ma is élő nagyanyjának Dorotheának.

"1941, február 8.

…Bocsáss meg nekem, Dorothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyerekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza...
...Percekkel azután, hogy megismertelek, már a házasságra gondoltam. De ez nem lehetséges. Te egy tiszteletreméltó nő vagy, de ez a dolog, amit művelsz, a tisztelettől messze van"

E levél elsőre értelmezhetetlen volt Roberta számára, mivel eddig ő mindvégig úgy tudta, hogy a nagyszülei – ha csak egy rövid ideig is -, de boldog házasságban éltek, de ebből az írásból egyértelműen az olvasható ki, hogy egy ismeretlen nő és annak gyermeke miatt nem vehette feleségül a nagyapja a nagyanyját. Ráadásul a levél 1941-es keltezésű és az ő tudomása szerint a nagyapja Londont védve halt meg 1940 novemberében. Rengeteg kérdés kavarog Roberta fejében, melyeket olyan szívesen megkérdezne a nagymamájától, de fél megtenni, mert van hogy még őt sem ismeri fel, amikor látogatóba megy hozzá az öregek otthonába, így hogy is emlékezhetne pontosan a férje ezen levelére? És, míg Roberta abban reménykedik, hogy az apjától vagy a nagymamájától megtudja családja régi titkát, addig az olvasó szeme előtt megelevenedik Dorothea valódi története.

A regény két idősíkon játszódik, melyben Dorotheáé volt a múlt, Robertáé pedig a jelen. A két nő közül Dorotheát éreztem közelebb a szívemhez, akit - azok után a hihetetlen fizikai és lelki megpróbáltatások után, amiken a háború során keresztül kellett mennie - bámulatos erővel rendelkező erős nőnek tartottam. Lehet, azért mert már anya vagyok, vagy mert én is mindent megtettem volna annak idején hogy gyermekem legyen, tökéletesen bele tudtam élni magam Dorothea helyzetébe, és át tudtam érezni a gyermekáldás utáni vágyát. Sőt úgy gondolom, hogy én is ugyanazt tettem volna az ő helyében, mint amit ő is cselekedett.

Robertáért bevallom már egyáltalán nem rajongtam, ennek köszönhetően a róla szóló fejezeteket is kevesebb lelkesedéssel olvastam. Ellenben az ő részeinek az eleje sorozatosan elvarázsolt, mivel azok mindig olyan régi és megsárgult levelek, levelezőlapok és fényképek leírásaival kezdődtek, amik különböző emberek és családok szomorú vagy épp nagyon vidám életdarabkáit rejtették magukban. Roberta ugyanis egy antikváriumban dolgozott és az értékesítésre behozott könyvek leporolása közben mindig ilyen csodás kincsekre talált, amik kidobására nem tudta rávenni magát, hiszen úgy gondolta, hogy ezek az apró leletek egykor biztos sokat jelentettek valakinek, ezért is kezelte őket féltő gonddal és őrizte meg mindegyiket. 

Összességében kellemes csalódás volt számomra a könyv, amolyan édesen szomorú, igazi léleksimogató történetnek éreztem. Szerettem a romantikáját, ami minden erőltetettség nélkül varázsolt el és Dorothea esetében bizony össze is törte a szívem. Szerettem a történet lassú tempóját és a kicsit mélabús atmoszféráját, és őszintén sajnáltam, hogy a végére érve el kellett engednem a szereplőket, akik történetében még olyan szívesen maradtam volna pár napot.

Külföldi borítók (katt a képre a nagyításért)

Igazából haragszom kicsit magamra, hogy ilyen sokáig halogattam a könyv olvasását, de mentségemre legyen mondva, hogy amikor megláttam az újdonságok között rögtön lelkesedtem érte, de balga mód hagytam magam befolyásolni a megjelenés utáni néhány negatív kritika által, amik bizony jócskán visszavetettek a lelkesedésemből. Pedig óriási hiba lett volna részemről kihagyni Louise Walters első regényét, mert ritkán akad az ember lánya ilyen kellemes stílusú olvasmányra. Dorothea története annyira magával ragadt és olyan puhán ölelt körbe - miközben egy kicsit meg is ríkatott a végére -, hogy egy meleg takaróval és egy forró teával a kezemben bármikor újra tudnám olvasni.

Louise Walters

Ui.: Sajnos a hazai könyvborító nagyon nem nyerte el a tetszésemet, a külföldiek közül talán a 4. és a 6. az, amit el tudnék képzelni a történethez, de mivel az utolsóval már jelent meg nálunk könyv, így kizárásos alapon marad a napsütéses negyedik.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Mrs Sinclair's Suitcase
Sorozat:-
Fordította: Farkas Eszter
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Emma Chase: Behálózva

Aki olvassa a blogomat, az tudja rólam, hogy nem vetem meg az erotikus regényeket és bár tisztában vagyok azzal, hogy ebben a műfajban már nincs új a nap alatt - mely okán eredetiségre aztán végképp nem számíthatok tőlük -, mégis napról napra kíváncsian szoktam böngészni az erotikus regény felhozatalt, mert ki tudja, hátha akad mégiscsak valami olyan a horgomra, ami után aztán majd tényleg mind a tíz ujjamat megnyalhatom. 

  

Így esett hát, hogy amikor Emma Chase könyvről csak csupa-csupa jót és szépet olvastam, elképzelhetetlennek tűnt, hogy magam is meg ne győződjek ennek igazáról, és valóban. A fene se gondolta volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni, teljesen levett a lábamról. Hibából is csupán csak egyet tudnék felróni a számára, az pedig a főhős folytonos trágárkodása volt, ami meglehetősen sértette a fülemet, de ezt figyelmen kívül hagyva, azt kell mondja, hogy imádtam ezt a regényt az elejétől a végéig. Kész felüdülés volt a számomra, annak ellenére, hogy tartalmilag ugyanarról szólt, mint a többi erotikus románc, de az egésznek a tálalása olyan csábító, az elbeszélő stílusa és szellemessége pedig annyira szórakoztató és intenzív volt, hogy már az első oldal elolvasása után tudtam, hogy én ezt a könyvet az utolsó betűig élvezni fogom. 

"Látják azt a mosdatlan, borostás rakás szerencsétlenséget a kanapén? Azt a piszkosszürke pólós, szakadt mackóalsós fazont?
Az vagyok én, Drew Evans." 

A történet főhőse Drew, akiért mi tagadás a nők majd megőrülnek, és akit természetesen ez egy cseppet sem zavar, ellenkezőleg. Annyira élvezi mindezt, hogy maximálisan és pofátlanul ki is használ minden adandó alkalmat. Drew egyébként egy igazi győztes. Amellett, hogy a munkahelyén magasan a legjobban teljesít, jóképű, intelligens, gazdag és arrogáns is egyben (egy igazi mocskos szájú seggfej), akinek tényleg csak egy mosolyába kerül, hogy  New York legszebb hölgyei úgy heverjenek a lábai előtt, mint az áldozati bárányok. No és persze, hogy mindezt az idillt tovább fokozzam képzeljétek, Drew-t mindemellett hűséges barátai – ugye milyen átkozottul szerencsés ez a pasi - és a kicsapongásait messzemenően toleráló szerető család veszi körbe.

De akkor mégis, miért van bezárkózva már egy hete a lakásába, ahol sörön és pizzán élve dagonyázik a saját nyomorúságában és depressziójában? 

Ő azt mondja influenzás. Pff... 

De szerintem mindenki tudja, hogy ez nem igaz. 

Íme néhány dolog, amit tudni kell Drew jelleméről.

"Nem hazudok, nem kábítom a nőket szóvirágokkal, hogy így közös jövő, meg úgy szerelem első látásra. Én nyílt lapokkal játszom: jól akarom érezni magam, méghozzá aznap éjjel, és ezt meg is mondom nekik."

"Nem vagyok az a típus, aki kétszer ül fel ugyanarra a hullámvasútra. Egy menet pont elég, addig tart ki az újdonság varázsa, utána már nem érdekel a dolog."

"A titkárnőm, a kis bögyös, cigiző szőke már itt van: összeállította a napi programomat, kinyomtatta a hétvégén érkezett üzeneteimet, és megfőzte a New York-i agglomeráció legtutibb kávéját. Nem, nem dugtam meg. Nem mintha nem lenne kedvem hozzá. Higgyék el, ha nem nálam melózna, lecsapnék rá, mint Muhammad Ali. Csakhogy vannak szabályok, amelyekhez tartom magam – akár úgy is mondhatnánk, hogy erkölcsi normák. És az egyik ilyen szabály az, hogy a cégnél nem kefélünk. Nem szarok oda, ahol eszem, nem dugok ott, ahol dolgozom."

Ez a pasi aztán nem árul zsákbamacskát hölgyeim. Ugye most már senkinek nincsenek rózsaszín illúziói felőle.

És most nézzük történetünk hősnőjét Katherine Brooksot, aki – bármily meglepő is - egy igazi szépség, csinos, ambiciózus és előszeretettel visel sok férfit – köztük Drew-t is – lázba hozó magassarkú cipellőt. Kate épp most került ahhoz a céghez, ahol Drew is dolgozik, és az igazsághoz még az is hozzá tartozik, hogy menyasszony – bizony, bizony engem is hidegzuhanyként ért ez a hír. Viszont a jó hír vele kapcsolatban, hogy Drew-hoz hasonlóan ő is a siker érdekében mindenen és mindenkin képes átgázolni, ha úgy hozza a sors, úgyhogy már a könyv legelején komoly harc van kilátásba kettőjük között egy közös munka kapcsán, úgyhogy ahelyett, hogy inkább egymásnak esnének és úgy vezetnék le a feszültséget, ami már az első pillanatban ott vibrált közöttük, inkább felveszik a kesztyűt és harcba szállnak egymással.

Persze Drew esze mindig csak a szexen jár…

„Egyszerre szeretném megcsókolni és megfojtani. Soha nem voltam a szadomazo híve, de most már kezdem elfogadni, hogy vannak előnyei.”

Kate pedig keményen ellenáll.

 „Kate hangja vészjósló és éles, mint a machete.

– Ha együtt akarunk dolgozni, Drew, azt hiszem, tisztáznunk kéne pár dolgot. Először is, nem vagyok a drágaságod. A nevem Kate, avagy Katherine. Használd bátran. És nem vagyok seggnyaló. Nincs rá szükségem, mert a munkám önmagáért beszél. (…)Hiba volt, hogy egy pillanatig is azt hittem, több van benned. Hiba volt azzal áltatnom magam, hogy… hogy valami belső szépséget takar az arcoskodásod, és nem csak egy arrogáns, sármos farok vagy. Hiba volt, mert te belül üres vagy.”

Ezek aztán nem cicóznak, nem igaz? Akár csak a Rózsák háborújában, Michael Douglas és Kathleen Turner, emlékeztek rá? És mint a filmben, úgy itt is mindig megtalálják a szereplők egymás gyenge pontját és nem félnek odavágni egymásnak a verbális kézigránátot. De izgalomra semmi ok, mert Kate és Drew számára ezek a veszekedések amolyan előjátéknak bizonyulnak, melyek mindkettőjüket csak fékevesztett energiával töltenek fel... Szóval, ennek fényében ugye mondanom sem kell, hogy innentől kezdve már nem az a kérdés, hogy megtörténik-e a dolog kettőjük között, hanem az, hogy mikor.

És amikor végre eljön az a pillanat, és egyre komolyabbra kezd fordul közöttük a helyzet, akkor Drew-nak és hatalmas egójának hála, sikerül mindent elbaltáznia. És hogy mit csinál ezután Drew? Nem fogjátok elhinni. Tényleg, de tényleg csak egyetlenegyszer kéne megküzdenie valamiért, és kockára tennie a szívét valakiért, aki végre megérné a fáradságot... De nem, ő nem tesz semmit, ehelyett inkább összegömbölyödve magába roskadva nyalogatja a sebeit, és influenzát jelent. 

Persze ismét mondom, izgalomra semmi ok, lesz még Drew-ból a könyv végére "Papucs alatt nyögő balfék", de hogy hogyan, és milyen körülmények között, azt nem árulhatom el, legyen elég annyi, hogy mégiscsak volt olyan bátor, kitartó és őszinte, hogy végül elérje célját.

Összességében ez a könyv bitang jó volt! Rendkívül szenvedélyes, provokatív, pikáns és pimasz, és hát nem feledkezhetek meg a legfőbb pozitívumáról, az elbeszélő felejthetetlen humoráról sem. Esküszöm, hogy nem nevettem még ennyit erotikus regényen, mint most. Voltak olyan oldalak és bekezdések, amikhez többször is visszalapoztam újraolvasás céljából, annyira szórakoztatóak és fergetegesek voltak.
Meg kell hagyni, nagy fazon volt ez a Drew. A legjobban azt szerettem benne, hogy soha, de soha nem veszítette el a humorérzékét, és azt is be kell látnom, hogy volt pár jó gondolat a könyvben tőle arra vonatkozólag, hogy a férfiak hogyan is látják a nőket.

„Hölgyeim, elárulok egy titkot: nem tudunk olvasni a gondolataikban. És hogy őszinte legyek, a magam részéről nem is tudom, hogy akarok-e. Mert a női agy elég ijesztő hely.”

A békesség kedvéért szerintem maradjunk annyiban, hogy mi is lenne az emberiséggel, ha a nők is olyan rém egyszerűen látnák a dolgokat, mint a férfiak.

"Egyszerű férfilogika: ha egy nő dühös, az azt jelenti, hogy szeret. Mert ha egy kapcsolatban a csaj már nem kiabál veled, akkor cseszheted. A közöny a nők halálos csókja.” 

Igazság szerint senkit nem akarok meggyőzni arról, hogy ezt a könyvet olvasnia kell, mert bizony nem vagyunk egyformák. Ami nekem tetszik, az lehet, hogy másnak nagyon nem jön be, és fordítva, de ha valaki egy olyan romantikus vígjátékra vágyik, amit egy férfi fején keresztül olvashat – amit én mondok nektek, vétek lenne kihagyni, hiszen ez egy hihetetlen és vissza nem térő alkalom és élmény ugyebár, gondolok itt a fülledt erotikus jelenetekre és Drew hihetetlen kinyilatkoztatásaira - akkor annak bátran ajánlom ezt a könyvet, biztos vagyok benne, hogy nem fog csalódást okozni.

Emma Chase

A sorozat kötetei:

1.   Tangled - Beálózva

1.5 Holy Frigging Matrimony: A Tangled Series Short Story

2.   Twisted - Fejvesztve (Két év utáni események Kate szemszögéből)

3.   Tamed - (Dee Dee  & Matthew története)

4.   Tied - (Esküvői előkészületek Drew elmesélésében - mely kapcsán érzésem szerint ismét egy fergeteges utazásban lesz részünk)

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Tangled

Sorozat:Tangled

Fordította: Szieberth Ádám

Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

Samantha Shannon: Csontszüret (Csontszüret #1)

Időben 2059-ben járunk, amikor nem csak London, de az egész világ egészen más, mint manapság, sokkal veszélyesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb. Ebben az alternatív világban, olyan emberek is élnek közöttünk, akik eltérnek az átlagostól. Olyanok, akik különleges képességgel rendelkeznek, ilyenek például a médiumok, az érzékelők, a jövendőmondók, a fúriák, a védelmezők, a manipulátokrok… de nevezzük őket egyszerűen csak látóknak. Scion Londonban (Londont ekkor így nevezték) azonban a tisztánlátás minden formája hatóságilag tiltott tevékenységnek számított amiért börtön, de a legrosszabb esetben halál is járt. 

A könyv főszereplője egy tizenkilenc éves lány Paige Mahoney, egy álomjáró, aki a londoni Hét Pecsét fedőnevű szervezet egy tagja. Mivel a tisztánlátókat Scionban üldözték, így kénytelenek voltak bandákba verődni, melyek a Londont behálózó szindikátusnak dolgoztak. A szindikátus egy más világ volt, a látók birodalma, akiket a túlélés ösztönei hajtottak és akik a társadalom szélére szorulva bűnözőkké váltak. 

Szóval egy ilyen világban Pagie egy este épp hazafelé tartott a metrón, amikor egy rutinellenőrzés alkalmával fény derült a képességére, ami miatt menekülnie kellett. Sajnsos menekülés közben elkábították és több látó társával együtt az évek óta szennyesnek és halottnak hitt Oxfordba, a rephaiták birodalmába került. Itt szerezett tudomást arról, hogy 200 évvel ezelőtt az éterben egy lyuk keletkezett, amelyen keresztül ezek a lények vagyis a rephaiták beszivárogtak a világunkba. Sajnos nem csak ők jöttek át hozzánk az Alvilágból, hanem olyan óriás bűzös és veszélyes szörnyek is, akiket semmi más nem érdekelt, csakhogy emberhúst zabáljanak. Nos, a rephaiták felajánlották a segítségüket az embereknek, de csak azzal a feltétellel, ha minden évtizedben egy aratás, úgynevezett csontszüret keretében összegyűjtik számukra a látókat és leszállítják nekik ebbe a börtönvárosba. Ekkor köttetett meg az alku és kezdődött el a tiszánlátók elleni inkvizíciós hadjárat. És innentől kezdve számítják Scion I. létrejöttét is.
És hogy ezeknek a lényeknek mi szükségük van a látókra?  Elsősorban katonákat képeznek belőlük a húszabálók ellen, másodsorban pedig rabszolgaként és táplálékként vannak a szolgálatukra. 

A börtönvárosba érve Paige-re is ez a sors várt, az egyetlen esélye a túlélésre, ha engedelmeskedik a rendkívül vonzó és kifürkészhetetlen Arcturusnak, aki egyébként a rephaiták vezérének a vérhitvese volt, és aki rendhagyó módon elvállalta, hogy a lány mentora lesz. Paige mindezt nem érezte megtiszteltetésnek, gyűlölte Arcturust, de az idő múlásával sok mindent megtanul tőle, többek között azt is, hogy nem minden rephaita egyformán elnyomó és bár nem mutatják, de nekik is vannak érzéseik. 

Nem tagadom, nagy hatással volt rám a könyv, a világfelépítés, a látók kiterjedt szintjei és az a sok rejtélyes dolog, amikre Paige visszaemlékezései során derült fény. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy élveztem ahogy már az első oldalon bedobott az írónő a mély vízbe, melyben úgy durván az első 100 oldalig határozottan fuldokoltam, de ahogy kicsit levegőhöz jutottam és magamhoz tértem, egy döbbenetes világ tárult elém, valami olyan, amiből egyszerűen nem csak nem tudtam kiszakadni, de hogy őszinte legyek nem is akartam.

És most itt kéne pár szót szólnom a szereplőkről azok jelleméről és fejlődéséről, a hatalmas és az állítólag halhatatlan földön túli lényekről, akik a látók aurájából táplálkoznak és emberi vérrel gyógyítják magukat... No és persze nem ártana pár szót szólnom a különleges képességeikről sem és a hierarchiájukról, mely utóbbiról egyébként remélem, hogy a következő részekben többet is megtudhatunk majd. De, ha nem bánjátok akkor én inkább mindezt, most átugornám és inkább azzal folytatnám, ami nekem a legjobban tetszett a könyvben és az nem más, mint Paige és Arcturus kapcsolata. És igen. Megint témánál vagyunk.

Imádtam Arcturust. A hatalmát, a nyugalmát a tekintélyét és a titkokat, amik körülvették. Imádtam, ahogyan ehhez a forrófejű és ösztönös lányhoz viszonyult, - akinek a veszélyérzete a nullával volt egyenlő - és ahogy halál nyugalommal folyamatosan vizslatta miközben próbálta kiismerni és megfejteni őt.  Imádtam a kettőjük közötti kapcsolatot, ahogyan szépen lassan épül fel közöttük a bizalom. Imádtam a párbeszédeiket, de legfőképp azokat, melyekben udvariasan próbáltak egymással beszélgetni. És nem utolsósorban imádtam, hogy voltak közös titkaik, hogy egymásra voltak utalva és hogy többször is megmentették egymás életét… egyszóval  im…. de ezt a szót már tényleg nem írom le többet, inkább csak annyit mondok, hogy kedvenc lett.

Az írónő

Ui.: Nem fér a fejembe, hogy hogy tud egy első könyves, 21 éves fiatal leányzó, ennyire összetett és bonyolult történetet írni, amit egyébként egy 7 kötetes sorozat első könyvének szánt.  Ha minden igaz, akkor a második rész nagyrészt Londonban fog majd játszódik és leginkább a szindikátusról fog szólni, mivel az első könyvben erről nem sokat tudtunk meg, de hogy a következő öt részben miről olvashatunk még, azt elképzelni sem tudom. Mindenesetre tűkön ülve várom őket.

A könyvről a Blogturné Klub oldalán is olvashattok véleményeket.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Bone Season

Fordította: Juhász Viktor

Oldalszám: 524

Tovább olvasom...

Lydia Netzer: Ragyogj, édesem!

Te a Holdon, én a Földön

Kicsit vegyes érzésekkel tettem le a könyvet az utolsó pár oldal miatt. Egyrészt a történet nagyon tetszett, mivel meglehetősen bizarr és megkapó volt számomra ahhoz, hogy el tudjak benne veszni és folyamatosan fenntartsa az érdeklődésemet. Másrészt viszont, nem szeretem azokat a befejezéseket, ahol az író nem tesz kerek perec pontot a történet végére, hanem ha csak egy paraszthajszálnyit is, de megadja a lehetőségét annak, hogy mindenki másként értelmezze. (Na az ilyen végektől én teljesen kész szoktam lenni.)

Történetünk Sunnyról szól, aki látszólag egy teljesen normálisnak tűnő csinos és fiatal háziasszony, hosszú szőke hajjal, egy gyerekkel és egy másikkal a pocakjában, no és egy nem mindennapi férjjel, aki nem mellesleg egy zseni. Sunny élete kívülről tökéletes, szinte már irigylésre méltó. Férje Maxon, harminc év körüli, magas és bátor, egy Nobel-díjas tudós. Maxon olyan robotokat épít, amik sírni és nevetni is tudnak. Célja, hogy egy intelligens robotcivilizációt hozzon létre a Holdon, ahova útra is indul, hogy mindezt megvalósítsa. Maxon távollétében Sunny igyekszik fenntartani a tökéletes feleség és anya szerepét, még akkor is, ha az édesanyja haldoklik, a kisfia autista és a terhességének is az utolsó, legnehezebb szakaszában van. Mindez nem is ment neki rosszul, egészen addig, míg egy napon az iskolából hazajövet a fiával autóbalesetet nem szenved. Nem kell rosszra gondolni, senki nem halt meg, még csak súlyosabban sem sérült meg senki, csupán Sunny parókája vitorlázott ki a kocsi ablakán, felfedve ezzel féltve őrzött titkát. 

De kezdjük az elején. Sunny kopaszon született. Mindig is kopasz volt. Se egy szál szempillája, se egy szál szemöldöke nem volt. Édesanyja nem engedte, hogy parókát viseljen, szerinte egyfajta ajándék volt ez a másság a lánya számára és nagyon bosszantotta, amikor az első gyermekével teherbe esve Sunny parókát vett fel. Sunny mindezt azért tette, mert úgy érezte, hogy a parókával tökéletes anya válhat belőle.

Sunny tökéletes anya és feleség akart lenni, Maxon pedig a Holdra akart repülni.

Sunny és Maxon még gyerekkorukban találkoztak egymással és azonnal lelki társara leltek egymásban. Különleges kapcsolat volt az övék. Mély szerelmük kialakulását és a házasságuk emlékezetes mérföldköveit az író filmszerűen, a szereplők emlékképeinek a bemutatásával, a múltban való előre és hátra való ugrálással tette az olvasó számára rendkívül megkapóvá és szemléletessé. Szerettem olvasni ezeket a mozaikszerű emlékképeket, melyeket összeillesztve a könyv végére tökéletes képet kaptunk a szereplők múltjáról, jelenről és a féltve őrzött titkaikról.

Sunny és Maxon története nagyon különleges, csakúgy, mint maguk a szereplők, akik mindegyikének van valami „bibje”. Sunny kopasz, a kisfia autista, Maxon pedig, bár nem hangzik el a regényben, de nagy valószínűséggel Asperger-szindrómában szenved. Talán épp ezért, és a sanyarú gyerekkora miatt került ő a legközelebb a szívemhez. Szívszorító volt arról olvasni,  ahogyan a szülei és a testvérei bántak vele. Megváltás volt számára, hogy találkozott Sunny családjával. De a történet középpontjában nem ő állt, hanem Sunny. Mindketten „mások” voltak, és ezt ők is tudták. Ettől függetlenül mégis olyannak szerették és fogadták el egymást, amilyennek születtek, de Sunnyt ez mégsem tette boldoggá. Nem tudott megbékélni magával, folyamatosan szorongott a kopaszsága, a beteg kisfia, a megszületendő gyermeke, az édesanyja halála és a férje miatt. Abban a pillanatban azonban, ahogy a parókája lerepült a fejéről, valami megváltozott benne. Elindult egyfajta folyamat, egyfajta felismerés és elfogadási vágy maga iránt.

Netzer kiváló mesemondó módjára járja körbe a másság témáját Sunny karakterén keresztül, a barátnőin és az utcában lakó népszerű és szívdöglesztő tévés személyiségen át pedig rámutat arra - szinte az orrunk alá dörgöli -, hogy mindenki visel (ha csak képletesen is) valamiféle parókát.

A regény tele van eredeti ötletekkel és lenyűgöző karakterekkel, és ha Sunnyt és Maxont kezdetben sajnáltam is kicsit, a végére már csodáltam. Nagyon szórakoztató könyv volt, és kissé becsapós, mivel a borítója és a fülszövege alapján egészen más történetre számítottam, de úgy gondolom, hogy a vártnál többet kaptam. Sokkal többet!          
             

Lydia Netzer

                                                                        

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Shine Shine Shine
Fordította: Varga Krisztina
Oldalszám: 382

Tovább olvasom...

Amanda Stevens: Örök kísértés

Olyan jól sikerült a könyv beharangozója, a megfelelő helyeken elejtett apró hírek és pozitív vélemények, hogy menthetetlenül sikerült bezsongnom iránta. Így már csak az maradt számomra a kérdés, hogy mikor. Mármint, hogy mikor vehetem a leghamarabb kezembe a könyvet ami, mint látjátok nem is váratott olyan sokat magára.

„Kilencévesen láttam először kísértetet”

Ritka az a könyv, ami már a nyitómondatával rögtön megragadja a figyelmem és már az első oldala után határozottan úgy érzem, hogy ez egy igazán nekem való történet lesz. Hősnőnk Amelia egy különleges képességgel bíró, szellemlátó sírkő-restaurátor. Micsoda kombináció. Gyerekkorában látta az első szellemet, ami után édesapja szigorú szabályokat állított fel velük kapcsolatban.

„Az első és legfontosabb szabály: Soha ne vegyél tudomást a halottakról!

Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől.

Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!

És soha, de soha ne kísértsd a sorsot!”

Nos, Amelia időközben felnőtt és sikerült is betartania apja tanácsait, míg egy nap, egy charlestoni temető restaurálása közben szörnyű dolgok láttak napvilágot. Gyilkosság történet és az ügy felgöngyölítése érdekében a rendőrség Amelia segítségét kérte. Ekkor találkozik Amelia John Devlin nyomozóval, aki bár tiltott gyümölcs Amelia számára, mivel elhunyt felesége és kislánya szelleme árnyékként követik őt – mégis egyszer és mindenkorra kitörölhetetlenné válik az életéből. Egyébként nagy valószínűséggel (és ha kegyes lenne hozzám a sors!) bennem is mély nyomott hagyna egy ilyen szexi és vonzó férfi, még akkor is, ha kísértetei vannak és olyan félelmetes és megfejthetetlen sötét múlttal rendelkezik, mit John. De visszatérve a történethez, ez lesz az a bizonyos találkozás, ami örökre megváltoztatja Amelia sorsát, ugyanis innentől kezdve figyelmen kívül hagyja apja intelmeit, kezdve azzal, hogy egy olyan emberrel tartja, a meglehetősen intenzív kapcsolatot, akit szellemek kísértenek, és ha még mindez nem volna elég, akkor még kapcsolatba is lép velük.

Nos, ez volt a történet paranormális és „szexi” része egy kis tiltott szerelemmel és erős szexuális vonzással. Mivel azonban a cselekmény jelentős részét mégsem ez teszi ki, így számolni kell még egy-két brutális gyilkossággal és a hozzájuk kapcsolódó hátborzongató indokkal és nyomozással is. Mint látjátok, rengeteg téma jelenik meg a könyvben, amit az írónő - higgyétek el nekem -, igen biztos kézzel ötvöz egymással. 

A történetet Amelia szemszögéből olvashatjuk, melynek köszönhetően éles képet kaphatunk róla, és az irigylésre méltó nyugalmáról, ami több évnyi, szellemek társaságában eltöltött munka gyümölcse. Amelia és John nagyon érdekes karakterek voltak a számomra. Amelia okos, de néha ostobán bátor, míg Devlin... nos, nála néha olyan erős és sötét kisugárzást éreztem, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy valóban egy pozitív karakter szerepét tölti-e majd be a történetben. Ez az érzésem azonban nem csak nála jelentkezett, hanem szinte az összes szereplőnél, akik közül sokaknak volt mindvégig valami rejtegetnivalójuk, vagy épp egy-két nem túl szimpatikus megnyilvánulásuk. A tisztánlátás érdekében ezért szívesen olvastam volna még többet is róluk, de ugye akkor hol maradna a rejtély? Merem remélni, hogy majd a folytatásban több információt kapunk a többiekről is. A könyv hangulata egyébként hátborzongató, ami néhol kellemes, néhol pedig éppen hogy csak súrolta azt a bizonyos ingerküszöböt. (Speckó az enyém elég alacsonyan van szellemügyben). Mindenesetre, ha azt mondom, hogy a nyugalmam megóvása érdekében nem szerettem közvetlen lefekvés előtt olvasni a könyvet, akkor mindenki tudja, hogy miről beszélek. A történet hangulatához a szereplőkön kívül a helyszínek is nagyban hozzájárultak, és itt most nemcsak a temetőkre és az alattuk lévő katakombákra gondolok, amiknek a gótikus hangulatot köszönhetjük, hanem a különleges illatokkal, rejtélyes misztikummal és a párás meleggel ábrázolt dél-carolinai Charlestonra.

Muszáj megemlítenem a sírkertekről és a sírköveken elhelyezett szimbólumok (rózsabimbó, kinyílt rózsa vagy épp tollpihe) részletes jelentéséről szóló érdekes részeket is, amelyeket az író olyan élvezetes formában tár az olvasó elé, hogy akit eddig netán mindez egy cseppet sem érdekelt, a megismerésük után biztos, hogy jó néhány dolog szöget üt majd a fejében.

Amanda Stevens egy nagyon jó mesemondó és bár a könyvben nem kifejezetten a romantikán volt a hangsúly, nekem mégis elég volt az a mennyiség, amit kaptam belőle, annyira intenzív és erős volt. A könyv nagyon hangulatos és természetesen kísérteties, úgyhogy aki nyugtalan szellemekre, rejtélyekre, brutális gyilkosságokra és egy csipet romantikára vágyik, annak bátran ajánlom.

 A könyv borítója gyönyörű, remélhetőleg a továbbiak is követni fogják az eredeti verziót, illetve kevesebb elírással és zavaros párbeszéddel lesz majd dolgunk a folytatásban, ami biztos, hogy még élvezhetőbbé teszi az olvasást.

Amanda Stevens

  

Az írónő már több mint 50 könyvet írt, főleg tinédzsereknek és főként romantikusokat. Az Örök kísértés a Sírkertek Királynője című sorozat első része, melynek tűkön ülve várom a folytatását. Ugyancsak nagy izgalommal várom a sorozat tévés változatát is, amit, ha minden igaz Graveyard Queen címmel tervez az NBC csatorna.

És végezetül olvassatok bele a könyvbe! Megéri.

Tovább olvasom...

Jane Johnson: A szultán asszonya

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését ó, de még mennyire! Először a borító hívta fel magára a figyelmem, ami úgy vonzott, mint holdat a világtenger. Persze miután a fülszövegből megismertem magát a történetet is, akármilyen borítóval elém rakhatták volna, akkor is ugyanígy ugrottam volna rá, és vetettem volna bele magam kíváncsian az olvasásba, mint most, mert valljuk be kedves hölgytársaim - és őszintén -,  ki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi zajlik egy háremben.

Nos, mivel nekem már volt szerencsém elolvasni a könyvet, és így már van is némi fogalmam erről, elárulhatom, hogy semmi jó. Sőt! Többször eszembe jutott olvasás közben, hogy bár nem tudom még mit hoz a jövő, de összetehetem a két kezem, hogy ebben a korban és helyen születtem.

A történet a 17. század végi Meknészbe, Afrikába repíti el bennünket, ahol történelmi hűséggel ismerhetjük meg a kor embereit, azok szokásait és babonáit, valamint a marokkói uralkodó Muláj Iszmail szultán vérszomjas és kegyetlen természetét. Ez utóbbi, többször is oly annyira elborzasztott, hogy egész nap az járt a fejemben, hogy hogy tudtak nap mint nap, úgy ébredni emberek a szultán palotájában, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak egy helytelen vagy épp rossz időben elejtett mondatuk miatt.

 „Az élet és a halál mindig szempillantás alatt jön és megy, Núsz-Núsz – …

– Meg vagyok lepve, hogy te ezt a leckét még nem tanultad meg, pedig jó ideje itt élsz az udvarban”

 A történet középpontjában Núsz-Núsz, egy afrikai eunuch rabszolga állt, aki egy szudáni törzsfőnök fia volt. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy szerencsés és kalandos élete volt Núsz-Núsznak, mielőtt a szultán palotájába került volna, mivel az előző gazdája, aki egy brit orvos volt, legalább emberszámba vette őt, megtanította írni, olvasni és angolul beszélni. Ezen képességek tették őt felbecsülhetetlenné a szultán és a szultán legnagyobb hatalommal bíró feleségének, Zidanának a szemében. Mivel Núsz-Núsz egy fekete rabszolga volt, ráadásul eunuch, gyakran kezelték őt barátságtalanul és lekicsinylően, amit ő a túlélése érdekében mindig méltósággal viselt. Az egész regény folytán végig bátor és egyenes emberként viselkedett.

Nemcsak Núsz-Núsz küzdött a túlélésért a palotában, hanem Alys Swan is, aki egy nemesi származású nagyon szőke és nagyon fehér angol nő volt, akit épp a vőlegényéhez vezető hajóúton raboltak el a tenger kalózai majd ajándékoztak oda a szultánnak. Alys egy nagyon bátor és erős, ugyanakkor egy nagyon makacs és vonakodó teremtés volt. Az a fajta, akinek ezek a tulajdonságai csak éles élethelyzetekben mutatkoztak meg. A palotába érve Alyst erőszakkal akarták rávenni arra, hogy térjen át az iszlám vallásra, ami ellen ő foggal-körömmel harcolt, még akkor is, ha tudta, hogy az életével kell fizetnie érte. Egyedül Núsz-Núsz volt az, aki rá tudta venni őt - a szultán parancsára - az engedelmességre, és aki később is mindvégig a segítségére volt abban, hogy túlélje a háremben rá váró veszélyeket, összeesküvéseket és intrikákat. 

Mély hatást gyakorolt rám a könyv, melynek oka, hogy rendkívül meggyőzően tudta ábrázolni az író Iszmail szultán karakterét és feleségét Zidanát, aki egy boszorkány volt. Ő volt a hárem teljhatalmú úrnője, egy velejéig gonosz és romlott, egy rosszindulatú és gusztustalan nőszemély, aki rettegésben tartotta az ott élő nőket. Titokban űzte a gyilkos kis játékait, méreggel boszorkánysággal, és amivel csak tudta. Még a szultánnál is nagyobb gazember volt. Nem hiszem, hogy ezek után részletesebben ki kéne még térnem arra, hogy milyen érzésekkel is viseltettem iránta.

A két szereplőn keresztül két eltérő kultúra jelenik meg a regényben. Ennek hangsúlyozására a szerző Núsz-Núszt még Londonba is elvitte, II. Károly udvarába a szultáni követséggel együtt, ami valóban meg is történt 1682-ben, amikor ugyanis 7 hónapot töltöttek ott a marokkói követek. Itt szembesül Núsz-Núsz azzal, hogy milyen világ is várhatna rájuk, ha sikerülne megszökniük Alyssel a palotából, amiről egyébként máig nem tudom, hogy mit gondolja, azt meg végképp nem, hogy milyen életük lett volna Londonban... de hátha lesz majd  a történetnek folytatása.

Csupán a véletlen műve, hogy ismét egy olyan könyv került a kezembe amiben valós történelmi személyek, helyszínek és események szerepeltek, és bár a két szereplő csak kitalált személy volt, mégis teljesen hihetőnek és életszagúnak éreztem a szerelmi történetüket. Még annak ellenére is, hogy a szerző az olvasók lelki épségének érdekében kicsipkézte kicsit a történet végét, hogy a sok szenvedés, vérontás és fájdalom után, amit ezeknek a szerencsétlen szereplőknek át kellett élniük ne essünk mély letargiába.

A könyv története annyira intenzív, hogy az elolvasása után is sokáig ott motoszkált még a fejemben. Tele volt mágiával, vallással, gyilkossággal, ármánykodással, szerelemmel, erotikával…. és őrülettel. Elsősorban azoknak ajánlom olvasásra, akiket érdekel a kor Marokkója és szeretnének egy kis bepillantás nyerni a háremek véres világába, de legfőképp Iszmail szultán véreskezű uralkodásába.

„Eddig csupán despotaként tekintettem rá, a kéjencre, egy őrületig vallásos megszállottra, aki a hatalmát csak arra használja, hogy kiélje vágyait és érvényesítse zsarnoki akaratát. Ám lassan észreveszem a szultáni cím mögött rejtőző férfit is, aki egy nem túl jelentős hatalommal bíró hadúr kisebb fiaként nagyon messziről, ha kellett, ármánnyal küzdötte fel magát oda, ahol ma van. A trónt is ugyanilyen eltökéltséggel védelmezi minden ellenséggel és árulóval szemben. Ő az a férfi, aki egyesíteni akarja a királyságot, és kiterjeszteni birodalma határait, dinasztiát alapítani és bámulatra méltót alkotni az utókor számára.”

A könyvben olvasható történelmi személyekről a könyv végén egy rövid tájékoztatást találhatunk, amit örömmel olvastam.

A szerző honlapján berber férjével együtt is láthatjuk őt.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Sultans's Wife

Fordította: Kocsis Anikó, Szigethy-Mallász Rita

Oldalszám: 512

Tovább olvasom...

Ulrike Hartmann: Anyának lenni és nem görcsölni

A könyv elolvasása után rögtön felmerült bennem a költői kérdés: vajon ki a jó anya? Aki állandóan a szakirodalmat bújja és mások véleménye szerint neveli a gyermekét vagy az, aki az ösztöneiben bízik és nem hódol be a csordaszellemnek.

Ulrike Hartmann a gyerekvárással és neveléssel kapcsolatos félelmeit  és aggályait - amiből nem mondom, akadt bőven neki - gyűjtötte össze ebben a kötetben, kezdve a terhességtől egészen a beiskolázásig. A saját történetén keresztül egy olyan aggódó és állandó bűntudattól gyötört anyukát ismerhetünk meg, aki nemcsak a félelmei, hanem a saját butaságai miatt sem tudta felhőtlenül élvezni a terhessége boldog időszakát, majd később a megszületett gyermekével töltött közös idő szépségét. Állandóan görcsölt valamin, amiért a társadalmi elvárások és a mindenhol és mindenkinek való megfelelés volt az oka.

Bevallom, néhol úgy éreztem, hogy bennem is megfordultak ezek a gondolatok még anno, és nem is olyan rég volt, amikor én is bedőltem a legjobb babakocsi, cumi, légzésfigyelő és még sorolhatnám, hogy milyen hiper-szuper és megbízható termékeket reklámozó hirdetéseknek, de azt kell mondjam, hogy közel sem paráztam annyit, mint azt az írónő tette, és nem ostoroztam léptem nyomon önmagam azzal, hogy rossz anya vagyok, mert épp nem a mások által istenített bilit vagy készségfejlesztő játékot vettem meg a gyermekemnek.

Szerintem minden anya a legjobbat szeretné a csemetéjének és a mai világban a teljesítménykényszer miatt ez igen nehéz és felelősségteljes feladat. Ulrike egy nagy adag iróniával meséli el nekünk, hogy amikor a terhessége első napján szakemberhez fordult, az az helyett, hogy megnyugtatta volna őt, - hogy nincs semmi baj, a terhesség nem egy betegség, hanem csak egy állapot, és csak a legszükségesebb vizsgálatokat végezte volna el rajta -, épp az ellenkezőjét tette, gátlástalanul kihasználta a félelmeit és végeláthatatlan vizsgálatok sorát indította el rajta. Ha őszinte akarok lenni, akkor igazat kell adnom a szerzőnek abban, hogy túlnyomó részt, ezekből a vizsgálatokból nem is a kismamák profitálnak, hanem egy egész szakember- és tanácsadóipar, akik maximálisan kihasználják az anyukák aggodalmát.

Mert ugye ki ne szeretne 4D ultrahangos képet a pocaklakójáról, vagy szülés könnyítő tornákra és szülés felkészítő tanfolyamokra járni, nem beszélve arról, hogy amikor már megszületett a pici, mi mindenre  lesz majd még szüksége (készségfejlesztő foglalkozások tömkelegére) ahhoz, hogy egy egészséges, sikeres és az élettel elégedett felnőtt váljék belőle. De ez valóban így van? Valóban szükség van mindezekre? Rengeteg mindenre kell odafigyelni egy anyukának és csakis rajta múlik, hogy mennyire veszi mindezt komolyan.

Azt olvastam valahol, hogy ez a könyv humoros, de én egyik oldalán sem tudtam nevetni. Sőt néhol ijesztőnek és félelmetesnek találtam, főleg annál a résznél, ahol arról volt szó, hogy már az óvodában részletes feljegyzéseket készítenek a gyerekekről (már akkor beskatulyázzák őket), aminek majd a továbbtanulásuknál lesz nagy jelentősége, (tudomásom szerint nálunk ilyen nincs, de a politikát hallgatva majd lesz más.)

A könyvben ironikus hangnemben és találóan fogalmaz a szerző, bár a sok aggódásától és görcsölésétől nekem már megfájdult a fejem, el sem tudom képzelni, hogy mindezt, hogy élhette túl ép ésszel.

  

Mindenesetre én úgy gondolom, hogy ha mi boldogok és kiegyensúlyozottak vagyunk, akkor a gyerekünk is az lesz, és bízni kell magunkban, mert „Az anyai szimat olyan ösztön, mely száz kilométerről megérzi a bajt.”

4/5

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Mutterschuldgefühl

Fordította: Kiss Noémi

Oldalszám: 224

Tovább olvasom...

Melanie Gideon: Mindörökre behálózva

Kapcsolatom a könyvvel kissé döcögősen indult. Bizony jó néhány oldalt el kellett olvasnom, mígnem ráéreztem az ízére, de hogy ez pontosan mikortól történt, azt már magam sem tudom...... egyszer csak horogra akadtam. 

A regény Alice Buckleről szól, aki húsz éve él házasságban férjével Willemmel. Ez idő alatt kapcsolatuk elfásult, családi életük mindennapi rutinná vált.

„Igyekszem nem gondolni arra, hogy gyakran úgy viselkedünk, mint a lakótársak, és az esetek többségében a lakótársi kapcsolat teljesen oké, kissé magányos, de kényelmes. Ám egy kettesben töltött nap azt jelenti, hogy ki kell lépni a szülői szerepből, és vissza kell változnunk házastársakká, és ettől úgy érzem, mintha fuldokolnék. ”

Alice hamarosan betölti azt az életkort (45), amikor az édesanyja meghalt. Élete fordulóponthoz ér, amitől borzasztóan fél és retteg. A családja szétesőben; a férje túl zárkózott lett, már nem tudnak egymással miről beszélgetni, és a tinédzser gyermekeivel sincs minden rendben. Erős a gyanúja, hogy a 12 éves fia meleg, a lánya pedig evési problémákkal küzd.

Egy nap Alice online postaládájába egy levél érkezik, melyben felkérik, hogy vegyen rész egy névtelen internetes felmérésben, amely a „Házasság a 21. században” címmel indul. Alice úgy gondolja, hogy nincs vesztenivalója, így hát belevág. Az anonimitása megőrzése érdekében Alice a 22-es feleség nevet kapja, míg a hozzá kirendelt kérdező személy a 101-es kutatót. A kérdőív olyan intim és személyes kérdéseket tartalmaz Alice életével és házasságával kapcsolatban, amik miatt kénytelen visszamenni a múltba. Az emlékek hatására pedig rájön arra, hogy milyen csodálatos is volt a kapcsolatuk a férjével, és hogy mindez mennyire hiányzik neki.

A kérdőív kitöltése egyfajta terápiát jelentett Alice számára....... miközben szép lassan szerelmes lett a 101-es kutatóba.

A könyv formája egyáltalán nem szokványos - ezért is találtunk mi egymásra nehezen - kevés az elbeszélés benne és sok a Facebook bejegyzéseket, a Google keresési eredményeket, és az e-mailezéseket tartalmazó rész, valamint a kérdőív kérdéseire adott válaszok. Eleinte bosszús voltam, hogy a felmérés kérdéseit nem találtam közvetlen a válaszok felett, majd később még ennél is bosszúsabb lettem, amikor megtaláltam őket a könyv hátuljában. Végül pedig beláttam, hogy igazából egyáltalán nem is voltak olyan fontosak azok a fránya kérdések, sokkal izgalmasabb és élvezetesebb volt magamtól kitalálni azokat. (Okkal voltak azok a könyv végén!)

Félelmetes volt, hogy egy-egy résznél mennyire magamra, illetve magunkra ismertem a férjemmel, annak ellenére, hogy mi még csak 12 éve vagyunk házasok. Megértettem Alice túlzott aggodalmát a gyermekei iránt - hasonló cipőben járok én is – és azon félelmét is, miszerint lehet, hogy már végzetesen messzire sodródtak egymástól Williemmel. Viszont egyértelműen hibásnak éreztem, hogy nem állt meg egy pillanatra (vagy akár kettőre) elgondolkodni azon, hogy miért is süllyed az a bizonyos hajó, és hogy mivel is lehetne azokat a lyukakat betapasztani. Alice inkább a könnyebb utat választotta, ahogy az emberek többsége tenné, elzárkózott a családja elöl és elmenekült az internet adta anonimitás felszabadító érzésébe. A 101-es kutatóval való bensőséges kapcsolata révén, és a felmérés kérdéseinek a megválaszolásával Alice újra átélte a férjével való megismerkedés izgalmát, a fiatalság, a szerelem, és a szenvedély elveszettnek hitt érzését. Alice válaszai a kérdőívre mindig tömörek, lényegre törőek, de legfőképp őszinték voltam, ami a 101-es kutatót elbűvölte, cserébe ő mindig odafigyel és meghallgatta őt. Ezek fényében érthető, hogy kapcsolatuk miért is okozott mindkettőjük számára függőséget. Alice-nak azonban döntenie kellett arról, hogy melyik irányba induljon……

„Olyan beszélgetést akarok a férjemmel, ami nem a biztosítási díjakról szól, és hogy mikor jössz haza, és hogy felhívtad-e azt az illetőt az ereszcsatorna miatt! De úgy látszik, megragadtunk életünk felszínén.” 

A könyv hangvétele kissé fanyar, de kétség kívül szórakoztató, humoros és nagyon romantikus. Több kedvenc karaktert is találtam a történetben, akiket úgy érzem, hogy fontos megemlítenem. Először is Alice válóperes ügyvéd barátnőjét, akire mindig számíthatott, és aki mindig józan és okos tanácsokkal látta el őt. Nagy kincset ér ám egy ilyen jó barátnő. Valamint Alice fiát, akit egyszerűen csak imádtam.

Én azt hiszem, hogy bármelyik feleség azonosulni tud Alice karakterével. Mindnyájan elérkezünk egyszer - van aki többször is - életünk azon pontjához, amikor megkérdőjelezzük tetteinket, és feltesszük magunkat a kérdést, hogy akkor most hogyan tovább?

A könyv nagyon romantikus, szórakoztató, okos és magával ragadó volt számomra. Házasságban élők számára szívből ajánlom!

ui.: A regény hátulján ez olvasható: „Egyszerűen tündéri! Amit Bridget Jones képvisel az egyedülálló nők számára, azt Alice Buckle jelenti majd a férjes asszonyoknak”

Hát ez kérem nem igaz, mert a fent említett butácska és szerencsétlen nőszemély, valamint a regény hősnője között semmi, de semmi hasonlóságot nem véltem felfedezni. Szerintem nem kizárt, hogy aki ezt írta, az nem ezt a könyvet olvasta.  

Melanie Gideon

A könyv trailere egyszerűen tökélete. A zene és a tartalom egy az egyben átadja a könyv hangulatát. 

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: Wife 22

Fordította: Sóvágó Katalin

Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Olen Steinhauer: A legközelebbi vészkijárat

A trilógia első része a Turista nem épp egy boldog happy enddel ért véget, igaz Milo és családja életben vannak, de mégsem maradtak együtt, egy boldog családi kötelékben. Hiába erősödik a vágy Miloban egy „rendes” hétköznapi élet után, szerető feleséggel és egy gyerekkel az oldalán, munkájától mégsem tud szabadulni. Ráadásul új főnökének, hogy bizalmát elnyerje állandóan bizonyítania kell. Amikor Milot Berlinbe küldik, hogy megöljön egy látszólag ártatlan tinédzser lányt, mindent megtesz, hogy "megkerülje" ezt a munkát……. mégsem olyan érzéketlen, mint ahogy azt a felettesei gondolták? Vagy épp erre számítottak Ők is?

Milo ebben a részben is veszélyes helyzetekbe kerül, döntenie kell jó és rossz, emberség és érzéketlenség, árulók és hazafiak, család és munka között.

A Turisták, mint azt már az első részben megtudhattuk, egy titkos CIA osztály tagjai, akik minden kérdés és erkölcsi fenntartás nélkül követik felettesük parancsát. Nem úgy kell őket elképzelni, mint egy James Bond szerű figurát, aki bármilyen szorult helyzetben, bármikor és bárhonnan! elő tud húzni egy hiper szuper kütyü kelléket. Nem, a Turistáknak nincsenek ilyen titkos fegyvereik, ellenben mindig nyomon lehet őket követni  és a kódolt információ áramlás is hihetetlen gyorsan történik közöttük. A Turisák minden küldetése és az általuk megszerzett minden egyes információ, országok politikai és gazdasági életére vannak hatással. 

Olen Steinhauer hihetetlen jól építette fel a történetet; a cselekmény bonyolult, változatos helyszíneken, különböző karakterekkel - akiket különböző érdekek motiválnak - játszódik. A fő probléma ebben a részben sem az, ami legelsőre látszik. Persze végig kíváncsi voltam, hogy vajon ki, és miért akarta likvidálna azt a szegény fiatal lányt, de egy másik probléma megoldása, miszerint a Turista részlegből a kínaiak egyik beépített embere szivárogtat ki titkos információkat, amellyel a Turizmus szervezetének további tevékenységét veszélyezteti, sokkal sürgetőbb.

A történetben a legszimpatikusabb karakter számomra, persze Milo mellett, Erika Schwartz volt, egy német nyomozó, aki intelligenciájával, elhivatottságával és karakteres megjelenésével vitte a pálmát. A többi szereplővel kapcsolatban az érzéseim igen változékonyak voltak; néha szimpatikusnak találtam őket, néha pedig gyűlöltem, de mindezek ellenére mégis mindegyik karaktert nagyon hihetőnek és élethűnek éreztem. A Budapesten játszódó jelenetek különösen tetszettek, érdekes volt egy olyan környezetben és helyen elképzelni a főhőst, ahol már én is jártam.:)

A könyvben olvasható összeesküvés többrétegű és igen összetett, rengeteg helyszín és név található benne, amit az első résztől eltérően, valahogy mégis jobban tudtam nyomon követni, és mivel a cselekmény is jóval pörgősebb és izgalmasabb volt, ez a könyv sokkal, de sokkal jobban tetszett az előzőnél.

Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy olvasás után rögtön billentyűzetet ragadtam és írtam egy levelet a kiadónak, melyben arról érdeklődtem, hogy mikor jelenik meg a harmadik, egyben befejező része a sorozatnak. (Mert ugye egy igen türelmetlen nőszemély vagyok). Kérdésemre sajnos azt a választ kaptam, hogy mivel nem fogyott jól a könyv, ez miatt egyenlőre nincsenek terveik az utolsó rész kiadásával kapcsolatban, igaz az majd csak 2012 márciusában jelenik meg An American Spy címmel. Hát hátha!!! 

Értékelés: 5/5

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Nearest Exit

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 390

Tovább olvasom...

Olen Steinhauer: A Turista

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet nem tudtam, hogy mire is számítsak, mivel ez volt az első kémregényem, de az elolvasása után most már nyugodtan mondhatom, hogy egyáltalán nem okozott csalódást. Igaz az elején elég lassan haladtam a történettel, magam sem tudom, hogy miért, talán mert kissé túl nyakatekerten kezdődött az egész (?), de a végére már annyira belejöttem, hogy alig bírtam letenni.

A főszereplőt, Milo Weavert a regény elején úgy ismerhetjük meg, mint egy lelkileg kiégett CIA ügynököt, aki ha egy akció során meghalna azt se bánná sőt, talán az lenne számára az igazi megváltás.

A regényben sorban ismerhetjük meg a szereplőket; Milo főnökét, akinek a parancsait Milo minden gondolkodás és fenntartás nélkül teljesítette, megtudhatjuk, hogy mit jelentett „Turistának” lenni és, hogy mi volt az a sorsdöntő esemény, ami megváltoztatta Milo életét. Majd ugrunk egyet az időben, pontosan hat évet és azt látjuk, hogy Milo boldog házasságban él fogadott lányával és szerető feleségével egészen addig, míg fel nem tűnik a múltból egy veszedelmes bérgyilkos, akire Milo már több éve sikertelenül vadászik. És most, hogy ez az ember újra a látóterébe került nem tudja magát kivonni az események sodrásából, még akkor sem, ha mindez a nehezen felépített és törékeny boldogságát is veszélybe sodorja.

Véleményem szerint a cselekmény a kiszámíthatóság határát súrolta, hiszen minden valamire való kémtörténetben (és itt most a filmeket veszem alapul), mindig van egy nagyobb és egy befolyásosabb ember, aki a szemétdomb tetejéről mozgatja a szálakat és bizony ez itt sem volt másképp.

A regény segítségével egy kicsit betekinthettünk a CIA  életébe, ezen keresztül a kémek kódolt és titkos világába, ami tele volt hazugságokkal és az egymás iránt érzett bizalmatlansággal, amitől nem csoda, ha az ember már maga sem tudta, hogy egyáltalán helyes-e az amit csinál. 

A főszereplő karaktere számomra elég furcsa volt; nem tudtam nem észrevenni az ellentmondást a lelkiismeret nélküli bérgyilkos és a szerető családapa szerepek között, ami érdekes kettősséget adott Milo karakterének, de ennek ellenére számomra mégis szerethető figura maradt, ezért is drukkoltam neki végig a regény folyamán.

Sajnos a cselekményt nem éreztem túl pörgősnek, valljuk be, hogy Milo nem egy Jack Bauer (igaz Milonak nem is kellett atombombákat hatástalanítani és ezzel világot menteni), de kicsit több akciót  azért szerintem simán elbírt volna a történet.

Ami kifejezetten tetszett a könyvben az az volt, hogy folyamatosan ismerhettük meg Milo élettörténetét, és hogy minden apró információval közelebb kerültünk az igazi múltjához, mígnem aztán a legvégén kiderült, hogy hazugságokra épült az egész élete.

A szerző az USA-beli Virginiában nőtt fel, és több Európai országban is eltöltött hosszabb-rövidebb időt. És hogy most miért pont Magyarországon él a családjával? Hát azt bizony nem tudom.:)

A könyv egy trilógia első része, de az Athenaeum kiadónál már megjelent a második is A legközelebbi vészkijárat címmel. Azt is el fogom elolvasni.

Értékelés: 4/5

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Tourist

Fordította: Nagy Gergely

Oldalszám: 397

Tovább olvasom...

Törőcsik József: Észhelyzet

Mielőtt bele kezdtem volna a könyv olvasásába, már pár napja tanácstalanul bolyongtam itthon, hogy melyik könyvet is vegyem a kezembe az ágyam mellett sorakozó két tucat közül, merthogy egyikhez sem volt igazán kedvem és olvasni meg ugye mu- száj, az az egy már biztos. Gondoltam, hogy megpró- bálkozom Törőcsik József nemrég megjelent könyvével, melynek kapcsán meg persze joggal kérdezhetné bárki, hogy miért pont a légiforgalmi irányítás (?), melyre vállat vonva csak annyit tudnék mondani: csupán csak az miatt, amit a könyv hátoldalán olvastam.

"…Törőcsik József mesél nem kevés humorral a szakma kulisszatitkairól, a kiképzés hol fárasztó, hol összekovácsoló mindennapjairól, a sikerekről és azokról a pillanatnyi malőrökről is, amelyek akár végzetes katasztrófához is vezethettek volna."

És milyen jól választottam, mert a könyv olvasása közben úgy éreztem magam, mintha egy erősen dohányfüstös kávézóban ülnék Törőcsik Józseffel - (alias Tango Romeoval), aki egyébként apukám korabeli, - egy csésze kávé mellett, miközben mesélni kezdi az életét, onnantól kezdve, hogy mikor és miért is választotta pont ezt a pályát. Igaz, hogy az első pár oldal után már arra buzdít, hogy nyugodtan lapozzak tovább, ha nem érdekelnek az „önéletrajzszerű bóklászásai”, de hát hogy a fenében ne érdekelt volna, amikor éppen ezek a részek lettek a kedvenceim.

A szerző 1973 őszén kezdte el tanulni a repülésirányítói szakmát, amit akkor még sokan nem is tudtak, hogy mi fán terem. Persze a könyv elolvasása előtt ezekkel még én sem voltam tisztában, de utána már kikupálódtam annyira szakmailag (legalább is szeretném azt hinni),  hogy már azt is meg tudom mondani, hogy milyen munkafolyamatokat takar a három különböző feladatú irányítóegység és melyek is azok.  De senki előtt nem szeretném fitogtatni újdonsült tudásomat, akit érdekel, majd elolvassa.

A könyv segítségével, amely valós tényeken alapul, és ami nem kis humorral fűszerezett alkotás, betekintést nyerhetünk, azoknak az embereknek a munkájába, akikkel azért nem minden nap találkozik az ember lánya, hogy ne is említsem a kulisszatitkokat. Általában ha azt hallom, hogy repülőtéri irányítás és Torony, akkor rögtön azok a régi Airport filmek jutnak az eszembe, amelyekben mindig történt valami galiba. Hát, mit mondjak kis hazánkban is akadt bőven probléma, kezdve az angol nyelv nem megfelelő szintű ismeretéből adódó félreértéseken keresztül, a radar hiányáig és az ebből származó balesetig. Egyes tragédiákról, és azok előzményeiről, - hogy ki hol hibázott és, hogy esetleg annak mi volt az oka - részletesen is beszámol a szerző, mely események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben.

Kedvenc részem a magyar Távolkörzetben dolgozók radarkiképzésről szóló fejezet volt, ami 1975-ben, a egykori Szovjetunióban történ. Ennek kapcsán azt is megtudtam, hogy mit volt érdemes annak idején kivinni Rigába, mi számított kurrens árucikknek. Érdekességképpen említem csak  az AMO szappant vagy a Skála áruház karácsonyi reklámszatyrait.:) A kis csapat az ott tartózkodásuk ideje alatt nemcsak a szakmai ismereteiket bővíthették, de az igazi orosz télből is egy kis ízelítőt kaphattak, több más egyéb, az országra jellemző érdekesség mellett, melyek ismeretében valóban találónak vélem az elnevezést, miszerint a Csodák országa.

A szerző olyan nagy szeretettel és jóízűen ír szakmájáról, hogy a könyve elolvasása után az én fejemben is megfordult, hogy milyen jó lenne légiforgalmi irányítónak lenni. Bár lehet, hogy a nagy felelősség alatt összeroppannék, így ha jobban belegondolok, akkor inkább csak, mint szemlélő lennék jelen az események folyásában.

Értékelés: 4/5

Cím:Észhelyzet  Fejezetek a magyar légiforgalmi irányítás fejezetéből
Kiadó: Aheneaum Kiadó

Oldalszám: 265

Ár: 3490.-

Tovább olvasom...

S. J. Watson: Mielőtt elalszom

A könyv olvasása közben, úgy éreztem magam, mintha egy kirakós játék közepébe csöppentem volna, amihez elfelejtettek útmutatót adni. A könyv elején csupán egy apró információmorzsa áll a rendelkezésemre, melyhez természetesen sorban jönnek a többiek is - egyesével -, és ha minden darab a helyére kerül, csak akkor oldódik meg a rejtély, melynek a felderítése persze nem az én, hanem Christine feladata ugyan, de a naplója olvasása közben én is mindennek a részesévé váltam.

A könyv Christineről egy negyvenkét éves nőről szól, aki egy szokatlan memória betegségben szenved, már közel húsz éve. Minden reggel úgy ébred fel, hogy fogalma sincs arról, hogy kicsoda, hogy hol van, és hogy ki az a férfi, aki mellette reggel kinyitja a szemét. Minden nap átéli élete legfontosabb pillanatait, egy napló segítségével, melyet titokban vezet egy fiatal orvos javaslatára, akivel szintén csak titokban szokott találkozni. Mindketten abban bíznak, hogy a napló segítségével emlékei lassan majd a felszínre törnek és így a gyógyulás útjára léphet. Szerencsére sikerül elérniük kisebb sikereket, de a visszatérő emlékek nem mindig egyeznek Christine férjének az állításaival. Így Christine nemcsak a saját emlékképei valóságában kételkedik, hanem azok szavahihetőségében is, akikkel közvetlen kapcsolatban van.   

A történet túlnyomó részét napló formájában olvashatjuk, melyben Christine a vele történt mindennapi eseményeket írja le, illetve azokat az új információkat, amiket fokozatosan tud meg az életéről a felvillanó emlékképei és a férje elbeszélései alapján. A naplójában vannak olyan részek, amiket nagyon részletesen és vannak olyanok is, amiket nagyon kapkodva írt, és ez miatt nem mindig volt világos, se neki se az olvasónak, hogy mi is történet vele aznap, de ez tulajdonképpen nem volt probléma, sőt, csak fokozta a történet izgalmát.

Christine nem mindig tudott különbséget tenni aközött, hogy a felvillanó emlékei valóban valósak voltak-e, vagy csak a fantáziája játszott vele. Mivel a múltját tekintve nem volt mire támaszkodnia, és akikkel kapcsolatban volt (a férje, az orvosa és a barátnője) másként mesélték el életének azonos részeit, így nem tudhatta, hogy kiben is bízhat. Sajnos nem igazán tudtam beleélni magam a helyzetébe, mert számomra elképzelhetetlen, hogy ne emlékezzek semmire az életemből, és hogy minden egyes napot újra teljes tudatlanságban kelljen kezdenem. Bevallom, hogy kezdetben(!) a férjét sem ítéltem el az miatt, hogy a fájó emlékeket eltitkolta Christine elöl, mivel érthető módon mindegyiket egy kisebb traumaként élte volna meg naponta. Lehet, hogy jobb a boldog tudatlanság, mint a fájó valóság? Ki tudja. Ha pedig a férje oldaláról nézzük az egészet, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen kemény dolog lehet egy olyan embernek a társa lenni, akinek teljesen ismeretlenek vagyunk, és ez miatt természetesen az érzelmeink is viszonzatlanok. 

A történet tempója végig egyenletes és nagyon izgalmas volt, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet. Folyton találgattam, hogy vajon melyik szereplő mond igazat, és aki hazudott az vajon miért tette. Voltak részek, ahol már én is megkérdőjeleztem Christine egyes emlékeinek a valóságát és ettől, még idegtépőbb volt a könyv olvasása. És bár a történet vége meglepetés volt számomra, valahogy mégsem egészen erre számítottam.

Spoiler veszély!

Mert ugye sikerül Christinnek feltárni a sokkoló igazságot, - annak ellenére, hogy semmire nem emlékezett a múltjából, - de én mégis inkább egy olyan végre számítottam, ami egy befejezetlen körforgáshoz hasonlított volna, amiben a rémálomnak soha nem lett volna vége. Na egy ilyen vég, sokkal ütősebb lett volna.

Értékelés: 5/4.5

Kiadó: Athenaeum Kiadó

Eredeti cím: Before I go to sleep

Fordította: Gellért Macell

Oldalszám: 462

Tovább olvasom...