2015. júl. 28.

Neal Shusterman: Bontásra ítélve (Unwind 1.)

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.
Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de leginkább, hogy mit és hogy hogyan is írjak erről a könyvről, mert annyira ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, hogy ihaj. Ugyanis számomra ez a történet, illetve, ha pontosan akarok lenni, akkor inkább ennek a történetnek a hátteréül szolgáló társadalom egyszerre volt taszító és mégis elgondolkodtató. Tudom, hogy egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyermekét, akiket pedig nem, azokat mások fogadnának örökbe. Tudom, hogy egy tökéletes világban mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, és azt is tudom, hogy olyan, mint tökélete világ nem létezik, mert semmi nem fekete vagy fehér.

Ennek ellenére a könyv legelején egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan törtvényt – ez lenne az Élet Törvénye -, amely kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, de csak a fogantatásától a gyermek tizenhárom éves koráig, mely után viszont egészen tizennyolcig a szülők döntenek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… szóval képtelen voltam felfogni, hogy ezt a törvényt, hogy a fenébe fogadhatták el az emberek. Hogyan vált lehetségessé, hogy mindez – ami tulajdonképpen a gyermekek megöléséről szólt - egy bevett és elfogadott gyakorlattá vált ebben a világban, mert nekem nemcsak az anyai ösztöneim, hanem úgy összességében minden idegszálam őrült mód tiltakozott(ik) ez ellen. Úgyhogy nem mondom, az író a könyv legelején ezzel a ténnyel aztán rendesen odavágott nekem, ami miatt utóbb kicsit nehezteltem is rá, merthogy nem volt semmiféle magyarázat vagy történelmi áttekintés arra vonatkozólag, hogy a társadalom ilyetén való elkorcsosulását vajon milyen hatások és események okozták, úgyhogy kezdetben csak durrogtam és puffogtam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nem létezhet, de aztán szép lassan sikerült összerakosgatnom az író által itt-ott elejtett értékes információmorzsákat, melyek segítségével később ugyan magyarázatot kaptam a miértekre, de elfogadni azokat mégsem tudtam.


A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak ”hívják.

Kétségtelen, hogy kitűnő munkát végzett az író, mert ez a könyv mindenképp gondolkodásra fogja majd sarkallni az olvasóit, úgyhogy Shusterman tökéletesen elérte a célját, már ha egyáltalán ez volt, de ugye mi más is lehetett volna. Bennem például olyan kérdések merültek fel a történet kapcsán, hogy vajon joga van-e bárkinek is meghatározni, hogy kinek az élete a fontosabb. Vagy ha netalán egy szerencsétlenség folytán szükségem lenne egy testrészre (mondjuk egy karra, lábra vagy akár egy új szemre vagy fülre), akkor el tudnám-e fogadni és együtt tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy a kapott testrészem egy olyan tizenéves fiataltól származik, akit a beleegyezése nélkül fektettek fel arra az asztalra, ahol a csontjait, a húsát és az agyát újrahasznosítás céljából dogozták fel vettek el tőle. És ami számomra mind közül a legfontosabb. Vajon mi olyat tudna tenni a gyermekem, ami miatt képes lennék "bontásra" ítélni őt. (Bár ezen a válaszon, egy percig nem kellett gondolkodnom.)
De mindezek a kérdések csak a jéghegy csúcsa, mert számos olyan érzékeny témát érint még a könyv, amin például rengeteget lehetne vitatkozni vagy a nyugodtabb vérmérsékletű embereknek csak úgy diskurálni, mert biztos vagyok bennem, hogy mindenkinek más és más lenne a véleménye például az abortuszról, a transzplantációról vagy épp a lélek létezésének a kérdéséről.

Be kell valljam, hogy rendkívüli indulatokat váltott ki belőlem a könyv, a vége pedig baromira felkavart, de nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a történet roppant mód olvastatta magát, izgalmas volt és nem utolsósorban elgondolkodtató. Ráadásul a három fiatal karakterét is nagyon jól sikerült eltalálnia az írónak, ugyanis el tudta érni, hogy végig izguljak értük és drukkoljak nekik, ellenben, hogy bármelyikükkel is azonosulni is tudjak arra sajnos már nem voltam képes.  

A Bontásra ítélve egy sorozat első része, ami egyébként önmagában is megállja a helyét, ettől függetlenül én a folytatására is kíváncsi lennék.
Neal Shusterman

A sorozat részei:
1. Unwind - Bontásra ítélve
1.5 Unstrung
2. UnWholly
3. Unsouled
4. Undivided
5. UnBound

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Unwind
Sorozat: Unwind
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 384

2015. júl. 21.

Kate Morton: Titkok őrzője

Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai – Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből.

Bevallom, nekem eddig kimaradtak Morton könyvei. Mindig csak hezitáltam felettük, hogy vajon merjek-e megpróbálkozni velük vagy sem, mely dilemmámhoz bizony a kötetek terjedelme is nagymértékben hozzájárult. De így utólag már olyan balgának érzem magam ez miatt, mert ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ebből bizony szerelem lesz. És no lám, mire a végére értem igazam is lett.

1961-ben Laurel egy fa tetejéről - ahova a nyüzsgő családja elől bújt el egy kis időre álmodozni – véletlenül szemtanúja lesz annak, ahogy az édesanya azzal a késsel, amivel a család születésnapi tortáit szokták felvágni megöli a házuk ajtajában megjelenő idegen férfit. A rendőrségi kihallgatáson az akkor tizenhat éves Laurel mindent úgy mond el, ahogy azt a gyermeki szemével látni vélte – vagyis amikor az az idegen férfi, odasomfordált a házukhoz és a kisöccsét karjában tartó mamájára akart támadni, akkor az önvédelemből kénytelen volt megölni őt. Persze egy apró részletet elfelejtett megemlíteni a rendőröknek, mely szerint a férfi ismerte az édesanyját, ugyanis tisztán hallotta, amikor az ajtóban azt mondta neki, hogy helló Dorothy, rég nem találkoztunk. Szerencsére az események után nem sokkal az ügy lezárult és a család élete visszatért a rendes kerékvágásba – Laurelé azonban továbbra is zavaros maradt.

2011-ben Laurel immár egy ismert és körülrajongott színésznő, aki Londonban él. A család az édesanyjuk - aki már haldoklik - kilencvenedik születésnapjára ismét összejön a vidéki házukban, hogy együtt töltsék az utolsó napokat. Laurel pedig ekkor ismeri fel, hogy ez lesz az utolsó esélye arra, hogy válaszokat kapjon annak a bizonyos nyári napnak a történéseire, ezért kezdetben egyedül, majd később az öccse segítségével próbálja összerakosgatni anyja titokzatos múltjának apró darabkáit.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek egyszerre játszódnak a múlt és a jelen között, és ez a könyv pont ilyen volt, ugyanis a cselekményt két idősíkon követhetjük nyomon, melyben a jelenkori főhős Laurel nyomoz az édesanyja Dorothy múltja után és ennek köszönhetően ismerhetjük meg az édesanya II. világháború keretezte sorsát, melynek szerves részét képezte a szerelmével Jimmyvel és a barátnőjével Viviennel való kapcsolata. Ezt a három embert – Dorothyt, Jimmyt és Vivient – a véletlen hozta össze a háborús Londonban és bár mindhárman különbözőek voltak, az életük a sors különös fintorának köszönhetően mégis visszavonhatatlanul összefonódott.

Érdekes volt összerakni a sztorit, mely kezdetben nagyrészt csak Dorothyról szólt, így aztán úgy hittem, hogy végig az övé lesz majd a főszerep, és hogy persze végig szeretni is fogom majd őt - hiszen mégiscsak ő volt Laurel és testvérei szerető édesanyja -, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, ami egyébként lélegzetelállítóan kezdett besűrűsödni, sajnos úgy kezdett egyre unszimpatikusabbá válni a karaktere számomra, míg a másik két szereplőé – Jimmyé és Viviené - pedig egyre közelebb kerülni a szívemhez. Dorothy Londonba utazva szobalányként szolgált, nem volt semmije, de mindig is arra vágyott, hogy híres és gazdag legyen. Ennek érdekében szinte mindenre képes volt, még fotós barátjától Jimmytől is elidegenedett a célja elérése érdekében, ami a szememben elég visszatetszően hatott, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tudtam őt a szívembe zárni. Olvasás közben egyébként többször elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy olyan önző és mániákus nőből, mint amilyen Dorothy is volt, olyan szerető és gondos családanya váljon, mint azt a könyv elején és Laurel visszaemlékezéseiből megismertem. Ezért is próbáltam őt többször is mentegetni magamban azzal az indokkal, hogy biztos a háború volt az oka a tetteinek, hiszen köztudott, hogy akkoriban a szenvedélyek a félelem a fenyegetés és a különböző veszteségek miatt meglehetősen felerősödtek, de igazából az ő esetében nem nagyon hittem ebben.

… régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és helytelen… de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik – Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét – valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes dolgokhoz.

forrás
A cselekmény alakulását illetően bevallom, engem totál tévútra vezetett az író, a könyv végén lévő csavarral óriási meglepetést okozott a számomra, mely miatt újra kellett gondolnom az egész történetet, úgyhogy amikor becsuktam a könyvet úgy éreztem, hogy ez egy olyan nagyszerű, évtizedeken átívelő családregény volt, ami még sokáig ott fog motoszkálni a gondolataim között.

Nagyon örülök, hogy elolvastam Kate Morton ezen könyvét, mert ritkán találkozom olyan írással melynek a stílusa ennyire gördülékeny és olyan csodálatosan fülbemászó lett volna, mint amilyen ez volt. Az író olyan erős atmoszférát tudott teremteni, hogy a szereplői igazi hús-vér emberekként keltek életre előttem a lapokon, maga a történet pedig szinte lélegzett... Szóval imádtam olvasni ezt a regényt, mert remek kikapcsolódást nyújtó érzelmekkel teli olvasmány volt, úgyhogy azoknak, akik szeretik a családregényeket, az emberi lélek mélységeit boncolgató, sok szálon futó, titkokkal és izgalmakkal teli II. világháborús történeteket, azoknak bátran ajánlom.
Kate Morton

Ui.: Az írónőnek már több könyve is megjelent nálunk, melyek mindegyikét szeretném majd a polcomon tudni. 

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Secret Keeper
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 488


2015. júl. 8.

Patrick Lee: A futó

Már nem emlékszem, hogy hogyan került fel ez a könyv a radaromra, talán a friss megjelenéseket böngészve lettem rá figyelmes? – ki tudja, a lényeg, hogy a tartalmát olvasva úgy éreztem, hogy ezt nekem olvasnom kell. Még úgy is, hogy tudom a thriller nem igazán az én műfajom, lassan azonban mégiscsak kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, merthogy érdekes mód mostanában egyre több ilyet olvasok és, hogy őszinte legyek kívánok is. Ez a könyv pedig pont jókor jött, ráadásul az utóbbi idők egyik legjobbika volt. 

A történet egy Sam Dryden nevű fickóról szól, aki éjszakánként valamilyen különös kényszertől hajtva, mindig futni jár a közeli parti sétányra, ahol az egyik alkalommal szó szerint belefut egy  teljesen kétségbeesett az életéért menekülő kislányba. Magyarázkodásra nem sok idő marad, pillanatok alatt dönteniük kell, Samnek, hogy vajon segítsen-e a lánynak eltűnni az őt üldöző fegyveres férfiak elől, a kislánynak pedig, hogy vajon rábízhatja-e magát erre az idegen férfira? 

A kislány csak annyit tud magáról, hogy Rachelnek hívják, tizenkét éves, két hónapon át őrizték egy titkos börtönben, és valami olyan különleges képességgel rendelkezik, aminek lehetetlennek kellene lennie, de ezt nem sokkal a találkozásuk után fel is fedi Dryden előtt. Rachel azonban nem mindenre emlékszik a múltjával kapcsolatban, így nyilván nem tudhatja a legrosszabbat, azt a félelmetes titkot, amitől nemcsak a börtönőreinek, de a nekik parancsoló legmagasabb állású közszereplőknek is minden okuk megvan, hogy féljenek tőle. Ezért is veszik őket üldözőbe Amerika legtitkosabb hadi cégei, amik olyan műholdrendszerrel vannak felszerelve, ami elől nincs menekvés, de Sam jól veszi az akadályokat, hiszen zöldsapkásként és egy állami féllegális elit kommandónál leszolgált öt év alatt bizony ő is szert tett némi különleges képességre.

Ez egy rendkívül izgalmas és mindvégig valóságosnak tűnő sci-fi thriller volt, ami nem a távoli jövőben, hanem napjainkban játszódik. Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy alig bírtam letenni a könyvet, szinte egyvégtében olvasnom kellett, úgyhogy most kivételesen egy kicsit sem éreztem túlzónak a borítón szereplő ajánlást, mely szerint ez a könyv egy „Hajmeresztően pörgős, magas oktánszámú regény!", mert bizony valóban egy roppant csavaros és gyors tempójú történetről van szó, akciófilmbe illő jelenetekkel, üres járatok és felesleges leírások nélkül. 

Amit kicsit hiányoltam belőle kezdetben, hogy a szereplőkről és azok mélyebb érzéseiről, alig tudtunk meg valamit - nyilván, mert szerencsétleneknek mindvégig csak menekülniük, ebből adódóan koncentrálniuk és gondolkodniuk kellett -, de végül is nincs okom panaszra, mert a könyv végére az érzelmeket is megkaptam. Persze ettől függetlenül mindkét szereplőről már a legelejétől kezdve kialakult bennem egy kép: Samről a családja elvesztése miatt egy megfáradt, zárkózott és megkeseredett emberé, Rachelről pedig egy szeretetre éhes elveszett kislányé, akik a legjobb időben találtak egymásra ahhoz, hogy megmentsék egymás életét. 

Szóval összességében egy nagyon élvezetes és eseményekben gazdag olvasmányban volt részem, az író stílusa letisztult és lényegre törő volt, a rövid és velős leírások pedig mindig kellőképpen meg tudták teremteni a történet feszültséggel és félelemmel teli hangulatát. Ráadásul a sztori vége sem volt leegyszerűsítve, hanem tartogatott bőven meglepetéseket a számomra, úgyhogy a sorozat következő részére is roppant kíváncsi vagyok, ami nem kell megijedni, nem függ össze ezzel, hanem Sam egy újabb - gondolom ehhez hasonló - ugyancsak izgalmas kalandját meséli majd el nekünk.
Patrick Lee

A sorozat részei:
1. Runner - A futó
2. Signal


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Runner
Sorozat: Sam Dryden
Fordította: 
Oldalszám: 384

2015. júl. 3.

Júniusi szerzemények

Ebben a hónapban nagyon jó kislány voltam, nem önzőztem és vásároltam hirtelen felindulásból olyan könyveket, amiket csak úgy megkívántam, hanem inkább a gyermekeim igényeit szem előtt tartva és természetesen rájuk gondolva garázdálkodtam - aham, a párom szerint is jó duma -, így történt, hogy a képen látható hét könyvből valójában négy az ő korosztályuknak szól, ami persze nem jelenti azt, hogy én ne lennék ezekre is roppan mód kíváncsi.

Íme a lista:

Johanna Basford: Titkos kert - ezt a gyönyörű színezőt tulajdonképpen magamnak rendeltem, illetve csak egy elborult pillanatomban gondolhattam azt, hogy ez csakis az enyém lehet, mivelhogy a lányom is imád színezni, és amikor megmutattam neki, hogy mi érkezik hozzánk, akkor ő is ugyanolyan türelmetlenül kezdte el várni, mint én. És amikor végre a kezünkbe vehettük fúú... volt ám nagy öröm! Azóta is kettecsként színezgetjük  e gyönyörű könyvecskét, ami annyira aprólékos és kidolgozott, hogy szerintem simán elszüttyögünk vele ebben az évben. Jó móka ez, nagyon szeretjük!


Åsa Larsson – Ingela Korsell: A varázsbot - erre a könyvre már a megjelenése óta fenem a fogam, meglepetésemre csak nemrég tudtam meg, hogy azóta a sorozatnak már a második része is megjelent, amiről szintén csak csupa-csupa jókat írtak, úgyhogy roppant kíváncsi vagyok rá.

Eric Elfman – Neal Shusterman: Edison csapdája - ó, hogy vártam én már ezt a könyvet, ha minden jól megy, akkor júliusban mindenképp sort kerítek rá.

Patrick Lee: A futó - őszintén szólva gőzöm sincs, hogy hogyan került fel ez a könyv a radaromra, amit egyébként nemrég fejeztem be. Képzeljétek, szűk három nap alatt faltam be az egészet, annyira izgalmas és lendületes történet volt, úgyhogy nagyon tetszett, határozottan megérte a pénzét. Most már csak abban reménykedek, hogy a kiadó hamar elhozza majd nekünk a következő részt is, ami egyébként nem függ össze ezzel a könyvvel.

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár - szerintem maradjunk annyiban, hogy ennél a könyvnél nem pont erre számítottam.

Karen Joy Fowler: Majd' kibújunk a bőrünkből - ahogy elolvastam a tartalmát úgy éreztem, hogy nekem ez nagyon kell, úgyhogy muszáj volt megvennem.

Mhairi McFarlane: Helló, szia, szeretlek! - ő a kiadótól érkezett hozzám, egyike volt azon könyveknek, amiket nagyon vártam a nyári megjelenések közül, de sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeimet.


A várólista csökkentéssel nem állok túl jól. Eddig sikeresen tartottam a havi egy könyvet a listáról, de most valahogy elmaradtam ezzel, így ebben a hónapban két kötetet kellene elolvasnom ahhoz, hogy tartsam az ütemet. Remélem menni fog, lassan félidőben vagyok, úgyhogy innen már csak kifele vezet az út :)


2015. júl. 1.

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár

A következő olvasmányom Lakatos István új könyve volt, amit ahogy megláttam rögtön felcsillant rá a szemem, nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen történettel lep majd meg minket az író, annál is inkább, mivel a Tesla padlása még anno teljesen levett a lábamról. Persze tudom, tudom (hogyne tudnám), hogy azt nem ő írta, de mivel ott is Tesla és itt is Tesla, gondoltam - jogosan, de mint később kiderült tévesen -, hogy ez is biztos valami hasonlóan okos! és izgalmas történet lesz majd, de sajnos tévedtem.

Hát mi volt ez kéremszépen?

Vízidisznó? Gonosz koala? Csaholó négylábú, üvegburába zárt agyvelő? Tengeri tehén? Kardfogú csiga? Cuppogós zombik? Repülő csontváz, melynek a fejében krumpliba nyomott száraz bogár van…. 

Az első gondolat, ami felröppent bennem olvasás közben, hogy vajon ezt a Lakatost orvos látta-e már mostanában. Mert az a szörnyűséges agymenés, amit ebben a könyvében elénk tárt, az alapján szerintem lehet, hogy segítségre lenne szüksége. Persze az sem kizárt, hogy csak én nem vagyok kellően fogékony az ilyen hülyeségekre - biztos mert túl sokat voltam vidéken (Csabd le csacsi) -, mindenesetre már most tudom, hogy nem ez a könyv lesz az, amit a tíz éves fiam kezébe fogok nyomni a nyári szünetben.

Bizony nagyon úgy tűnik, hogy túl nagy elvárásokkal fogtam neki a könyvnek, ami egyébként szó se róla, gyönyörű, jó kézbe venni és lapozgatni és a betűk méretével és stílusával való játék is baromi sokat dobott az egészen, nem beszélve a benne található képek mennyiségével és minőségével - melyek tényleg nagyon tetszettek -, de hiába, mert mindezek ellenére is csak egy erős közepesre tudom értékelni e művet, melyből az első két pontot a könyv külleme söpörte be magának.
Lakatos István


Muszáj volt kiegészítenem a bejegyzést, mert a kedves író a fb oldalán rám uszította a haveri körét, amely azt mutatja, hogy irtózatosan rosszul viseli, ha valaki nem magasztalja egekig a munkáját.
Sajnálom, hogy egy ilyen „átlagolvasóba”, mint - amilyen én is vagyok - kellett belefutnia szegény Lakatosnak –, bár nem tudom, hogy amikor valaki könyvet ad ki, az mire számít, kik fogják majd azt olvasni. Nem vagyunk egyformák. Azért mert egy könyv valakinek nem hordozza azt az értéket, amit a másiknak, arra szerintem nem az a legjobb megoldás, hogy rögtön a torkának esünk. Biztos vannak és lesznek olyanok, akik rajongni fognak a könyvért, én nem leszek köztük. Ettől még nem dől össze a világ. Ezt a "művész" úrnak is meg kellene értenie.

Mivel a poszthoz érkező kommentek javarészt már nem a könyvről szólnak, hanem rosszindulatú személyeskedések, letiltottam a kommentelést.


Kiadó: Kolibri
Sorozat: Emma és Tesla
Oldalszám: 176