Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Ismét egy régi könyv a könyvespolcomról, ami ki tudja mióta porosodott már ott. Emlékszem, annak idején ahogy megláttam a könyv alcímében Jane Austen nevét egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ki, már külsőre is totál elvarázsolt, és a fülszöveg alapján is igen érdekesnek találtam.

A könyv egy nagyon izgalmas felütéssel kezdődik, melyben a szerző abba az illúzióba ringatja az olvasóját, hogy egy olyan rég elveszett Austen kézirat szerkesztett formáját olvashatja majd hamarosan, melyet maga Austen írt, és ami ezidáig valahogy elkerülte az irodalmárok figyelmét. A kézirat napló formájában íródott és olyan rejtélyes esetek leírásait tartalmazza, melyeknek az írónő rövid élete során a részese lehetett, és amelyeket sikerült is megoldania. Mi pedig most épp egy ilyen esetet olvashatunk.

Hát nem bizsergetően izgalmas ez az egész? El tudjátok képzelni Jane Austent, mint nyomozónőt?

Bevallom, nekem is voltak kétségeim afelől, hogy miként sikerül majd Barronnak kedvenc írónőmet ebbe a szerepbe helyeznie - talán ezért is halogattam oly sokáig a könyv olvasását - de a hozzám hasonló kétkedőket gyorsan szeretném megnyugtatni; aggodalomra semmi ok, az írónőnek remekül sikerült megoldania ezt a feladatot.

A történet a 19. század elejének Angliájában játszódik egy vidéki birtokon, ahol Jane egy kedves barátnőjét, Isobelt látogatja meg, akinél lelki megnyugvást keres miután kikosarazta egyik kérőjét, ám nyugalom helyett inkább izgalomban lesz része, ugyanis épp egy szörnyű tragédia közepébe csöppen. Isobel férje – aki nem mellesleg jóval idősebb hitvesénél - egy fogadás után rosszul lesz és pár óra leforgása alatt rejtélyes körülmények között meghal. Természetesen nem sok időbe telik, míg a fiatal feleséget gyanúsítják a gyilkossággal, akinek a rossz nyelvek szerint viszonya van a volt férje unokaöccsével, Lord Fitzroy Payne-nel. Az pedig csak tovább ront a fiatal özvegy helyzetén, hogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ők ketten valóban vonzódnak egymáshoz. Ráadásul Fitzroy erősen eladósodott, mely helyzetet a nagybátyja halála rögtön megoldaná, hiszen ő örökölné a néhai earl összes vagyonát és rangját.
A gyanúsítottak sora azonban itt még közel sem ér végett. Itt vannak Fitzroy unokatestvérei, George és Tom Hearst, akik közül George papi karrierre pályázik, míg Tom délceg katonatiszt, aki nem veti meg a szerencsejátékot, és bizony ők is a jövőjükre nézve hatalmas előnyt tudnának kovácsolni a nagybátyjuk halálából. És nem szabad megfeledkeznünk Isobel rendkívül kellemetlen nagynénjéről és annak ugyancsak kellemetlen lányáról sem, akit az anyja Fitzroynak szánt, de ő annak unokatestvérére Tomra vetett szemet. És vajon milyen szerepe lehet ebben a játékban a rendkívül arrogáns és meglehetősen gyanús Lord Haroldnak, aki valamilyen üzleti üggyel zaklatja folyamatosan Isobelt?

Tudom tudom, hogy ez így egyszerre igen sok szereplő, akik között meglehetősen nehéz eligazodni nemhogy még fejben is tartani őket, de higgyétek el, hogy hamar bele lehet rázódni, és ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, onnantól kezdve már nincs visszaút.

Jane Austen

A legelső dolog, amit megállapítottam magamban olvasás közben, hogy Barron nagyon jól ismeri Jane Austen életét és munkásságát, hiszen olyan szereplőket választott a regényében, akikhez hasonlókat már Austen is megálmodott egy-egy művében. Mindennek köszönhetően én roppant mód élveztem a könyv olvasását, a karakterek zseniálisak voltak és Janet - akit a való életben is egy nagyon intelligens és éles elméjű nőnek képzeltem el magamban, egy olyan teremtésnek, aki jó érzékkel tudta megfigyelni az embereket, azok természetét és reakcióit, melyből aztán megfelelő következtetéseket tudott levonni - abszolút hihetőnek éreztem ebben szerepben. Persze nem tagadom, voltak olyan megnyilvánulásai is melyeket az adott szituációban megkérdőjelezhetőnek tartottam, de számomra ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is szót fecsérelni rájuk. Amit inkább ki szeretnék helyette emelni az az írónő könnyed és gördülékeny stílusa volt, ami irtó jól vissza tudta adni a kor hangulatát, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem éreztem modorosnak, vagy erőltetettnek.

Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok a könyvvel, egy kellőképp izgalmas és fordulatos detektívregényhez volt szerencsém, melyben nehéz volt megjósolni a tettes kilétét, mivel minden szereplőnek megvolt  a maga indítéka, hogy megölje Scargrave urát. Hamis nyomok, sok izgalom, rengeteg vér, feszült hangulat és elhallgatott dolgok tarkították a történetet, mely mellett a szerzőnek a regency hangulatot is sikerült megőriznie, és a gyakori lábjegyzetekkel pedig útba igazítania az olvasót a kor szokásaival és Austen életével kapcsolatos kérdésekben... egyszóval nagyszerű volt.

A könyv eredetileg 1996-ban jelent meg és azóta a  sorozat már a 13. résznél tart. Nem semmi.

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Jane and the Unpleasantness at Scargrave Manor
Sorozat: Jane Austen Mysteries
Fordította: Fazekas Eszter
Oldalszám: 394

Tovább olvasom...

Mary Robinette Kowal: Üvegbűbáj ~ Bűbájoló történet #2

Mivel a bűbájoló történetek első részét nagyon különlegesnek találtam anno, így kíváncsi voltam a folytatásra, melyben ismét elmerülhettem a már jól ismert, nagyon bájos és hamisítatlan austeni miliőbe, egy olyan világba, ahol a mágia a mindennapok része, és ahova érdekes mód (persze csak számunkra) varázslatkén érkezik a csillogás, mely lehetővé teszi a tehetséges felhasználók számára, hogy gyakorlatilag bármilyen illúziót létre tudjanak hozni. A mese pedig ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, Jane férjhez ment és Vincenttel együtt boldog bűbájolásban élnek míg meg nem halnak, de mielőtt mindez még megtörténne immár fiatal házaspárként rengeteg új kalandban lesz részük, kimagasló bűbájoló tehetségüknek köszönhetően pedig az életük is tovább bonyolódik.

Időben 1815-ben járunk, Napóleont száműzték Elba szigetére, melynek köszönhetően már a brit alattvalóknak is biztonságossá vált a kontinensre való utazás. Hőseink is épp ezért döntenek úgy, hogy elfogadják Vincent egy régi barátjának meghívását és Belgiumba utaznak nászútra. Az út kellemesen telt és a kis városkában töltött idő is gyorsan repült, Jane és Vincent sok időt töltenek bűbájolással és a technikájuk fejlesztésével, egészen addig, míg a bukott császár visszatérésének híre pánikot keltve hozzájuk is el nem jut. Innentől kezdve felpörögnek az események, hőseink veszélybe kerülnek, Jane-re pedig hatalmas feladat vár, meg kell mentenie a férjét a börtöntől vagy ami még ennél is rosszabb, a haláltól.

Aki olvasta az első részt az tudja, hogy ott a bűbájolást még csak amolyan díszítgető – ide egy ráncot, oda egy fodrot  – funkcióra használták, míg a folytatásban már sokkal komolyabb hangsúlyt kapott, sőt szerves részét képezte a cselekménynek. Itt már nem csak esztétikai szempontból lehettünk tanúi a mágia felhasználásának, hanem a politikai és katonai jelentőségére is fény derült, mely tulajdonképpen a későbbi bonyodalmakat okozta.

Sajnos kissé csalódás volt számomra a könyv, túl lassúnak és bizony meglehetősen unalmasnak éreztem a történet elejét, ráadásul Jane kissé butácska és kisebbségi komplexussal küszködő karaktere is hihetetlenül fel tudott idegesíteni, bár azt is be kell valljam, hogy ennek ellenére maximálisan fejet tudtam hajtani a kitartása és azon bátor cselekedete előtt, amit a férje megmentése érdekében vitt véghez.

Amit igazán szerettem a regényben az a kor hangulata és az írónő elbeszélésének finom és gördülékeny stílusa volt, ami rám nézve tulajdonképpen végül is megtette a hatását, mert a kötet végére érve, ami egyébként még némi izgalmat is tartogatott a számomra kellemesen lelassított és kikapcsolt.

Illetve ami még mindenképp a könyv javára írható, hogy ebben a részben sokkal többet tudhattunk meg a mágia gyakorlásának különböző technikáiról és alkalmazásáról, és bár hiányzott a romantika, és a szereplők közötti pezsgés, helyette most valami egészen mást kaptam (amit nem feltétlenül érzek jó cserének): időnként felbukkanó feszült házastársi kapcsolatot, melyet a szereplők közötti bizalomhiány és a nem megfelelő információáramlás okozott.

Őszintén szólva az első rész nekem sokkal jobban tetszett. Ennél a kötetnél valahogy irtó nehezen tudtam ráhangolódni a történetre, ami talán annak tudható be, hogy mostanában sokkal több tempósabb és izgalmasabb regényt olvastam, vagy ha épp nem olyat, akkor pedig mindenképp romantikusat, mely jellemzők közül az Üvegbűbájra sajnos egyik sem volt mondható.

Szóval a fentiekből látható, hogy nem igazán voltam elragadtatva a könyvtől, de mivel a harmadik rész már itt csücsül a polcomon, így mindenképp folytatni fogom.

Első mondat:
"Ezen a világon nagyon kevés dolog van, ami olyan örömet és olyan szomorúságot okozhat az embernek, mint egy elegáns, az előírások és szokások szerint lezajló vacsora."

Kiadó:IPC

Eredeti cím: Glamour in Glass

Sorozat:  Glamourist Histories 

Fordította: Szántai Zsolt

Oldalszám: 432

A sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Shades of Milk and Honey ~  Tünékeny illúziók

2. Glamour in Glass ~ Üvegbűbáj

3. Without a Summer ~ Sosemvolt nyár

4. Valour and Vanity

5. Of Noble Family

Tovább olvasom...

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 

A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 

Kate Furnivall

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

Amikor megláttam ezt a könyvet, akkor rögtön lecsaptam rá, és nem azért mert Downton Abbey rajongó lennék, nem - még egyetlen részét sem láttam  a sorozatnak, ellenben sokat hallottam már róla -, hanem mert a regény borítója és a fülszövege olyan élménnyel kecsegtetett, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni, de hogy őszinte legyek nem is akartam. 
És a könyv csodálatos volt. Tele olyan gyönyörű leírásokkal és lenyűgöző karakterekkel, amik az első oldalaktól kezdve az utolsóig teljesen elvarázsoltak, egyszóval maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

A történet Elise Landauról szólt, aki az író édesapjával, operaénekes édesanyjával és a zenész nővérével kényelmes és boldog életet élt a gyönyörű Bécsben, egészen addig, amíg a háború közeledtével a zsidók elleni atrocitások száma növekedni nem kezdett. Mindez arra késztette a családot, hogy minél hamarabb elhagyják az országot, így Elise Angliába, egy nagybirtokra került szobalánynak, a nővére Amerikába menekült újdonsült férjével együtt, a szülők pedig Bécsben maradtak a vízumukra várva, ugyanis a terv az volt, hogy majd Amerikában egyesül újra a család. De a sors, rossz szokásához híven, keresztül húzta a számításukat.

Elise érdekes hősnő volt. Bevallom kezdetben nem nagyon szerettem, éretlennek és üres fejűnek tartottam. De az idő múlásával, ahogy ő is, úgy az én véleményem is fokozatosan megváltozott róla. Az események egymásutánjában, melyek hol szeretetet, hol pedig veszteséget hoztak a számára, ez a fiatal és bizonytalan lány megedződött, átalakult, felnőtt nővé érett.

Amikor Elise megérkezett Angliába, a Tyneford-ház teljesen idegen volt a számára, és nem csak maga a ház, hanem az ország, az emberek és a nyelv is. Elise lassan találta meg a helyét ebben az ismeretlen környezetben, ahol a megszokottól eltérően  nem ő adta az utasításokat, hanem ő kapta másoktól, dacára annak, hogy Bécsben gazdag és előkelő életet élt. A szerettei és a hazája elvesztése folyamatosan kísértette őt, alig várta, hogy hírt kapjon a nővérétől, aki ahogy tudott mindig írt is neki, bár a háború kitörésével ezek a levelek egyre csak ritkultak, illetve a szüleikről egyikük sem tudott semmi biztosat.

A könyv hangulata csodálatos volt, melyhez nagyban hozzájárultak a tengerről és az öbölről szóló részek gyönyörű leírásai. De a tenger egyébként is központi szerepet játszott a regényben, és nem csak azért, mert több fontos (hol vidám, hol pedig szomorú) esemény helyszínéül szolgált - például itt találkozott először Elise későbbi szerelmével Tyneford urának ifjú örökösével, Kittel, és ide menekült mindig, amikor magányra vágyott, vagy épp erőt vett rajta a reményvesztettség -, hanem azért is mert ez választotta el őt a hazájától, ugyanakkor a víz közelsége valamiféle vigaszt és megnyugvást is nyújtott a számára.

A történet a II. világháború időszakában játszódott, de a szereplők, Kit kivételével csak közvetett úton tapasztalták meg a háború borzalmait. Azon kevesek, akik otthon maradtak; Elise, az a néhány szolgáló, és Mr. Rivers, csak abból a kevés információból tudtak tájékozódni a háború alakulásáról, amik az újságok és a rádió segítségével jutottak el hozzájuk. Miután Kit elhagyta a házat és katonának állt, a könyv hangulatát a várakozás és a bizonytalanság érzése határozta meg. Lassan szemtanúi lehettünk egy vidám és gyönyörű korszak végleges letűnésének és ezzel együtt Tyneford pusztulásának. Pedig micsoda élet volt a házban. A szolgálók sürögtek-forogtak, az evőeszközök csakúgy csillogtak-villogtak, a kandallók tiszták, és az ablakok is mindig makulátlanok voltak, de a háború beköszöntével mindez már nem számított...   Elise-nek ebben a várakozással teli időszakban csak a zene és a tenger közelsége nyújtott vigaszt és töltötte ki azt az űrt, ami a családja és a szerelme hiánya okozott a számára. No és persze ott volt neki Mr. Rivers, a ház ura, aki egy jóképű és kellemes, ugyanakkor komoly és tartózkodó férfi volt, akivel bizony én már az első perctől kezdve szerelembe estem, míg a fiát, Kitet sehogy sem sikerült megkedvelnem. Nos ez a drága férfi mindvégig ott volt Elise mellett, törődött vele és vigyázott rá, egyszóval számomra ő volt a legszerethetőbb karakter a történetben, aki nemcsak kiváló apa, de szerető és gondoskodó férfi is volt egyszerre.

Bár a történetben volt szerelmi szál, mi több, rögtön kettő is, ettől függetlenül nem mondanám kifejezetten és csakis romantikus regények. A Tyneford-ház nemcsak egy zsidó lány életében és érzéseiben végbemenő változásokról szóló csodás történet volt, hanem egy letűnt korszakról szóló gyönyörű írás is. Egyszóval imádtam ezt a könyvet, és azt kaptam tőle, amit vártam, úgyhogy mindenkinek csak meleg szívvel ajánlani tudom.

Ha minden igaz, akkor már előkészületben van az írónő következő regénye, Eltűnt férjek képtára címmel, amit ezek után, még szép, hogy mindenképp olvasni szeretnék.

Natasha Solomons

Érdekesség: Tyneford faluját az írónő egy úgynevezett Tyneham szellemfaluról mintázta, amit 1943 decemberében a hadügyminisztérium kiüríttetett és katonai gyakorlótérként használt. A háború végén pedig ígéretüket megszegve nem adták vissza a falut a lakóinak, hanem végleg rekvirálták. A falu elnéptelenedett, de pár épület épségben maradt a turisták nagy örömére, úgyhogy bár Tyneham sorsa, akár csak Tynefordé igen szomorú és lehangoló, de maga a hely állítólag egyedülálló.

Kiadó: I.P.C
Eredeti cím: The House at Tyneford
Fordította: Gábor Emma
Oldalszám: 398

Tovább olvasom...

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók - Bűbájoló történet #1

Nos, ez a könyv olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet és az Értelem és érzelem könyvek néhány elemét és szereplőjét összekeverték volna egy kis mágiával, és némi túlzással szerintem azt is nyugodtam mondhatom, hogy egy csipet akcióval, hiszen a történet vége már-már képernyőre kívánkozó izgalmakat szolgáltatott a számomra.

Történetünk a 19. század első felében, Angliában játszódott, melynek főszereplői az Ellsworth lányok, Jane és Melody, akik azon kívül, hogy édestestvérek voltak nem sok közös tulajdonság volt bennük. Jane 28 éves, egyszerű kinézetű, már-már csúnyácska vénkisasszonynak számító teremtés volt, akinek különleges tehetsége a bűbájolásban rejlett. Azt tudni kell, hogy ebben a világban a hölgyeknek a zene és a festészet mellett a bűbájoláshoz is rendkívül érteniük kellett, ezekkel tudtak hamis illúziókat, hangokat és illatokat kelteni és természetesen imponálni a leendő kérőiknek. Nos, Jane húga Melody, ezekhez mit sem értett, viszont nagyon csinos és bájos teremtés volt, olyannyira, hogy a figyelem oroszlánrészét mindig ő aratta le. Mindkét lány féltékeny volt egymásra, de míg Jane ezt nagyon diszkréten és visszafogottan tette, ügyelve arra, hogy ne tegyen vagy mondjon semmi olyat, amivel megsérthetné húga érzéseit, addig Melodynak olyan féltékenységi megnyilvánulásai voltak, amik felettébb bosszantóak és roppant idegesítőek voltak a számomra, nem is értem, hogy Jane-nek, hogy volt hozzá türelme.

Jane a szomszéd földbirtokos Mr. Dunkirt után epekedett, akit viszont minden jel szerint Melody bájai bűvöltek el. Ám Melody figyelmét nemcsak Mr. Dunkirt, hanem egy másik vonzó férfi, úgynevezett Livingstone kapitány is meglehetősen felkeltette. Miközben Jane küzd az érzelmei ellen és minden erejével próbálja leplezni Mr. Dunkirt iránti szerelmét, addig Melody mit sem törődve nővére érzéseivel, szinte lubickol e két férfi figyelmében. Sajnos 28 évesen és udvarló híján Jane lassan kezd beletörődni abba, hogy vénkisasszonyként kell majd leélnie az életét, amikor egyszer csak egy harmadik férfi, egy bizonyos Mr. Vincent tűnik fel a színen, egy nagyon tehetséges és titokzatos bűbájmester, aki igen hallgatag és magának való, de mindez kit érdekel, ha növeli a potenciális jelöltek számát. 

A történetben szereplő kisasszonyok fő motivációja – a regency korban játszódó regényekhez hasonlóan – a férjfogás, mely cél elérése érdekében egyetlen pompás vacsorát vagy baráti összejövetelt és csodás kertekben való sétálást ki nem hagytak volna. Emellett természetesen a történet bonyodalmaktól és félreértésektől sem mentes, az ájulásokról és a túlcsordult érzelmektől való elalélásokról már nem is beszélve. Egyébként az írónő le sem tagadhatná Jane Austen iránti rajongását. Rengeteg hasonlóságot véltem felfedezni Austen egyes regényeinek nemcsak különböző részei, de az abban szereplő személyek között is. Gondolok itt rögtön Jane-re és Melodyra (róluk Elizabeth Bennett és Lydia Bennett jutott az eszembe) vagy a lányok szórakozott apjára és a kissé hipochonder anyjára (mintha csak a Bennett házaspárt láttam volna), vagy a húgát féltve őrző úriemberre Mr. Dunkirtra (róla nekem Mr. Darcy jutott az eszembe) és végül a hozományvadász délceg katonára, Livingstone-ra (akiről meg Wickham kapitányt ugrott be rögtön). A szereplőkön túl Bath neve mellett sem tudok szó nélkül elmenni, ami egy angliai fürdőváros és amivel szinte minden történelmi romantikus regényben találkoztam már - de jó is lenne néhány napot, hetet vagy akár hónapot ott tölteni. Szóval rengeteg ismerős karakter és momentum található a regényben, amikről kezdetben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez a nagyfokú hasonlóság engem most zavar-e vagy sem, de a könyv végére azt kell mondjam, hogy megszoktam és igazából már semmi kifogásom nem volt ellene.

Bath egy látványosan gyönyörű város, igazi turistaparadicsom, melyet 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé választottak. Kép forrása (Látjátok, hogy ki van az ablakban :))

Nagyon szimpatikus volt Jane karaktere; a törekvése a szeretetre, a szerénysége, a kiváló modora, és hogy a kinézete ellenére egy olyan világban, ahol a gazdagság és a szépség nyomott többet a latban ő mégis a tehetségével próbált helyet találni magának. Kicsit zavart, hogy a könyv végéig kételyek közt kellett őrlődnöm, hogy vajon melyik férfi nyeri, majd el a kezét - Mr. Dunkirt vagy Mr. Vincent -, mivel mindkét férfinál az érzelmeik kinyilatkoztatása igencsak vérszegényre sikerült, de végül is nem lehet okom panaszra, hiszen ezek a visszafogott és a végletekig eltitkolt érzelmek szintén Austen stílusát idézték... csak nála valahogy mindez mégis jobban működött.

A regény különlegességét egyértelműen a fantasy elemek adták, a sok csillogás és illúzió, melyeket az író olyan ügyesen szőtt bele a történetbe, mintha az teljesen természetes része lenne ennek a világnak. 

Szóval én nagyon jól szórakoztam ezen a könyvön, a karakterek vonzóak voltak, a beállítások pedig nagyon ismerősek, de valahogy mégis egyediek. És bár maga a történet mély nyomot nem hagyott bennem, mégis nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. 

Mary Robinette Kowal

Ui.: Ismét egy sorozatba sikerült belebotlanom, melynek a külföldi borítója szép-szép, de nekem a mienk jobban tetszik. Jöhet is a folytatás.

A sorozat eddig megjelent részei: 

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: Shades of Milk and Honey

Fordította: Szántai Zsolt

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Marina Fiorato: Siena lánya

Először úgy gondoltam, hogy nem fogok írni bejegyzést erről a könyvről, mert miért is írnék mindegyik olvasmányomról, amikor írás helyett olvasni is lehet, de aztán az első 50-80 oldal után mégis meggondoltam magam, mert muszáj, hogy mások is megtudják, hogy milyen nagyszerű könyvhöz is volt szerencsém.

A történet a 18. században, az olaszországi Sienában játszódik, ahol minden évben megrendezésre kerül a Palio. A Palio egy lóverseny, amely a sienai kultúra szerves része és ahol a sienai körzetek (contradak) rivalizálása a tetőfokára hág.

"A Palio
Egy év terezgetés, tíz férfi, tíz ló, három kör a piazza körül, és az egész véget ér egyetlen perc alatt. A Palio áll mindennek a középpontjában, a Palio maga Siena. Ha egyszer ezt valaki megérti, akkor már mindent tud."

Hősnőnkre Piara-ra, a 19. születésnapján egy olyan házasság vár, amelybe a kedves "édesapja" kényszeríti, mindezt azért, hogy politikai szövetségeseinek eleget tegyen. A lány leendő férje a Sas contrada örököse Vincenzo, akivel a házasélet, – amiről Pia már az első találkozásukkor kis ízelítőt kap leendő férje erőszakos közeledésével - nem épp minden fiatal leány álma. Ezek után nem csoda hát, ha ama nevezetes lóversenyen a vőlegénye haláláért könyörög. És láss csodát, imái meghallgatásra találnak, ugyanis Vincenzo a verseny közben leesik a lováról és meghal. Pia jóhiszeműen úgy gondolja, hogy ezzel megmenekül a házasság kényszere alól, de sajnos tévedett, mert nem számolt Vincenzo testvérével Nelloval, aki talán még a bátyjánál is gonoszabb és kegyetlenebb férfi. Nello, testvére halálával nemcsak a család egyetlen örökösévé vált, de Pia következő férjévé is.
A versenyen azonban a lány szívét egy titokzatos lovas rabolja el, nevezetesen Riccardo, aki egy kivételes szépségű és, ha kezdetben az olvasó nem tudná, hogy egy egyszerű lovász fiáról van szó, azt hihetné, hogy egy királyi család sarja ez a fiú, annyira nemesi és előkelő a megjelenése. Naná, hogy Pia szívesebben lenne az ő felesége, mint annak a szívtelen Nellonak, akinek az apja elígérte.

Ebben az időben a várost Violante Beatrix de' Medici hercegnő irányítja, az ő fennhatósága alá tartoznak a város körzetei, amelyet néhány - nevezetesen kilenc -, contrada kapitánya igen nehezen tolerál, ezért összeesküvést szőnek a hercegnő trónfosztására. A lázadást egy igen "ütős" kis csapat próbálja megállítani, melynek tagjai: Pia, Riccardo, Violante és egy kisfiú.

A versenyen a lovasok mindig a contrada színeiben játszottak.
A kép forrása: www.trip.worldtravellist.com

Meg kell mondjam, hogy ez a könyv nálam nem a pörgős és a gyorsan haladós olvasmányok kategóriájába tartozott, mint azt másoknál láttam. Először azt hittem, hogy mindez azért van, mert a történet sokszereplős és esetleg a rengeteg név, vagy a különböző contrandák részletes bemutatása, vagy az ismételt irodalmi utalások, vagy talán a Palio részletes leírása, netán ezek összességétől lett kissé "döcögős" számomra a történet, de nem. Ezekkel semmi gond nem volt, nem vesztem el a történetben, végig világos és érthető volt minden és mégis az az érzésem volt, hogy kissé lassan haladtam vele. Aztán rájöttem: Pia csak egy része a regénynek, ez a történet nem csak róla és Riccardoról szól, hanem Medici hercegnőről is, aki be kell valljam, hogy az összes szereplő közül az egyik nagy kedvencem lett. Még Pia  szívtelen apjának majd a kegyetlen férjének való kiszolgáltatottsága sem ért fel számomra Violante azon bánatához, amiket a gyermekei elvesztése és a saját megaláztatása után érzett, vagy amit a házasságában kellett átélnie. Egyszóval az összes és még annál is több együttérzésem és tiszteletem, - mert keményen állta és tűrte ez a nő a sarat - az övé volt.

Szóval talán ezért érezhettem én kissé döcögősnek a történetet, mert a szerző több ember életének, érzésének és motivációjának ad hangot, egyszerre; Pianak, Riccardonak, Violantenak, Faustinonak (aki a lázadás vezetője és Vincenzo és Nello édesapja). De mindezek ellenére az izgalmas cselekmény és a szereplők érzelmeinek egymásba fonódása rendkívül élvezetessé és hatásossá tette a könyvet. Igaz a végét túl szépnek és elég valószerűtlennek találtam, de az én hihetetlenül romantikus lelkem mindezeket mégis nagyon jól tolerálta.

Úgyhogy azoknak, akik szeretik a történelmi regényeket szerintem nagyon tetszeni fog ez a történet, amelyet át meg átjár Siena város kultúrája és szokásai. Mindezek mellett gazdag részletességgel olvashatunk a városról, magáról a versenyről, és a szebbnél szebb lovakról. Nem is csoda, ha az ember olvasása közben kedvet kap egy kis olaszországi "kiruccanásra", például a Palio di Sienara - amely a mai napig is évente kétszer, július 2-án és augusztus 16-án kerül megrendezésre. De jó is lenne látni!

A borító gyönyörűségesen szép, de semmi köze nincs a történethez, ellenben az eredeti borítóval.

Kiadó: IPC Könyvek
Eredeti cím: The Daughter of Siena
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 324

Tovább olvasom...