Paula Hawkins: A lány a vonaton

Köztudott, hogy nem nagyon rajongok a thrillerekért, de időről időre megtalálnak maguknak és van, hogy egy-kettő annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy nem sokat tökölök azon, hogy megvegyem-e vagy sem, már repül is a kosaramba. Így volt ez Paula Hawkins könyvével is, aminek a fülszövege egyébként meg kell hagyni, rendkívül jóra sikerült, tényleg nem árul el túl sokat a történetből, ennek ellenére mégis, mire a végére értem annyira felcsigázott, hogy rögtön horogra is akadtam.

A könyv történetét három nő szemszögéből ismerhetjük meg, akik meglehetősen különbözőek egymástól, csak egyvalami közös bennük, de ha azt elárulnám, akkor én lennék a világ legnagyobb spoilre-gyilkosa. A három nő közül Rachelé a főszerep, úgyhogy csak róla fogok részletesebben írni, a többiek megismerésében nem kívánok segédkezni, az élvezet kedvéért e felfedezés örömét inkább meghagyom nektek.

Rachel ingázó, aki minden nap felszáll ugyanarra a vonatra, amiről már kívülről tudja, hogy hol és mennyi ideig vesztegel. Részletesen ismeri a vonatablak előtt elsuhanó tájakat és házak hátsó udvarát, melyek közül az egyik különösen kedves a számára. Ennek a háznak már-már úgy érzi, hogy ismeri a lakóit, akiknek az élete abból a pár másodpercből ítélve, amit a vonatablakból szokott látni, határozottan boldognak tűnik. De egy nap Rachel lát valami megdöbbentőt - csak egyetlen pillanatra, de az is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Emlékszem, hogy anno, amikor még én is sokat ingáztam milyen kíváncsian lestem mindig a vonat ablakából a mellettem elsuhanó házakat, de be kell valljam, hogy Rachellel ellentétben én soha nem láttam semmi érdekeset, mindig ugyanolyan unalmas volt mindegyik utam.

"Naponta egyszer-kétszer alkalmam nyílik betekinteni az életükbe, csak egy pillanatra. Van valami megnyugtató az otthon biztonságát élvező emberek látványában."

Rachel karaktere sajnos nem nőtt közel a szívemhez - tulajdonképpen egyik szereplőé sem -, melynek oka, hogy már 4 éve gondjai voltak az alkohollal, ami olyan súlyos méreteket öltött nála, hogy arra már ráment a házassága, az állása és amilyen gyors ütemben haladt előre nyilvánvalóan az egészsége is. A hozzá való viszonyom az alkoholizmusa miatt elég különös, mondhatni meglehetősen távolságtartó volt, mivelhogy utálom a részeg emberek. Utálom, ha valaki az alkohol hatására kifordul önmagából, és másnap arra sem emlékszik, hogy miket mondott vagy tett bódult pillanataiban, és ez sajnos Rachellel is gyakran előfordult. Volt, hogy olyan sokat ivott, hogy arra sem emlékezett utána, hogy hol volt és hogy mit csinált. Fájdalmas volt olvasnom ennek a nőnek a kicsapongásairól és az ebből adódó emlékezetkieséseiről. Eleinte undorodtam tőle és határozottan taszítónak éreztem a személyét, aztán ahogy jobban megismertem és beleláttam a fejébe elkezdtem szánni, és a könyv végére - a fene se gondolta volna - de már együtt is éreztem vele, amit az első oldalak olvasása közben kizárt dolognak tartottam. Rachel emlékezetkiesései a történet szempontjából igen nagy jelentőséggel bírtak, úgyhogy szerintem a feszültség fokozása érdekében igen jó húzás volt az író részéről az, hogy a történet egyik narrátorát egy ilyen labilis, megbízhatatlan és irányvesztett női karakternek ábrázolta.

Nagyon nehéz erről a könyvről spoiler nélkül bármit is mondanom, úgyhogy nem is nagyon feszítem tovább a húrt a lényeg, hogy a regény tele van titkokkal, Rachel memóriája pedig sötét foltokkal, melynek eredményeképp egy igen izgalmas és hátborzongató történetet kaptunk. Bevallom a bűnös kilétét illetően kicsit becsapva érzem magam, ugyanis több gyanúsítottam is volt, de ezt a kérdést az írónő egy olyan csavarral oldotta meg a végén, aminek szerintem semmi háttere vagy alapja addig nem volt, mintha csak egy varázskalapból húzta volna elő a megoldást, de igazából nincs okom panaszra, mert a könyvet két nap alatt kiolvastam, szóval jól szórakoztam rajta. És bár a szereplőket nem sikerült megszeretnem, ettől függetlenül ők is, és maga a történet is heves érzelmeket váltott ki belőlem, ami miatt tulajdonképpen emlékezetes olvasmány marad a számomra.

Paula Hawkins

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Girl on the Train
Fordította: Tomori Gábor
Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

Tom Harper: Lazarus kripta

A Lazarus kripta immár a harmadik várólista-csökkentős könyvem, ami bizony már igen régóta várakozott a sorára a polcomon. Igazából magam sem tudom, hogy annak idején miért is vásároltam meg, mivelhogy történelmi kalandregényről lévén szó, műfajügyileg nem kifejezetten áll közel a szívemhez, úgyhogy én arra gondolok, hogy talán a pillanat heve sodort akkor magával, vagy épp nagyon bátornak éreztem magam ahhoz, hogy egy próbát tegyek vele - ki tudja. A lényeg hogy elolvastam, és bár nem voltam tőle elájulva, mindenképp egy roppant erős történelmi jelleggel átitatott történettel volt dolgom, amiért - azon kívül, hogy igen ritkán kerül ilyen a kezembe - bevallom, nem nagyon rajongok. Hogy ez nálam valami születési rendellenesség, vagy a történelemtanáromnak köszönhető, aki az órákon csak leadta és nem előadta az anyagot, nem tudom. Lehet, ha nagyobb hangsúlyt fektetett volna a minden mindennel összefügg elv követésére, és az összefüggések megértésére, akkor most csak úgy falnám a történelmi témájú könyveket, de persze erre már soha nem fog fény derülni.

De visszatérve a regényre, ha nem is tett rám mély benyomást, mindenképp egy meglehetősen érdekes és izgalmas olvasmánynak találtam. Szerettem, ahogy az egyes fejezetek felváltva tárták fel előttem a jelen és a múlt titkait, mely történetvezetést én rendkívül kedvelem.

Ami most kicsit zavart ebben a megoldásban, hogy a fejezetek igen rövidek voltak ahhoz, hogy maximálisan el tudjak bennük veszni, úgyhogy amikor már úgy éreztem, hogy sikeresen átjárt mondjuk a lovagkor hangulata, akkor hirtelen vissza kellett ugranom a jelenbe, Ellie gyötrelmeinek a közepébe, mely ugrások során mindig úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal… értitek ugye? Persze hamar el tudtam merülni újra és újra az új helyszín és szereplők világába, de ezek a rövid fejezetek és a hirtelen ugrások kissé megbontották számomra az elbeszélés folytonosságát.  

A könyv egyébként a Szent Grál és egy titokzatos lándzsa eredetéről szól, mely során időben egészen a 12. századig megyünk vissza.

Az egyik idősíkon Camrosi Pétert, más néven Chrétien de Troyes-t egy 12. századi mesemondót, lovagot és utazót ismerhetünk meg. Péter mindössze nyolc éves volt, amikor a szeme láttára brutális módon ölték meg a családját. Akkor megfogadta, hogy bosszút áll a gyilkosokon, de míg addig eljut, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztül mennie.

A másik idősíkon pedig egy olyan doktori disszertációjára készülő elszegényedett végzős hallgató a főszereplőnk, akit a londoni Monsalvat bank teljesen érthetetlen módon állásinterjúra invitál. Ellie érzi, hogy a bank körül nincs minden rendben, hogy titkolnak előtte valamit, de az a rengeteg kiváltság, amit ígérnek neki – mesés kezdő fizetés, korlátlan hitelkártya használat - teljesen leveszi a lábáról és ezért el is fogadja az állást. Persze ahogy a lány elkezd a banknál dolgozni, az élete teljesen megváltozik, és fogalma sincs arról, hogy mélyen a bank alatt a középkorból megmaradt kripta egy elképzelhetetlen hatalmú, és féltve őrzött tárgyat rejt, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódik az övével. Mint ahogy arról sincs semmi fogalma, hogy a rengeteg utazásnak és a megfeszített munkatempónak hála a barátjával való kapcsolata tönkre fog menni, míg a rejtélyes és titokzatos bankvezetővel Vivian Blanchardal pedig személyesre fog fordulni.

Tetszett, ahogy az író csűrte és csavarta a múlt és a jelen szálait, melyek szép lassan összeértek a történet végére, és melyek nagy része ugyan fikció volt, de az alapok azok mégiscsak igaz történelmi tényekre épültek. Tetszett, hogy a sztori végig gondolkodásra késztetett és a befejezéssel sem volt semmi problémám, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy sajnos egyáltalán nem ragadt magával a könyv és varázsolt el úgy, mint ahogyan azt vártam. Nem tudtam magam igazán beleélni a történetbe, úgy éreztem, mintha végig egy fal lett volna köztem és a regény szereplői között, mintha totál kívülről szemléltem volna az eseményeket. Úgyhogy összességében nem hagyott mély nyomott bennem a kötet, amit igazán sajnálok, mert nem volt rossz, de nem az én világom.

Tom Harper

Kiadó: Ventus Libro
Eredeti cím: The Lazarus Vault
Sorozat:-
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 452

Tovább olvasom...

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 

A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 

Kate Furnivall

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

Eric Elfman ~ Neal Shusterman: Tesla padlása (Akcelerátus-trilógia #1)

Fú, hát az a könyv nekem most nagyon jólesett! Kellemes, szórakoztató és izgalmas volt, ráadásul még egy kis Kincsvadászok (gyermekkorom kedvenc filmje) feelingje is volt az egésznek, amitől aztán csak még jobban odavoltam érte, úgyhogy számomra ez abszolút teli találat volt.

Olvass tovább...

 

Tovább olvasom...

Diane Chamberlain: Titkok örvénye

Mit is mondhatnék elöljáróban e könyvről….. talán a legfontosabb, hogy egyértelműen nem az alvást elősegítő művek kategóriájába sorolnám.

Noelle, Tara és Emerson már főiskolás koruk óta a legjobb barátnők voltak. Mindent tudtak egymásról vagy legalábbis Tara és Emerson teljesen biztosak voltak mindebben, egészen addig a napig, amíg Noelle öngyilkos nem lett. A két nőt váratlanul érte az eset, nem értették, hogy mi történhetett Noelle-el, mivel semmi depresszióra utaló jelet nem láttak rajta, és semmi olyanról nem tudtak, ami miatt erre a szörnyű elhatározásra kellett volna jutnia. Noelle bába volt, az otthon szülő anyukáknak segített világra hozniuk a kisbabájukat. Mindenki tudta róla, hogy szerette a munkáját, ami nem is munka volt számára, hanem már szenvedély. És azt is tudták róla, hogy egy kissé különc természet volt, de hogy bármitől is szenvedett volna, azt senki nem vette észre rajta. Tara és Emerson bűnösnek érezték magukat, hogy nem látták az árulkodó jeleket. Amikor azonban elkezdtek kutakodni Noelle múltjában, hogy magyarázatot találjanak a történtekre, akkor olyan dolgok láttak napvilágot, melyek után teljesen megváltozott a róla alkotott képük. Miért titkolta el Noelle, hogy korábban már volt terhes? Mi volt az oka annak, hogy már több éve visszaadta a szülésznői engedélyét? És a legjobb barátnőinek miért nem árulta el mindezt? És a számomra legfontosabb kérdés, mi volt abban a levélben, ami az utolsó csepp volt a pohárban és amitől úgy döntött Noelle, hogy végleg eldobja magától az életét. (Amely rész véleményem szerint a könyv Archilles-sarka.)

Szeretem azokat a történeteket, amelyek a mély női barátságokról és kapcsolatoktól szólnak, és a Titkok örvénye pont ilyen volt. Itt is a női szereplőkön és az ők egymáshoz való viszonyukon volt a hangsúly.

A könyv egy nagyon bonyolult és nagyon olvasmányos történet, amely az első oldalaktól kezdve magával sodort. Tarahoz és Emersonhoz hasonlóan én is ugyanolyan vehemenciával és kielégítetlen kíváncsisággal akartam tudni, hogy mi is állt Noelle öngyilkosságának a hátterében. És ugyancsak velük együtt döbbentem halálra, amikor olyan dolgok derültek ki róla, amit álmában sem feltételezne az ember a legjobb barátjáról. Sajnáltam Noelle-t, úgy éreztem, mintha valami irtózatosan rossz csillagzat alatt született volna. Sokszor hozott rossz döntéseket, de soha nem a rosszindulat vagy a szándékosság vezérelte őt ebben. Borzalmas volt végigkövetni és belegondolni abba, hogy hogyan halmozta a hibákat, amik miatt az évek során a lelkét felemésztő fájdalmát és lelkiismeret-furdalását senkivel sem tudta megosztani, legfőképp nem a legjobb barátnőivel. 

Ugyanakkor Taranak és Emersonnak is volt saját élete. Tara nagyon különleges és nagyon szerethető karakter volt. Egy autóbalesetben vesztette el a férjét nem is olyan régen, így a róla maradt emlékek még mindig folyamatosan kísértették. Nehezítette a helyzetét, hogy a tizenéves lányával állandó konfliktusai voltak, aki mindig is az elhunyt apjával volt közelebbi viszonyban, míg az anyjával sajnos sehogy nem tudott kijönni. Rettentő sajnáltam Tarát, nagyon sok csapás érte őt, ami miatt nehéz dolga volt, ennek ellenére mégis az ő karakterével tudtam a legjobban azonosulni. Egyébként a regény valamennyi szereplőjét nagyon szerettem, jól kitalált és megírt karakterek voltak, melynek köszönhetően tényleg valós személyeknek lehetett érezni őket.
A történet egyébként öt személy szemszögéből íródott – Noelle, Tara, Emerson, Grace ő Tara lánya és Anna - ami nekem nagyon tetszett, mert mindig is szerettem a több nézőpontos elbeszéléseket, pláne egy ilyen történetnél, ami tele volt izgalommal és feszültséggel. Az egész regény mozgatórugója a nagy titok felfedezése volt, amely azért is volt nagyon érdekes, mert amikor azt hittem, hogy most már tényleg nem okozhat több meglepetést számomra az írónő, akkor ismét csavart egyet a történeten, én meg csak nem győztem pislogni, hogy mi a fene... míg persze rájöttem, hogy még mindig csak egy apró darabkáját ismertem meg Noelle tekervényes és rejtélyes életének.  

A Titkok örvénye egy lenyűgöző családi dráma, tele kiváló karakterekkel, határozott és dinamikus cselekménnyel, melynek a kibontakozása közben az érzelmek olyan skáláját éltem át, amikről még én magam sem tudtam, hogy képes vagyok. Olyan érzelmi állomásokon vezeti keresztül az olvasót az író, mint az anyai szeretet, a szerelem, a barátság, a megtévesztés és a gyász. Nagyon jó könyv volt, úgyhogy tényleg mindenkinek csak ajánlani tudom, és bízom benne, hogy a közeljövőben a kiadó még több Diane Chamberlain könyvvel örvendeztet meg majd bennünket. 

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Midwife's Confession

Fordította: Frei-Kovács Judit

Oldalszám: 424

Engem egyébként a magyar borítója teljesen megtévesztett. Meg voltam győződve arról, hogy ez egy kismamáknak szóló tanácsadó könyv, és mivel ezen én már rég túl vagyok, így nem is nagyon foglalkoztam vele. Csak később jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem.

Tovább olvasom...