Carol McCleary: A gyilkosság illúziója (Nellie Bly 2.)

Mivel nagy sikert aratott nálam az írónő előző könyve, így nem volt kérdéses, hogy a folytatásra is nagyon kíváncsi voltam. Már csak azért is, mert rendkívül szeretem azokat a történeteket, amelyekben valós személyek szerepelnek és amelyek valós eseményeket dolgoznak fel. Az ilyen alapkövekre épített fikciók, mindig beindítják a fantáziámat és elgondolkodtatnak arról, hogy vajon hol érthetett véget a könyvben a valóság és hol kaphatott szárnyra az író fantáziája?

Miután Nellie az előző részben elfogadta Julius Verne kihívását, melyben vállalta, hogy Phileas Foggal ellentétben, ő kevesebb, mint 80 nap alatt kerüli meg a Földet, fogja a kis motyóját és 1889 novemberében útnak indul. Ekkor persze még sejtelme sem volt arról, hogy micsoda rejtélyes gyilkossági ügybe fog majd keveredni az útja során, bár őt ismerve, ha tudta volna is ugyan úgy útnak indult volna. Történetünk Nellie utazásának a 13. napjától kezdődik, amikor Egyiptomba érve a városi bazárban nézelődve egy gyilkosság szemtanúja lesz, ahol az áldozat titokban egy skarabeuszt ad át neki, benne egy kis kulccsal, s közben egy nevet suttog… „Amelia”.

Nellie meggyőződése, hogy az áldozat egy európai ember volt, akivel már korábban is találkozott a hajón. Az utastársai azonban - akikkel a későbbiek folyamán, majd szerencséje lesz közelebbről is megismerkedni - mindezt szentül tagadták. Állításuk szerint a gyilkosság csak a bennszülöttek között zajló véres vita volt, amivel Nellie-nek nem kellene foglalkoznia. Nellie azonban ragaszkodik a maga igazához, még akkor is, ha ez miatt egy kellemetlenkedő, hisztérikus és bajkeverő nőszemélynek tartják. Nellie sokak számára egy felettébb bosszantó és kikíváncsiskodó riporternő volt, akit többek között ezért is, no és persze amiatt a bizonyos kis kulcs miatt, többször is megpróbáltak eltenni láb alól. 

Így utazta körbe a földet Nellie,
ezzel a pöttöm kézitáskával.
(Katt a képre)

A könyv hősnője az előző részben megismert Nellie Bly, aki mint tudjuk, nemcsak az első női újságíró volt Amerikában, hanem az oknyomozó újságírás úttörője is. Híressé azonban mégsem ez tett őt, hanem hogy 72 nap alatt utazta körbe a Földet. Az előző részhez hasonlóan, most is egy rakás híres személyiséget és ünnepelt sztárt vonultatott fel az írónő a regényben, olyanokat, mint például Sarah Bernhardot, a legendás francia színésznőt, vagy Frederick Seloust, a híres felfedezőt és nagyvad-vadászt, az Indiana Jones figurájának ihletőjét, akik mind-mind közeli kapcsolatba, mondhatni barátságba kerültek Nellie-vel a hosszú út alatt.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ez a rész jobban tetszett, mint az előző. Carol McCleary olyan ügyesen szőtte hősnője Nellie Bly köré a gyilkosságokkal, rejtélyekkel és botrányokkal tarkított kis történetét, hogy a könyv végéig sejtésem sem volt arról, hogy vajon mi lesz majd a történet vége. Olyan veszélyes és nem mindennapi kalandokba keverte ezt a minden lében kanál nőszemélyt, hogy attól még egy adrenalin függő edzett kalandor is biztosan besokalt volna.

Míg az előző részben voltak olyan fejezetek, amiket kissé unalmasnak éreztem, addig ennél a könyvnél nem találkoztam ilyennel. A történet végig fenntartotta az érdeklődésemet és a történetvezetés is sokkal egyenletesebb volt, mint az előző részben. Nem mondom, kicsit frusztráló volt, hogy végig nem tudtam eldönteni, hogy Nellie helyében én kiben is bízhatnék meg az utastársai közül, de mire ez a bizonytalanság felőrölte volna az idegeimet megoldódott a nagy rejtély.

Ezt az utat járta be Nellie gőzhajón, postakocsin és vasparipán.

Annak ellenére, hogy engem nem igazán vonz a titokzatos Kelet, a kígyóbűvölők, a színpadi bűvészek és a kínai spiritiszták világa, most mégis sikerült elcsábulnom irányukban. Őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam Nellie Egyiptomon, Hong Kongon, Japánon... stb. keresztül  vezető úti beszámolóit, különösen a különböző tájakról, kultúrákról és társadalmi erkölcsök bemutatásáról szóló részeket.

De, hogy ne csak a pozitívumokról beszéljek, van ám itt párt dolog, ami az ellen oldalt is képviseli. Ha tízszer nem, akkor egyszer sem olvastam Nellie-nek a Blackwell-szigeti őrültekházában eltöltött napjairól. Már komolyan ott tartottam, ha még egyszer az orrom alá dörgöli mindezt az író, akkor sikítani fogok. Azonban a rengeteg történelmi rész, amikből bevallom sokat tanultam, és a rengeteg humor, ami pedig üdítően hatott minderre és nagyban megkönnyítette e rengeteg információ megemésztését, kárpótolt a milliószoros ismétlődésekért. 

Egyszóval, még ha a történet - hogy egyáltalán ilyen megtörténhet -, kissé hihetetlen és nevetséges is, az elképzelés maga viszont mégis nagyon, de nagyon szórakoztató volt. Örülök, hogy Carol McCleary így kisajátította magának Nellie Bly karakterét és kíváncsian várom e nem mindennapi hölgyemény kalandjainak a folytatását, ami ha minden igaz, akkor A gyilkosság képlete címen fog majd megjelenni….. ki tudja mikor.

A könyvben lévő lábjegyzetek és illusztrációk rendkívül jól működtek együtt a történettel, azokat elnézegetve mindig elkalandozott a képzeletem és azon agyaltam, hogy vajon milyen valós kalandokba keveredhetett Nellie, miközben 72 nap alatt körbeutazta a Földet. Vajon abból a kicsi kézitáskából, amit erre a hosszú útra magával vitt, mi hiányozhatott neki a legjobban? És vajon milyen valós veszélyeket és kalandokat élhetett át az útja során? De gondolom, hogy mindezt a saját könyvében meg is írta.

Kiadó: K.U.K.

Eredeti cím: Carol McCleary: The Illusion of Murder

Fordította: Boda András

Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Vág Bernadett: Kibeszélem az uram

Nem tudom, ki hogy van vele, de én soha nem szoktam a férjemet az uramnak szólítani. Ez után már csak egy lépés a parancsolom, és hát neeeem, a házasságot, mi nem ebben formában gyakoroljuk. Egyébként a férjem elnevezést sem szeretem használni igazán – régebben irtóztam tőle, manapság már egyre jobban kezdem megszokni. Egy pszichomókus biztosan tudná erre a magyarázatot. Általában csak a postás jelenlétében hangzik el, - de csak ha kérdezi egy-egy ajánlott levélnél - az "igen, ő a férjem" mondat, de mivel már egy jó ideje ugyanaz a postásunk, és ismerjük is egymást, így nem tesz fel nekem ilyen buta kérdéseket és nem kínoz azzal, hogy mindezt újra és újra elismételjem. Nálunk egyébként a párom elnevezés dívik, ez áll mindkettőnkhöz a legközelebb.

Persze sorolhatnám tovább az életünk párjára vonatkozó további, néha nagyon is találó elnevezéseket (apjuk, emberem, élettársam….) és az érzéseket, amik ezek a szavak hallatán formálódik meg bennünk, de azt hiszem, hogy ezt Vág Bernadett nagyon jól megfogalmazta, még akkor is ha nem mindegyikkel értettem egyet.

A könyv Bernadett, azaz Bari és az ő ura mindennapjait mutatja be rendkívül humoros és valljuk be, gyakran kissé túlzó módon. Húsz darab, csupán csak 3-4 oldalas történetet olvashatunk róluk, olyan történeteket, amelyekből  sugárzik, hogy ez egy jó házasság, és hogy ezek az emberek szeretik egymást és tolerálják egymás viselkedését. Főként Bari, akinek az ingerküszöbe talán az átlagosnál kissé alacsonyabban van. 

Rögtön az első történetnél, ahol a férj ébresztgeti a párját, könnyesre nevettem magam, mondom ezt nektek minden túlzás nélkül. Annyira tetszett, hogy miután jó kinevettem magam, azonnal a párom kezébe is nyomtam könyvet, hogy nagyon gyorsan olvassa el ő is, és miközben olvasta úgy izgultam mintha csak én írtam volna. Megdöbbenésemre neki egyáltalán nem tetszett, de aztán rájöttem, hogy miért. Mert hozzám hasonlóan ő is hihetetlen sok hasonlóság vélt felfedezni Bari férje és saját maga között, amit egyértelműen nem volt hajlandó tudomásul venni.

A könyvben olvasható valamennyi történeten kitűnően lehet szórakozni, de különösen a férj reggeli készülődéséről, az egeres kalandjáról a fürdőszobában, a főzéstudományáról és a betegeskedéséről szóló fejezetek tetszettek a legjobban. Hihetetlen, hogy a férfiak mennyire el tudják hagyni magukat, ha megtámadja azt a nem is mindig ellenállhatatlan testüket egy vírus.  

Vág Bernadett nagyon jól ír, tényleg csak ajánlani tudom ezt a nagyon rövidke, de annál stílusosabb és viccesebb könyvét, és hogy télen vagy nyáron olvassa az ember(?) az teljesen mindegy, mivel biztos, hogy mindenki talál benne a saját oldalbordájára jellemző történetet, ami higgyétek el, garantáltan könnyfakasztó lesz.

"Az uram öt óra harminckor kel.

(...)

Nekem elég lenne hat óra negyvenkor felébredni, amikor csörög az ébresztőóra, vagyis egy órával és tíz perccel később, mint amikor ő kel fel.

Mégis öt óra harminckor ébredek mindig, pont akkor, amikor az uram.
Régebben azt hittem, a szerelem teszi ezt. Hogy azért ébredek pontban vele együtt, mert azonos hullámhosszon rezdülünk, és ha neki kinyílik a szeme, akkor nekem is.
De ahogy múlnak az évek és egyre jobban kinyílik a szemem, lassan rájövök, hogy más oka van annak, hogy pontban öt óra harminckor ébredek, vagyis épp akkor, amikor ő kitrappol a fürdőszobába, hogy a nyitva felejtett ajtónál megcsobogtassa a csapot, és közben eldudorásszon egy-két áriát. Közben vérmesen szidja egy titokzatos nagynéni felmenőit (nyilván ilyenkor borotválkozik), leejti a kávéfőzőt, felkapcsolja a hálószobában (ahol aludnék) a villany, hogy megtalálja a fiókban az alsógatyáját, kicsoszog, csak úgy surrog a papucsa, a villanyt égve felejti, majd visszacsoszog, hogy mégis lekapcsolja, ám ekkor eszébe jut, hogy zoknit még nem vett elő a fiókból, ezért újra felkapcsolja, a fiókot kirángatja, aztán rádöbben, hogy ezzel esetleg megzavart engem az alvásban, úgyhogy engesztelésül rám mászik, beletérdel a hátamba, persze csak véletlenül, és belecuppog a fülembe egy olyan igazi csattanósat, és belebúgja, hogy bocs, Bari, nem akartalak felébreszteni."

Vág Bernadett

Kiadó: K.U.K. 

Oldalszám: 130

Ár: 1700.-

Tovább olvasom...

Carol McCleary: A gyilkosság alkímiája (Nellie Bly 1.)

A történet 1889-es párizsi Világkiállítás idején játszódik, a könyv főszereplője valós személy, Nellie Bly az első női újságíró, aki egyben az oknyomozó újságírás úttörője. Nellie Bly, Elizabeth Jane Cochran néven látta meg a napvilágot 1864-ben Pennsylvaniában. Karrierje 16 éves korában kezdődött, amikor a Pittsburgh Dispatch egyik rovatában a Mire teremtetett a nő? című cikket elolvasta. A rovat írója, aki egyébként férfi volt, azzal érvelt, hogy a nők csak a házimunkára és a gyermekek gondozására valók. Az író ezen kijelentésén felháborodva Nellie rögtön tollat ragadott és egy dühös válaszlevelet küldött az újság szerkesztőségébe, melyben felvilágosította az újságot az munkásnők sanyarú sorsát illetően.

Nellie Bly

Bevallom számomra a mai napig hihetetlennek tűnik, hogy egy ilyen nő, mint Nellie Bly, valóban élő személy volt, mert ugye ki lenne oly bolond, hogy magát őrültnek tettetve bejusson egy női elmegyógyintézetbe 10 napra, mindezt azért, hogy egy leleplező cikket írhasson az ott tapasztalt botrányos körülményekről. Erről egyébként Nellie-nek később könyve is megjelent; Tíz nap az őrültekházában címmel. Hihetetlen volt ez a nő! Volt, hogy utcalánynak öltözve gyűjtött információkat a prostituáltakról, vagy épp egy női börtönben szerezett személyesen is tapasztalatokat a nőket ért bánásmódról. Mindezeket a megpróbáltatásokat egy-egy tényfeltáró beszámoló érdekében, valamint a szegények, a prostituáltak és a gyári munkások életének megváltoztatása és életkörülményeinek javítása reményében vállalta. Mindezek mellett Nellie kiállt a gyermekmunka ellen és szívén viselte az árvák sorsát is. És majd elfelejtettem! Ő volt az első nő, aki körbeutazta a Földet. Hát igen, ezért hihetetlen számomra ez a nőszemély, akinek ötleteinek tárháza végtelen volt, és szerény véleményem szerint bátorsága sem ismert határokat.

No, de visszatérve a regényhez, amelyben szintén sok őrült dologra vállalkozik Nellie, közelebbről is megismerhetjük ezt a bájos fiatal hölgyet. „Kalandjai” közül számomra a legbizzarabb, és legfélelmetesebb a női elmegyógyintézetben töltött napjai voltak. Voltak részek ahol abba kellett hagynom az olvasást, és nagy levegőt vennem, mivel a nagy izgalomban teljesen megfeledkeztem róla. Nellie a Blackwell’s Island-i elmegyógyintézetben találkozott először azzal az őrült gyilkossal, akinek a barátnőjén kívül, még több New York-i prostituált is az áldozatává vált. Bár a gyilkosnak sikerül kicsúsznia Nelli kezei közül, ő mégsem adta fel a kutatás és tovább követte a tettest Londonba, majd Párizsba. 

 Henri  de Toulouse-Lautrec:
 Moulin Rouge

Párizsban vagyunk. Az 1880-as években. El tujátok képzelni? Eiffel felépíti híres tornyát, a város tele van anarchistákkal, prostituáltakkal, egyre erősödik a polgári engedetlenség, miközben a város nyakát szorongatja a Világkiállítás. A történetben szerepet kapnak olyan híres személyiségek, mint Louis Pasteur, Oscar Wilde, Jules Verne, Toulouse-Lautrec... és még sokan mások. Kedvencem Oscar Wilde lett, akiről olvasva rögtön kedvet is kaptam néhány regényéhez. Olyan részletesen és hitelesen ír a szerző a párizsi éjszakákról, a Moulin Rouge-ról, a kánkánt táncoló fiatal lányokról és a különböző francia művészekről, hogy nem csak elvarázsolt, de ott érezhettem magam a párizsi társas élet fő színterein, különböző kávéházakban és tánchelyiségekben.

Maga a történet egy nagyon érdekes és izgalmas történelmi fikció - egy rettenthetetlen hősnővel az élén -, ugyancsak érdekes és valós történelmi személyekkel fűszerezve. Furcsa volt számomra, ahogy az író a szereplőkkel játszott, ahogy Verne-t nem csak Nellie nyomozó társává tette, de romantikus románcba is keverte vele, vagy ahogy egy mindent elpusztító járvány veszélyével fenyegette Párizst. Ugyancsak nagyon érdekesnek és izgalmasnak találtam az anarchistákat, akiknek a beszélgetéseik jóval többről szóltak, mint holmi kávéházi filozofálás.

Nellie nem csak egy előrelátó, felelősségteljes, bájos és modern nő volt ebben a történetben, hanem az 1880-as évek feminista hősnője, akit a bosszú hajtott, hogy elkapjon egy mániákus gyilkoló pszichopatát.

Egyetlen kivetnivalóm a regény hosszát illetően volt, melyet kissé terjengősnek és hosszúnak éreztem, bár jobban belegondolva ez valóban szükséges volt ahhoz, hogy az író a történelmi hátteret és Nellie személyét hitelesen és izgalmasan tudja ábrázolni.

Nagyon jól szórakoztam olvasás közben, egy olyan csodálatos utazásban volt részem, melyben az írónak sikerült a történelmet egyesítenie a tudománnyal és megspékelnie egy félelmetesen izgalmas rejtéllyel. A sorozat következő része sajnos csak jövőre fog megjelenni, A gyilkosság illúziója címmel, bízom benne, hogy ugyan olyan jó lesz, mint ez volt. Ha nem jobb!  

Carol McCleary

ui.: A könyv borítója nagyon szép, jó kézbe venni, ellenben a hangyanagyságú betűmérettel irtóra megszenvedtem.

Kiadó: K.U.K.

Eredeti cím: The Alchemy of Murder

Fordította: Boda András

Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Laure Charpentier: Gigola

Ha egy könyv elolvasása utána azt mondják rá, hogy: Háááát  ez érdekes volt….. akkor abból nem tudunk meg semmi. Mert ugye milyen értelemben volt az a könyv érdekes? Pozitív vagy negatív értelembe? Mi volt benne az érdekes, a történet vagy a szereplők vagy az író stílusa?

Hogy milyen könyv volt a Gigola? Érdekes :)

Laure Chapentier regénye a 60 években játszódik, a helyszín Párizs. A történet egy karizmatikus fiatal lányról és Párizs, leszbikus alvilági életről szól. A téma érdekes a történet viszont borzasztóan egyszerű.

Laura egy 25 éves, vakmerő, rövid hajú, fiús kinézetű homoszexszuális nő, aki nem törődve jövőjével abbahagyja orvosi tanulmányait és önpusztító életbe kezd. Megismerkedik egy kurvával, akit a Pigalle negyed prostituáltjai közül karolt fel és akit miután a saját ízlése szerint átformált luxusprostivá, hasznot húz belőle, a stricije lesz. Mivelhogy folyamatosan pénzügyi gondokkal küszködik, - életmódja tekintetében a nagyvilági szintet célozta meg, - kénytelen más forrásból is pénzt szerezni, ezért a cél érdekében magát is áruba bocsájtja. Amikor találkozik egy nagyon gazdag és még mindig vonzó idős nővel, anyagi problémái egy csapásra megoldódnak, mivelhogy az öreg hölgytől rengeteg pénzt és értékes ajándékokat kap szexuális szolgáltatásaiért cserébe. Aztán váratlanul beállít a nagy szerelem.

A könyv eleje érdekes volt és talán még izgalmas is, nem olvastam még leszbikus történetet és igazán nem is tudtam, hogy mit is várjak egy ilyen témájú könyvtől. Gigola nagyon férfias volt, nem csak külsőleg, hanem lélekben is, a temperamentuma, a gondolkodása is mind mind ezt mutatta, amit olvasás közben is egyértelműen éreztem.

„…megvalósíthatom a személyiséget, amire a legbensőmben álmodoztam: egy hideg, érzéketlen, férfias és szinte számítóan céltudatos nimfomán lényt.”

Gigola hedonista életet élt, szépsége és határozottsága mindenkit megérintett a környezetében, minden nőt el tudott csábítani és ki tudott elégíteni. De! mindezek ellenére mégsem tudtam elfelejteni, hogy ő mégis csak egy nő! Hiába próbált dörzsölt alvilági figurának látszani és hiába vedelte a sok whiskyt, és hiába járt szmokingba, hiába törte magát, hogy kemény férfinak látsszon, én mégsem tudtam elvonatkoztatni női mivoltától.

A könyvben akad bőven szerelmi jelenet, amely néhol olyan részletesre sikeredett, hogy az már számomra gyomorforgató volt. De még mielőtt ezt bárki kikérné magának, mindez nem a leszbikus jelenetek, hanem inkább az egyik szereplő miatt volt.

A regény nem túl hosszú, igazán nem is bontakozik ki a történet, olyan vázlat szerű az egész, főleg az utolsó harmada. A végét sejteni, mit sejteni? tudni lehet hiszen egy bődületes nagy klisé.

A történet pikáns és végig érezhető a nyomott és sötét hangulat, ami az éjszakai bároknak, a szajháknak, a szexnek a szenvedélynek és a rengeteg alkoholnak köszönhető. Mindezek fényében mégsem bántam meg, hogy elolvastam, sőt (!)..... igazán érdekes egy könyv volt.

A regényből film is készült.

Értékelés: 3/5

Kiadó: K.u.K.

Eredeti cím: Gigola

Fordította: Dr. Kertész János

Oldalszám: 228

Tovább olvasom...

Lola Franck: Capri hold

A könyvvel való találkozásom teljesen hétköznapi volt. Egy könyvesbolti látogatás alkalmával vettem kezembe és a tartalmából, na meg persze a  szép borítójából ítélve úgy gondoltam, hogy hátha egy jó kis nyári olvasmány lesz belőle. És így is lett!

Hősnőnk Gina, aki egy nagyon okos és csinos régész, megbízást kap, hogy derítse fel, valóban Tiberius császár egykori hajójának maradványaira bukkantak-e Capri partjain. Mindezt természetesen titokban kell tartania az esetleges műkincs tolvajok elkerülése végett. Ginával együtt egy francia rendőr is érkezik a szigetre Paulo, aki egy eltűnt kábítószer szállítmány után nyomoz. Feladata szintén titkos. Harmadik főszereplőnk pedig Orsini márki, aki kivételesen a szigeten élő igen rangos és vagyonos úriember, sötét alvilági kapcsolatokkal.

A nő a hajóroncsot, a rendőr a kokaint, a márki pedig ……. hát ő is azt keresi. Nos, a történetben minden megvan, ami kell. Egy csinos nő, két jóképű férfi, titkolózásból adódó félreértések, gyertyafényes vacsorák, pezsgős reggelik, műkincsek, egy ex férj (!), búvárkodás, bunyó, gengszterek és a vége? Ha elmondanám, akkor nem lenne meglepetés. Történik mindez egy napsütötte, barátságos és romantikus, „citrom illatú” szigeten, Caprin. Ha a fent felsorolt "hozzávalókat" beletenném egy mixerbe és jól összeráznám, egy nagyon kellemes és hűsítő "nyári koktélt" kapnánk. Hát ilyen ez a könyv!

A történetben van izgalom, humor és romantika, de szex egy szál se. Nagyon jó volt így! Az összes szereplő tetszett és hitelesnek is éreztem valamennyit. Hozzászoktam már ahhoz, hogy ha egy romantikus könyvben két férfi szerepel, - vagy akár csak egy - akik a hősnő meghódításáért küzdenek, akkor azok általában hibátlanok, erősek, fiatalok, nem félnek senkitől és semmitől. Hát kérem itt nem volt ilyen érzésem velük kapcsolatban. A két férfi hősünk, két teljesen különböző világból való. A közös csak az volt bennük, hogy mindketten korzikaiak és nagyon jóképűek. Orsini - aki a sörök fajtáit nem ismeri a pezsgőkét viszont annál jobban - egy márki. Ennél fogva gazdag, udvarias, egy igazi arisztokrata. De már nem fiatal és ha az alvilág keresi telefonon, bizony gyöngyözni kezd a homloka. A másik férfi szereplőnk az már sokkal vadabb, koránt sem annyira kifinomult, mint a márki és néhol számomra már túl alpári stílusú is volt, de mindez mégsem rontott  semmit a renoméján. 

A könyv olvasása nagyon gördülékeny, a történet izgalmas és fordulatos. Olvasásaim során gyakran találkozom olyan könyvekkel, amelyeknek a befejezése túl banálisra sikerül és ezzel rögtön  agyon is ütötte a szerző a történetet. De erre a könyvre ez sem igaz! A rengeteg humor és az izgalom, a váratlan fordulatok kellemes kikapcsolódást nyújtanak mindazoknak, akik egy könnyed nyári olvasmányra vágynak.

Azt csiripelik a madarak, hogy lehet, hogy az író nem is nő hanem férfi? Hát még az is lehet. De számomra inkább az az izgalmas kérdés, hogy az írónak lesz e következő könyve és ha igen mikor és miről fog szólni.

Értékelés: 5/5

Kiadó: K.U.K. Kiadó

Oldalszám: 299

Tovább olvasom...