Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Bernard Minier: Durva ​egy történet

A történet egy Seattle partján fekvő kis szigeten játszódik, ahol a legfontosabb közlekedési eszköz a komp, mellyel a lakosok be tudnak járni a szárazföldre. Ezen a helyen bálnák helyett kardszárnyú delfinek hasítják a vizet és az időjárás is elég zord.

Bővebben

Tovább olvasom...

Andrew Nicoll: Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála

Ennek a könyvnek nem a borítója hívta fel magára a figyelmem hanem az írója, aki nem ismeretlen a számomra, hiszen Andrew Nicoll pár évvel ezelőtt már kétszer is bizonyított nagyszerű történeteivel előttem. Először A derék polgármester majd a Valdez című könyvét olvastam, amik olyan írások voltak, melyek hangulata még hosszú-hosszú ideig ott motoszkált a fejemben. És ha eddig nem lettem volna biztos abban, hogy a Nicoll-féle könyvekre nincs meghatározható recept, akkor most ezzel a regényével teljes bizonyosságot nyertem arról, hogy a szerző olyan stílusban és műfajban ír, ahogyan éppen kedve tartja.
  

A Miss Jean Milne titokzatos élete és különös halála egy csendes kis skót városkában játszódik, ahol a rendőrségnek a legnagyobb fejfájást a magas fákra felmászó macskák és a kisebb kocsmai verekedések okozzák, úgyhogy gondolhatjátok, hogy milyen nagy port kavart, amikor kiderült, hogy Miss Jean Milne, az Elmgrove kúria gazdag és kissé különc vénkisasszonya kegyetlen és brutális gyilkosság áldozata lett.

Természetesen Miss Milne halálával megváltozik az élet Broughty Ferryben, a rendőrségre igen nagy nyomás nehezedik, hiszen mindenki eredményeket akar, nyomokat és megérzést, amelyen el lehet indulni és le lehet zárni az ügyet, de miután úgy tűnik, hogy a helyi rendőrfőnök tudását jócskán meghaladja a bűntény megoldásának feladata egy olyan neves és elismert nyomozót kér fel segítségül, aki a hírneve mellett a szakmájának megfelelő tudás birtokában is van. És míg a rendőrség nyomok után kutatva a Brit Birodalom egyik sarkából a másikba szaladgál, addig kiderül, hogy nem is minden az, aminek látszik. Mert ugye ki is volt valójában Miss Milne? Miért élt teljesen egyedül egy hatalmas villában, miért nem tartott szolgálókat és miért utazgatott annyit szerte a világban?

Időben 1912-ben járunk, amikor még nincs DNS vizsgálat és törvényszéki szakértők, a nyomozás segédeszközei igen kezdetlegesek voltak, és míg manapság a számítástechnika odáig fejlődött, hogy pillanatok alatt meg lehet találni bárki ujjlenyomatát, addig ebben az időben több ezer kartont kellett átnyálazniuk a rendőröknek, amíg meglelték a tettes ujjlenyomatával egyező dossziét, ha egyáltalán volt olyan dosszié. Szóval rendkívül nehéz dolguk volt a rendőröknek, nem csoda hát, hogy rengeteg bűntény megoldatlan maradt akkoriban, csakúgy mint Miss Milne-é is.

Imádtam, hogy a könyv alapja megtörtént eseményekre épült és hogy a szereplők valóban léteztek csakúgy, mint azok a bizonyítékok, tanúvallomások és gyilkossági körülmények, melyeket pontosan úgy ahogy a rendőrségi aktákban és az újságcikkekben írva voltak rekonstruált nekünk a szerző - megjegyzem rendkívül aprólékos és összeszedett formában. De míg az ügy megoldására a mai napig nem derült fény, addig a hatás kedvéért Nicoll előállt nekünk egy lehetséges megoldással, ugyanis a részletes kutatómunkájának hála sikerült rábukkannia egy-két olyan nyomozati hiányosságra, mely hibák elkerülésével - talán, de tényleg csak talán - lehetséges lett volna a bűntény megfejtése. Úgyhogy ezekkel a tényezőkkel és egy nagy adag írói szabadsággal kalkulálva kapunk a könyv végére egy megoldást, ami szubjektív, de roppant izgalmas és tulajdonképpen nem is kizárt, hogy valóban így történt. Hogy mi volt a problémám a könyvvel?

A történet nagyon jól kezdődött; vérbe fagyva megtalálják Miss Milne-t, majd jön egy vérprofi nyomozó, aki kézbe veszi az ügyet, a helyszínről részletes leírás, sőt még térkép is készül és John Fraster – aki a híres nyomozónk jobb keze és akinek fanyar humorú tolmácsolásában élvezhetjük a szüzsét - minden az üggyel kapcsolatos dologról részletes beszámolót ad nekünk. DE - mert ugye mindig vannak de-k - egy idő után az események lelassulnak, a rendőrség pedig csak egy helyben toporog miközben egy olyan megoldást akar ráerőszakolni az ügyre, ami nyilvánvalóan egyik bíróságon sem állná meg a helyét. És miközben mi csak pislogunk a hatóság mulyaságán, egyre több olyan korabeli leírást kapunk, ami azoknak, akik részletes történelmi háttérre vágynak biztos nagy örömöt fog okozni, nekem azonban kevesebb is bőven elég lett volna belőle. Sajnos az elbeszélés ritmusát meglehetősen kiegyensúlyozatlannak éreztem, és a könyv elején is idő kellett míg rá tudtam hangolódni az író stílusára - ezért is haladtam kezdetben kissé döcögősen vele -, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett a történet, mert jó volt, tipikusan az a fajta írás, ami később fejti ki hatását, de valahogy ezt most mégsem tudtam annyira befogadni és értékelni, mint a szerző korábbi műveit. 

Andrew Nicoll

ui.: A könyv borítójával kapcsolatban szeretném megkövetni magam, első ránézésre úgy véltem, hogy az eredeti klasszisokkal szebb és jobb, de miután elolvastam a könyvet, azt kell mondja, hogy a kandalló előtt lévő vértől csöpögő piszkavas látványa sokkal jobban tükrözi a könyv hangulatát. ;)

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Secret Life and Curious Death of Miss Jean Milne
Fordította: Komló Zolzán
Oldalszám: 400

Tovább olvasom...

M. R. Carey: Kiéhezettek

A könyv főhős Melanie, egy látszólag normális és intelligens, 10 év körüli kislány, aki a többi társával együtt egy földalatti bunkerben él, ahol soha nem mehetnek ki a szabadba és a hét öt napján minden reggel leszíjazva és fegyveres kísérettel egy osztályba viszik őket, ahol mindenféle érdekes dolgokról (többek között a görög mitológiáról, mondákról és mítoszokról) tanulnak. Melanie Justineau tanárnő óráit szereti a legjobban, akiért szó szerint rajong, bár akkor még maga sem tudja, hogy ő jelenti számára a legnagyobb veszélyt. Hogy miért? Mert a távoli jövőben a világ összedől és egy csomó beteg ember rohangál benne, akiket egy gyorsan terjedő gombafertőzés betegített meg, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, és az így fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni. Melanie és a többi gyerek is megkapta ezt a fertőzést, azonban ők mégis képesek a tanulásra, a gondolkodásra és a kommunikációra, és még talán az emberek iránt érzett esztelen vágyuk kordába tartására is, mely reményt ad az orvosoknak a gyógymód felfedezésére. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával (pontosabban az agyuk felszeletelésével) sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.

Szerintem kifejezetten nehéz manapság olyan könyvet írni, ami egyszerre szórakoztatja, megdöbbenti és elgondolkodtatja az olvasót és most nem a paranormális, vámpíros (bár ez az állatfaj már erősen kihalóban van) és a BDSM témájú - ha az erotikus műfajt is figyelembe vesszük, és miért ne vennénk - könyvekre gondolok, hanem mondjuk a zombis, poszt-apokaliptikus, horror, thriller egyvelegekre. Mellyel kapcsolatban (csakis a zombik miatt) biztos sokaknak vaskos előítéleteik vannak – higgyétek el nekem sem lételemem a zombulás -, de ha például az adott könyv története nem agyatlan (hahaha) vagy pofátlanul egyszerű és hihetetlenül ostoba - ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy szórakoztató is legyen -, hanem mondjuk uram bocsá valamilyen drámáról, erkölcsi dilemmáról vagy társadalmi mondanivalóról szól, akkor semmi kifogásom ellene sőt, felettébb felpiszkálja a fantáziámat. És M. R. Carey könyve ebbe a kategóriába tartozik.

A történet öt karakterre – két nőre, két férfira és egy fiatal lányra - épül, akiket az útjuk során különböző célok hajtanak és más-más szemszögből nézik az eseményeket, más-más múlttal rendelkeznek, ami aztán hatással lesz a döntéseikre, de ami a legfontosabb - és amit a könyv elején még nem tudhatunk -, hogy az ő kezükben van az egész emberiség sorsa.

Carey szerintem fantasztikus munkát végzett a karakterek felépítése és kidolgozása terén. Melanie-t, aki bár egy szörnyeteg, közel sem egy gonosz és vérszomjas lényként ábrázolja a történetben, hanem egy nagyon tehetséges és szimpatikus, a világ dolgai iránt nyitott és kíváncsi, mély érzésekkel teli kislányként, akit végül is az tesz igazán egyedivé, hogy tisztában van azzal, hogy az ami, és ennek ellenére mégis mindvégig ember tud maradni. Míg Dr. Caldewlltet, aki a tudományt képviseli a regényben egy etikátlan és szörnyen szívtelen, lelkiismeret-furdalás nélküli borzalmas nőszemélynek festeti le, akit szerintem biztos, hogy senki nem fog a szívébe zárni, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a munkájára szükség van, annak fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az ő személyén keresztül vetődik fel a könyv súlyos erkölcsi dilemmája - elfogadható-e az, hogy a bunkerben lévő gyerekeket az orvosok kísérleti nyulakként kezeljék? -, melynek ellentétes nézőpontját Justineau tanárnő képviseli, aki miután idővel rájön, hogy Melanie mennyire szereti és imádja őt, a kislány elkötelezettjévé válik. Kettőjük között egy őszinte szeretetre és bizalomra épülő mély kapcsolat jön létre, melyben mindketten a legjobbat akarják egymásnak, és melyben mindketten feltétel nélkül szeretik egymást.
És itt van még nekünk Parks őrmester karaktere, akiről  csak annyit tudok mondani, hogy ha netalán egy reggel, a könyvhöz hasonló elcseszett zombis apokalipszisben találnám magam, akkor csakis egy olyan férfit szeretnék magam mellett tudni, mint amilyen ő volt. Imádtam érte.

Érdekes volt a könyv felépítése; az első fele Melanie-ról szólt, az ő álmairól, vágyairóll és a végtelen szeretetéről Justineau tanárnő iránt, majd hirtelen helyszínt váltottunk és egy sokkal akciódúsabb és zombikkal telibb menekülős részt kaptunk, ami mind stílusában és dinamikájában egészen más volt, mint az előző, mintha két külön könyvet olvastam volna, de mindezt mégsem éreztem zavarónak, érdekesnek találtam és maximálisan lekötötte a figyelmemet. 

Szóval tetszett a könyv, főleg a történet egyedisége miatt, ami rögtön megragadta a képzeletem, de legfőképp a szereplők miatt, akik annyira valódiak, igazi hús-vér emberek voltak, hogy mindegyikükkel, kivétel nélkül mindig együtt tudtam érezni. Talán a könyv végével voltak problémáim, túl gyorsnak éreztem a lezárást és nem minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, de ettől függetlenül mindenképp ajánlom olvasásra, még azoknak is, akiknek nem ez a legjobban bejáratott műfaja.  

A könyv megfilmesítéséről itt írtam korábban.

M. R. Carey

Kiadó: Kossuth

Eredeti cím: The Girl With All the Gifts

Sorozat: NEM Jepp

Fordította: Kisantal Tamás

Oldalszám: 456

Tovább olvasom...

Samantha Hayes: Míg enyém leszel

Úgy hiszem minden nő gyengéje ennek a regénynek a központi témája és helye az életben.

Mindig szerettem volna egy kisbabát, már kicsi koromban is, amikor még azt sem tudtam, miből lesz a gyerek. Mióta az eszemet tudom, belesajdul a lelkem a vágyakozásba - beteg, halálos sóvárgás tartja fogva a testem, rohan az ereimben, cikázik idegpályák billióin, és hormonok ködével borítja el az agyam. Semmi mást nem akartam soha, csak anyává lenni.

A könyvben három nő története fonódik össze: egy terhes nőé, aki többszöri vetélés után végre úgy tűnik, hogy egészséges babának adhat életet, egy titokzatos dadáé, akinek egy olyan másik nővel van személyes kapcsolata, aki nagyon régóta szeretne már gyereket, és egy nyomozónőé, akinek a változatosság kedvéért már van két lánya, de a házassága válságban a családi élete pedig épp szétesőben van.

Claudiát sűrűn hagyja magára a férje, aki egy tengeralattjárón teljesít tiszti szolgálatot, de Claudia ehhez már hozzászokott. Amikor igent mondott a férfinak vállalta, hogy felneveli az előző házasságából született két iker fiát és ha minden jól megy, akkor még szül is neki egyet. Több múltbéli sikertelen próbálkozás után végre úgy tűnik, hogy Claudiát már csak pár nap választja el a szüléstől, amikor két olyan szörnyű gyilkosság is történik a városban, amiben terhes nőket és azok még meg nem született gyermekeit ölik meg kegyetlenül. A rendőrség a bűntény kiderítésével Lorraint és annak férjét Adamot bízza meg, akik a munkájukban nagyon jó párost alkotnak ám a magánéletük a férfi hűtlensége miatt épp romokban hever.

Mivel Claudia a férje nélkül az ikrek felügyeletét és a munkahelyén való helytállást már nehezen tudja teljesíteni, így felfogadnak egy dadust, Zoet, aki tökéletes referenciákkal érkezik hozzájuk. Zoenak azonban súlyos titkai vannak, egy olyan labilis idegállapotú nővel él együtt, aki mindent megtenne azért, hogy gyereke lehessen.

Már a megjelenés óta kíváncsi voltam erre a könyvre és most, hogy pár napja a végére értem azt kell mondjam – vigyázat, mert  közhely következik -, kissé csalódott vagyok.

Igazából semmi bajom nem volt a történettel, mert Hayes szép fokozatosan (bár számomra túl lassan) építette fel a feszültséget, és mindig ügyesen hozzá tudott tenni valami olyan plusz információt a sztorihoz, ami előrébb vitt a találgatásban, mert őszintén szólva csakúgy, mint a többi hasonló műfajú regénynél itt is csak találgatni tudtam a gyilkos kilétét illetően. Mondjuk az is igaz, hogy velem aztán igazán könnyű dolguk van a krimiíróknak, mert az írásaik többségénél általában nem szoktam rájönni a történet csattanójára, természetesen mindig megvan a magam kis elmélete és gyanúsítottja, mint ahogyan az most is megvolt, de ebben az esetben mindezt annyira nyilvánvalónak éreztem, hogy biztos voltam benne, hogy tévúton járok. Úgyhogy kénytelen voltam türelmesen várni, hogy a könyv végére érve kiderüljön a nagy titok, ami aztán tényleg igazi meglepetéseket tartogatott a számomra.

Ami miatt azonban mégis csak három és fél pontot tudtam adni a kötetre, az a történet komótossága volt. Irtózatosan lassú mederben csordogáltak az események és bizony nekem ez volt a könyv legnagyobb hibája, amin még a tekervényes cselekményvezetés sem tudott segíteni. És hiába is operált és tartotta nagyszerűen kézben az írónő a szálakat, melyeket a végén aztán szépen gondosan összefésült, sajnos mégsem éreztem letehetetlennek a könyvet. Gond nélkül, akár az aktuális oldal kellős közepén félre tudtam tenni, annyira nem hajtott előre a kíváncsiság, és én egy thrillertől ennél azért több izgalmat várok. 

Szóval a számításaim nem jöttek be, de így sem mondhatom, hogy kár volt elolvasnom, mert nem semmi történetet szőtt Hayes és a vége is nagyon letaglózóra sikerült, úgyhogy aki szereti a lassú sodrású véres thrillereket annak nyugodt szívvel ajánlom.

Kiadó: Pioneer Books

Eredeti cím: Until You're Mine

Fordította: Laik Eszter Ildikó

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Dorothy Koomson: Az utolsó csepp

Ezt a könyvet már nagyon régen olvastam, mégis csak most jutottam el addig, hogy a vázlataimat kicsit gatyába rázva veletek is megosszam a véleményemet róla eme röpke kis posztban.

A történet két tizenéves lányról szól, akiket azzal vádoltak, hogy megöltek egy tanárt, aki a szeretőjük volt. Ám csak egyikük került börtönbe a gyilkosság miatt, a másikuk szabadon élhetett tovább.

A 15 éves Poppy és Serena egyazon férfiba szerettek bele, aki egyébként Serena tanárja is volt egyben és aki koránál fogva, akár a lányok apja is lehetett volna. Marcus kedves volt és jó megjelenésű férfi, rögtön sikerült elhitetnie a lányokkal, hogy szereti őket és a lányok is elhitték, hogy viszont szeretik őt. De a férfinak volt egy sötét és szadista oldala, ami csak később került a felszínre.
Poppy és Serena nem voltak barátnők, valójában soha nem is ismerték egymást Markus volt az, aki bemutatta őket egymásnak. Csak annyi volt a közös bennük, hogy fülig szerelmesek voltak a férfiba, aki nemcsak lelkileg, de fizikailag is terrorizálta és manipulálta őket... Míg egy éjjel betelt a pohár.

A tragikus esemény után természetesen a lányok voltak az elsődleges gyanúsítottak, akiket a sajtó kíméletlenül meghurcolt és megrágalmazott. A média fagyis lányoknak nevezte el őket, mert a tárgyalás során előkerült róluk egy olyan közös fotó, amin épp együtt fagyiznak. Számomra furcsa mód a tárgyalást követően csak az egyiküket ítélték el, Poppy volt az, aki Marcus megölése miatt börtönbe került, míg Serena szabadon élhette tovább az életét. Sok évvel később, amikor Poppy kiszabadul a börtönből felkeresi Serenát, azzal a céllal, hogy kicsikarja belőle az igazságot, hogy mi is történt valójában azon az éjszakán, de Serena - aki azóta családot alapított és aki még a férje előtt sem fedte fel bűnös múltját - nem emlékszik pontosan a történtekre ennek ellenére magabiztosan állítja, hogy nem ő volt a tettes.

A történet, amit a két lány szemszögéből ismerhetünk meg előre-hátra siklik az időben, így a múlt és jelen történéseit egyszerre követhetjük nyomon, mely írói megoldást én mindig is nagyon szerettem, mert szerintem ez egy tökéletes eszköz arra, hogy az olvasót folyamatos feszültség alatt tartsa. A események többsége főleg a jelenben játszódik, de a két nő visszaemlékezéseiből az olvasó is részletesem nyomon követheti a Marcusszal való találkozásuk folyamatát, hogy hogyan lettek belé szerelmesek, hogyan csábította el majd később hogyan tartotta fizikai és lelki terrorban őket a férfi, aminek a vége tragédia lett.

Sajnos a könyv olvasása közben végig úgy éreztem, hogy az írónőnek nem sikerült maradéktalanul kidolgoznia a sztorit, mivelhogy volt néhány hézag az elbeszélésben. Például elég nehéz volt elhinnem, hogy egy 15 éves lánynál a szülei nem veszik észre, ha eltörött egy-két bordája, vagy épp zúzódásokkal és kék-zöld foltokkal tér haza. Aztán az is furcsa volt számomra, hogy Marcus korábbi áldozatai miért nem voltak jelen a tárgyaláson csakúgy, mint az exfelesége sem, akit számomra érthetetlen mód a bíróság nem is idézett be meghallgatásra. Tulajdonképpen az egész tárgyalásról alig tudtunk meg valamit, csak a végeredményt, hogy Poppyt bűnösnek ítélték és több évre börtönbe zárták. Persze tudom, hogy ebben a könyvben nem ezen volt a hangsúly, ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy mivel igen felszínesen érintette az író ezt a témát meglehetősen sok megválaszolatlan kérdés maradt a végére.

Mindezektől függetlenül élveztem a könyv olvasását, annál is inkább, mivel ez egy nagyon erős hangulatú és letaglózó történet volt, melyben az író egy rendkívül izgalmas és hátborzongató képet festett a szereplők elveszett gyermekkoráról és ártatlanságáról, a manipulálásukról és a szűnni nem akaró bűntudatukról.

Őszintén szólva nagy hatással volt rám ahogyan Koomson megjelenítette a történtek utóhatásait a két nő gondolatain és érzésein keresztül, ahogyan bemutatta, hogy hogyan hatott az életükre és a családjaikra mindaz, ami a múltban történt velük. És hiába is éreztem mindezek miatt lelkileg kissé fullasztónak és megrázónak a történetet egyszerűen nem tudtam letenni és muszáj volt tovább olvasnom, hogy megtudjam mi lesz a vége.

Úgyhogy összességében a hibái ellenére is jó kis izgalmas regény volt ez, melynek egészen a légvégéig magam sem tudtam, hogy a két lány közül, melyikük volt a hunyó, tényleg csak találgatni mertem, de mint később kiderült teljesen feleslegesen, mert az utolsó oldalakon sikerült szépen pofára hullanom.

Dorothy Koomson

Kiadó: Kulinária
Eredeti cím: The Ice Cream Girls
Fordította: Komáromy Rudolf
Oldalszám: 300

Tovább olvasom...

Kate Morton: Titkok őrzője

Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai – Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből.

Bevallom, nekem eddig kimaradtak Morton könyvei. Mindig csak hezitáltam felettük, hogy vajon merjek-e megpróbálkozni velük vagy sem, mely dilemmámhoz bizony a kötetek terjedelme is nagymértékben hozzájárult. De így utólag már olyan balgának érzem magam ez miatt, mert ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ebből bizony szerelem lesz. És no lám, mire a végére értem igazam is lett.

1961-ben Laurel egy fa tetejéről - ahova a nyüzsgő családja elől bújt el egy kis időre álmodozni – véletlenül szemtanúja lesz annak, ahogy az édesanya azzal a késsel, amivel a család születésnapi tortáit szokták felvágni megöli a házuk ajtajában megjelenő idegen férfit. A rendőrségi kihallgatáson az akkor tizenhat éves Laurel mindent úgy mond el, ahogy azt a gyermeki szemével látni vélte – vagyis amikor az az idegen férfi, odasomfordált a házukhoz és a kisöccsét karjában tartó mamájára akart támadni, akkor az önvédelemből kénytelen volt megölni őt. Persze egy apró részletet elfelejtett megemlíteni a rendőröknek, mely szerint a férfi ismerte az édesanyját, ugyanis tisztán hallotta, amikor az ajtóban azt mondta neki, hogy helló Dorothy, rég nem találkoztunk. Szerencsére az események után nem sokkal az ügy lezárult és a család élete visszatért a rendes kerékvágásba – Laurelé azonban továbbra is zavaros maradt.

2011-ben Laurel immár egy ismert és körülrajongott színésznő, aki Londonban él. A család az édesanyjuk - aki már haldoklik - kilencvenedik születésnapjára ismét összejön a vidéki házukban, hogy együtt töltsék az utolsó napokat. Laurel pedig ekkor ismeri fel, hogy ez lesz az utolsó esélye arra, hogy válaszokat kapjon annak a bizonyos nyári napnak a történéseire, ezért kezdetben egyedül, majd később az öccse segítségével próbálja összerakosgatni anyja titokzatos múltjának apró darabkáit.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek egyszerre játszódnak a múlt és a jelen között, és ez a könyv pont ilyen volt, ugyanis a cselekményt két idősíkon követhetjük nyomon, melyben a jelenkori főhős Laurel nyomoz az édesanyja Dorothy múltja után és ennek köszönhetően ismerhetjük meg az édesanya II. világháború keretezte sorsát, melynek szerves részét képezte a szerelmével Jimmyvel és a barátnőjével Viviennel való kapcsolata. Ezt a három embert – Dorothyt, Jimmyt és Vivient – a véletlen hozta össze a háborús Londonban és bár mindhárman különbözőek voltak, az életük a sors különös fintorának köszönhetően mégis visszavonhatatlanul összefonódott.

Érdekes volt összerakni a sztorit, mely kezdetben nagyrészt csak Dorothyról szólt, így aztán úgy hittem, hogy végig az övé lesz majd a főszerep, és hogy persze végig szeretni is fogom majd őt - hiszen mégiscsak ő volt Laurel és testvérei szerető édesanyja -, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, ami egyébként lélegzetelállítóan kezdett besűrűsödni, sajnos úgy kezdett egyre unszimpatikusabbá válni a karaktere számomra, míg a másik két szereplőé – Jimmyé és Viviené - pedig egyre közelebb kerülni a szívemhez. Dorothy Londonba utazva szobalányként szolgált, nem volt semmije, de mindig is arra vágyott, hogy híres és gazdag legyen. Ennek érdekében szinte mindenre képes volt, még fotós barátjától Jimmytől is elidegenedett a célja elérése érdekében, ami a szememben elég visszatetszően hatott, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tudtam őt a szívembe zárni. Olvasás közben egyébként többször elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy olyan önző és mániákus nőből, mint amilyen Dorothy is volt, olyan szerető és gondos családanya váljon, mint azt a könyv elején és Laurel visszaemlékezéseiből megismertem. Ezért is próbáltam őt többször is mentegetni magamban azzal az indokkal, hogy biztos a háború volt az oka a tetteinek, hiszen köztudott, hogy akkoriban a szenvedélyek a félelem a fenyegetés és a különböző veszteségek miatt meglehetősen felerősödtek, de igazából az ő esetében nem nagyon hittem ebben.

… régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és helytelen… de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik – Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét – valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes dolgokhoz.

forrás

A cselekmény alakulását illetően bevallom, engem totál tévútra vezetett az író, a könyv végén lévő csavarral óriási meglepetést okozott a számomra, mely miatt újra kellett gondolnom az egész történetet, úgyhogy amikor becsuktam a könyvet úgy éreztem, hogy ez egy olyan nagyszerű, évtizedeken átívelő családregény volt, ami még sokáig ott fog motoszkálni a gondolataim között.

Nagyon örülök, hogy elolvastam Kate Morton ezen könyvét, mert ritkán találkozom olyan írással melynek a stílusa ennyire gördülékeny és olyan csodálatosan fülbemászó lett volna, mint amilyen ez volt. Az író olyan erős atmoszférát tudott teremteni, hogy a szereplői igazi hús-vér emberekként keltek életre előttem a lapokon, maga a történet pedig szinte lélegzett... Szóval imádtam olvasni ezt a regényt, mert remek kikapcsolódást nyújtó érzelmekkel teli olvasmány volt, úgyhogy azoknak, akik szeretik a családregényeket, az emberi lélek mélységeit boncolgató, sok szálon futó, titkokkal és izgalmakkal teli II. világháborús történeteket, azoknak bátran ajánlom.

Kate Morton

Ui.: Az írónőnek már több könyve is megjelent nálunk, melyek mindegyikét szeretném majd a polcomon tudni. 

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Secret Keeper
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 488

Tovább olvasom...

Patrick Lee: A futó

Már nem emlékszem, hogy hogyan került fel ez a könyv a radaromra, talán a friss megjelenéseket böngészve lettem rá figyelmes? – ki tudja, a lényeg, hogy a tartalmát olvasva úgy éreztem, hogy ezt nekem olvasnom kell. Még úgy is, hogy tudom a thriller nem igazán az én műfajom, lassan azonban mégiscsak kezdünk egyre közelebb kerülni egymáshoz, merthogy érdekes mód mostanában egyre több ilyet olvasok és, hogy őszinte legyek kívánok is. Ez a könyv pedig pont jókor jött, ráadásul az utóbbi idők egyik legjobbika volt. 

A történet egy Sam Dryden nevű fickóról szól, aki éjszakánként valamilyen különös kényszertől hajtva, mindig futni jár a közeli parti sétányra, ahol az egyik alkalommal szó szerint belefut egy  teljesen kétségbeesett az életéért menekülő kislányba. Magyarázkodásra nem sok idő marad, pillanatok alatt dönteniük kell, Samnek, hogy vajon segítsen-e a lánynak eltűnni az őt üldöző fegyveres férfiak elől, a kislánynak pedig, hogy vajon rábízhatja-e magát erre az idegen férfira? 

A kislány csak annyit tud magáról, hogy Rachelnek hívják, tizenkét éves, két hónapon át őrizték egy titkos börtönben, és valami olyan különleges képességgel rendelkezik, aminek lehetetlennek kellene lennie, de ezt nem sokkal a találkozásuk után fel is fedi Dryden előtt. Rachel azonban nem mindenre emlékszik a múltjával kapcsolatban, így nyilván nem tudhatja a legrosszabbat, azt a félelmetes titkot, amitől nemcsak a börtönőreinek, de a nekik parancsoló legmagasabb állású közszereplőknek is minden okuk megvan, hogy féljenek tőle. Ezért is veszik őket üldözőbe Amerika legtitkosabb hadi cégei, amik olyan műholdrendszerrel vannak felszerelve, ami elől nincs menekvés, de Sam jól veszi az akadályokat, hiszen zöldsapkásként és egy állami féllegális elit kommandónál leszolgált öt év alatt bizony ő is szert tett némi különleges képességre.

Ez egy rendkívül izgalmas és mindvégig valóságosnak tűnő sci-fi thriller volt, ami nem a távoli jövőben, hanem napjainkban játszódik. Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy alig bírtam letenni a könyvet, szinte egyvégtében olvasnom kellett, úgyhogy most kivételesen egy kicsit sem éreztem túlzónak a borítón szereplő ajánlást, mely szerint ez a könyv egy „Hajmeresztően pörgős, magas oktánszámú regény!", mert bizony valóban egy roppant csavaros és gyors tempójú történetről van szó, akciófilmbe illő jelenetekkel, üres járatok és felesleges leírások nélkül. 

Amit kicsit hiányoltam belőle kezdetben, hogy a szereplőkről és azok mélyebb érzéseiről, alig tudtunk meg valamit - nyilván, mert szerencsétleneknek mindvégig csak menekülniük, ebből adódóan koncentrálniuk és gondolkodniuk kellett -, de végül is nincs okom panaszra, mert a könyv végére az érzelmeket is megkaptam. Persze ettől függetlenül mindkét szereplőről már a legelejétől kezdve kialakult bennem egy kép: Samről a családja elvesztése miatt egy megfáradt, zárkózott és megkeseredett emberé, Rachelről pedig egy szeretetre éhes elveszett kislányé, akik a legjobb időben találtak egymásra ahhoz, hogy megmentsék egymás életét. 

Szóval összességében egy nagyon élvezetes és eseményekben gazdag olvasmányban volt részem, az író stílusa letisztult és lényegre törő volt, a rövid és velős leírások pedig mindig kellőképpen meg tudták teremteni a történet feszültséggel és félelemmel teli hangulatát. Ráadásul a sztori vége sem volt leegyszerűsítve, hanem tartogatott bőven meglepetéseket a számomra, úgyhogy a sorozat következő részére is roppant kíváncsi vagyok, ami nem kell megijedni, nem függ össze ezzel, hanem Sam egy újabb - gondolom ehhez hasonló - ugyancsak izgalmas kalandját meséli majd el nekünk.

Patrick Lee

A sorozat részei:

1. Runner - A futó

2. Signal

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Runner
Sorozat: Sam Dryden
Fordította: 
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.
Olvass tovább...

Tovább olvasom...

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Köztudott, hogy nem nagyon rajongok a thrillerekért, de időről időre megtalálnak maguknak és van, hogy egy-kettő annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy nem sokat tökölök azon, hogy megvegyem-e vagy sem, már repül is a kosaramba. Így volt ez Paula Hawkins könyvével is, aminek a fülszövege egyébként meg kell hagyni, rendkívül jóra sikerült, tényleg nem árul el túl sokat a történetből, ennek ellenére mégis, mire a végére értem annyira felcsigázott, hogy rögtön horogra is akadtam.

A könyv történetét három nő szemszögéből ismerhetjük meg, akik meglehetősen különbözőek egymástól, csak egyvalami közös bennük, de ha azt elárulnám, akkor én lennék a világ legnagyobb spoilre-gyilkosa. A három nő közül Rachelé a főszerep, úgyhogy csak róla fogok részletesebben írni, a többiek megismerésében nem kívánok segédkezni, az élvezet kedvéért e felfedezés örömét inkább meghagyom nektek.

Rachel ingázó, aki minden nap felszáll ugyanarra a vonatra, amiről már kívülről tudja, hogy hol és mennyi ideig vesztegel. Részletesen ismeri a vonatablak előtt elsuhanó tájakat és házak hátsó udvarát, melyek közül az egyik különösen kedves a számára. Ennek a háznak már-már úgy érzi, hogy ismeri a lakóit, akiknek az élete abból a pár másodpercből ítélve, amit a vonatablakból szokott látni, határozottan boldognak tűnik. De egy nap Rachel lát valami megdöbbentőt - csak egyetlen pillanatra, de az is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Emlékszem, hogy anno, amikor még én is sokat ingáztam milyen kíváncsian lestem mindig a vonat ablakából a mellettem elsuhanó házakat, de be kell valljam, hogy Rachellel ellentétben én soha nem láttam semmi érdekeset, mindig ugyanolyan unalmas volt mindegyik utam.

"Naponta egyszer-kétszer alkalmam nyílik betekinteni az életükbe, csak egy pillanatra. Van valami megnyugtató az otthon biztonságát élvező emberek látványában."

Rachel karaktere sajnos nem nőtt közel a szívemhez - tulajdonképpen egyik szereplőé sem -, melynek oka, hogy már 4 éve gondjai voltak az alkohollal, ami olyan súlyos méreteket öltött nála, hogy arra már ráment a házassága, az állása és amilyen gyors ütemben haladt előre nyilvánvalóan az egészsége is. A hozzá való viszonyom az alkoholizmusa miatt elég különös, mondhatni meglehetősen távolságtartó volt, mivelhogy utálom a részeg emberek. Utálom, ha valaki az alkohol hatására kifordul önmagából, és másnap arra sem emlékszik, hogy miket mondott vagy tett bódult pillanataiban, és ez sajnos Rachellel is gyakran előfordult. Volt, hogy olyan sokat ivott, hogy arra sem emlékezett utána, hogy hol volt és hogy mit csinált. Fájdalmas volt olvasnom ennek a nőnek a kicsapongásairól és az ebből adódó emlékezetkieséseiről. Eleinte undorodtam tőle és határozottan taszítónak éreztem a személyét, aztán ahogy jobban megismertem és beleláttam a fejébe elkezdtem szánni, és a könyv végére - a fene se gondolta volna - de már együtt is éreztem vele, amit az első oldalak olvasása közben kizárt dolognak tartottam. Rachel emlékezetkiesései a történet szempontjából igen nagy jelentőséggel bírtak, úgyhogy szerintem a feszültség fokozása érdekében igen jó húzás volt az író részéről az, hogy a történet egyik narrátorát egy ilyen labilis, megbízhatatlan és irányvesztett női karakternek ábrázolta.

Nagyon nehéz erről a könyvről spoiler nélkül bármit is mondanom, úgyhogy nem is nagyon feszítem tovább a húrt a lényeg, hogy a regény tele van titkokkal, Rachel memóriája pedig sötét foltokkal, melynek eredményeképp egy igen izgalmas és hátborzongató történetet kaptunk. Bevallom a bűnös kilétét illetően kicsit becsapva érzem magam, ugyanis több gyanúsítottam is volt, de ezt a kérdést az írónő egy olyan csavarral oldotta meg a végén, aminek szerintem semmi háttere vagy alapja addig nem volt, mintha csak egy varázskalapból húzta volna elő a megoldást, de igazából nincs okom panaszra, mert a könyvet két nap alatt kiolvastam, szóval jól szórakoztam rajta. És bár a szereplőket nem sikerült megszeretnem, ettől függetlenül ők is, és maga a történet is heves érzelmeket váltott ki belőlem, ami miatt tulajdonképpen emlékezetes olvasmány marad a számomra.

Paula Hawkins

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Girl on the Train
Fordította: Tomori Gábor
Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

J. R. Johansson: Paranoia (Éjjeljárók #2) - Röpke poszt (3)

Az utóbbi időben kicsit elment a kedvem a blogolástól, ami nem azt jelenti, hogy bedobom a törölközőt, csak kicsit takarékra állítom magam és várom, hogy újra kisüssön a nap. Ennek fényében - vagy inkább árnyékában - a mostanihoz hasonló zanzásított posztokra lehet tőlem számítani, mondjuk erről a könyvről speciel épp nem is lett volna nagyon sok írnivalóm, azon kívül, hogy úgy tűnik, hogy egyre közelebb kezd kerülni a szívemhez e sorozat, de hát végül is ez is épp elég indok arra, hogy az összes nyűglődésem és tompa fásultságom ellenére mégiscsak említést tegyek róla, nem igaz? Úgyhogy minden előkészítés nélkül bele is vágok a közepébe.

Baromira ki voltam már éhezve erre a könyve, hogy miért, azt magam sem tudom pontosan, mivelhogy az első rész nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, ettől függetlenül mégis, ahogy megláttam a trilógia második kötetét az új megjelenések között, azonnal a magaménak akartam tudni. És, hogy őszinte legyek nem bántam meg, mert még mindig nagyon jó ötletnek tartom ezt az álomlátósdi dolgot, amit most talán mintha még jobban is élveztem volna, mint korábban. A történet természetesen tovább bonyolódik, és míg az első részben nem kaptunk semmi háttértörténetet itt most elég sok mindent tudhattunk meg az éjjeljárók világáról és azok három különböző fajtájáról. Sajnos az első száz oldal, ahol Parker a barátai elutazása miatt egyedül marad és ennek köszönhetően a sötétebb oldala a felszínre tör, nekem kissé lassúnak tűnt, ami nem azt jelenti, hogy nem tetszett és nem örültem annak, hogy közelebbről is megismerhetem Parker sötétebb és kellemetlenkedőbb oldalát, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a rész nekem lassabban csúszott a többinél. Amikor azonban Parker barátai visszatértek és ismét körülvették, meghallgatták és támogatták őt a terveiben az események is - akár egy lassan felpörgő búgócsiga - kezdtek szépen beindulni.
Az előző részhez hasonlóan a szereplők még mindig nagyon szimpatikusak és normálisak voltak a számomra, amit azért is érezek fontosnak megemlíteni, mert nem egy olyan olvasmánnyal volt mostanában dolgom, ahol a tizenéves fiatalokat az író annyira idiótának vagy épp naivnak állította be, hogy az még a legjámborabb ember türelmét is próbára tette, de itt ilyenről szó sem volt, ugyanis a szerző a szereplők érzelemvilágát; barátság, féltékenység, szerelem és düh rendkívül jól ábrázolta csakúgy, mint Parker összetett karakterét, akinek a sötét oldalát a könyv végére biz' isten még meg is szerettem. Úgyhogy jó kis történet volt ez, és biztos vagyok benne, hogy annak, aki olvasta az első részt nem fog csalódást okozni.  Az pedig, hogy nem egy végeérhetetlen sorozatról van szó külön öröm a számomra.

A trilógia eredeti borítói

Hogy őszinte legyek nekem a könyv magyar borítói nem igazán jönnek be - és lehet ezzel a véleményemmel nem leszek túl népszerű, de úgy gondolom, hogy az eredeti az sokkal ütősebb és ennek köszönhetően jobban vissza is adja a könyv hangulatát. Sajnálom, hogy nem vette át a kiadó.

Kiadó: Fónix Könyvműhely
Eredeti cím: Paranoia
Sorozat:The Night Walkers
Fordította:Dr. Sámi László
Oldalszám: 278

Tovább olvasom...

A. S. A. Harrison: Halálos hallgatás

Azt veszem észre magamon, hogy egyre gyakrabban és könnyebben lépek ki a jól megszokott kis komfortzónámból és az émelyítően édes, romantikus néha humoros történetek mellett más műfajú könyvek is megjelennek a listámon, mint például a sci-fik, thrillerek és a krimik, amely változatosság be kell valljam meglehetőse üdítően és izgalmasan tud hatni rám. A Halálos hallgatás is valami hasonló (fő a változatosság) indíttatásból került az olvasmányaim közé, no meg persze a sokat sejtető, igazi lélektani krimit ígérő fülszövege alapján.

A történetet tulajdonképpen egy két évtizedes párkapcsolat széteséséről szól, amely pontos részleteit váltott szemszögből ismerhetjük meg. Jodi és Todd kapcsolata egy kívülálló szemében kiegyensúlyozottnak látszik, az igazság viszont az, hogy ha nem beszélünk a problémáinkról, akkor nyilván azok nem is léteznek elv alapján élik mindennapjaikat. A lényeg számukra a látszat, amit mindenáron fent karnak tartani, és az illúzió, hogy minden rendben van közöttük. 

Jodi egy részmunkaidős pszichoterapeuta, Todd pedig egy sikeres vállalkozó, amolyan a maga szerencséjének a kovácsa típus. Az anyagiak miatt nem fáj a fejük, jómódban élnek, mindketten társasági emberek és a saját útjukat járják olyannyira, hogy Toddnak számtalan múló viszonya volt már eddig, amikről Jodi mindvégig tudott, de nem vett róluk tudomást, szó nélkül elfogadta, egyikük sem beszélt róla.
Amikor azonban Todd egyik szeretője - aki történetesen a legjobb gyerekkori barátjának a lánya, és ráadásul fele annyi idős, mint ő - teherbe esik, majd házasságot követel, Jodi anyagi helyzete veszélybe kerül és a gondosan felépített, látszólag stabilnak tűnő élete pillanatok alatt kártyavárként omlik össze.

Érdekes könyv volt ez a számomra, bár bevallom nem egészen erre számítottam. Úgy gondoltam, hogy egy sokkal dinamikusabb és izgalmasabb történetvezetésben lesz majd részem, de pont az ellenkezőjét kaptam, mintegy lassított felvételként lehettem szemtanúja Jodi és Todd összefonódó és önáltató kapcsolatának, majd később ennek a kapcsolatnak tragédiába és erőszakba torkolló összeomlásának. 

Már az első oldalon - a mindent tudó narrátorunknak hála - megtudhattuk, hogy Jodit csupán csak néhány hónap választja el attól, hogy gyilkossá váljon, úgyhogy a hagyományosnak mondható feszültség átélésének a lehetősége – hogy vajon Jodi bosszút áll-e a férjén a hűtlensége miatt vagy sem – hamar füstbe ment, ettől függetlenül mégis ott munkált bennem végig a feszültség olvasás közben, mely az apró részleteknek és az író gazdag leírásainak volt köszönhető. Jodi múltja, ami szép lassan sejlik fel előttünk, és ami magyarázatot ad arra, hogy miért is volt ő olyan amilyen, bevallom szíven ütött és sokáig fogva tartott. És bár a regényben nincsenek zseniális trükkök és fordulatok, mégis tele volt feszültséggel és mély indulatokat volt képes kiváltani belőlem, főként Todd irányába, akit egy utolsó, de legfőképp egy hihetetlenül gyáva szemétládának tartottam.

Ahogy Jodi és Todd egymás mellett élt, az számomra hihetetlen volt, bár biztos vagyok benne, hogy sok házasság – ha nem is ennyire szélsőségesen – de hasonlóan működik. Én úgy gondolom, hogy egy párkapcsolatban a kommunikáció teljes hiánya és a konfrontáció teljes mértékben való elkerülése mindenképp a kapcsolat rovására megy, mi több gyakran a végéhez is vezethet. Valahol azt olvastam, hogy az önámítás a boldogság princípiuma. Nem tagadom, érzek benne némi igazságot, de vajon valóban boldog lehet-e az, aki nem idealista, aki önmagát is becsapja, aki a jót és a rosszat egyként fogadja, aki egy házasságban nem kezdeményez veszekedést és még rávenni is nehéz arra, hogy részt vegyen benne, mindezt csak azért, hogy a szőnyeg alá söpörve a problémákat úgy tegyen mintha azok nem is léteznének? Mert Jodi ilyen volt, és én egy cseppet sem éreztem őt boldognak, csupán csak egy olyan sajnálatra méltó önelégült nőnek, aki mindent képes elnézni annak a férfinak, akivel együtt akar maradni.

Olvasás közben akaratlanul is el kellett gondolkodnom azon, hogy vajon az én házasságomban hányszor és milyen dolgok kapcsán hallgattam el a férjem elöl azt, amit igazán gondoltam. És a legfontosabb, hogy vajon ő tisztában volt-e ezzel? A másik, amin szintén elgondolkodtam kicsit, hogy vajon hány ember él olyan önámító kapcsolatban, mint Todd és Jodi - őszintén remélem, hogy nem sokan. 

A. S. A. Harrison

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik a thrillereket, a kissé nyomasztó hangulatú történeteket és érdeklődnek a családpszichológia iránt. Azoknak, akik megcsömörlöttek a romantikától és a sok idilli kapcsolatot ábrázoló történettől, nos nekik - hozzám hasonlóan - biztos, hogy néhány órás izgalmas kikapcsolódást fog majd nyújtani Jodi és Todd története.

A Halálos hallgatás egyébként A.S.A. Harrison eredeti nevén Susan Harrison első és egyben utolsó regénye, aki sajnos a könyv megjelenését már nem élhette meg. Nagyon sajnálom, hogy nem lehet folytatása regényírói munkásságának.

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: The Silent Wife
Fordította: Sári B. László
Oldalszám: 395
Beleolvasó

Tovább olvasom...

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nem vagyok nagy thriller-rajongó, de néha - főleg ebben a nagy hőségben - jól esik egy kis borzongás és izgalom, mely vágyaim kielégítésére Sophie McKenzie könyve tökéletes választásnak bizonyult. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv, olyan mintha Gillian Flynntől a Holtodiglan és S. J. Watsontól a Mielőtt elalszom című regények kereszteződése lenne, mely állítás valódiságáról csak részben tudok nyilatkozni, ugyanis csak az utóbbit olvastam, de tény, hogy olvasás közben az volt az első könyv, ami az eszembe jutott róla.  

A történet kezdetén úgy tűnik, hogy Geniver Loxley normális életet él, de ahogy egyre jobban megismerjük őt, rájövünk arra, hogy az élete nem is olyan boldog, mint ahogyan az kívülről látszik. Nyolc évvel ezelőtt a kislánya halva született, és ez a tragédia azóta is beárnyékolja a mindennapjait. Gen, a kislánya halála előtt több könyvet is írt, de a tragédia után elvesztette a múzsáját, depresszióba esett és most - amolyan ímmel-ámmal - egy művészeti egyetemen tanít óraadó tanárként. Ezzel szemben Gen férjének, Artnak a karrierje azóta is csak felfele ível, és minden jel szerint az üzleti sikerei csúcsán áll, melynek következtében Gen totális csődtömegnek érzi magát mellette.

Aztán egy nap egy ismeretlen nő kopogtat Gen ajtaján és azt állítja, hogy nyolc évvel ezelőtt a gyermeke élve született. És erről nemcsak a szülésnél segédkező nővér tudott - aki ennek a nőnek a testvére volt és a halálos ágyán gyónta meg neki mindezt -, hanem a szülészorvos is, és ami a legnagyobb döbbenet, Gen férje, Art is. Gen kezdetben nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy bármi is igaz lehet abból, amit ez a nő állított, de mégis gyökeret vert a fejében a gondolat; mi van, ha mégis igazat beszélt, és a kislánya valóban életben van?

Innentől kezdve Gen élete fenekestől felfordul, először csak megkérdőjelezi a szülés körüli múltbéli eseményeket, majd az egyre sűrűsödő apró jelektől és információktól felbuzdulva megszállottan kezdi keresni a halottnak hitt kislányát.

Az első benyomásom a főszereplőkről az volt, hogy szeretik egymást, mert különben mi másért maradtak volna együtt a gyermekük halálát követő hosszú kimerítő éveken át, a hat lombikbébi próbálkozásról már nem is beszélve. Úgyhogy Genhez hasonlóan az Artot ért gyanúsítást, ha el nem is vetettem, de hajlottam rá, hogy csak egyszerű rágalomnak higgyem, melyet a történet szempontjából jó húzásnak tartottam az író részéről a feszültség fenntartásához. De elég hamar rá kellett jönnöm arra, hogy tévedtem, és Genhez hasonlóan egy idő után már én is kételkedni kezdtem Artban, csakúgy, mint az összes többi szereplőben, ami kellőképpen izgalmassá és feszültté tette a könyv hangulatát.

Úgy hiszem, hogy ez a kötet egy olyan témát dolgoz fel, ami minden nő legrosszabb rémálma lehet; mit tennénk, ha kiderülne, hogy valaki elrabolta a gyermekünket? Én mindenre képes lennék, hogy visszaszerezzem és ezzel Gen is így volt. Igaz, hogy a történet elején mintha kissé túl sok idő kellett volna neki ahhoz, hogy végre a kezébe vegye az irányítást és gőzerővel vesse bele magát a nyomozásba - melynek következtében kissé lassan indultak be az események -, de miután ez megtörtént, egy éles jobb kanyar következett, ami után már nem volt visszaút. Én csak találgatni tudtam, hogy mi fog történni a következő oldalakon, illetve ha őszinte akarok lenni, akkor erre sem volt időm, mivel McKenzie annyira ügyesen szőtte a szálakat és a könyv vége felé már annyira feszített volt a tempó, hogy nemcsak az elmélkedésre nem marad időm, de levegőt is majd elfelejtettem venni. Úgy faltam a sorokat, mintha az életem függött volna tőle. A történet egyszerre volt szívfájdító, Gen tragédiája miatt, és hihetetlenül izgalmas, mert soha nem lehetett tudni, hogy kiben lehet megbízni, ki mond igazat, vagy épp ki hazudik. 

Én úgy gondolom, hogy egy jó thrillerben kell, hogy legyen izgalom, valamilyen rejtély, természetesen szükség van lenyűgöző karakterekre no és persze rengeteg fordulatra, melyek ebben a könyvben mind megvoltak. McKenzie megtalálta az arany középutat az érdekes történetmesélés és a szükséges szenzációhajhászás között. Úgyhogy, aki már unja a könnyed limonádé típusú könyveket, és egy kis izgalmas borzongásra vágyik, annak mindenképpen ajánlom McKenzie könyvét, de azért szeretném felhívni mindenki figyelmet arra, ha esetleg bárki magával vinné a strandra ezt a könyvet, akkor ne felejtsen el fényvédőt használni mellé, mert ha egyszer belemerül az olvasásába, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szabadul tőle egyhamar.

Sophie McKenzie

Kiadó: Európa

Eredeti cím: Close My Eyes

Fordította: Záhonyi Barbara

Oldalszám: 416

Tovább olvasom...

J. R. Johansson: Álmatlanság (Éjjeljárók #1)

„Már több mint négy éve, hogy utoljára sikerült igazán elaludnom, és erős volt a gyanúm, hogy ki fog csinálni a dolog.”

Chipp Parker esténként alvás helyett annak az embernek az álmába lép be, akivel utoljára szemkontaktust teremt. Minden éjszakát azzal tölt, hogy mások félelmeit és fájdalmait vagy épp zavaró titkait éli át újra és újra. A lényeg, hogy Parkernek soha nincs saját álma, amely miatt súlyos kimerültségben szenved. Aztán egyszer csak egy új lány érkezik a suliba, akinek az álmai nyugodtak, békések és gyönyörűek. Mia álmainak könnyedsége lehetővé teszi Parker számára a hőn vágyott pihenést, így hát nem csoda, hogy már az első nyugodt éjszaka után megszállottként keresi minden nap a lány tekintetét. Mia olyanná vált számára, mint a drog. Először csak a közelében akart lenni, napjában legalább csak egyszer, aztán egy idő után ez a kényszer sűrűsödött és kezdett egyre zavaróbbá és egyre hátborzongatóvá válni. Parker megszállottsága másoknak is feltűnt, amely miatt az iskolában egyre többen úgy gondolták róla, hogy elment az esze, még a legjobb barátja is. És amikor Mia igazi, ráadásul meglehetősen durva és fanatikus fenyegető leveleket kap, a helyzet csak tovább romlik, mivel mindenki azt hiszi, hogy Parker küldte őket.

A legrosszabb az egészben, hogy maga Parker sem biztos abban, hogy nem ő az elkövető, mivelhogy létezik benne egy másik, egy sötétebb Parker, aki annyira önző és magának való, hogy még a durvaságtól sem riad vissza. És ez a sötétebbik éne valóban nagyon veszélyes lehet másokra nézve.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Maga az alapkoncepció szerintem zseniális, a megvalósítással viszont voltak problémáim. Parker ajándéka, vagy inkább átka, amelyre minden bizonnyal majd a sorozat további részei is épülni fognak, nagyszerű ötlet. Az álomképek, amiket látott annyira szürreálisak, ijesztőek és valótlanok voltak, hogy nem is nagyon találkoztam még ehhez hasonlóval, amit nem negatívumként említek, épp ellenkezőleg, ezek az álomjáró részek tetszettek a legjobban a történetben. Mia bizarrul csapongó rémálmai például tökéletesen ötvözték a félelmet, a rettegést, és a titokzatosságot, a békés nyugodt álmai pedig mesések és színesek voltak, kicsit bizarrok, de csodálatos hangulatúak.

A karakterekkel sem volt semmi problémám, Parker bonyolult és meglehetősen megbízhatatlan narrátor volt, mely utóbbi tulajdonképpen az egész történet feszültségét adta. Jellemzése és hanyatlása nagyon jól megírt és hihető részek voltak, mely miatt érzéseim igen szeszélyesek voltak vele kapcsolatban. Felváltva sajnáltam és gyűlöltem őt, kételkedtem benne és szimpatizáltam vele, a legtöbbször azonban mégis gyanakvással voltam felé, mivelhogy a kialvatlansága miatt az idegösszeroppanás szélén állva egyre több és egyre durvább hamis képzetei támadtak, amikről nem lehetett eldönteni, hogy igaziak-e vagy sem. És ebben nem csak az olvasó, hanem maga a főszereplő sem biztos, mely érzés a könyv végére sem múlik el nyomtalanul. Mindenesetre valamit nagyon eltalált az író azokkal a részekkel, amik Parker félelmeiről és a gonoszabbik éne elöl való meneküléséről szóltak, ugyanis tökéletesen sikerült megragadnia számomra azt az érzést, amit Parker az őrület és a valóság határán lavírozva érezhetett.

De, hogy ne csak a pozitívumairól beszéljek a regénynek; ami kicsit lerontotta számomra az összhatást az a hullámzó történetvezetés volt. A könyv legeleje marha izgalmasan indult, de utána egyre többször elkalandoztak a gondolataim olvasás közben, voltak felvillanások, amikre felkaptam a fejem, de az igazi izgalom a könyv végén hágott a tetőfokára, melynél nem tagadom, ezerrel dobogott a szívem és nagy valószínűséggel nem lett volna olyan erő, ami kiszakíthatta volna a kezemből a könyvet. A másik dolog, ami meglehetősen irritált az Parker halálfélelme és „haldoklása” volt, amit nem igazán értettem. Már négy éve nem alszik. Az eltelt négy évben mi történt? Nem voltak balesetei, vagy pszichológiai következményei és erős koordinációs zavarai a kialvatlanság miatt? Miért csak most kezdett el Parker haldokolni (amit nem mellesleg állandóan emlegetett), mit csinált az eltelt négy évben?

Mindenesetre, ha ezeken túl tudok lépni, márpedig túl tudok, akkor azt kell mondjam, hogy egy nagyon jó pszichothriller ez egy elsőkönyves írótól. És ha az információim nem csalnak, akkor trilógiáról lévén szó még két további részben lehetünk tanúi Parker álomjárásaink, amire én biztos vevő leszek, mert van még egy két megválaszolatlan kérdés, amire mindenképp választ szeretnék kapni. 

J. R. Johansson

A sorozat részei:

1. Insomnia

2. Paranoia 

3. Mánia

Megjelenés: 2014. április 24.
Kiadó: Főnix
Eredeti cím:  Insomnia
Sorozat: The Night Walkers 
Fordította: Dr. Sámi László
Oldalszám: 280

Tovább olvasom...

Michel Bussi: Emilie vagy Lyse-Rose?

Fú, hát ez a könyv, ez valami hihetetlen jó volt. Érdekes, feszültségekkel teli és fordulatokban gazdag. Egy olyan történet, amitől egyszerűen nem tudtam szabadulni, de minek is akartam volna, amikor annyira élveztem. Az ilyen könyvekre mondom én azt, hogy letehetetlen.

1980-at írunk. Az Isztambul-párizsi járaton közlekedő repülőgép a francia-svájci határon lezuhant. A fedélzeten 169 ember utazott a legénységgel együtt, akik közül a becsapódáskor 168-an azonnal életüket vesztették, vagy a lángok között lelték halálukat. Az egyetlen túlélő egy három hónapos csecsemő volt, aki az ütközés közben kirepült a gépből, mielőtt az utastér tűzbe borult volna. De a gépen két azonos korú csecsemő utazott és mind a kettő lány volt. Vajon melyikük lehetett az egyetlen túlélő? A dús gazdag párizsi gyártulajdonos Carville vagy a Normandiában élő szegény Vitral család unokája? A két család minden tőlük telhetőt megtett, hogy bebizonyítsák, a gyermek hozzájuk tartozik. De ez a feladat igen nehéznek bizonyult, mivel  a csecsemő egy teljesen átlagos baba volt, nem volt rajta semmi ismertető jel (pl. anyajegy vagy sebhely…) és semmi olyat nem találtak nála ami alapján azonosítani tudták volna.Tudom, tudom, most biztosan azt mondjátok, hogy miért nem végeztek DNS tesztet, ami mindenre választ adhatott volna, de ne felejtsétek el, hogy ebben az időben a DNS tesztről még csak a sci-fikben hallottak az emberek.

Gondoljátok csak el, micsoda csapás volt ez a szerencsétlenség mindkét család számára. Először lezuhant a gyermekeiket szállító gép és hírül adták, hogy egyetlen túlélője sincs a katasztrófának, ami egy csapásra megfosztotta őket a fiaiktól és unokáitól. Aztán jött a következő hír, hogy egy túlélője mégiscsak van a balesetnek. És már épp kezdenének örülni annak, hogy az élet mégsem olyan kegyetlen, mint ahogyan azt ők gondolták, amikor jön az újabb csapás. Mi van, ha ez a gyermek mégsem az övék?

Ennek kiderítése céljából Carville-ék pénzt és időt nem sajnálva felbéreltek egy magánnyomozót, aki minden hónapban egy meghatározott összeget - ami nem volt csekély - kapott tőlük azért, hogy amíg a Szitakötő (mert így nevezte el a média a csecsemőt) be nem tölti a 18. életévét, derítse ki a valódi személyazonosságát. A 18 év eltelt, a lány felcseperedett (nem mondhatom el, hogy melyik család nevelte fel), de az ügy még mindig nem zárult le. Amikor a magánnyomozó a lány születésnapja előtt 3 nappal a nyomozása kudarca miatt épp golyót akar repíteni a fejébe, újra megnézi az asztalán heverő 1980-as katasztrófáról szóló régi újságot, és amit ott lát, az mindent megváltoztat. Mindvégig ott volt az orra előtt a megoldás, de csak most, 18 év elteltével vette észre az igazságot. És innentől kezdve az események mozgásba lendülnek.

A nyomozó a 18 évnyi nyomozás anyagát egy könyvben foglalta össze, amit a lány születésnapján el is küldött neki. A Emilie vagy Lyse-Rose (hogy melyikük pontosan, azt majd a könyv végéből megtudjátok), miután elolvasta ezt a könyvet, átadta a testvérének, Marcnak - ugyanis mindkét családnál volt egy-egy testvér, akik a szerencsétlenség ideje alatt a nagyszülőknél voltak - majd utána eltűnik. Marc gondolkodás nélkül veti bele magát a lány keresésébe, annál is inkább mivel fülig szerelmes belé, és ezzel egy rettenetesen izgalmas és veszélyes nyomozás veszi kezdetét.

A könyv erőssége a karakterek mellett szerintem a történet elbeszélésében és a felépítésében rejlett. Nagyon élvezem azokat a történeteket amiknél a múlt és a jelen történéseibe felváltva nyerhetünk betekintést, és ebben a regényben pont ez történt. Ugyanis miközben Marc őrült módon mindenféle veszélyes helyzetbe bonyolódva keresi a testvérét, folyamatosan olvassa a tőle kapott kiskönyvet is. Ily módon egyszerre lehetünk szemtanúi a jelennek és az elmúlt 18 év krimibe illő eseményeinek, mely utóbbihoz a nyomozó kissé nyakatekert és körülményes stílusban íródott naplója nyújt segítséget.

Bussi írása szilárd volt és meggyőző, a szereplők pedig nagyon érdekesek és különbözőek. A központi szerep a történetben egyértelműen a két ellentétes tulajdonságú és társadalmi helyzetű családon volt. A Vitral család nyíltsága és a Carville-ék megvető modora köszönő viszonyban sem volt egymással. Én Vitraléknak drukkoltam és a szívem feléjük húzott, csakúgy, mint a nyomozóé is, de mindez, mint később kiderült semmit nem számított, hiszen ő Carville-ék zsoldosa volt, és mint tudjuk a pénz beszél…..

Igazság szerint én ez idáig azt hittem, hogy egyáltalán nem rajongok a krimikért, de úgy látszik, hogy ezt a kijelentésemet felül kell vizsgálnom, mert igen is van olyan krimi, ami maximálisan leköti a figyelmemet és ami miatt hajlandó vagyok éjszakába nyúlóan olvasni.

Bussi nem csak jól ír, de azzal is tökéletesen tisztában van, hogy hogyan kell meglepnie az olvasót a történet végén. Szóval szerintem ez egy bődületesen jó könyv volt, a fene se gondolta volna, amikor a kezembe vettem, hogy ez nekem ennyire fog tetszeni.

Michel Bussi

Mivel az író írását meglehetősen vizuálisnak éreztem, így nem lepődtem meg azon a híren, hogy ezt a könyvet is majd megfilmesítik. Én biztos a nézőközönség között foglalok majd helyet, bár kétlem, hogy annyira látványosan és izgalmasan tudnák filmvászonra vinni a történetet, mint ahogyan én azt a lelki szemeim előtt elképzeltem. (De alapjában véve én egy bizakodó ember vagyok.) 

Kiadó: Sanoma
Eredeti cím: Un avion sans elle
Fordította: Király Katalin
Oldalszám: 440

Tovább olvasom...