Shannon Messenger: Vihar szeli ketté - Égszakadás I.

A legutóbb olvasott nagyívű és sok figurát megmozgató, kissé vaskos olvasmányom után valami könnyedre vágytam, és mivel már kezdtek komoly elvonási tüneteim lenni az ifjúsági regények iránt, amik – miért is szépíteném a dolgot – köztudott, hogy többnyire igen sablonosak és ebből kifolyólag nagy meglepetést nem okozhatnak az olvasók számára, én mégis örömmel vetettem bele magam a nemrég megjelent levegőelementálokról szóló könyv olvasásába. És, hogy tetszett-e? Azt kell mondjam, hogy tökéletes választás volt, mert ebben a nagy nyári melegben, épp egy ilyen típusú könyvre volt most szükségem.

Röviden a történetről: Vane ugyan olyan ember, mint te vagy én…. vagy legalábbis ő úgy gondolja magáról. Amióta a szüleit elveszítette egy pusztító tornádóban, álmaiban mindig egy gyönyörű, hosszú sötét hajú lány jelenik meg, akit személyesen ugyan még nem ismer, de ez hamarosan meg fog változni.

Audra szilf, egy szélvándor, aki képes parancsolni a szeleknek, és nem mellékesen az orkánosztag egy fiatal tagja, akiknek, mint őrzőknek nem csak az a feladatuk, hogy a szilfek társadalmában fenntartsák a rendet, hanem a szélvándorok és az emberek között lévő békés együttélését is felügyelniük kell. Audra elsődleges és legfőbb feladata az volt, hogy Vane-re vigyázzon. Ennek szentelte az életét.

Nos, mikor ez a két fiatal ténylegesen is találkozik egymással, akkor az a csodás "valami" fog kettejük között kialakulni, amit mi földiek egyszerűen csak szerelemnek hívunk. Ez a szerelem azonban tiltott, még egy egyszerű csóknak is súlyos következményei lehetnek, nemhogy egy olyan röpke kis szélnek, amit Audra kénytelen segítségül hívni, hogy Vane-t megmentse egy szerencsétlen ballépéstől. Ez a kis szél lett az okozója annak, hogy az ellenség, aki megölte mindkettőjük családját most rájuk talált. És annak is, hogy a veszély közeledtével Audra kénytelen volt láthatóvá válni Vane előtt, hogy a fiú rejtett képességeit felélesztve felkészüljenek a támadásra. 

Be kell vallanom, hogy rajongásom a könyv iránt nem feltétel nélküli. Nem volt rossz, de volt benne egy-két olyan dolog, ami nem teljesen nyerte el a tetszésem. A cselekmény vezetése meglehetősen lineáris volt, így soha nem volt kétségem afelől, hogy mi fog történni, amivel igazából semmi problémám nem volt. Azonban ahogyan egyre előrébb haladtunk a történetben és megismertem a két főszereplő múltját és Audra motivációját, sokkal több akciót vártam, sőt kifejezetten rosszul esett, hogy mindezt nem kaphattam meg. Már csak azért is, mivel Audra mindig annyit beszélt az őket fenyegető veszélyről, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk, hogy én végig teljesen abban a hiszemben voltam, hogy bizony a könyv végén kapott végső és igen vérszegény összecsapás helyett sokkal, de sokkal nagyobb és epikusabb, no meg jóval hosszabb harci jelenetben lesz majd részünk. Egyébként Vane harci kiképzését sem ilyennek képzeltem, mint ahogyan azt az író elénk tárta. Ez nem egy kiképzés volt, hanem inkább csak amolyan felkészítés féle, melyben Vane-t a négy égtáj szeleinek magába fogadására, megismerésére és a velük való kisebb trükkök elsajátítására tanította meg a lány.

Ami viszont kifejezetten tetszett a könyvben az az író által megálmodott világ volt. A szilfek őrült és különös szerkezeti felépítése nagyon ötletes volt csakúgy, mint a módszer, ahogyan Audra próbálta tanítgatni Vane-t a szelek nyelvére. A könyv eleje teljesen levett a lábamról, azt olvasva úgy gondoltam, hogy végre egy olyan YA könyv, ahol nem egy szerencsétlen lányt kell megmenteni, felkarolni, vezetgetni, pátyolgatni, stb… hanem egy fiút, és hát ez a nem épp szokványos felállás számomra nagyon üdítően hatott.

A másik dolog, ami szintén pozitívum volt számomra a könyvben a kettős perspektíva, amit én kifejezetten szeretek, mivel ennek segítségével mindkét szereplő fejébe betekintést nyerhetünk.

A szereplők közül Vane nőtt jobban a szívemhez, és nem csak rajta érződött erősen, hogy érzelmileg még éretlen volt a feladatához, hanem Audran is. De ugye mit várhat az ember két 17 éves kamasztól. Merthogy kamaszok voltak az biztos, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint Vane személyisége, no meg a gondolatai, amiktől a könyv vége fele már a falra másztam. Ajjj már, hogy tényleg mindig csak a szexen járt ennek a srácnak az esze!

Egyszóval minden nyavalygásom ellenére szerettem olvasni ezt a könyvet, üdítő, szórakoztató és humoros kikapcsolódásban volt részem általa. Azt nem mondom, hogy maradandó élményt nyújtott, de azoknak, akik valami újat keresnek a paranormális ifjúsági regények terén, azoknak bátran ajánlom. Szerintem tökéletes választás és igazán élvezetes olvasmány lesz a számukra.

Rengeteg vicces idézetet jelöltem be a könyvben olvasás közben, de talán ez tetszik mind közül a legjobban.

"A légkondi hidege megcsap minket, amint belépünk a zsúfolt étterembe, és Hannah meg én egyszerre sóhajtunk fel. 
Elpárolog köztünk a feszültség. Bárki találta is fel a légkondit, Nobel-díjat érdemelne. Fogadok, a Közel-Keleten is eluralkodna a béke, ha mindenhol beszerelnék a légkondicionálást, és időről időre szépen lehűtenék magukat. Meg kéne írnom a javaslatomat az ENSZ-nek."

Shannon Messenger

Muszáj pár szót szólnom a könyv külleméről, ami egyszerűen gyönyörű. Jó kézbe venni és olvasni, a betűméret elég nagy és a sorközök is szellősek, a borító pedig csodás. Egyszóval nagyon igényes kiadás csakúgy, mint a kiadó korábbi könyve az Eskü. A Vihar szeli ketté egyébként egy trilógia első része, aminek a folytatására még nagyon sokat kell várnunk.

Kiadó. Merít könyvek

Eredeti cím: Let the Sky Fall

Fordította: Komáromy Zsófia

Oldalszám: 430

Tovább olvasom...

Kimberly Derting: Eskü

A történet egy távoli jövőben, Ludania államban játszódik, ahol egy könyörtelen, mágikus erővel bíró uralkodó Sabara királyné ül a trónon. A több száz éves királyné csak úgy tudja magát életben tartani - mielőtt a megöregedett teste felmondaná a szolgálatot -, hogy mindig egy fiatal lány (de nem ám akármilyen!) testébe menti át az „eszenciáját”. Mint említettem, igen kegyetlen volt ez a királyné, így hát okkal félhetett a lázadásoktól, melyek elkerülése érdekében egy szigorú kasztrendszert vezetett be. Minden kasztnak saját nyelve volt, így a különböző kasztból származó emberek nem érthették egymás szavát, az alacsonyabb kasztból származók pedig még csak fel sem nézhettek, miközben egy magasabb osztálybeli beszélt hozzájuk. Ellenkező esetben halál várt rájuk. Lehet, hogy ez a kasztos dolog most kicsit úgy hangzik, mintha a jobb kezemmel vakarnám a bal fülemet, de higgyétek el, sokkal egyszerűbb, mint gondolnátok.

Aztán van ám nekünk egy hősnőnk is Charlaina, aki azzal a különleges képességgel született, hogy valamennyi kaszt nyelvét érti. Amikor egy szórakozóhelyen Charlie találkozik Max-al, A titokzatosésjóképűidegennel, aki egyébként egy ismeretlen nyelvet beszélt, rögtön a hatása alá került. Persze ez Max-nál sem történt másként, sőt(!) onnantól kezdve vigyázó tekintet Charlie minden lépését követte.

Sajnos azt kell mondjam, hogy nem igazán taglózott le ez a történet. (Lehet, hogy túl sok jó kritikát olvastam róla és így igen magasra tettem a mércét.)

Igazából az alapötlettel semmi problémám nem volt, a megvalósításával viszont annál több. Ami a legjobban zavart, hogy nagyon kevés információt adott a szerző a környezetről. Nem tudtam kellő intenzitással magam elé képzelni a várost, a házakat, az utcákat, az embereket és azok ruházatát, az iskolát és ahova a fiatalok szórakozni jártak, amely részek szerintem annyira nem is illettek ebbe a világképbe. Szóval nagyon kevés támpontot kaptam ahhoz, hogy egy igazi színekkel, szagokkal és élettel teli világot képzelhessek el magam előtt, ami úgy igazán egyben van…. de az sem kizárt, hogy csak az én fantáziám ilyen szegényes. Talán ez volt az elsődleges oka annak, hogy nem tudtam a könyvben elveszni. Pedig akartam, tényleg nagyon szerettem volna.

Aztán ott volt a hullámzó történetvezetés, ami ugyancsak hullámzó érzéseket váltott ki belőlem. Voltak részek, amik nagyon tetszettek és ahol kíváncsian vártam a folytatást, és voltak részek, ahol úgy éreztem, hogy hirtelen leült a történet, ami miatt az érdeklődésem is alább hagyott...... de ez főként a regény első felénél volt jellemző. 

Nem titok, hogy szeretem a romantikát és az instant szerelemmel sincs semmi problémám, ha az halad valami felé vagy ha az legalább valami változást mutat, de  ebben az esetben ez a szerelem beragadt és toporgott mint az a bizonyos tojós tyúk. Charlie kezdet már az idegeimre menni Max állandó elutasításával és az iránta érzett érzelmei ellen való állandó küzdelmével (bevallom már sajnáltam Max-ot ez miatt), míg Max, ezzel mit sem törődve (ha kidobnak az ajtón bemászok az ablakon elv alapján), mint egy hűséges kiskutya követte a lányt. 

De hogy valami jót is mondjak a könyvről; a második rész már határozottan jobb és dinamikusabb volt, mint az első, bár a záró felvonásból számomra hiányzott a spiritusz és az epilógus sem igazán keltette fel az érdeklődésemet a következő rész után. Nem azt mondom, hogy egy borzasztó cliffhangerrel kellett volna végződnie, de ennél azért jobban is felcsigázhatta volna a szerző az olvasó érdeklődését.  

Összességében annak ellenére, hogy visszaolvasva az értékelésemet szinte csak a negatív élményeimről írtam, mégis egy szórakoztató, közepesen jó könyvhöz volt szerencsém, ami a rengeteg hibája ellenére is megér egy próbát, de senki ne várjon tőle részletekig kidolgozott világképet és hozzá való szép szerelmet csak egy könnyen fogyasztható, "egyszer olvasós" történetet.

Kimberly Derting

Kiadó ÉTK Kiadó

Eredeti cím: The Pledge

Fordította: Kocsis Anikó

Oldalszám: 320

Tovább olvasom...