A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holokauszt. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: holokauszt. Összes bejegyzés megjelenítése

2015. ápr. 9.

Charles Belfoure: A párizsi építész

Azt vettem észre, hogy mostanában egyre több könyv szól a náci korszakról, a történelem eme legembertelenebb időszakáról. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy eddig nem készült volna már számos írás és film erről a témáról, de a tavaly olvasott Asszonyok városa - mely igen nagy hatással volt rám - és most ez a könyv is valahogy más volt. Talán, mert mindkét esetben a történet középpontjában hétköznapi emberek és azok küzdelmei álltak, mely által sokkal kalandosabb, ember közelibb, és sokrétűbb módon nyerhettem betekintést a történelem e szeletébe - ki tudja - a lényeg, hogy mindkét könyv olvasását roppant mód élveztem és örülök, hogy rájuk találtam.

1942-ben járunk a német megszállás alatt álló Párizsban. Főszereplőnk egy igen tehetséges párizsi építész Lucien Bernard, akinek a karrierjét a háború kettétörte, ezért is örült nagyon, amikor egy gazdag gyártulajdonos munkát ajánlott neki. Manet azzal bízta meg Lucient, hogy az egyik lakásába egy zsidó ember számára olyan titkos rejtekhelyet tervezzen, amit még a legelszántabb német katonák sem tudnak megtalálni. Lucien első reakciója a megbízás elutasítása volt, mivel ő soha nem szimpatizál a zsidókkal - antiszemita környezetben nevelkedett - így nem sokat törődött a sorsukkal, mindig is csak az érdekelte, hogy a saját bőrét mentse. De amikor Manet annyi pénzt, és több olyan gyárépület - melyekben nem mellesleg a honfitársaik legyilkolását szolgáló hadianyagok termelése folyt -, megtervezésének a lehetőségét kínálta fel a számára, beadta a derekát. És bár kezdetben csak egy búvóhely tervezésébe egyezett bele, később azt mégis egy újabb követte, majd még egy és még egy...

Eleinte Lucien élvezte a kihívást, hogy túljárhat a nácik eszén, mivelhogy a mérhetetlen becsvágyának hála a megbízásaiban ő nem az emberek megmentésének a lehetőségét látta, hanem a tervezés művészetét. A zsidókat sújtó gyűlöletet és brutalitást azonban egy szörnyű tragédia után mégsem tudta figyelmen kívül hagyni és egyre személyesebbé kezdett válni számára a játszma. Nem tagadom, volt egy két olyan rész a könyvben, ami megdolgozta a lelkem, úgyhogy szívből drukkoltam Luciennek, hogy a tehetségét felhasználva minél több borsot tudjon törni a németek orra alá, de Lucien nem volt hős, még kevésbé filantróp, aki kiáll az elnyomottakért. Ő csak egyszerűen túl akart élni és házakat, gyárakat tervezve nagyokat akart alkotni, amiért én roppant mérges voltam rá, a gyávaságától pedig kifejezetten undorodtam. De aztán amikor a saját árnyékát átlépve megtörtént nála a pálfordulás, kicsit csitultak bennem ezek az érzelmek, de igazából soha nem múltak el.
És, ha már a szeret nem szeret kérdésnél tartunk, akkor furcsa mód egyik szereplő sem került közel a szívemhez - pedig volt ám belőlük bőven, nem volt okom panaszra -, melynek valószínűleg az lehetett az oka, hogy többnyire sztereotip módon bemutatott karakterekről volt szó, ami persze a legegyszerűbb és leggyorsabb módja annak, hogy a szerző bemutassa a szereplői jellemét, de én inkább jobban szeretem az összetettebb és árnyaltabb típusú emberábrázolást.

Az író egyébként számos olyan csavarral és konfliktussal tűzdelte meg a történetet, melynek hatására nemcsak, hogy folyamatosan nőtt bennem a feszültség, de több helyen majd kiugrott a szívem a helyéről. Ott volt például Lucien új alkalmazottja, akinek a nagybátyja a Gestapo egyik fejese volt, és amiről Luciennek mindvégig sejtelme sem volt. Mint ahogy arról sem, hogy ez a fiú véletlenül rábukkant az egyik olyan rajzára, amin egy titkos rejtekhely tervei voltak és elkezdte követni őt - na ekkor jött rám igazán a nehéz légzés. Meg az Adele-ügynél, amikor Lucien szeretője -, aki egyébként a német tiszteket sem vetette meg - a náci partnerétől pont azt a házat kapta ajándékba, ahova Lucien rejtekhelyet tervezett, amire egy véletlen folytán rá is bukkantak. Vagy, amikor Lucient elkapták az ellenállás emberei és felszólították, hogy azonnal hagyja abba a németek haderejét erősítő gyárak tervezését - amivel egyébként már bőven átlépte a kollaboráció határát - és döntse el végre, hogy melyik oldalon áll.

Szóval izgalomból aztán tényleg nem volt hiány a kötetben, tetszett, hogy egészen a történet végéig a feszültség kellő mértékben volt adagolva, ami a könyv érdekes sztorijával nagyon jó elegyet alkotott - igaz a megvalósítással és a végével voltak némi problémáim, de ezeken hamar túl tudtam lépni, mert ez a könyv is azok közé a könyvek közé tartozik, melyeket gyorsan, szinte egyszerre el lehet olvasni, és bár az Asszonyok városához nem ért fel, mégis izgalmas kikapcsolódást nyújtott a számomra, úgyhogy akiket ez a korszak és ez a téma egy kicsit is érdekel, azoknak bátran ajánlom.
Charles Belfoure

A könyv egyébként félig valós eseményeken alapul, ugyanis Eredetileg I. Erzsébet korában egy bizonyos Nicolas Owen - aki egy jezsuita laikus testvér volt - „paplyukaknak” nevezett rejtekhelyeket épített a nemesi udvarházakban az üldözött katolikus papok számára. Sajnos Owent végül elfogták, és halálra kínozták – a katolikus egyház azóta is a hit nagy mártírjai közt tartja számon.


Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: The Paris Architect
Fordította: Getto Katalin
Oldalszám: 416


2014. szept. 3.

Ram Oren: Gertruda esküje

Nem igazán szoktam érdeklődni a holokauszttal foglalkozó könyvek iránt, aki egy kicsit is ismer, az tudja rólam, hogy kerülöm a végtelenül felkavaró és szomorú történeteket, de mindennek ellenére a Gertruda esküjére valahogy mégis nagyon kíváncsi voltam. Ebben elsősorban a könyv fülszövege volt a ludas, ami alapján meglehetősen érdekesnek és izgalmasnak találtam az írást ahhoz, hogy az előbb említett aggályaimat félre téve és bizakodva – hogy a történet nem fog teljesen a padlóra küldeni - mégiscsak belevágjak, amit persze egyáltalán nem bántam meg.

Vannak olyan könyvek, melyek hatása alól nem tudja kivonni egyhamar magát az ember és ez a könyv számomra ilyen volt. Hosszú napokig gondolkodtam rajta és nemcsak azért, mert az a sok szörnyűség és kegyetlenség, ami a II. világháborúban történt a mai napig felfoghatatlan a számomra, hanem azért is, mert azt a fájó reménytelenséget és kilátástalanságot, amit a könyvben szereplő áldozatok érezhettek, ha csak egy kicsit is, de én is átéreztem és higgyétek el, hogy ilyen kis adagban is piszok nyomasztó érzés tudott lenni. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy a könyv hatása alá kerüljek, amely nem hagyott nyugodni, olvasnom kellett, mert alattomos módon beférkőzött a mindennapi gondolataiba, pedig az író egyáltalán nem foglalkozott részletesen a haláltáborokban zajló szörnyűségekkel és a németek brutális fellépésével a zsidók ellen, és lehet, hogy paradox módon épp ez miatt lett a Gertruda esküje olyan erős és lenyűgöző könyv, melyet akár - vagy pont ez miatt - az iskolás korú  gyermekek figyelmébe is bátran ajánlanám.

A Gertruda esküje egy igaz történet, melyben Ram Oren a holokauszt két különböző történetét szövi lebilincselő módon össze, meghagyva az olvasónak azt a lehetőséget, hogy elmerengjen a szituációk véletlenszerűségén. A könyv életrajzi ihletésű, amely főként visszaemlékezésekből és korabeli dokumentumok és történelmi események részleteinek feltárását célzó kutatások alapján készült.

Michael Stolowitzky egy varsói zsidó család egyetlen gyermeke volt. Amikor kitört a háború az apja Párizsban tartózkodott egy üzleti úton, ahonnan már nem tudott visszamenni Lengyelországba, így a fiú édesanyja úgy döntött, hogy nélküle próbál meg elszökni a városból. Sajnos a családot ért egymást követő balszerencsés események sorozata után Michael egyedül marad a szerető és végletekig elkötelezett katolikus dajkájával Gertruda Babilinskával, aki a fiú édesanyjának a halálos ágyán esküt tett arra, hogy az élete hátralevő részében saját fiaként fogja felnevelni a gyermeket. Gertruda kitartásának és önfeláldozásának hála, rengeteg viszontagság és borzalom után végül sikerült a fiúval túlélniük a háborút és eljutniuk Izraelbe, annak ellenére, hogy számos embert próbáló kihívással kellett szembenézniük.


A másik történet Karl Rinkről szól, egy német férfiról, aki egy zsidó nőt vett feleségül. Amikor Karl elvesztette a munkáját lehetősége adódott, hogy csatlakozzon az SS-hez, amelynek kezdetben nagyon örült, hiszen így biztos keresete volt, amiből eltarthatta a családját. Karl bosszantóan naiv volt számomra ugyanis, soha nem gondolta volta, hogy a feleségét és a lányát bármi veszély is  fenyegetné Németországban ebben a viharos időben, úgyhogy mindig csak elhessegette Mira félelmeit a zsidók üldözésével kapcsolatban, és azzal győzködte, hogy biztos, hogy semmi bántódásuk nem esik, és hogy nyugodjon meg, mert a párt zsidóellenes ideológiája az ő agyába nem hatolhat be. Sajnos az előbbi állításában tévedett az utóbbihoz viszont tartotta magát és a háború ideje alatt végig segítette a zsidókat, annak ellenére, hogy a hadsereg ranglétráján egyre fentebb lépett.

A könyvben leírt valós események a szerző tényszerű írásának hála úgy peregtek a szemeim előtt, mintha egy dokumentumfilmet néztem volna, sok párbeszéddel és eredeti fényképekkel tarkítva, mely utóbbiak Stolowitzky saját gyűjteményéből származtak. Ennek köszönhetően a könyv könnyen olvasható volt, és aminek pedig kifejezetten örültem, hogy az író nem akart hatásvadász lenni, és ezzel sárba tiporni a háború kegyetlenségeit elszenvedő áldozatok emlékét. Ram Oren nem tesz mást, csak elmeséli ennek a pár embernek az igaz történetét, tényszerűen, minimális érzelem és mindenféle sallang nélkül és azt hiszem, hogy épp ez tette számomra oly különlegessé ezt a könyvet.

Ram Oren

Kiadó: Atlantic Press
Eredeti cím: Gertruda's Oath: A Child, a Promise, and a Heroic Escape During World War II
Fordította: Szántó András
Oldalszám: 352 


2012. dec. 16.

Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai


Elég volt ránéznem a könyv borítójára és rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való, igazi nőcis regény lesz, úgyhogy kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba. És bár a könyv kellemes élményt és kikapcsolódást nyújtott a számomra, igazából mégsem erre a történetre számítottam. Bevallom kissé csalódtam. Na de ne ugorjunk ennyire előre, kezdem inkább a legelején.

A történet középpontjában Phoebe egy harmincnégy éves egyedülálló nő áll, akinek azzal, hogy lehetősége adódott egy vintage ruhaboltot nyitni valóra vált egy régi álma. Sajnos az élete ettől még nem volt teljesen boldog, a barátnője tragikus elvesztése - ami miatt azóta is az akkori barátját hibáztatja - örök nyomott hagyott benne.

A ruhaüzlet megnyitása után pár nappal Phoebet egy idős francia hölgy keresi fel telefonon, aki néhány régi, még jó állapotban lévő ruháját kínálja fel neki eladásra. Phoebe meglátogatja a hölgyet és a ruhái között válogatva rátalált egy régi gyermek kabátkára, melyhez az idős hölgyet láthatóan fájó emlékek kötik. Rövid ismeretség után az idős hölgy úgy dönt, hogy megosztja a lánnyal a kabátka történetét, amely a II. világháborúba nyúlik vissza... mindeközben Phoebe életében két férfi is színre lép, és ott van még számára a kissé zűrös családja mellett az üzlet vezetésével járó problémák is.

Ceil Chapman - Vogue 1956
Nos, ebben a történetben nagy szerepet kaptak a ruhák - ami a címből ítélve nem is olyan meglepő -, melyek bemutatásáról és leírásáról szóló részeket be kell valljam, hogy őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam. Minden ruhának saját története volt és úgy éreztem, hogy ebben a könyvben minden ruha kincset ért. Itt most nem a szó szoros értelmében értem a kincset, bár úgy is igaz lenne, hanem inkább azokról az értékekről beszélek, amit ezek a ruhák a múltból hoztak magukkal. Ennek (és a régi borok és filmek felbukkanásának) köszönhetően hiába játszódott napjainkban a történet, egy leheletnyi "régmúlt" hangulat akaratlanul is megbújt a sorok között.

A történet hősnője Phoebe egy nyíltszívű és szorgalmas teremtés volt, akinek egyszerre két férfi is csapta a szelet. Igazából egyik sem volt szimpatikus a számomra, egyik miatt sem izgultam halálra magam, hogy ugyan melyiküknek sikerül majd elnyernie a lány szívét - pedig egy igazi romantikus könyvben, ugye illene egy ilyen férfinak lennie. Nos ennek hiányában bizony így kénytelen voltam a ruhák miatt aggódni, hogy legalább azoknak sikerüljön rátalálniuk méltó tulajdonosaikra, ami nem is volt számukra oly nehéz hiszen képesek voltak megbabonázni a vásárlókat.

De térjünk vissza a két nő, Phoebe és az idős hölgy Thérse történetére, mert igazából (és többek között) róluk illetve az ő drámájukról is szólt ez a regény. Nevezetesen arról, hogy hogyan osztotta meg ez a két nő egymással szomorú múltjuk fájó emlékeit, aminek a megbeszélésével és azok apró részleteinek tisztázásával akaratlanul is segítettek egymásnak megbékélni a tetteikkel és ebből adódóan megbocsátani maguknak.

A regény több szálon fut - véleményem szerint túl sokon is -, melyekben komoly szerepet szánt az írónő a vintage ruháknak, a régi borok és a fekete-fehér filmek iránti szeretetnek, a barátságnak, a szerelemnek, a holokausztnak, és egy régi kék kabát történetének. Hiányoltam egy erős vezérfonalat, amely mentén biztosan haladhattak volna az események. A felsorolt témák mind nagyon izgalmasak és érdekesek voltak, de talán ha az írónő nem egyszerre akarta volna mindezeket beleszuszakolni ebbe a történetébe, akkor szerintem sokkal élvezetesebb lehetett volna a könyv. Mindenesetre ha valaki egy igazi vérbeli és humoros chick-lit történetre számít - mint ahogyan azt én is tettem -, akkor azokat könnyen csalódás érheti. Ezért - most, hogy már ismerem a könyv történetét - én inkább azoknak ajánlom a Mesés ruhák kalandjait, akik nem szeretik a túl sok romantikát, szívesen olvasnak szívfacsaró történeteket.... no és persze a divat szerelmeseinek.

Isabel Wolff

Kiadó: Sanoma
Eredeti cím: A Vintage Affair
Fordította: Sánta Orsolya
Oldalszám: 432

2012. aug. 7.

Clara Sánchez: A láthatatlanok

"-Ők nem érzik bűnösnek magukat....Egyet sem ismertem közülük, aki valaha is megbánást tanúsított volna. Úgy gondolják, hogy egy megváltozott világ áldozatai, amely nem érti meg őket. A bűntudat teljes hiánya - tette hozzá lehorgasztott fejjel - sokukat megmentette... Felszabadultak, sikerült nagyon jól túlélniük. Egymás közt biztosan úgy viselkednek, mint a felsőbbrendű lények."

Már a megjelenésnél felfigyeltem erre a könyvre, csak az tartott vissza tőle, hogy féltem, nagyon fájdalmas lesz olvasnom. Azonban olyan sokan jó véleménnyel voltak róla, hogy engedtem a kísértésnek. És valóban, annak ellenére, hogy a történet végével nem voltam maximálisan elégedett, vétek lett volna kihagyni.

A regénynek két főszereplője van; Sandra, egy fiatal terhes nő, és Julián, egy 80 éves idős ember. Sandra egzisztenciális válságban van. Azért utazik nővére tengerparti házába, hogy megtalálja önmagát, hogy eldöntse, hogyan tovább az életben. Julián Buenos Airesből érkezik Costa de Solba  - és lehet, hogy ez most durván fog hangzani  -, azért hogy náci háborús bűnösökre vadásszon. E két ember sorsa idővel keresztezi egymást, olyan közös kalandba keverednek, amely egyikük számára sem veszélytelen.

Be kell valljam, öregek ide vagy oda, nekem a két szereplő közül az öregúr volt szimpatikusabb. Julián a II. világháború idején a mauthauseni haláltáborban raboskodott barátjával, Salvaval.  Szabadulásuk után ő, de főleg a barátja, a régi náci háborús bűnösök felkutatásának szentelte az életét. Egy nap Julián levelet kap Salvatól, melyben egy újságkivágást talált, egy idős norvég házaspárról. Mivel az egykori náci bűnösök legtöbbje Spanyolországba költözött, Salva kérése egyértelműen a még ott maradtak felkutatására irányult, és kéri Juliánt, hogy utazzon hozzá és legyen a segítségére a képen látható emberek leleplezésében.

Eközben Sandra egy tengerparti sétája során találkozik egy idős házaspárral, akikkel később olyan jó baráti viszonyba kerül, hogy hozzájuk költözik és fizetés fejében társaságuk lesz az öregeknek. Ezt a kezdeti idillt Julián szakítja meg, aki olyan információkat közöl a lánnyal a "kedves" norvég házaspárról, hogy Sandra komolyan kételkedni kezd, józan ítélőképességének a megbízhatóságában.

A regény segítségével visszamegyünk a II. világháború borzalmaiba, és akaratlanul is megérint bennünket a múlt. A történetet két szemszögből olvashatjuk, amit látszólag párhuzamosan mondanak el  a szereplők - Sandra és Julián. Beszámolóikban gyakran találkoztam átfedéssel, ugyan azokat az eseményeket két szemszögből is olvashattam, ami néhol kissé untatott, hiszen tűkön ülve vártam a történet végkifejletét.

Különösen szerettem és érdekesnek találtam a szereplő párosítást; egyrészt itt van egy öreg, háborúban edzett és szörnyű dolgokat átélt ember, akinek a horgonya  az elhunyt felesége és a remény, hogy végre elégtételt vehet a megkínzóin. Másrészt pedig itt van egy fiatal, harmincas nő, aki el sem tudja képzelni, azokat a borzalmak - velem együtt - ami a haláltáborokban történt. Sandra karaktere hihetetlen érzelmi metamorfózison ment keresztül. Csodáltam átalakulását, de ugyanakkor bosszantott is a kezdeti lusta, céltalan és felelőtlen viselkedése. Mindenesetre tény, hogy a vele történt események teljesen megváltoztatták a lány életét és személyiségét. A két szereplő, két világot képviselt; Sandra a fiatalságot és a vitalitást, Julián pedig a türelmet és a tapasztalatot. Sandra a jövőben, Julián pedig a múltban élt.

Sajnos hamar a könyv végére értem, voltak részek, ahol szinte alig bírtam letenni. Már túl jártam a felénél, amikor a barátnőmnek beszámoltam az eddig olvasottakról és mi tagadás mesélés közben azonnal libabőrös lettem. Mindezek ellenére mégis, miután becsuktam a regényt, hiányérzetem maradt, és kissé csalódott is voltam.... érzésem szerint a történet a végére szétesett.

Mindenesetre élmény volt olvasni ezt a könyvet, amit Clara Sanchez ennyire egyszerű és közvetlen stílusban írt meg. Érdekes regény volt, melynek célja - véleményem szerint - elsősorban az emlékezés.

"-És amit most csinálsz, azt miért csinálod? Miért jöttél ide?
- Barátságból és gyűlöletből - mondta, és bekötött kezével fölemelte a kávéscsészét. - A Salva barátomhoz fűződő barátság miatt jöttem, s az általad ismert szörnyek iránti gyűlöletből maradtam."

4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Lo que esconde tu nombre
Fordította: Dornbach Mária
Oldalszám: 364