Kathryn Taylor: Az örökös (Daringham Hall 1.)

A könyv hősnője Kate Huckley, egy csinos és fiatal állatorvosnő, aki Kelet-Anglia egy csendes kis falujában éli nyugodt életet, és nagyon jóban van a Daringham Hall birtok tulajdonosaival Camdenékkel, akik lányukként szeretik őt. Egy viharos nap azonban Kate egyik ismerősének házánál - akihez azért ment, hogy négylábú kedvencének orvosi segítséget nyújtson - egy idegen bukkant fel, aki súlyos sérüléseket szenvedett, de mivel a nagy viharban mindezt nem lehetett tisztán látni, így a lány betörőnek gondolta és egy bottal jól fejbe is vágta, melytől a szerencsétlen nemcsak az eszméletét, de az emlékezetét is elvesztette. Ám Kate hamar megbánja a dolgot és a házába fogadva ápolni kezdi a jóképű idegent, akibe hamarosan bele is szeret. És amikor ezek ketten már éppen kezdenének szépen összemelegedni kiderül, hogy a férfit Benedict Sterlingnek hívják, aki azért utazott New Yorkból Angliába, hogy bosszút álljon a Camden családon, amiért több mint húsz éve a vele várandós édesanyját egyik napról a másikra kidobták a házukból.

A történet egy nagyon hangulatos helyen, Anglia egy csendes kis falujában és egy bizonyos Daringham Hall birtokon játszódik, mely hely csodás kastélyát magam elé képzelve rögtön kicsit visszarepültem az időben, ami kellemes hangulattal töltött el. Az viszont már kevésbé volt kellemes, hogy ehhez a birtokhoz egy olyan angol nemesi család is tartozott - nevezetesen Camdenék -, akiknél aztán a törvénytelen gyerekektől kezdve az alkoholizmusig és a gyilkos hajlamú nagymamáig minden volt.

Szerettem a könyv főszereplőit, akiket már az első oldalaktól kezdve megkedveltem, hiába is volt Ben egy mogorva és érzelemmentes pasi, aki tele volt indulatokkal és gyűlölettel az anyját ért sérelmek miatt, mert mint kiderült alapjában véve - és egy jó nagy fejbekólintás után - ő egy nagyon is szerethető szinte már-már tökéletes férfi, aki bár nem tűri az ellentmondást, de hozzáértő kezekben mégis megszelídíthető. És ezek a kezek Kate-hez tartoztak, aki szintén egy roppant szimpatikus és nagyon őszinte ember volt, nem az a nyavalygós és rendkívül naiv lányka, akivel oly sok romantikus könyvben találkoztam már, hanem az a fajta, aki mindig két lábon áll a földön és reálisan tud gondolkodni. Ezért is küzdött oly erősen a férfi iránt táplált gyengéd érzelmei ellen - hiszen azt sem tudta, hogy kicsoda, hogy honnan jött, és hogy várja-e otthon valaki -, de mindhiába, mert olyan erős volt közöttük a vonzalom, hogy nem tudtak egymásnak ellenállni.
És amikor már minden olyan mesébe illően idilli volt, persze bekövetkezett az, amitől Kate a legjobban félt, Ben visszanyerte az emlékezetét, és más ember lett. Mindenkit elkezdett gyűlölni maga körül, akinek csak köze volt a Camden családhoz.

Nagyon tetszett, hogy a szereplők közötti románc hihető módon és lassan bontakozott ki, és hogy az író – hála az égnek - nem esett túlzásokba az érzéki pillanatok leírásánál. Azért pedig külön dicséret jár, hogy a könyv nemcsak egy egyszerű szerelmi történetről szólt, hanem a család összetartó erejéről, a szeretetről, a kitartásról és az elfogadásról is, ami igaz, hogy kissé rózsaszín köntösbe volt bújtatva, na de most őszintén, ki az a bolond, aki a borítóra nézve valami egészen másban reménykedik. Egyébként - a reménykedők megnyugtatása végett - az izgalom sem maradt ki a könyvből és családi titkokból és intrikákból sem volt hiány, bár az is igaz, hogy a cselekmény nem volt túlzottan fordulatos, mert hamar ki lehet találni a dolgokat, viszont abszolút izgalmas volt és a végén még pár könnycseppet is sikerült elmorzsolnom a meghatódottságtól, szóval részemről teljes volt a boldogság.

Összességében egy könnyed és szórakoztató, igényesen megírt regényhez volt szerencsém, mely a kezdeti félelmeim ellenére - melyben attól tartottam, hogy egy egyszerű Romana vagy Júlia történethez lesz majd hasonló - elég gyorsan lecsúszott. És mivel sem a fő és sem a mellékszereplő párocskák sorsa nem került lezárásra, és maradt még egy-két olyan elvarratlan szál is ami mindenképp magyarázatra szorul, izgatottan várom a következő rész megjelenését, melyet bízom benne, hogy mihamarabb – míg friss és ropogós az élmény – elhoz nekünk a kiadó. 

A sorozat részei:

1. Das Erbe ~ Az örökös
2. Die Entscheidung
3. Die Rückkehr



Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Das Erbe
Sorozat: Daringham Hall 
Fordította:Várnai Péter
Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

M. R. Carey: Kiéhezettek

A könyv főhős Melanie, egy látszólag normális és intelligens, 10 év körüli kislány, aki a többi társával együtt egy földalatti bunkerben él, ahol soha nem mehetnek ki a szabadba és a hét öt napján minden reggel leszíjazva és fegyveres kísérettel egy osztályba viszik őket, ahol mindenféle érdekes dolgokról (többek között a görög mitológiáról, mondákról és mítoszokról) tanulnak. Melanie Justineau tanárnő óráit szereti a legjobban, akiért szó szerint rajong, bár akkor még maga sem tudja, hogy ő jelenti számára a legnagyobb veszélyt. Hogy miért? Mert a távoli jövőben a világ összedől és egy csomó beteg ember rohangál benne, akiket egy gyorsan terjedő gombafertőzés betegített meg, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, és az így fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni. Melanie és a többi gyerek is megkapta ezt a fertőzést, azonban ők mégis képesek a tanulásra, a gondolkodásra és a kommunikációra, és még talán az emberek iránt érzett esztelen vágyuk kordába tartására is, mely reményt ad az orvosoknak a gyógymód felfedezésére. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával (pontosabban az agyuk felszeletelésével) sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.

Szerintem kifejezetten nehéz manapság olyan könyvet írni, ami egyszerre szórakoztatja, megdöbbenti és elgondolkodtatja az olvasót és most nem a paranormális, vámpíros (bár ez az állatfaj már erősen kihalóban van) és a BDSM témájú - ha az erotikus műfajt is figyelembe vesszük, és miért ne vennénk - könyvekre gondolok, hanem mondjuk a zombis, poszt-apokaliptikus, horror, thriller egyvelegekre. Mellyel kapcsolatban (csakis a zombik miatt) biztos sokaknak vaskos előítéleteik vannak – higgyétek el nekem sem lételemem a zombulás -, de ha például az adott könyv története nem agyatlan (hahaha) vagy pofátlanul egyszerű és hihetetlenül ostoba - ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy szórakoztató is legyen -, hanem mondjuk uram bocsá valamilyen drámáról, erkölcsi dilemmáról vagy társadalmi mondanivalóról szól, akkor semmi kifogásom ellene sőt, felettébb felpiszkálja a fantáziámat. És M. R. Carey könyve ebbe a kategóriába tartozik.

A történet öt karakterre – két nőre, két férfira és egy fiatal lányra - épül, akiket az útjuk során különböző célok hajtanak és más-más szemszögből nézik az eseményeket, más-más múlttal rendelkeznek, ami aztán hatással lesz a döntéseikre, de ami a legfontosabb - és amit a könyv elején még nem tudhatunk -, hogy az ő kezükben van az egész emberiség sorsa.

Carey szerintem fantasztikus munkát végzett a karakterek felépítése és kidolgozása terén. Melanie-t, aki bár egy szörnyeteg, közel sem egy gonosz és vérszomjas lényként ábrázolja a történetben, hanem egy nagyon tehetséges és szimpatikus, a világ dolgai iránt nyitott és kíváncsi, mély érzésekkel teli kislányként, akit végül is az tesz igazán egyedivé, hogy tisztában van azzal, hogy az ami, és ennek ellenére mégis mindvégig ember tud maradni. Míg Dr. Caldewlltet, aki a tudományt képviseli a regényben egy etikátlan és szörnyen szívtelen, lelkiismeret-furdalás nélküli borzalmas nőszemélynek festeti le, akit szerintem biztos, hogy senki nem fog a szívébe zárni, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a munkájára szükség van, annak fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az ő személyén keresztül vetődik fel a könyv súlyos erkölcsi dilemmája - elfogadható-e az, hogy a bunkerben lévő gyerekeket az orvosok kísérleti nyulakként kezeljék? -, melynek ellentétes nézőpontját Justineau tanárnő képviseli, aki miután idővel rájön, hogy Melanie mennyire szereti és imádja őt, a kislány elkötelezettjévé válik. Kettőjük között egy őszinte szeretetre és bizalomra épülő mély kapcsolat jön létre, melyben mindketten a legjobbat akarják egymásnak, és melyben mindketten feltétel nélkül szeretik egymást.
És itt van még nekünk Parks őrmester karaktere, akiről  csak annyit tudok mondani, hogy ha netalán egy reggel, a könyvhöz hasonló elcseszett zombis apokalipszisben találnám magam, akkor csakis egy olyan férfit szeretnék magam mellett tudni, mint amilyen ő volt. Imádtam érte.

Érdekes volt a könyv felépítése; az első fele Melanie-ról szólt, az ő álmairól, vágyairóll és a végtelen szeretetéről Justineau tanárnő iránt, majd hirtelen helyszínt váltottunk és egy sokkal akciódúsabb és zombikkal telibb menekülős részt kaptunk, ami mind stílusában és dinamikájában egészen más volt, mint az előző, mintha két külön könyvet olvastam volna, de mindezt mégsem éreztem zavarónak, érdekesnek találtam és maximálisan lekötötte a figyelmemet. 

Szóval tetszett a könyv, főleg a történet egyedisége miatt, ami rögtön megragadta a képzeletem, de legfőképp a szereplők miatt, akik annyira valódiak, igazi hús-vér emberek voltak, hogy mindegyikükkel, kivétel nélkül mindig együtt tudtam érezni. Talán a könyv végével voltak problémáim, túl gyorsnak éreztem a lezárást és nem minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, de ettől függetlenül mindenképp ajánlom olvasásra, még azoknak is, akiknek nem ez a legjobban bejáratott műfaja.  

A könyv megfilmesítéséről itt írtam korábban.

M. R. Carey

Kiadó: Kossuth

Eredeti cím: The Girl With All the Gifts

Sorozat: NEM Jepp

Fordította: Kisantal Tamás

Oldalszám: 456

Tovább olvasom...

Octave Mirbeau: Egy szobalány naplója

Octave Mirbeau Egy szobalány naplója című nagy botrányt keltő regénye először 1891-ben jelent meg folytatásokban egy párizsi lapban, majd pár évvel később, 1900-ban egy jelentősen átalakított második verzió formájában került ismét az olvasók kezébe, szóval nem egy mai gyerekről van szó, az már biztos.

A könyv, mint ahogy azt a címe is elárulja napló formájában íródott, melyben a leírt eseményeket egy szép és fiatal, ám kissé naiv szolgálólány, Célestine szemszögén keresztül követhetünk nyomon, aki bizony kendőzetlenül mesél a tucatnyi tisztes polgárcsaládnál töltött szolgálatának éveiről. Célestine gúnyosan és gyakran igen cinikusan írja le nekünk a munkaadóit, akik egytől egyig mind képmutató és hazug, vagy épp züllött, szadista és parázna emberek voltak, és úgy hiszem, hogy ezekkel a jelzőkkel tökéletesen ki is merítettem a könyvben fellelhető összes szereplő jellemét, beleértve a narrátorunkét is, aki bizony ez miatt egy cseppet sem került közel a szívemhez. Sőt! Egyszer kétszer még azon is elgondolkodtam, hogy a legrosszabb ellenségemnek sem kívánnék hozzá hasonló cselédet... Természetesen csak ha abban a korban élnék... És természetesen, ha a társadalmi ranglétra azon fokán állnék.

A könyv története nem túl bonyolult, Célestine Párizs után egy vidéki kis birtokon vállal munkát, ahol szép lassan rázódik bele a ház szokásaiba és a városka közösségi életébe. Itt ismerkedik meg Josephel, aki már több éve mindenesként szolgál szintén ugyanazon a birtokon, és aki iránt annak ellenére, hogy meglehetősen nyers és mogorva modorú férfi, és korban sem igazán hozzá illő mégis valami különös és megmagyarázhatatlan vonzalom kezd kialakulni benne.
A könyv Célestine ezen vidéki birtokon töltött mindennapjairól szól, az ő szívtelen asszonyáról és annak kéjsóvár férjéről, mely történetfolyamba néha beékelődik egy-egy a korábbi munkahelyeiről való visszaemlékezés, melyben minden lelkiismeret-furdalás nélkül a társadalmi felső osztály urait és asszonyait csupaszítja le és teregeti ki azok rejtett szennyeseit. De persze Célestine sem volt különb az általa megvetett és kinevetett gazdáinál, melynek ékes bizonyítékát is adta a könyv legvégén, úgyhogy ha kezdetben kicsit sajnáltam is őt a kiszolgáltatottsága miatt kár volt, mert nagyon jól tudott alkalmazkodni és idomulni az adott helyzethez és emberekhez.

Eleinte, ahogy olvastam a könyvet, egyáltalán nem tűnt fel, hogy napló formájában íródott, mert se dátum, se helyszín nem jelezte a váltást, egyszerűen csak mindig belecsöppentem Célestine egy-egy múltbéli történetébe, mely apróság kezdetben kissé zavart, de mire jobban belelovaltam volna magam e csekélyke kis problémába már a végére is értem a regénynek.

A kép a 2015-ös filmből való.

Célestine sorait olvasva sokszor elborzadtam azon, hogy abban az időben mennyire kihasználták és nem vették emberszámba a cselédeket. Úgy kezelték őket, mintha rabszolgák lettek volna és a létük egyetlen célja csakis a gazdáik mindennapi  igényeinek és szeszélyeinek a kielégítése lett volna. Egyébként egy kicsit sem csodálkozom, hogy anno nagy botrányt kavart ez a könyv, hiszen Mirbeau ezzel az írásával tulajdonképpen tükröt állított a kora társadalma elé, mellyel biztos sikerült sok 'tisztes' ember lelkébe gázolnia. Mindenesetre a könyvet olvasva bevallom nekem elment egy kis időre a kedvem az emberektől, semmi olyan szívmelengető momentuma nem volt a történetnek ami miatt megszerethettem volna, ennek ellenére mégis tetszett - érdekes volt és megbotránkoztató - és kíváncsian vártam, hogy vajon Célestine-nek a végén milyen sorsot szán majd az író.

Szóval összességében nem volt rossz könyv, tökéletes pár órás kikapcsolódást nyújtott és nem okozott csalódást - mondjuk nem is túl nagy elvárásokkal kezdtem bele – úgyhogy aki egy rövid és meglehetősen pikáns XIX. századi társadalmi szatírára vágyik, annak bátran ajánlom olvasásra.

Remegő kézzel gyorsan kinyitotta íróasztalát és kivett egy százfrankos bankjegyet.
- Adja oda neki ...gyorsan... gyorsan szegény fiúnak!
Nem bírtam elfojtani a vigyorgásom.
- Madame ma igen nagylelkű, és a szegényeinek szerencséje van. A 'szegény' szót szemtelenül hangsúlyoztam.
- De menjen már! - sürgetett a Madame, és alig bírt magával.
Mire visszajöttem, a Madame, ki nem volt valami rendszerető és holmiját gyakran szerteszét hagyta a szobában, ezt a levelet már apró darabokra tépte és a tűzbe dobta. 
Soha nem tudtam meg, hogy valójában ki volt ez a fickó, és nem is láttam viszont. De az bizonyos, hogy ettől a naptól kezdve a Madame nem állt öltözködés előtt meztelenül a tükör elé és nem kérdezte tőlem, mutogatva siralmas kebleit, hogy "elég kemények-e?"

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Le Journal d'une femme de chambre
Fordította: Pálföldy Margit
Oldalszám: 216

Tovább olvasom...

Jennifer Ashley: Lady Isabella botrányos házassága

Az úgy volt, hogy vizsgára készülve a finisbe érve, pihenésképpen leültem egy szelet sütikével a tévé elé, mondván, mindegy mi megy benne, csak ártson.  És hát ez így is történt, ugyanis épp valami hihetetlen izgalmas és szexi szappanopera kezdődött, amiben már a főcímében annyi kigombolt ingű és napbarnított Hose Armando rohangált, hogy meglepetésemben majd kiesett a kiskanál a kezemből és rögtön el is gondolkodtam azon, hogy vajon hány szerencsétlen(?) nő nézi ezeket a sorozatokat és élvezik annyira, hogy már egyetlen rész elmulasztása is komoly fizikai fájdalmat okozhat nekik. Igazából már a főcím és annak aláfestése kiverte nálam a biztosítékot, ami a későbbiekben csak fokozódott, amikor a főszereplő egy, ha nem két számmal kisebb ingben - amit csoda, hogy az a pár gomb, amit rendeltetésszerűen begombolva használt, stabilan tartott azon a guszta és izmosan kidolgozott napbarnított testén, szóval egy ilyen pasi rohangált a homokos tengerparton - olyan szűk naciban, hogy ha azt részletezném, tuti belepirulnék -, miközben természetesen pajkos és mindenképp sokat sejtető mosollyal kergette a kissé túlfestett és szűzies hősnőnket....

Na de lányok, mielőtt még itt menthetetlenül belehergelném magam a látottak ecsetelésébe, visszatérek inkább arra, amit ebből az egészből végül is ki akartam hámozni, miszerint egyszer csak azt vettem észre magamon, hogy hiába éreztem ezt az egész szappanoperás kifacsart világot rettentő mókásnak és abszurdnak, valahogy mégsem akaródzott felkelnem a kanapéról, hanem bizony a film végéig odaragadtam a tévé elé. Sőt! Tovább megyek. Még az is megfordult a fejemben, hogy megnézem, hogy mikor lesz a következő része eme páratlan sorozatnak, de szerencsére időbe észbe kaptam és próbáltam magamban elnyomni ezt a múló szeszélyt, miközben arra koncentráltam, hogy tulajdonképpen mindez csak az én megtépázott idegrendszerem megnyugtatására szolgáló természetes gyógymód egy fajtája, amit semmiképp nem szabad túlzásba vinni. Azonban ha mélyen magamba nézek, akkor bizony be kell látnom, hogy nem tudom és igazából nem is akarom meg- vagy letagadni a Paula és Paulinán nevelkedett énemet, ami  bizony néha előtör belőlem, és be kell valljam, hogy én ezt egy cseppet sem bánom, sőt mértéket tartva inkább még élvezem is azt. Ezt a kis kitérőt csak azon célból tettem, hogy legyen mire visszautalnom a későbbiekben, és ezennel most egy jól irányzott és mindenképp nőies kanyarral rátérnék végre Lady Isabellara és az ő skót párjának a történetére. 

Be kell valljam, hogy nem igazán rajongok a skót pasikról szóló történelmi romantikusokért (ezen a szoknyás dolgon valahogy nehezen tudom túltenni magam, én inkább a londoni bálokat és sétakocsikázásokat részesítem előnyben),  de persze egy nem épp nekem fekvő vizsga után, miután az agyam mindenféle szűrés nélkül bármit képes bekajálni (lásd fent említett szappanopera!), gondoltam itt az alkalom, hogy a már két hónapja elkezdett Ashley könyvet végre befejezzem.

Lady Isabella és Lord Mac Mackanzie három évnyi viharos és szenvedélyes házasság után külön váltak.  Mac, akkor egy züllött művész volt viharos hírnévvel, aki nem vetette meg az italt, de mentségére legyen mondva a nők tekintetében, mindig hű maradt a feleségéhez. Őszintén és szenvedélyesen szerették egymást, de Isabella nem bírta elviselni Mac kicsapongásait és gyermekük elvesztése után elérkezett arra a pontra, hogy tovább már nem bírta és elhagyta a férjét. Mac azóta megváltozott és jó útra tért, ezek után már minden csak Izabellán múlott.

…elhidegült férjének szépsége szíven ütötte. Mac skót szoknyát viselt, kopottat és festékfoltosat, deréktól felfelé pedig teljesen meztelen volt. A műterem hűvös levegőjének dacára felsőteste verejtéktől csillogott; bőre lebarnult a napfényes kontinensen töltött nyári hónapok alatt. Fejére cigány módra piros kendőt kötött, hogy védje haját a festéktől. Mindig is ez volt a szokása, hasított az emlék Isabellába. A kendő kiemelte Mac markáns arccsontját, vonzó vonásait. Még a durva és viseltes, festékpöttyös csizma is kedvesen ismerős volt Isabella számára.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ha én ez alapján magam elé képzelem Macet; kockás szoknya, piros fejkendő, csizma és más semmi, akkor olyan komolytalanná válik számomra a karaktere. Igazából az, hogy egy férfi kiltet visel, szó se róla igen hatásos, de én mégsem találom férfiasnak és vonzónak. (Kivételek persze ez alól is vannak, mint azt khm.. ez a kép is mutatja... )

De a legnagyobb problémám nem is ez volt a regénnyel, hanem maga az alapötlet, miszerint ebben a történetben nem két egymás számára ismeretlen ember szerelmének a kivirágzását láthattuk, hanem már egy kész kapcsolatot kaptunk, amit tulajdonképpen csak helyre kellett hozni, hiszen a vonzalom és a szerelem már adott volt. Az ilyen típusú történeteknél mindig eszembe jut, amit a nagyanyám mondogatott volt, és amire egyébként idővel én is rájöttem, hogy csak a töltött káposzta jó „felmelegítve”. Persze akadnak kivételek, mint azt Isabella és Mac története is mutatja, de számomra ezek a felmelegített kapcsolatok közel sem olyan izgalmasak és romantikusak, mintha például egy véletlen találkozás folytán kibontakozó szerelmi történetet olvasnék.
  

Az előző részhez hasonlóan itt is körülbelül a könyv felénél volt egy kis izgalom, aminek kifejezetten örültem, mivel ezáltal legalább egy minimális cselekménye is volt a történetnek, ami okot adott arra, hogy ne hagyjam ismételten félbe a könyvet. Az írónő szóhasználata is szimpatikusabb volt most, mint az előző könyvében az erotikus jelenetekkel pedig ismét oly bőkezűen bánt, hogy az már számomra túl sok volt... nem ok nélkül mondják, hogy a kevesebb, néha több.

Ami viszont feltűnt és amit már az első rész értékelésénél is említettem, hogy a Mackenzie fiúk nem épp angyalok. Míg Ian „őrült” volt, addig Mac egy alkoholista, bár ebbe a korszakába az írónő nem engedett betekintést az olvasó számára, amit bevallok kissé sajnálok, mivel szívesen olvastam volna pár fejeztet nem csak a jó útra tért, de a démonjaival küzdő Macről is.
Igazából úgy érzem, hogy nem sok értelme van tovább boncolgatni a regényt, hiszen szinte semmi nem történt benne (azon kívül, hogy Mac és Isabella ismét összemelegedett), ami miatt bevallom képtelen voltam megszeretni a történetet. A szereplők pedig hiába voltak oly romantikusak és szenvedélyesek, mégis teljesen hidegen hagytak.

Összességében, ha másra nem is, arra mindenképp jó volt ez a könyv, hogy újból megerősítést nyert nálam az a tény, hogy az erotika tekintetében a kissé visszafogottabb, a cselekményt illetően pedig mindenképp a mozgalmasabb és izgalmasabb irományokat részesítsem továbbra is előnyben.

Ettől függetlenül Cameron története már itt csücsül a polcomon és igen, igen, tudom, hogy mit írtam az előbb.... de úgy gondoltam, hogy ki tudja (?), lehet jól fog ez még jönni egy-egy agyzsibbasztó vizsga után.

Kiadó: Kossuth
Eredeti cím: Lady Isabella's Scandalous Marriage
Fordította: Megyeri Andrea
Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

A molyon figyeltem fel a könyvre, és mivel tetszett a fülszöveg, no meg a műfaját tekintve is történelmi romantikus, így a megjelenése után pár nappal már szaladtam is az újságoshoz, hogy megvásároljam magamnak. Kellemes meglepetésként ért, hogy a könyv ára egyáltalán nem volt horribilis összegű, és a méretét tekintve is olyan kicsi, hogy röhögve elfér egy női táskában, szóval már az első találkozásunk egy hatalmas pozitív élmény volt számomra, holott még ki sem nyitottam a regényt.

Szokásomtól eltérően most nem a történet rövid ismertetésével szeretném kezdeni az értékelésemet, hanem a szereplőkkel, akik tekintetében azt kell mondjam, hogy nem egy  szokványos szereplőgárdával volt dolgom. Ian és Beth egymásra találását egy olyan - nekem kezdetben kissé bizarr - köntösbe csomagolta az írónő, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, bevallom idegenkedtem is tőle kicsit, de türelmesen vártam, hogy a nem épp tökéletes főhős ellenére is magával ragadjon a történet, ami szerencsére a könyv végére meg is történt. Hogy miért volt számomra "furcsa" ez a könyv? Az 1880-as években kutatásaim szerint még ismeretlen volt az Asperger-szindróma, ami az autizmus egy gyengébb változata, ezért azokat az embereket, akiken e betegség jelei mutatkoztak, egyszerűen csak őrültnek titulálták és elmegyógyintézetbe zárták. Ezt tették főhősünkkel, Iannel is még gyerekkorában, mégpedig az apja jóváhagyásával. Nem tudom, hogy van e némi sejtésetek arról, hogy hogyan is „kezelték” ezeket a betegeket ebben az időben. Elektrosokk, fizikai bántalmazás, lelki terror….. szóval egy ilyen betegégben szenvedő és lelki sérülésekkel teli ember a főhősünk és nem egy, teszem fel pl. a Julia Quinn könyvekből ismert fergeteges humorral, és még a legmorcosabb matrónák szívét is meglágyító stílussal és kedvességgel megáldott férfi.
  

Igaz, hogy a történet Londonban
játszódik, de ezt a képet az izgalmas
skóciai tájról gondoltam csak
megmutatom nektek :P

No, de mielőtt elragadnának az indulatok, néhány szót ejtenék azért a könyv tartalmáról is. Főhősünk tehát Lord Ian Mackenzie, aki egyike a híres és tekintélyes skót család négy fiútestvérének, akik mindegyikénél van valami kis züm-züm - szerény véleményem szerint -, de ez Iannal a legszembetűnőbb. Ian, betegsége folytán mindig is félénk és félszeg volt, viszolygott a tömegtől, nem nézett az emberek szemébe beszélgetés közben és egyáltalán nem tudta értelmezni az érzelmeket. Ez az állapot az intézetben eltöltött évek után csak rosszabbodott. Állandó fejfájások gyötörték és rettegett attól, hogy egy dührohama következtében valakiben esetleg kárt tehet. Amikor Ian találkozik Bethel, minden megváltozik. Természetesen nem tud kigyógyulni a betegségéből, mert ilyen csodák azért nincsenek, továbbra is megmarad olyannak, amilyen, de Beth közelében sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzi magát. És persze az sem elhanyagolandó, hogy állandóan, és ezt értsétek úgy, hogy tényleg állandóan csak az asszony után vágyakozik szexuálisan, de erre még később visszatérek.
Szóval Ian végül is megszerzi magának a nőt, de a boldogságuk beteljesülését egy kotnyeles felügyelő próbálja már-már mániákusan megakadályozni, aki Iant minden áron rács mögött akarja tudni, mivel szent meggyőződése, hogy Ian az a gyilkos, aki öt évvel ezelőtt egy kurtizánt halálra késelt. Az egészben az a legizgalmasabb, hogy az olvasó sem lehet biztos Ian ártatlanságában, mivel különcségei miatt jogosan érezhetjük őt veszélyesnek. Ezért a nyomozós részek izgalmasak voltak a szerelmi szál pedig teljesen zökkenőmentes, melyben Iannek egyáltalán nem kellett megküzdenie Beth szemérmességével, de ezt - számomra is meglepő módon - felettébb üdítőnek találtam. Ami azonban kifejezetten zavart a könyvben (és fentebb már említettem is), hogy Ian semmi másra nem tudott gondolni Bethel kapcsolatban csakis a szexre. Illetve voltak részek, ahol olyan közönséges mondatok hagyták el a száját, mint például:

„Látni akarom pucéran, és csókolni akarom a cuniját.”  

"I want to see you bare, and I wish to kiss your cunny."

Hát nem mondom, jó kis kijózanító mondat volt ez az írónőtől, ami után persze rögtön kiestem a történetből és kissé meginogtam folytatás ügyileg is.
A fordító helyében én biztos nem ragaszkodtam volna ennyire a szó szerinti fordításhoz, sokkal finomabban és árnyaltabban fogalmaztam volna meg mindezt, gondolva az érzékenyebb lelkű női olvasókra is. Lehet, sokan most úgy gondolják, hogy meglehetősen prűd vagyok, de az az igazság, hogy a történelmi románcoknál sokkal jobban szeretem a visszafogottabb szenvedélyességet, mintsem a "szaftosabb" és nagy mennyiségben előforduló erotikus jeleneteket közönséges párbeszédekkel tarkítva. Mindenesetre az író nem követte tovább ezt a vonalat (hála az égnek), ugyan volt még néhány ilyen irányú eltévelyedése, de igazából ez volt szerintem mind közül a legsokkolóbb.

Összességében, és a vulgáris részektől eltekintve azért be kell valljam, hogy tetszett az írónő stílusa, maga a történet pedig nagyon szórakoztató és jól felépített volt. Úgy gondolom, hogy érdemes lesz odafigyelni a következő részekre is, melyben a többi Mackenzie fivért is megismerhetjük közelebbről. Gondolok itt a feleségétől elhidegült Machre, akiről majd a Lady Isabella botrányos házassága című rész fog szólni, illetve Cameronra, akiről csak annyit tudunk, hogy van egy fia és a felesége kétes körülmények között halt meg, és legutoljára hagytam a legizgalmasabbat, Hart-ot, akiről pedig az a hír járja, hogy a fulladásos szex nagy szakértője. Hú....

Jennifer Ashley

Kiadó: Kossuth Kiadó
Eredeti cím: The Madness of Lord Ian Mackenzie (Highland Pleasures 1.)

Fordította: Gálvölgyi Judith
Oldalszám: 273

Tovább olvasom...

Laini Taylor: Füst és csont leánya

Az év elején kezdett szállingózni a hír, hogy a Kossuth kiadó adja ki a tavalyi év egyik legjobb YA sikerkönyvét, a Füst és Csont leánya című regényt, ami műfaját tekintve fiataloknak szóló paranormális romantika, urban fantasy. A műfaj rajongója révén természetesen teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ez nálam kötelező olvasmány lesz.

Imádtam a fülszöveget, annak ellenére, hogy átkozottul klisésen hangzik;

„Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy angyal meg egy ördög egymásba szeretett. A történet nem végződött jól”

Hát mit mondja..... túl sok titkot nem árul el nekünk ez a kis nyúlfarknyi fülszöveg, de szerintem pont ez benne a jó, hogy a felfedezés izgalmát az olvasóra bízza.

A könyv egy kék hajú természetfeletti lények háborújába csöppenő fiatal lány kalandjait meséli el, aki maga sincs tisztában azzal, hogy ki is és mi is ő valójában, honnan jött és, hogy mi is az ő szerepe ebben a háborúban.

A 17 éves Karou kettős életet él: egyrészt egy képzőművészetet hallgató diák Prágában, másrészt pedig különleges megbízásokat teljesít egy nem emberi lénynek, egy kiméranak, aki a lány számára a családját jelenti.

Küldetései során különféle fogakat kell begyűjtenie, emberieket és állatiakat egyaránt a világ összes tájáról, ahova különböző ajtókon, portálokon keresztül jut. Az egyik küldetése során azonban találkozik egy angyallal, aki épp ennek a titokzatos fogkereskedelemnek akar véget vetni. A találkozásuk sorsdöntő lesz mindkettőjük számára.

El kell mondjam, hogy az írónő ezzel a történetével egy olyan fantáziavilágot nyitott meg előttem, amivel a mostani olvasmányim során nem igen találkoztam. Angyalok, démonok, különböző fenevadak tulajdonságaival felruházott félig ember, féli állat kimérák, szárnyas szeráfok, mágikus tetoválások, mindez egy fantasztikus mitológiai környezetben egy tiltott szerelemmel. Hát kérem röviden ez a történet eszenciája.

Karouval az író egyedi szereplőt teremtett. Titokzatos volt, erős, határozott, intelligens és bátor, ellenben nagyon magányos. Ő nem egy átlagos női főszereplő volt a történetben, hanem inkább egy személyiség. Akivaval kapcsolatban viszont már mások voltak az érzéseim, legalábbis a regény első harmadát illetően, mert ugye hozzá hasonló főhőssel már számtalanszor találkoztam paranormális romantikus regényeket olvasó pályafutásom alkalmával. A recept nagyon egyszerű: végy egy földöntúli szépségű, harcban edzett és tapasztalt főhőst, akinek lelke sivárságát egy, a múltjában átélt tragédia okozta. Ezzel eddig nem is lenne semmi problémám, hiszen ehhez a műfajhoz ilyen főhős dukál. De könyörgöm, ennek a mitikus angyalnak miért kell mosdóba járnia, gulyáslevest ennie, teaházban emberekkel bratyiznia és turistalátványosságként repkedve harcolnia? Mindezeket annyira illúziórombolónak és egyben nevetségesnek is éreztem, hogy bevallom; máig nem térek napirendre felette. Aminek viszont kifejezetten örültem, hogy végre egy olyan romantikus történettel volt dolgom, amiben nincs szerelmi háromszög. A könyvben volt egy rész, egy bál, ami emlékeim szerint a legszebb és legromantikusabb jelenet volt, amit mostanában olvastam. Néhány pillanatig igen erős „Rómeó és Júlia” feelengem is volt ezzel kapcsolatban, ami nekem nagyon tetszett.

A szerző nem csak a Karout és Akivat ruházta fel gazdagon belső és külső tulajdonságokkal, hanem a másodlagos szereplőket is. Zuzanat, aki Karou emberi barátnője volt, és aki a humorával és a bölcsességével sokat volt a lány segítségére, valamint Kénkőt, aki Karou apja volt, és aki nemcsak a lányának, de nekem is nagy meglepetést okozott a történet végére.

A cselekmény valóságban játszódó részével voltak némi problémáim, - a már fent említett mosdó, leves és nyilvános repkedés miatt -, azonban mivel mindezek nagy meglepetésemre Prágában játszódtak, sokat szépített a dolgon. Szerettem a város tornyairól, a hangulatos óvárosi utcáiról és a Károly hídról szóló leírásokat és az ott játszódó eseményeket, amik nagy hatással voltak rám, hiszen oly sokszor jártam már Prágában, hogy ez által, ha kicsit is, de a történet részese lehettem. Egyébként nagyon furcsa volt erről a városról olvasni egy ilyen fantasy könyvben, de határozottan élvezetes. Úgy érzem, ha ezek után Prágában járok biztos, hogy egész más szemmel fogom majd nézni a várost.

A regény világa csodálatos, a történet lebilincselő és összetett, a karakterek lenyűgözőek, a csaták látványosak és a szerelem szenvedélyes. A könyv tele van meglepetéssel és izgalommal, nem lehet előre tudni, hogy mi fog történni....... aztán egyszer csak összeáll a kép és mindennek értelme lesz. Az én ízlésemnek ugyan kissé sok volt benne a mitológia, de ennek ellenére kifejezetten felüdülés volt a farkasok és a vámpírok után egy ilyen regényt kézbe venni. 

Az írónő

Kiadó: Kossuth 

Eredeti cím: Daughter of Smoke & Bone

Fordította: Gálvölgyi Judit

Oldalszám: 394

Tovább olvasom...