Kate Morton: Titkok őrzője

Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai – Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből.

Bevallom, nekem eddig kimaradtak Morton könyvei. Mindig csak hezitáltam felettük, hogy vajon merjek-e megpróbálkozni velük vagy sem, mely dilemmámhoz bizony a kötetek terjedelme is nagymértékben hozzájárult. De így utólag már olyan balgának érzem magam ez miatt, mert ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ebből bizony szerelem lesz. És no lám, mire a végére értem igazam is lett.

1961-ben Laurel egy fa tetejéről - ahova a nyüzsgő családja elől bújt el egy kis időre álmodozni – véletlenül szemtanúja lesz annak, ahogy az édesanya azzal a késsel, amivel a család születésnapi tortáit szokták felvágni megöli a házuk ajtajában megjelenő idegen férfit. A rendőrségi kihallgatáson az akkor tizenhat éves Laurel mindent úgy mond el, ahogy azt a gyermeki szemével látni vélte – vagyis amikor az az idegen férfi, odasomfordált a házukhoz és a kisöccsét karjában tartó mamájára akart támadni, akkor az önvédelemből kénytelen volt megölni őt. Persze egy apró részletet elfelejtett megemlíteni a rendőröknek, mely szerint a férfi ismerte az édesanyját, ugyanis tisztán hallotta, amikor az ajtóban azt mondta neki, hogy helló Dorothy, rég nem találkoztunk. Szerencsére az események után nem sokkal az ügy lezárult és a család élete visszatért a rendes kerékvágásba – Laurelé azonban továbbra is zavaros maradt.

2011-ben Laurel immár egy ismert és körülrajongott színésznő, aki Londonban él. A család az édesanyjuk - aki már haldoklik - kilencvenedik születésnapjára ismét összejön a vidéki házukban, hogy együtt töltsék az utolsó napokat. Laurel pedig ekkor ismeri fel, hogy ez lesz az utolsó esélye arra, hogy válaszokat kapjon annak a bizonyos nyári napnak a történéseire, ezért kezdetben egyedül, majd később az öccse segítségével próbálja összerakosgatni anyja titokzatos múltjának apró darabkáit.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek egyszerre játszódnak a múlt és a jelen között, és ez a könyv pont ilyen volt, ugyanis a cselekményt két idősíkon követhetjük nyomon, melyben a jelenkori főhős Laurel nyomoz az édesanyja Dorothy múltja után és ennek köszönhetően ismerhetjük meg az édesanya II. világháború keretezte sorsát, melynek szerves részét képezte a szerelmével Jimmyvel és a barátnőjével Viviennel való kapcsolata. Ezt a három embert – Dorothyt, Jimmyt és Vivient – a véletlen hozta össze a háborús Londonban és bár mindhárman különbözőek voltak, az életük a sors különös fintorának köszönhetően mégis visszavonhatatlanul összefonódott.

Érdekes volt összerakni a sztorit, mely kezdetben nagyrészt csak Dorothyról szólt, így aztán úgy hittem, hogy végig az övé lesz majd a főszerep, és hogy persze végig szeretni is fogom majd őt - hiszen mégiscsak ő volt Laurel és testvérei szerető édesanyja -, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, ami egyébként lélegzetelállítóan kezdett besűrűsödni, sajnos úgy kezdett egyre unszimpatikusabbá válni a karaktere számomra, míg a másik két szereplőé – Jimmyé és Viviené - pedig egyre közelebb kerülni a szívemhez. Dorothy Londonba utazva szobalányként szolgált, nem volt semmije, de mindig is arra vágyott, hogy híres és gazdag legyen. Ennek érdekében szinte mindenre képes volt, még fotós barátjától Jimmytől is elidegenedett a célja elérése érdekében, ami a szememben elég visszatetszően hatott, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tudtam őt a szívembe zárni. Olvasás közben egyébként többször elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy olyan önző és mániákus nőből, mint amilyen Dorothy is volt, olyan szerető és gondos családanya váljon, mint azt a könyv elején és Laurel visszaemlékezéseiből megismertem. Ezért is próbáltam őt többször is mentegetni magamban azzal az indokkal, hogy biztos a háború volt az oka a tetteinek, hiszen köztudott, hogy akkoriban a szenvedélyek a félelem a fenyegetés és a különböző veszteségek miatt meglehetősen felerősödtek, de igazából az ő esetében nem nagyon hittem ebben.

… régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és helytelen… de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik – Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét – valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes dolgokhoz.

forrás

A cselekmény alakulását illetően bevallom, engem totál tévútra vezetett az író, a könyv végén lévő csavarral óriási meglepetést okozott a számomra, mely miatt újra kellett gondolnom az egész történetet, úgyhogy amikor becsuktam a könyvet úgy éreztem, hogy ez egy olyan nagyszerű, évtizedeken átívelő családregény volt, ami még sokáig ott fog motoszkálni a gondolataim között.

Nagyon örülök, hogy elolvastam Kate Morton ezen könyvét, mert ritkán találkozom olyan írással melynek a stílusa ennyire gördülékeny és olyan csodálatosan fülbemászó lett volna, mint amilyen ez volt. Az író olyan erős atmoszférát tudott teremteni, hogy a szereplői igazi hús-vér emberekként keltek életre előttem a lapokon, maga a történet pedig szinte lélegzett... Szóval imádtam olvasni ezt a regényt, mert remek kikapcsolódást nyújtó érzelmekkel teli olvasmány volt, úgyhogy azoknak, akik szeretik a családregényeket, az emberi lélek mélységeit boncolgató, sok szálon futó, titkokkal és izgalmakkal teli II. világháborús történeteket, azoknak bátran ajánlom.

Kate Morton

Ui.: Az írónőnek már több könyve is megjelent nálunk, melyek mindegyikét szeretném majd a polcomon tudni. 

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Secret Keeper
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 488

Tovább olvasom...

John O'Farrell: A férj, aki elfelejtette a feleségét

Azt hiszem, hogy a könyv címe volt az, ami legelőször megfogott; A férj, aki elfelejtette a feleségét. Milyen izgalmasan hangzik, nem igaz? Aztán a fülszöveget is elolvasva csak még tovább nőtt bennem a kíváncsiság a történet iránt, úgyhogy miután John O'Farrell regénye már premier plánban is a radaromon villogott, nem az volt a kérdés, hogy megveszem-e a könyvet, hanem az, hogy mikor tudok majd sort keríteni az elolvasására.

A történet nagyon érdekesen kezdődött. Voughan egy londoni metrón utazva eszmél rá arra, hogy nem tudja, hogy kicsoda, hogy miért van ott, hogy hova megy, és hogy honnan jön. Nem tudja, hogy vajon van-e felesége, gyermeke, barátja és állása. Semmi olyan irat nincs nála, amivel azonosítani tudná magát, így a neve a kora és a címe is mind-mind ismeretlenek számára. Sajnos a legrosszabb az egészben, hogy a kórházba kerülése után - ahol egy ritka amnéziás betegséggel diagnosztizálták -, még egy hét elteltével sem jelentette senki az eltűnését, melyből - megjegyzem jogosan - arra a következtetésre jutott, hogy a kutyának sem hiányzik. Aztán egy nap mégiscsak eszébe jut valami, a legjobb barátja telefonszáma. Gray egy meglehetősen faragatlan pasi, de Voughan megbízik benne, mert legbelül érzi, hogy rá mindig számíthat. A történetben Voughan újra felfedezi az élete elemeit, beleértve a gyönyörű feleségét és két csodás gyermekét, akiket az előző énje elutasított magától. Megtudja, hogy egy középiskolában történelem tanárként dolgozik, aki nem mellékesen a diákok szúrós beszólásainak állandó céltáblája, és hogy tulajdonképpen az egész élete félrecsúszott, mondhatni romokba hever. Voughanban elindul egy folyamat, melyben csatlakozik a régi életéhez, de azt nem úgy folytatja tovább, ahogy azt korábban tette, hanem megpróbál,sőt meg is tanul jobb apa, férj, tanár és ember lenni. Időközben ugyan eszébe jut néhány emlékkép, amik meglehetősen karcosak, de ezeket csak mint külső szemlélő és nem mint szereplő éli át újra. Röviden tehát Voughan egy teljesen új életbe kezd, azokkal az emberekkel, akik mindig is az élete részei voltak.

Igazság szerint van már vagy két hete, hogy befejeztem a könyvet, de sem akkor, sem most nem tudok többet írni róla annál, mint hogy annyira jó ugyan nem volt, mint vártam, de egynek mindenképp elment. Elszórakoztatott sőt mi több, többször meg is mosolyogtatott az író szuper humora és a mindig jó helyen és időben elsütött poénjai, de semmi több. Számomra hiányzott a regényből valami, valami plusz, amitől azt mondom, hogy ez a könyv nemcsak humoros volt, de tartalmas is. Sajnos a karaktereknek nem volt mélysége, a történetnek pedig mondanivalója, úgyhogy őszintén szólva én elég üresnek éreztem az egészet. O'Farrel írása tulajdonképpen egy vidám történet lenne, amely amellett, hogy könnyed volt és gyorsan is olvastatta magát, néhol megrendítő és szomorú is tudott lenni, de hiába, mert mindezek ellenére is számomra a vége unalmassá vált, mondhatni teljes érdektelenségbe fulladt.

John O’Farrell neve egyébként ismerős lehet a magyar olvasók számára, mivel már jelent meg korábban regénye Férfiasan tökéletes címmel az Athenaeum kiadó jóvoltából, de én ennek ellenére mégis csak ezzel a könyvével ismertem meg a nevét. És ha még nem említettem volna jó ha tudjátok, hogy O’Farrell igen komoly stand-upos múlttal rendelkezik, melyre kezdetben erényként, majd miután a stílusa és humora kellően lezsibbasztott már csak hátrányként tudtam tekinteni.

A külföldi borítók közül a legelső tetszik a legjobban, az nagyon ott van. A második is jó, de az összhatás valahogy mégsem nyerő. A többi meg szóra sem érdemes.

John O'Farrell

Kiadó:Cartaphilus
Eredeti cím: The Man Who Forgot His Wife
Fordította: Bárány Ferenc
Sorozat:-
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Lauren DeStefano: Hervadás - (Vegyészkert-trilógia #1)

A Hervadás az első könyve a Vegyészkert-trilógiának, amely egyben az írónő debütáló regénye is. A történet egy riasztó jövőt tár elénk, amely bemutatja, hogy mi lenne az emberiséggel, ha a tudomány bezavarna az élet természetes menetébe. Egy elrontott genetikai kísérletnek köszönhetően, melyben a tudósok a betegségektől és a haláltól akarták megszabadítani az emberiséget, ki tudja hogy hogy, s miként, de elszabadult egy vírus, melynek köszönhetően a következő generáció férfijai 25, míg a női csak 20 éves korukig élnek. Ennek köszönhetően, no és persze hogy a vérvonal is fent maradjon a gazdagabb családok fiai fiatal nőket vesznek feleségül vagy ha nem találnak megfelelőt, akkor Gyűjtőktől vásárolnak, akik minden lelkiismeret-furdalás nélkül rabolják és gyűjtik be a fiatal lányokat, hogy aztán áruba bocsájtsák őket.
 

Történetünk hősnőjével a tizenhat éves Rhine-nal is pont ez történt vagyis kényszerből egy 20 éves fiúhoz, Lindenhez kellett feleségül mennie, még másik két lánnyal egyetemben. Linden nem tud arról, hogy a feleségei nem önszántukból járultak az oltár elé, mivel erről a kis apróságról az apja - aki egyébként az egész házat, közte a fiát is az irányítása alatt tartotta - elfelejtette tájékoztatni. Vaughn, Linden apja egy első generációs különc tudós volt, aki eltökélten keresi a gyógymódot a fia számára. A házuk alagsorában végezi a titokzatos kísérleteit, de hogy miket pontosan, azt nem lehet tudni, de apró jelekből és utalásokból határozottan érezhető, hogy ő egy nagyon veszélyes és félelmetes ember.
Rhine szabadulni akar ebből a börtönből és úgy gondolja, hogy ha a bizalmába sikerül férkőznie a férjének, akkor nagyobb esélye lesz a menekülésre. Szökési tervéhez szövetségesre is talál egy szolgáló fiú Gabriel személyében, aki egy idő után nem csak a bizalmasa, de a szerelme is lesz.

Kezdem azzal, ami tetszett a könyvben. A borító. Igazán szépre és nagyon találóra sikeredett, valóban a történet lényegét fogta meg a tervező azzal, hogy kiemelte a kalitkába zárt madarat, a lány ujján lévő jegygyűrűt és a homokórát.

És most jöjjön, ami nem tetszett, ami tulajdonképpen maga a történet volt, vagyis az alapkoncepció. Pontosabban a semmitmondó információk, illetve azok teljes hiánya a génmanipulációról és a 3. világháború utáni eseményekről, hogy miért csak Észak-Amerika maradt talpon és hogy miért és hogyan került a többi kontinens víz alá. Az pedig egyszerűen sehogy nem fért a fejembe, hogy egy olyan társadalomban, amiben az első generáció néhány tagja még mindig boldog házasságban él, hogyan veheti ilyen hamar természetesnek a többnejűséget. Miért nem lázadt ellene senki, hiszen ezek a fiatalok nem ezt látták otthon, nem ilyen családban nőttek fel. Számomra ezek a dolgok teljességgel hihetetlen voltak, sőt, ha túlzásba akarnék esni, akkor azt mondanám, hogy mindez egy nagy baromság butaság volt. Igaz olvastam én már ehhez hasonló "csacskaságokat", amiknél az író szintén tojt a hitelességre vagy épp a háttértörténet részletes kidolgozására - melyek pontos megléte, valljuk be, hogy nem feltétlen alapkövetelménye e műfajnak -, de ezeknél a regényeknél ellenpontként mindig ott voltak a szereplők, a humor vagy a romantika, akik vagy amik elvitték a hátukon a cselekményt. De itt semmi nem volt. Se humor, se romantika (ami volt az egyszerűen szánalmas volt), a szereplőkről meg jobb nem is beszélni, mivel egyik sem nőtt közel a szívemhez, sőt, határozottan idegesítőnek éreztem őket. Linden volt a legrosszabb mind közül, annyira naiv és annyira unalmas volt, csak evett, aludt és szexelt miközben persze biztonságban érezte magát a kis birodalmában. Nem érzem magam prűdnek, de nem tudok elfogadni egy olyan kapcsolatot, amiben egy 20 éves srác többek között egy 13 éves lánnyal szexel…. és teherbe is ejti. A másik dolog, ami kiverte nálam a biztosítékot, hogy a regényben állítólag és a fülszöveg alapján is Rhine-t a férje őszintén szereti... Nos, elsőre nem tudtam, hogy ezen most sírjak vagy nevessek. Nem tudom, hogy kinek mit jelent a szerelem, de nekem a testi és lelki összhangot, az egy egyénért való rajongást, amit egy igazi monogám ösztön hajt és ez ugye a többnejűséggel szemben áll. Így, amíg Linden esténként minden feleségét meglátogatja egy kis entyempentyemre, senki ne próbálja nekem bemesélni, hogy ő szerelmes. De ezek a dolgok még mindig csak egy kis részét tették ki az elégedetlenségemnek. Van ebben a könyvben pedofília, poligámia és egy rettenetes ál-tudomány háttértörténet, amit meglehetősen nevetségesnek és kissé erőltetettnek éreztem.

A legérdekesebb a könyvben a történet sötét hangulata volt, amit a fiatalok jövőjének kilátástalansága miatt éreztem, illetve a feleségek egymáshoz való viszonya, ami miatt tulajdonképpen a bő két pontot kapta tőlem a regény. Meg voltam győződve arról, hogy ez a három nő majd foggal körömmel fog harcolni Lindenért, de meglepetésemre ők inkább összefogtak, persze voltak apró féltékenykedések, de a hármójuk kapcsolata túlnyomó részt nem a rivalizálásról szólt, hanem egy nagyon dinamikus, különleges és megható viszonyról.

Egyszóval, mint látjátok ez nem az én könyvem volt, pedig higgyétek el annyira szerettem volna és oly szép reményeket is fűztem hozzá, de sajnos árnyékra vetődtem vele. Ettől függetlenül senki kedvét nem akarom szegni, bátran olvassátok, lehet nektek nem okoz majd akkora csalódást, mint nekem.

Lauren DeStefano

A sorozat részei:

Katt a képre

1. Wither (The Chemical Garden #1) - Hervadás
2. The Seeds of Wither (The Chemical Garden #1.5) - Az első feleség (kiegészítő novella)
3. Fever (The Chemical Garden #2)
4. Sever (The Chemical Garden #3)

Kiadó: Cartaphilus

Eredeti cím: Wither

Fordította: Farkas Nóra

Oldalszám: 408

Tovább olvasom...

Rosamund Lupton: Drága Tess!

"Drága Tess!

Bármit megtennék azért, hogy veled lehessek most, ebben a percben, hogy foghassam a kezed, láthassam az arcodat és hallhassam a hangodat. Hogyan is pótolhatná egy levél a tapintást, a látást és a hallást – megannyi érzékelő receptort, optikai ideg és a rezgő dobhártyák ingereit? De hát korábban is elboldogultunk csupán a szavak közvetítésével, nem igaz?"

Beatrice egy fiatal sikeres angol nő, aki New Yorkban él a jegyesével együtt. Egy nap az édesanyja azzal a hírrel hívja fel telefonon, hogy a húga, Tess nyomtalanul eltűnt. Bee azonnal repülőre száll és Londonba utazik. Megérkezvén, édesanyjával együtt napokig bizonytalanságban vannak Tess hollétét illetően, míg egy nap megérkezik a szörnyű hír; Tesst holtan találták egy park mosdójában. Öngyilkos lett. A rendőrség lezártnak tekinti az ügyet.  Beatricet azonban kételyek gyötrik. Míg Tess barátai és még maga az édesanyja is beletörődni látszanak azokba a  nevetségesen egyszerű válaszokba, amiket a nyomozóktól kaptak Tess halálát illetően, addig Beatrice ragaszkodik ahhoz, hogy a rendőrség mélyebbre ásson az ügyben, és derítse ki Tess halálának valódi okát. Meggyőződése, hogy az ő életvidám húga, soha nem vetne véget önszántából az életének, már csak azért sem, mert a testvérük halála után megértette, hogy az életet nagy becsben kell tartani.

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet nem tudtam igazán, hogy mire is számítsak; krimire? vagy thrillerre? Igazából egyik kategóriába sem tudnám beskatulyázni a történetet, inkább mondanám egy visszaemlékezésnek, vagy emlékiratnak(?) mintsem oknyomozói írásnak, mivelhogy – és ez az egyik érdekessége a történetnek, (a másik a regény végén található, amitől  kis híján padlót fogtam) -  a könyv tulajdonképpen egy hosszú levél, amit Beatrice ír a halott húgának arról, hogy miután megérkezett Londonba hogyan kezdett kutatni utána. Hogyan ismerte meg az életét, hogyan költözött be a lakásába, hogyan kezdte élni az ő életét, hogyan ismerte meg a barátait és a szeretőjét, és végül hogyan jött rá a gyilkosa kilétére és annak indítékára.

Ez a „levél” nagyon bensőséges. A mindent elsöprő szeretet mellett, a szeretett lény elvesztése után érzett mély fájdalom és veszteség érzése szinte megállíthatatlanul árad a sorokból.  Ezeket az érzéseket az írónő olyan megfogalmazásban és olyan hozzáértéssel továbbítja az olvasó felé, hogy Beatrice gyásza és fájdalma bekúszott a bőröm alá. A szívemben és a lelkemben is éreztem azt. A regényben nagyon erősen nyilvánul meg a testvéri szeretet, és a testvérek közötti harmonikus lelki kapcsolat, valamint a fájdalom, a gyász és annak utóhatása. Szívbemarkolónak és megindítónak éreztem Beatrice és az édesanyja közötti kapcsolat fejlődését. Tess halála visszaemlékezésre késztette Beatricet, eszébe juttatta a gyermekkor emlékeit, érzéseit, melynek köszönhetően ismét az édesanyjára talált.

Tagadhatatlan, hogy Tess erőszakos halála és annak oka visszavonhatatlanul rányomta nyomasztó és hátborzongató bélyegét a történetre, de véleményem szerint a regény ereje az emberi kapcsolatok ábrázolásában rejlett.

Ez a könyv Rosamund Lupton első regénye, úgyhogy le a kalappal előtte. Annyira jó könyv volt, hogy szinte észrevétlenül fogytak az ujjaim alatt az oldalak. A szereplők részletgazdag és megérthető ábrázolásával, valamint a történet hátborzongató és nyugtalanító atmoszférájával teljesen levett a lábamról.

Rosamund Lupton

5/5

Kiadó: Cartaphilus

Eredeti cím: Sister

Fordította: Varsányi Anna

Oldalszám: 368

Tovább olvasom...