Charles Belfoure: A párizsi építész

Azt vettem észre, hogy mostanában egyre több könyv szól a náci korszakról, a történelem eme legembertelenebb időszakáról. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy eddig nem készült volna már számos írás és film erről a témáról, de a tavaly olvasott Asszonyok városa - mely igen nagy hatással volt rám - és most ez a könyv is valahogy más volt. Talán, mert mindkét esetben a történet középpontjában hétköznapi emberek és azok küzdelmei álltak, mely által sokkal kalandosabb, ember közelibb, és sokrétűbb módon nyerhettem betekintést a történelem e szeletébe - ki tudja - a lényeg, hogy mindkét könyv olvasását roppant mód élveztem és örülök, hogy rájuk találtam.

1942-ben járunk a német megszállás alatt álló Párizsban. Főszereplőnk egy igen tehetséges párizsi építész Lucien Bernard, akinek a karrierjét a háború kettétörte, ezért is örült nagyon, amikor egy gazdag gyártulajdonos munkát ajánlott neki. Manet azzal bízta meg Lucient, hogy az egyik lakásába egy zsidó ember számára olyan titkos rejtekhelyet tervezzen, amit még a legelszántabb német katonák sem tudnak megtalálni. Lucien első reakciója a megbízás elutasítása volt, mivel ő soha nem szimpatizál a zsidókkal - antiszemita környezetben nevelkedett - így nem sokat törődött a sorsukkal, mindig is csak az érdekelte, hogy a saját bőrét mentse. De amikor Manet annyi pénzt, és több olyan gyárépület - melyekben nem mellesleg a honfitársaik legyilkolását szolgáló hadianyagok termelése folyt -, megtervezésének a lehetőségét kínálta fel a számára, beadta a derekát. És bár kezdetben csak egy búvóhely tervezésébe egyezett bele, később azt mégis egy újabb követte, majd még egy és még egy...

Eleinte Lucien élvezte a kihívást, hogy túljárhat a nácik eszén, mivelhogy a mérhetetlen becsvágyának hála a megbízásaiban ő nem az emberek megmentésének a lehetőségét látta, hanem a tervezés művészetét. A zsidókat sújtó gyűlöletet és brutalitást azonban egy szörnyű tragédia után mégsem tudta figyelmen kívül hagyni és egyre személyesebbé kezdett válni számára a játszma. Nem tagadom, volt egy két olyan rész a könyvben, ami megdolgozta a lelkem, úgyhogy szívből drukkoltam Luciennek, hogy a tehetségét felhasználva minél több borsot tudjon törni a németek orra alá, de Lucien nem volt hős, még kevésbé filantróp, aki kiáll az elnyomottakért. Ő csak egyszerűen túl akart élni és házakat, gyárakat tervezve nagyokat akart alkotni, amiért én roppant mérges voltam rá, a gyávaságától pedig kifejezetten undorodtam. De aztán amikor a saját árnyékát átlépve megtörtént nála a pálfordulás, kicsit csitultak bennem ezek az érzelmek, de igazából soha nem múltak el.
És, ha már a szeret nem szeret kérdésnél tartunk, akkor furcsa mód egyik szereplő sem került közel a szívemhez - pedig volt ám belőlük bőven, nem volt okom panaszra -, melynek valószínűleg az lehetett az oka, hogy többnyire sztereotip módon bemutatott karakterekről volt szó, ami persze a legegyszerűbb és leggyorsabb módja annak, hogy a szerző bemutassa a szereplői jellemét, de én inkább jobban szeretem az összetettebb és árnyaltabb típusú emberábrázolást.

Az író egyébként számos olyan csavarral és konfliktussal tűzdelte meg a történetet, melynek hatására nemcsak, hogy folyamatosan nőtt bennem a feszültség, de több helyen majd kiugrott a szívem a helyéről. Ott volt például Lucien új alkalmazottja, akinek a nagybátyja a Gestapo egyik fejese volt, és amiről Luciennek mindvégig sejtelme sem volt. Mint ahogy arról sem, hogy ez a fiú véletlenül rábukkant az egyik olyan rajzára, amin egy titkos rejtekhely tervei voltak és elkezdte követni őt - na ekkor jött rám igazán a nehéz légzés. Meg az Adele-ügynél, amikor Lucien szeretője -, aki egyébként a német tiszteket sem vetette meg - a náci partnerétől pont azt a házat kapta ajándékba, ahova Lucien rejtekhelyet tervezett, amire egy véletlen folytán rá is bukkantak. Vagy, amikor Lucient elkapták az ellenállás emberei és felszólították, hogy azonnal hagyja abba a németek haderejét erősítő gyárak tervezését - amivel egyébként már bőven átlépte a kollaboráció határát - és döntse el végre, hogy melyik oldalon áll.

Szóval izgalomból aztán tényleg nem volt hiány a kötetben, tetszett, hogy egészen a történet végéig a feszültség kellő mértékben volt adagolva, ami a könyv érdekes sztorijával nagyon jó elegyet alkotott - igaz a megvalósítással és a végével voltak némi problémáim, de ezeken hamar túl tudtam lépni, mert ez a könyv is azok közé a könyvek közé tartozik, melyeket gyorsan, szinte egyszerre el lehet olvasni, és bár az Asszonyok városához nem ért fel, mégis izgalmas kikapcsolódást nyújtott a számomra, úgyhogy akiket ez a korszak és ez a téma egy kicsit is érdekel, azoknak bátran ajánlom.

Charles Belfoure

A könyv egyébként félig valós eseményeken alapul, ugyanis Eredetileg I. Erzsébet korában egy bizonyos Nicolas Owen - aki egy jezsuita laikus testvér volt - „paplyukaknak” nevezett rejtekhelyeket épített a nemesi udvarházakban az üldözött katolikus papok számára. Sajnos Owent végül elfogták, és halálra kínozták – a katolikus egyház azóta is a hit nagy mártírjai közt tartja számon.


Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Paris Architect

Fordította: Getto Katalin

Oldalszám: 416

Tovább olvasom...

David R. Gillham: Asszonyok városa

Vannak könyvek, amik már az első pár oldal után el tudnak varázsolni, amikről azonnal tudom, hogy nekem valók lesznek és hogy végig szeretni fogom őket. És vannak olyan könyvek, amik lassan fognak meg maguknak, olyanok, melyeket az elolvasásuk után több nap múlva is csak nehezen tudok elfelejteni, annyira megérintenek, annyira belém ivódnak. Persze az is igaz, hogy ez utóbbi könyvek igen ritkák, de ha egyszer egy ilyen a kezembe kerül, akkor az fantasztikus érzés tud lenni. És Az asszonyok városa pont ilyen könyv volt a számomra. Amikor elkezdtem olvasni, akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nagy hatással lesz majd rám. Lassú szerelem volt, de mire a végére értem már biztosan tudtam, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányában volt részem.

A történet főszereplője a gyorsíróként dolgozó szőke szépség Sigrid, aki a kibírhatatlan anyósával él együtt egy berlini bérházban, miközben a férje Kaspar a keleti fronton teljesít szolgálatot. 1943-ban, amikor a történet kezdődik Berlint lassan megfojtja a háború és a pusztulás enyészete. Az emberek éheznek, a várost éjszakánként légitámadások érik, Berlin tele van félelemmel, besúgókkal, akik nem sokat teketóriáznak, ha valakit a hazafiatlan viselkedése miatt a Gestapónak kell átadni.

Sigrid kívülről egy kötelességtudó, sorsába belenyugvó és megbízható német katona feleségének látszik, de a felszín alatt igazából ő egy szenvedélyes, bátor és önzetlen nő. Egy olyan nő, aki a szeretőjéről ábrándozik, arról a férfiról, akit a háborús káoszban szem elöl tévesztett, s aki zsidó volt.  És nemcsak ez az egyetlen titka Sigridnek. Egy nap, amikor a moziban ül egy fiatal lány ragadja meg a karját és a segítségéért könyörög, Sigrid pedig segít neki és ezzel meghozza az első olyan veszélyes döntését - majd később a többit is -, ami kiszakítja őt az addig élt egyhangú és zsibbasztó életéből és egy egészen más világba sodorja őt. Nem telik el kis idő és már a Gestapó elől kell menekülnie miközben egy olyan föld alatti mozgalom tevékenységébe csöppen, akik nemcsak menedéket adnak a zsidóknak, de segítenek is nekik elmenekülni az országból. És míg Sigrid férje az orosz fronton harcol, addig ő egyre mélyebbre süllyed egy olyan világba, ahol a bizalom nehezen megszerezhető árucikk és ahol a jó és a rossz között nagyon vékony határ húzódik.

Igazából nem rajongok a világháborús könyvekért, nem szoktam kifejezetten keresni őket. Hogy miért nem? Mert – bevallom férfiasan - félek tőlük. Félek, hogy túlságosan elszomorítanak és fejbe kólintanak, és mert tapasztalatból tudom, hogy mindig biztos kézzel tudnak kibillenteni a nyugodt lelkiállapotomból. Mindezek ellenére mégis szükségét érzem annak, hogy ilyen könyveket is olvassak, mert ezek azok a történetek, amelyek ténylegesen fel tudnak rázni és arcul tudnak csapni és pont ez teszi őket értékessé a számomra. David R. Gillham regényét lenyűgözőnek éreztem, a történet valamennyi szereplőjét megszerettem, akik mindegyikét valódi hús-vér embernek képzeltem. Mind közül persze Sigrid alakja lett felejthetetlen a számomra, mivel az ő szemén keresztül láthattam azt, hogy milyen is volt a nőknek a háború idején Berlinbe élniük, hogy mik voltak azok az erkölcsi kihívások és mindennapi problémák, amiken keresztül kellett menniük azért, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük fölött egyszóval azért, hogy túléljenek.

A könyv lassan, de biztosan varázsolt el és szippantott magába. Gillham írásának hála az események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben és teljesen úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna a szereplőkkel a történet kellős közepén. Tisztán hallottam a szirénák éles hangját és az alacsonyan repülő bombázók zaját. A lelkemben éreztem a mindennapok nehézségeit, de legfőképp azt a félelmet, amit az emberek akkor éltek át, amikor meghallották a Gestapó nevét. Őszintén izgultam és féltettem Sigridet, persze volt, hogy elítéltem egy-két döntése miatt, de ennek ellenére mégiscsak csodálni tudtam őt a bátorsága és az önzetlensége miatt. Természetesen a könyv végén én is feltettem magamnak az egész történeten átívelő kérdést, hogy vajon mit tettem volna én Sigrid helyébe. Segítettem volna annak a szerencsétlen lánynak vagy elutasítottam volna őt?
Őszintén?
Fogalmam sincs. Fotelból könyvvel a kezemben könnyű okosnak lennem. Abban a helyzetben és környezetben viszont, amiben Sigrid élt, bele sem tudok gondolni.

Az Asszonyok városa egy olyan sötét hangulatú romantikus történet, amely tele van izgalommal, rejtélyekkel és rengeteg váratlan fordulattal, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy senkinek sem fog ez a könyv csalódást okozni. Nálam egyértelműen kedvenc lett, így mindenkinek csak ajánlani tudom. 

A magyar borítóval meg vagyok elégedve, nagyon tetszik, de ez a két külföldi sem kutya. Nem is tudom, ha választanom kéne e három közül, melyik mellett döntenék.

David R. Gillham

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: City of Women

Fordította: Barta Judit

Oldalszám:424

Tovább olvasom...

David Benioff: Tolvajok tele

Ahhoz képest, hogy mennyi könyvet olvasok, meglepően kevés kedvencet avatok. Hogy miért? Ki tudja. Talán a könyvek számával együtt nőttek az elvárásaim is velük kapcsolatba. A Tolvajok telénél viszont már az elejétől fogva tudtam, hogy be fog állni a sorba.

A könyv elején Daviddel, vagyis nagy valószínűséggel magával az íróval találkozhatunk, aki egy Los Angeles-i székhelyű forgatókönyvíró, és aki ahelyett, hogy a saját önéletrajzát írta volna meg bemutatkozásként egy szaklap számára, inkább az orosz nagyapja második világháborús emlékeit vetette papírra, amit sokkal izgalmasabbnak gondolt, mint a saját unalmas életét.

„Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történetét… mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet.” Így kezdődik az a megható történet, amiben két fiatalember az ostromgyűrűvel körülvett Leningrádban azt az abszurd feladatot kapta életükért cserébe, hogy találjanak az éhező városban tizenkét darab tojást.  

1942 szilveszter éjszakáján egy megfagyott német ejtőernyős esett le az égből Leningrád utcájára. Az akkor 17 éves Lev Benyov barátaival együtt, abban a reményben kutatták át a kijárási tilalom ideje alatt a halott katonát, hogy hátha találnak nála valami enni vagy innivalót, vagy esetleg dugi csokit.  Mindez azonban balul sült el, mivel Levet  fosztogatás vádjával elfogták (a barátainak sikerült elmenekülniük), és Leningrád leghíresebb börtönébe zárták, ahol a kivégzését várva ismerkedett meg történetünk másik főszereplőjével, a jóképű és fiatal dezertőrrel, Koljával.

Lev meg volt győződve arról, hogy halál vár rájuk, azonban csodával határos módon, és egy elképesztő ajánlatnak köszönhetően - amit a Belbizottság nagy hatalmú ezredesétől kaptak - lehetőségük adódott a megmenekülésre. A feladat, teljesen abszurd volt. Egy tucat tojást kellett szerezniük öt napon belül az ezredes lányának az esküvőjére. Higgyétek el, hogy a sivatagban könnyebb lett volna vizet találni, mint ebben az időben Leningrádban tojást. A város lakói elképzelhetetlen mértékben nélkülöztek és éheztek. De a két fiúnak nem volt más választása, mint nyakukba venni a várost, sőt még az ellenséges vonalakon túlra is eljutni, csak hogy megszerezzék azt a francos egy tucat tojást.

Lev Benyov egy intelligens, állandóan kételkedő, vézna és alacsony zsidó tinédzser volt, egy lelkes hazafi, tele hősi álmokkal. Kolja pedig egy féktelen és bombasztikus figura, jóképű és vidám, kedves és bosszantóan optimista, egy dinamó, egy zseniális manipulátor… (több magasztaló hasonlat most nem jut az eszembe róla), egyszóval minden, ami Lev nem.

Lev kezdetben gyűlölte Kolját, aki állandóan ugratta őt a zsidósága vagy épp a szüzessége miatt. Mégis, az együtt átélt katasztrófák zűrzavarában; amikor német hullák potyogtak az égből és kannibálok darált emberhúsból készült kolbászokat árultak (amibe őket is majdnem beledarálták), amikor bérházak omlottak össze körülöttük, kutyákból bombák lettek, megfagyott katonákból pedig jelzőtáblák, amikor csak egy sakkjátszmától függött az életük, és halálosan éhesek és fáradtak voltak... nos akkor a szűzi zsidó, és az ő kozák ellentéte között egy mély és őszinte barátság alakult ki.

A szereplőkön kívül a könyv fanyar humoráért és a kiszámíthatatlanságáért is teljesen odavoltam. Mindig, amikor már azt hittem, hogy itt a vég, és a két barát ebből a slamasztikából már biztos, hogy nem fog ép bőrrel kijutni, akkor jött valami csoda, ami ugyan megmentette őket, de csak azért, hogy egy újabb és még veszélyesebb helyzetbe sodródjanak. A könyv hangulata magával ragadó volt, a cselekménye pedig lendületes, izgalmas, megdöbbentő és abszurd. Elképesztően izgalmas módon tudta szőni az író a szálakat. Kolja karaktere pedig pff...ő volt az, akinek az optimizmusa és a töretlen jókedve életet és színt vitt a történet borzalmaiba. Az ő beszólásai és akasztófahumora volt az, ami mindig porrá tudta zúzni bennem a feszültséget, amit a sok brutalitás és a horrorisztikus jelenetek miatt éreztem. Nem mondom, hogy rajongok a háborús könyvekért, de ez a regény teljesen levett a lábamról. És micsoda figyelmesség David Benioff részéről, hogy a romantikára éhes olvasóknak is kedvezett, amikor egy kis szerelmet is csöppentett a történetbe. (Persze csak annyit, hogy azt még egy vérbeli antiromantikus is meg bírja emészteni.)

Egyszóval szívből ajánlom mindenkinek a Tolvajok telét, ami nem csak a háború borzalmairól szólt, hanem egy fiú férfivá válásáról, a barátságról, a túlélésért való küzdelemről, a törékeny életről, no és persze az emberi aljasság határtalanságáról.

Végezetül még annyit, hogy a borító kezdetben nekem nem igazán tetszett. Jellegtelennek és unalmasnak találtam, azonban a könyv végére érve azt kell mondjam, hogy ennél jobbat, el sem tudnék képzelni hozzá.

David Benioff

Ui.: Lehet elcsépelten hangzani, de ez a történet valóban filmvászonra kívánkozik, és mivel David Benioff forgatókönyvírói tapasztalata nyilvánvaló, ezért szerintem nem is kell olyan sokat várnunk rá.

Kiadó: Fumax
Eredeti cím: City Of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Oldalszám: 280

Nyereményjáték

A Fumax kiadó által felajánlott két Tolvajok tele példány közül tiéd lehet az egyik, hogyha velünk játszol. A szokásos lájkolásokon túl egy kis vadászatra hívunk titeket. A könyv kulcsfontosságú eleme a tojás és a Húsvét is közeleg, így egy tojáskereső játékot találtunk ki számotokra. Minden egyes állomáson “elrejtettünk” egy tojást (valamelyik szó a tojás linkjére mutat), benne egy szóval. Keresd meg mind a nyolc tojást a benne lévő szavakkal és tedd össze azokat a megfelelő sorrendben! A könyvből egy idézetet fogsz kapni a szavak összerakása után. Ezt az idézetet kérjük, hogy írd be a rafflecopter dobozba. Ügyelj az írásjelekre is!

A postázás csak Magyarország területére érvényes!


a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

A Fumax Kiadó jóvoltából márciusban jelent meg David Benioff Tolvajok tele című könyve. A Blogturné Klub 8 blogger segítségével, március 31. és április 7. között mutatja be nektek Lev és Kolja izgalmas és lehetetlen küldetését a háborúban álló Oroszország havas tájain értékelések, vélemények és extrák segítségével. Kövesd az állomásokat napról-napra, ismerkedj meg ezzel a különleges történettel és legyen Tiéd a hamarosan megjelenő könyv egyike!

03.31. Bibliotheca Fummie
04.01. Nem harap a...
04.02. Deszy Könyvesblog
04.03. Zakkant Olvas
04.04. Kelly & Lupi Olvas
04.05. Szilvamag Olvas
04.06. Roni Olvas
04.07. Könyvszeretet

Tovább olvasom...

Clara Sánchez: A láthatatlanok

"-Ők nem érzik bűnösnek magukat....Egyet sem ismertem közülük, aki valaha is megbánást tanúsított volna. Úgy gondolják, hogy egy megváltozott világ áldozatai, amely nem érti meg őket. A bűntudat teljes hiánya - tette hozzá lehorgasztott fejjel - sokukat megmentette... Felszabadultak, sikerült nagyon jól túlélniük. Egymás közt biztosan úgy viselkednek, mint a felsőbbrendű lények."

Már a megjelenésnél felfigyeltem erre a könyvre, csak az tartott vissza tőle, hogy féltem, nagyon fájdalmas lesz olvasnom. Azonban olyan sokan jó véleménnyel voltak róla, hogy engedtem a kísértésnek. És valóban, annak ellenére, hogy a történet végével nem voltam maximálisan elégedett, vétek lett volna kihagyni.

A regénynek két főszereplője van; Sandra, egy fiatal terhes nő, és Julián, egy 80 éves idős ember. Sandra egzisztenciális válságban van. Azért utazik nővére tengerparti házába, hogy megtalálja önmagát, hogy eldöntse, hogyan tovább az életben. Julián Buenos Airesből érkezik Costa de Solba  - és lehet, hogy ez most durván fog hangzani  -, azért hogy náci háborús bűnösökre vadásszon. E két ember sorsa idővel keresztezi egymást, olyan közös kalandba keverednek, amely egyikük számára sem veszélytelen.

Be kell valljam, öregek ide vagy oda, nekem a két szereplő közül az öregúr volt szimpatikusabb. Julián a II. világháború idején a mauthauseni haláltáborban raboskodott barátjával, Salvaval.  Szabadulásuk után ő, de főleg a barátja, a régi náci háborús bűnösök felkutatásának szentelte az életét. Egy nap Julián levelet kap Salvatól, melyben egy újságkivágást talált, egy idős norvég házaspárról. Mivel az egykori náci bűnösök legtöbbje Spanyolországba költözött, Salva kérése egyértelműen a még ott maradtak felkutatására irányult, és kéri Juliánt, hogy utazzon hozzá és legyen a segítségére a képen látható emberek leleplezésében.

Eközben Sandra egy tengerparti sétája során találkozik egy idős házaspárral, akikkel később olyan jó baráti viszonyba kerül, hogy hozzájuk költözik és fizetés fejében társaságuk lesz az öregeknek. Ezt a kezdeti idillt Julián szakítja meg, aki olyan információkat közöl a lánnyal a "kedves" norvég házaspárról, hogy Sandra komolyan kételkedni kezd, józan ítélőképességének a megbízhatóságában.

A regény segítségével visszamegyünk a II. világháború borzalmaiba, és akaratlanul is megérint bennünket a múlt. A történetet két szemszögből olvashatjuk, amit látszólag párhuzamosan mondanak el  a szereplők - Sandra és Julián. Beszámolóikban gyakran találkoztam átfedéssel, ugyan azokat az eseményeket két szemszögből is olvashattam, ami néhol kissé untatott, hiszen tűkön ülve vártam a történet végkifejletét.

Különösen szerettem és érdekesnek találtam a szereplő párosítást; egyrészt itt van egy öreg, háborúban edzett és szörnyű dolgokat átélt ember, akinek a horgonya  az elhunyt felesége és a remény, hogy végre elégtételt vehet a megkínzóin. Másrészt pedig itt van egy fiatal, harmincas nő, aki el sem tudja képzelni, azokat a borzalmak - velem együtt - ami a haláltáborokban történt. Sandra karaktere hihetetlen érzelmi metamorfózison ment keresztül. Csodáltam átalakulását, de ugyanakkor bosszantott is a kezdeti lusta, céltalan és felelőtlen viselkedése. Mindenesetre tény, hogy a vele történt események teljesen megváltoztatták a lány életét és személyiségét. A két szereplő, két világot képviselt; Sandra a fiatalságot és a vitalitást, Julián pedig a türelmet és a tapasztalatot. Sandra a jövőben, Julián pedig a múltban élt.

Sajnos hamar a könyv végére értem, voltak részek, ahol szinte alig bírtam letenni. Már túl jártam a felénél, amikor a barátnőmnek beszámoltam az eddig olvasottakról és mi tagadás mesélés közben azonnal libabőrös lettem. Mindezek ellenére mégis, miután becsuktam a regényt, hiányérzetem maradt, és kissé csalódott is voltam.... érzésem szerint a történet a végére szétesett.

Mindenesetre élmény volt olvasni ezt a könyvet, amit Clara Sanchez ennyire egyszerű és közvetlen stílusban írt meg. Érdekes regény volt, melynek célja - véleményem szerint - elsősorban az emlékezés.

"-És amit most csinálsz, azt miért csinálod? Miért jöttél ide?
- Barátságból és gyűlöletből - mondta, és bekötött kezével fölemelte a kávéscsészét. - A Salva barátomhoz fűződő barátság miatt jöttem, s az általad ismert szörnyek iránti gyűlöletből maradtam."

4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Lo que esconde tu nombre
Fordította: Dornbach Mária
Oldalszám: 364

Tovább olvasom...