Danielle Paige: Dorothynak meg kell halnia (Dorothynak meg kell halnia 1.)

Az utóbbi idők egyik legvágyottabb könyve volt számomra a Dorothynak meg kell halnia, mivelhogy az Óz, a nagy varázsló az egyik legkedvesebb mesém, így mindenre kíváncsi vagyok ami vele kapcsolatos. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben (de tényleg csak egy icipicit), hogy mekkora pofára esés lenne, ha a könyv nem váltaná be a hozzá fűzött reményeimet, de mivel ez nem így történt, így most egy igen lelkes rajongás fog következni.

Én nem kértem ezt. 
Nem akartam hős lenni. 
De amikor az egész életedet – veled együtt – elsöpri egy tornádó, nincs más választásod, mint menni, 
amerre visz, nem igaz? 

Amy az édesanyjával együtt egy lakókocsiparkban él, ami miatt sokan csúfolják őt a suliban, de Amy olyan talpraesett és belevaló csaj, hogy mindezt gond nélkül tudja már kezelni. Az apja évekkel ezelőtt hagyta el őket, az anyja világában pedig csak két hely létezett: a kanapé és a bár. Amynek nem voltak barátai és a szülei sem álltak mellette, az iskolában csúfolódások céltáblája volt és teljesen magára volt utalva. És amikor már azt hitte, hogy ennél rosszabb nem lehet, akkor kezdődött csak el igazán a móka.

Kansasen egy óriási tornádó söpört végig, ami a lakókocsijával együtt elsodorta őt Óz birodalmának egy lidérces változatába, ahol semmi sem olyan volt, mint ahogyan azt a meséből ismerte. Ebben a világban a Madárijesztő egy őrült tudós volt, a Favágó egy szadista parancsnok, a Gyáva Oroszlán pedig egy vérszomjas ragadozó, Dorothy pedig… Jah kérem, hát ő egy szeszélyes kis dög volt, ráadásul hatalommániás és kegyetlen zsarnok is, aki miután visszajött Ózföldre, valahogy rákapott a varázslat ízére és azután már semmi nem volt elég neki. Glindával a Déli Jó Boszorkánnyal együtt folyamatosan rabolták a föld mágikus erejét, az emberek falvait felgyújtották őket pedig rabszolgasorba taszították. A repülő majmokat láncra verték, és ha valami olyat tettél, ami Dorothynak nem tetszett, akkor olyan súlyos következményekkel kellett számolnod, amelyek egyáltalán nem voltak arányban az elkövetett bűnnel.

Szóval Amy ebbe a „szép” új világba csöppenve szabályszegésért rögtön börtönbe is kerül, ahonnan a Gonoszok Forradalmi Rendjének boszorkányai mentik ki, hogy orgyilkost faragjanak belőle. Hogy miért? Mert úgy gondolják, hogy csak Amy tud véget vetni Dorothy rémuralmának, és hogy ő az a lány, aki képes eltávolítani a Bádog Favágó szívét, ellopni a Madárijesztő agyát, elvenni az Oroszlán bátorságát, no és persze megölni Dorothyt.

Először is… basszus, basszus, basszus… hogy ez a könyv mennyire jó volt!

Ahogy felütöttem mintha varázsütésre léptem volna be Óz birodalmába, nem volt szükségem semmilyen ráhangolódásra, hanem egyszerűen csak belecsöppentem az egészbe. És mindez egyrészt a történet hihetetlenül erős atmoszférájának volt köszönhető, hiszen az a feszült, félelemmel és titkokkal teli hangulat ami a könyvet jellemezte hamar körülvett olvasás közben. Másrészt pedig a nem mindennapi szereplők, a szemléletes írásmód és a részletesen kidolgozott világ tette eszméletlenül élvezetessé és letehetetlenné a könyvet.

A szereplők közül Dorothy volt az, aki az elvárásaimon felül teljesített, iszonyatosan gonosz volt és én mégis imádtam őt érte, ami most így tudom, elég furán hangzik, de majd ha ti is elolvassátok a könyvet szerintem biztos megértitek, hogy miért éreztem így - vagy legalábbis remélem. Mindenesetre az eredeti mesében Dorothyt én mindig is egy túlzottan vidám és kedves, ám kissé naiv kislánynak tartottam, de ebben a történetben épp az ellenkezője volt rá az igaz. És Glindát, a jó boszorkányt szerettem a legjobban - tudjátok, aki egy rózsaszín szappanbuborékban érkezik Dorothy üdvözlésére -, aki most viszont az erő sötét oldalát erősítette... Ejh, akkor még a fene se gondolta volna, hogy idővel így eldurvulnak majd a dolgok.
De visszatérve a könyvre, ahogy ezt a másik Dorothyt magam elé képzeltem a tizenöt centis piros tűsarkújában és a merész fazonú, hatalmas dekoltázsú kék kockás rüfkés kis ruhácskájában, rögtön mosolyra húzódott a szám. Őrületesen izgalmas volt ez az újfajta felállás, teljesen torz és kitekert, és épp ettől vált az egész oly eredetivé; rendkívül félelmetessé ugyanakkor kissé komikussá is.

Természetesen Dorothy mellett a többi karakter is nagyon erős és különleges volt a könyvben, a Madárijesztőtől például a bizarr ember- és állatkísérletei miatt mindig kirázott a hideg, az Oroszlán és a Bádogember szívtelen kegyetlenségeitől pedig szóhoz sem jutottam. Amy volt az egyetlen, akit tényleg mindig csak a jó szándék vezérelt és aki inkább a szívére mintsem az eszére hallgatott, aminek aztán persze mindig meg lett a következménye, de tapasztalatom szerint minden pozitív hősnek előbb vagy utóbb muszáj átesnie némi időt (és embert) rabló moralizáláson ahhoz, hogy végre a tettek mezejére tudjon lépni, és ez Amynél sem történt másképp.
Szerencsére a sok erőszak mellett azért a romantika is helyet kapott, ami bár elég kezdetleges volt, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett, de azért erősen bízom abban, hogy a következő részekben ennél többet is kapok majd belőle.

Egy szó, mint száz, mindent megkaptam ettől a könyvtől, amit csak vártam sőt, még többet is. Egy igazán rejtélyes és hátborzongató, valamint kellőképp izgalmas és érdekes olvasmányban volt részem, ami megfelelő mértékben árasztotta magából – egy teljesen más, kissé bizarr, de mégiscsak azt a bizonyos - Dorothys-hangulatot, ami engem mindig totál le tud venni a lábamról, úgyhogy én a magam részéről mindenképp vevő vagyok a sorozat következő részére, ami remélem mihamarabb eljut majd hozzánk.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Dorothy Must Die

Sorozat: Dorothy Must Die

Fordította: Turcsányi Jakab

Oldalszám: 436

Tovább olvasom...

Anna Woltz: Black Box

A könyv egy Black Box nevű reality műsorról szól, amit akár szokványosnak is lehetne mondani a Big Brother és társai után, de mivel itt hét gyereket zárnak össze szülői felügyelet nélkül egy hónapra, egy feketére festett bekamerázott házba, így már azért mégsem mondanám annyira hasonlónak.

A történet tulajdonképpen egy párhuzamos világban játszódik - mert ezek az események a miénkben biztos vagyok benne, hogy nem történhetnének meg - ahol a fiatalok egy úgynevezett Ticket rendszeren keresztül mondják meg, hogy ők milyenek, és a világ milyen legyen körülöttük. A Ticket valójában egy kis kártya, amit maguk a gyerekek találtak ki, és ami öt szempontból értékeli a tulajdonosát. Minél magasabb a különböző tulajdonságoknál elért százalék, az illető annál ismertebb és népszerűbb lesz a társai körében. Ezek a tulajdonságok a külső, az ész, az egészség, a pénz és a vonzerő. Az ésszel és az egészséggel semmi problémám nincs, hiszen ha a gyerekek sokat tanulnak és egészségesen táplálkoznak annak mindenki csak örül. Azonban a pénz, a külső, és a vonzerő alapján értékelni bárkit is, az már nem biztos, hogy olyan jó dolog, nem csoda hát, ha ennek következményeként sokan a népszerűség és a magasabb százalék elérése érdekében még a plasztikai műtétektől sem riadnak vissza.

De térjünk vissza a show-ra, melynek ötlete Jacob Rijn, a vonzó és fiatalon befutott filmrendező fejéből pattan ki. Célja, hogy megismerje és megértse a gyerekeknek ezt a furcsa ticket őrületét, és megnézze, hogy ez miatt valóban annyira megváltoztak-e, hogy a felnőttek nélkül is képesek lennének boldogulni?

A Black Box szerkesztői csapata Rijnnel együtt öt tagból áll; két férfi és három nő. Közülük a legfiatalabb Jamie, egy 17 éves naiv, de lelkes Ticket használó lány, aki hamarosan őrülten szerelmes lesz Rijnbe, melynek következtében egyszerűen képtelen lesz helyes döntéseket hozni. Jamie kezdetben jó mókának és kivételes szerencsének tartja, hogy beválogatták ennek a műsornak a készítői közé, majd ahogy a szerelem egyre jobban elvakítja úgy süllyed egyre mélyebbre Rijn és annak menedzsere Gonggrijp által kitalált mocskos játékban.

Kezdetben nehezen hangolódtam rá a történetre, nem az író gyönyörű fogalmazása volt az, ami miatt végül is ráéreztem az ízére, hanem maga a cselekmény, és azoknak a lehetetlen és felfoghatatlan szituációknak a sorai, amik megtörténhettek ebben a könyvben. A szereplők érdekesek voltak, de egyikük sem nőtt közel a szívemhez. Kezdetben Jamie-vel próbáltam szimpatizálni, de az első baklövése után - amikor rögtön véget kellett volna vetnie a műsornak, de ő ezt nem tette meg - tőle is egyre távolabb kerültem.

Érdekes volt figyelni a gyerekek egymás közötti viszonyát a házban, és a felnőttek reakcióit az ő tetteikre, de ez utóbbi valahogy mégis sokkal több érzelmet váltott ki belőlem. Úristen, hogy én mennyire haragudtam a szerkesztőkre hogy engedték megtörténni a gyerekekkel azokat a szörnyűségeket, amiket még csírájában el kellett volna fojtaniuk. És ahogy mindezt az emberek csak tétlenül nézték a tévében miközben csipszet zabáltak és üdítőt ittak csak még bizarrabbá és felfoghatatlanabbá tette az egészet. Hihetetlen volt számomra, hogy senki nem háborodott fel a történtek miatt, ha akadtak is párna, akiknek nem tetszett a műsor olyan kis létszámban voltak, hogy semmit nem tudtak tenni ellene.
És az is érthetetlen volt a számomra, hogy miért nem jöttek egyik gyereknek sem a szülei az asztalt verve követelte, hogy azonnal hozzák ki onnan a gyermekét. Döbbenet volt, hogy Rijn és a többiek, mennyire nem tudtak erkölcsileg felelősségteljesen és józanul gondolkodni. Hihetetlen, hogy a pénz és a szenzáció-hajhászás mennyire ki tudja fordítani önmagukból az embereket, és hogy a siker érdekében mi mindenre vagyunk képesek.

A történet végét az író nem zárta le tökéletesen, ami kezdetben kissé zavart, de aztán rájöttem, hogy nem is az a lényeg, hogy mi lett a sztori pontos vége, hanem, hogy elgondolkodjunk azon, hogy valójában ki vagy kik voltak a hibásak a történtekért. 

Összességében jó kis könyv volt, kellőképpen sokkolt és hihetetlen indulatokat váltott ki belőlem, és mivel elsősorban a fiatalokhoz szól, így olyan fontos témákat boncolgat, mint a másoknak való megfelelés kényszere, az időskori ellátás, az öregség és az eutanázia kérdése, és nem utolsósorban, hogy milyen hatalmas befolyással is bír a média és a különböző közösségi oldalak a körülöttünk lévő világra.

Anna Woltz

Kiadó: Tilos az Á Kiadó
Eredeti cím: BlackBox
Fordította: Rádai Andrea
Oldalszám: 230

Tovább olvasom...

Neal Shusterman: Bontásra ítélve (Unwind 1.)

Egy olyan társadalomban, ahol a nem kívánatos kamaszok testrészeit újrahasznosítják, három szökevény száll szembe a rendszerrel, amely „szétbontaná” őket.

Connortól meg akarnak szabadulni a szülei, mert túl sok a baj vele. Risa árva, és azért jelölték ki bontásra, hogy spóroljanak a költségeken. Lev szétbontását szigorúan vallásos szülei már születése pillanatában eldöntötték. A véletlen sodorja őket egymás mellé, és a kétségbeesés tartja össze őket, ahogy árkon-bokron át menekülnek, miközben tudják, hogy az életük a tét. Ha sikerül megérniük a tizennyolcadik születésnapjukat, már nem bánthatják őket – de amikor egy egész világ vadászik rájuk, a tizennyolc nagyon-nagyon távolinak tűnik.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem, de leginkább, hogy mit és hogy hogyan is írjak erről a könyvről, mert annyira ambivalens érzéseim vannak vele kapcsolatban, hogy ihaj. Ugyanis számomra ez a történet, illetve, ha pontosan akarok lenni, akkor inkább ennek a történetnek a hátteréül szolgáló társadalom egyszerre volt taszító és mégis elgondolkodtató. Tudom, hogy egy tökéletes világban minden anya meg akarná tartani a gyermekét, akiket pedig nem, azokat mások fogadnának örökbe. Tudom, hogy egy tökéletes világban mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi a jó és mi a rossz, és azt is tudom, hogy olyan, mint tökélete világ nem létezik, mert semmi nem fekete vagy fehér.

Ennek ellenére a könyv legelején egyszerűen nem fért a fejembe, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy olyan törtvényt – ez lenne az Élet Törvénye -, amely kimondja, hogy az emberi élet szent és sérthetetlen, de csak a fogantatásától a gyermek tizenhárom éves koráig, mely után viszont egészen tizennyolcig a szülők döntenek a gyermek visszamenőleges hatályú „abortuszáról”… szóval képtelen voltam felfogni, hogy ezt a törvényt, hogy a fenébe fogadhatták el az emberek. Hogyan vált lehetségessé, hogy mindez – ami tulajdonképpen a gyermekek megöléséről szólt - egy bevett és elfogadott gyakorlattá vált ebben a világban, mert nekem nemcsak az anyai ösztöneim, hanem úgy összességében minden idegszálam őrült mód tiltakozott(ik) ez ellen. Úgyhogy nem mondom, az író a könyv legelején ezzel a ténnyel aztán rendesen odavágott nekem, ami miatt utóbb kicsit nehezteltem is rá, merthogy nem volt semmiféle magyarázat vagy történelmi áttekintés arra vonatkozólag, hogy a társadalom ilyetén való elkorcsosulását vajon milyen hatások és események okozták, úgyhogy kezdetben csak durrogtam és puffogtam magamban, hogy ezt nem hiszem el, ilyen nem létezhet, de aztán szép lassan sikerült összerakosgatnom az író által itt-ott elejtett értékes információmorzsákat, melyek segítségével később ugyan magyarázatot kaptam a miértekre, de elfogadni azokat mégsem tudtam.

A folyamatot, amelynek során a gyermek élete véget ér, szervei mégis életben maradnak, „bontásnak ”hívják.

Kétségtelen, hogy kitűnő munkát végzett az író, mert ez a könyv mindenképp gondolkodásra fogja majd sarkallni az olvasóit, úgyhogy Shusterman tökéletesen elérte a célját, már ha egyáltalán ez volt, de ugye mi más is lehetett volna. Bennem például olyan kérdések merültek fel a történet kapcsán, hogy vajon joga van-e bárkinek is meghatározni, hogy kinek az élete a fontosabb. Vagy ha netalán egy szerencsétlenség folytán szükségem lenne egy testrészre (mondjuk egy karra, lábra vagy akár egy új szemre vagy fülre), akkor el tudnám-e fogadni és együtt tudnék-e élni azzal a tudattal, hogy a kapott testrészem egy olyan tizenéves fiataltól származik, akit a beleegyezése nélkül fektettek fel arra az asztalra, ahol a csontjait, a húsát és az agyát újrahasznosítás céljából dogozták fel vettek el tőle. És ami számomra mind közül a legfontosabb. Vajon mi olyat tudna tenni a gyermekem, ami miatt képes lennék "bontásra" ítélni őt. (Bár ezen a válaszon, egy percig nem kellett gondolkodnom.)
De mindezek a kérdések csak a jéghegy csúcsa, mert számos olyan érzékeny témát érint még a könyv, amin például rengeteget lehetne vitatkozni vagy a nyugodtabb vérmérsékletű embereknek csak úgy diskurálni, mert biztos vagyok bennem, hogy mindenkinek más és más lenne a véleménye például az abortuszról, a transzplantációról vagy épp a lélek létezésének a kérdéséről.

Be kell valljam, hogy rendkívüli indulatokat váltott ki belőlem a könyv, a vége pedig baromira felkavart, de nem bántam meg, hogy elolvastam, mert a történet roppant mód olvastatta magát, izgalmas volt és nem utolsósorban elgondolkodtató. Ráadásul a három fiatal karakterét is nagyon jól sikerült eltalálnia az írónak, ugyanis el tudta érni, hogy végig izguljak értük és drukkoljak nekik, ellenben, hogy bármelyikükkel is azonosulni is tudjak arra sajnos már nem voltam képes.  

A Bontásra ítélve egy sorozat első része, ami egyébként önmagában is megállja a helyét, ettől függetlenül én a folytatására is kíváncsi lennék.

Neal Shusterman

A sorozat részei:

1. Unwind - Bontásra ítélve

1.5 Unstrung

2. UnWholly

3. Unsouled

4. Undivided

5. UnBound

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Unwind
Sorozat: Unwind
Fordította: Illés Róbert
Oldalszám: 384

Tovább olvasom...

Lakatos István: A majdnem halálos halálsugár

A következő olvasmányom Lakatos István új könyve volt, amit ahogy megláttam rögtön felcsillant rá a szemem, nagyon kíváncsi voltam, hogy vajon milyen történettel lep majd meg minket az író, annál is inkább, mivel a Tesla padlása még anno teljesen levett a lábamról. Persze tudom, tudom (hogyne tudnám), hogy azt nem ő írta, de mivel ott is Tesla és itt is Tesla, gondoltam - jogosan, de mint később kiderült tévesen -, hogy ez is biztos valami hasonlóan okos! és izgalmas történet lesz majd, de sajnos tévedtem.

Hát mi volt ez kéremszépen?

Vízidisznó? Gonosz koala? Csaholó négylábú, üvegburába zárt agyvelő? Tengeri tehén? Kardfogú csiga? Cuppogós zombik? Repülő csontváz, melynek a fejében krumpliba nyomott száraz bogár van…. 

Az első gondolat, ami felröppent bennem olvasás közben, hogy vajon ezt a Lakatost orvos látta-e már mostanában. Mert az a szörnyűséges agymenés, amit ebben a könyvében elénk tárt, az alapján szerintem lehet, hogy segítségre lenne szüksége. Persze az sem kizárt, hogy csak én nem vagyok kellően fogékony az ilyen hülyeségekre - biztos mert túl sokat voltam vidéken (Csabd le csacsi) -, mindenesetre már most tudom, hogy nem ez a könyv lesz az, amit a tíz éves fiam kezébe fogok nyomni a nyári szünetben.

Bizony nagyon úgy tűnik, hogy túl nagy elvárásokkal fogtam neki a könyvnek, ami egyébként szó se róla, gyönyörű, jó kézbe venni és lapozgatni és a betűk méretével és stílusával való játék is baromi sokat dobott az egészen, nem beszélve a benne található képek mennyiségével és minőségével - melyek tényleg nagyon tetszettek -, de hiába, mert mindezek ellenére is csak egy erős közepesre tudom értékelni e művet, melyből az első két pontot a könyv külleme söpörte be magának.

Lakatos István

Muszáj volt kiegészítenem a bejegyzést, mert a kedves író a fb oldalán rám uszította a haveri körét, amely azt mutatja, hogy irtózatosan rosszul viseli, ha valaki nem magasztalja egekig a munkáját.

Sajnálom, hogy egy ilyen „átlagolvasóba”, mint - amilyen én is vagyok - kellett belefutnia szegény Lakatosnak –, bár nem tudom, hogy amikor valaki könyvet ad ki, az mire számít, kik fogják majd azt olvasni. Nem vagyunk egyformák. Azért mert egy könyv valakinek nem hordozza azt az értéket, amit a másiknak, arra szerintem nem az a legjobb megoldás, hogy rögtön a torkának esünk. Biztos vannak és lesznek olyanok, akik rajongni fognak a könyvért, én nem leszek köztük. Ettől még nem dől össze a világ. Ezt a "művész" úrnak is meg kellene értenie.

Mivel a poszthoz érkező kommentek javarészt már nem a könyvről szólnak, hanem rosszindulatú személyeskedések, letiltottam a kommentelést.

Kiadó: Kolibri
Sorozat: Emma és Tesla
Oldalszám: 176

Tovább olvasom...

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:

1. Planesrunner - Síkvándor

2. Be My Enemy

3. Empress of the Sun

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Rolf Lappert: Pampa Blues

Erre a könyvre még februárban figyeltem fel, amikor is a Tilos az Á Kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az első félévre vonatkozó terveit. Miután elolvastam a könyv tartalmát rögtön valami megmagyarázhatatlan és roppant különös vonzalmat kezdtem el érezni iránta, tudjátok, azt a bizonyos én a tiéd, te az enyém típusú érzést, ami után már nincs visszaút, úgyhogy amikor pár hónappal később rendelhetővé vált, én azonnal le is csaptam rá és tűkön ülve vártam, hogy végre a kezembe vehessem.

A Pampa Blues egy 16 éves srácról Benről szól, aki egy poros és lepusztult tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja énekesnő és a karrierje építése érdekében egyszerűen csak lelépett körbeutazgatni Európát, háta mögött hagyva Bent a semmi közepén, hogy vigyázzon a magatehetetlen nagyapjára. A falu lakosai haláli fazonok voltak a maguk egyszerű módján, akik között csak egyetlen nő volt Anna, a fodrász.

Bennek ebben az ingerszegény környezetben irtó unalmas volt az élete, érthető mód csapdában érezte magát; nem volt hova mennie, és persze nem volt kivel mennie. Teljesen kilátástalannak tűnt számára minden a nagyapja mellett, amikor is egy nap, egy lány érkezik a faluba, akinek elromlott a kocsija. Pontosabban ő rontotta el a saját kocsiját, hogy tovább maradhasson, mely aprósággal Ben is tisztában volt, mégsem szólt neki egy szót sem, mert azt hitte, hogy ő az a bizonyos újságíró, akit egyébként már tűkön ülve várt mindenki a faluban az ufók megjelenése óta... De nem is tépem tovább a szám a tartalom ismertetésével, mert még valami olyat találnék mondani, amivel aztán lelőném a könyv poénját és ezt a világért sem szeretném, a felfedezés örömét inkább meghagyom nektek, annál is inkább, mert Rolf Lappert ezt a könyvet nagyon pöpecül írta meg.

A képek a könyvből készült tv filmből valók.

A Pampa Blues egy finom nyelvezetű, kellemes olvasmány volt a számomra, bár ez a két szó egyáltalán nem fejezi ki azt a nyugodt és kiegyensúlyozott érzést, ami a hatalmába kerített olvasás közben. A történet stílusa és humora baromi jól el lett találva csakúgy, mint a szereplők karakterei, akikkel kapcsolatban egyébként végig olyan érzésem volt, mintha már évek óta ismertem volna valamennyiüket, és akik közül bizony a kötet végére mindenkit a szívembe is zártam.

Ha röviden szeretném jellemezni a könyvet, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen egyszerűségében volt nagyszerű. És bár a történet eleje kissé melankolikus volt és lassú sodrású - megjegyzem nekem pont ez miatt nyerte el igazán a tetszésemet - a végére mégis lassan felpörögtek az események és akadtak benne bőven hihetetlen véletlenek és meglepő fordulatok.

De, hogy mondjak valami olyat is, ami egy kicsit elégedetlenné tett; a végét nem igazán tudtam hova tenni, nem értettem, hogy Léna milyen indíttatásból tette próbára Bent. Szerintem végig sem gondolta a tette lehetséges következményeit, hanem egyszerűen csak bízott a megérzésében és természetesen a fiúban, ami egy ilyen szituációban szerintem nagy bátorságra, de leginkább felelőtlenségre vall... szóval nekem a vége kissé fura volt, de ettől függetlenül totál egyben volt az egész, és irtó jó érzés volt benne elmerülni, úgyhogy bízom benne, hogy még több művét olvashatom majd a szerzőnek, mert a stílusa bizony levett a lábamról.

Rolf Lappert
Nekem mindkét, sőt három borító nagyon tetszik, de talán az első, a francia a legobb mégis mind közül. (Katt a képre a nagyításért)

Kiadó: Tilos az Á Kiadó

Eredeti cím: Pampa Blues

Fordította:Győri Hanna

Oldalszám: 219

Tovább olvasom...

Jennifer L. Holm: A tizennegyedik aranyhal

Úgy gondoltam, hogy én erről a könyvről csak röviden fogok írni, mert egyrészt nem igazán hagyott mély nyomot bennem, másrészt pedig irtó meleg van és én ebben a nagy hőségben nemhogy írni, de a napi feladataim elvégzésére alig tudok koncentrálni, úgyhogy röviden és tömören íme a mondandóm.

Tetszett a könyv...

• mert elvarázsolt a borítója... najah, ez okozza mindig a vesztem;
• mert jó volt az alapötlete;                                       (Ellie 70 éves nagyapja felfedezi az örök fiatalság receptjét, amit aztán nem is fél használni. Ennek eredményeképp egy 14 éves fiú formájában megjelenik Ellie-ék házánál, ahol Ellie és annak kissé különc édesanyja természetesen nagyon gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez és a pártfogásukba veszik a fiút, vagyis a nagypapát)
• mert egy 11 éves lány volt a könyv főszereplője, mely eddigi tapasztalataim szerint ritka, mint a fehér holló;
• mert olyan komoly témáról volt benne szó, mint az élet és a halál folytonossága.

Nem tetszett...

• mert a történetnek nem volt íve;                                                                                             (eleje, közepe - uram bocsá' esetleg csúcspontja és vége)
• mert a szereplők részéről nem voltak érzelmek, csak tudományos tényekről és magyarázatokról folyt közöttük mindig a diskurzus;
• mert a fejezetek nem csúsztak szépen egymásba, hanem élesen feldarabolták a sztorit;
• mert bár tudom, hogy gyerekkönyvről van szó, melyből én már réges-rég kinőttem, de ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy a szereplők már-már bosszantóan sztereotip módon voltak ábrázolva: egy egyedülálló és művészi vénával megáldott különc édesanya, mogorva nagypapa, és Ellie barátja, aki egy goth srác volt; 
• mert az író stílusa és elbeszélése annyira egyszerű volt, hogy ha azt mondták volna nekem, hogy ez a könyv csak a végleges verzió egy előzetes változat, azt is simán bekajáltam volna;
• mert míg a könyv első negyedét izgalmasnak sőt még érdekfeszítőnek is találtam, addig a végét már totál laposnak és unalmasnak.

A könyv célja egyébként egyértelműen a fiatal olvasók érdeklődésének a felkeltése a természettudományok izgalmas világa iránt, mely cél elérése érdekében rengeteg tudós neve és azok találmányai kerültek szóba, ami igazán dicséretes az írónő részéről kár, hogy a megvalósítás gyengére sikerült. 

Jennifer L. Holm

Kiadó:Ciceró

Eredeti cím: The Fourteenth Goldfish

Fordította: Roboz Gábor

Oldalszám: 200

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Eric Elfman ~ Neal Shusterman: Tesla padlása (Akcelerátus-trilógia #1)

Fú, hát az a könyv nekem most nagyon jólesett! Kellemes, szórakoztató és izgalmas volt, ráadásul még egy kis Kincsvadászok (gyermekkorom kedvenc filmje) feelingje is volt az egésznek, amitől aztán csak még jobban odavoltam érte, úgyhogy számomra ez abszolút teli találat volt.

Olvass tovább...

 

Tovább olvasom...

Joss Stirling: Lélektársak – Sky

Sky csak arra emlékszik a gyerekkorából, hogy nagyon meg akartak tőle szabadulni. Kitették egy kocsiból az útszélére és ráparancsoltak, hogy maradjon csendben különben visszajönnek érte. Sky ekkor 6 éves volt. Nem emlékezett a szüleire, a nevére, sem azokra, akik ezt tették vele. Tízéves korában került a mostani szüleihez, akik ugyan egy kissé hóbortosak, olyan igazi művész lelkek, de mit számít ez ha Sky otthonra lelt mellettük.  Amikor egy kedvező állásajánlat miatt a család Londonból  Coloradóba költözik, Sky-nak ismét előröl kell kezdenie mindent, ismét egy új helyre, új emberek közé és új környezetbe került. Legnagyobb problémája – tizenéves révén - az iskolába való beilleszkedés és helytállás, az új barátok keresése volt. Mivel a múltjából csak fájdalmat és szomorúságot hozott magával, így kissé zárkózott és visszahúzódó lány volt, a jó kapcsolatteremtés nem igazán volt az erőssége. Amikor az iskola legvadabb és legjóképűbb fiújának a figyelme rá terelődik, akinek a gondolatait még néha hallja is a fejében, és a fiú is az övéit, akkor Sky kétségbe esik, nem érti, hogy mi történik vele. Ekkor még halvány fogalma sem volt arról, hogy milyen megpróbáltatások várnak még rá, nem beszélve a rejtett természetfeletti képességeiről.

Szerettem olvasni ezt a könyvet, izgalmas volt és érdekes, a stílusa gördülékeny, világos és szórakoztató. Nagyra értékeltem, hogy nem ismételt agyon  mindent a szerző, ami a mostanában általam olvasott YA regényekre oly jellemző volt. Felüdülés volt érezni, hogy az író nem nézi debilnek az olvasóját és elhiszi, hogyha a tényeket és az összefüggéseket csak egyszer írja le, az is elég lesz ahhoz, hogy azt bárki megértse. A könyvben nincsenek vámpírok, vérfarkasok, démonok, bukott angyalok, szellemek meg ki tudja még milyen paranormális lények, hanem van nekünk két kamasz szerelmesünk, meg rajtuk kívül, néhány pár emberünk, akiket exra  érzékeléssel áldott meg a sors. Vannak, akik ezt a jó cél érdekében használják fel és vannak, akiket nem épp a jó szándék vezérel rejtett képességeik alkalmazásánál.

És ha már a szereplőknél tartunk, akkor őszintén elmondhatom, hogy mindegyiket  szerettem, még a gonoszakat is, azért mert gonoszak voltak. Sky és Zed kifinomult humorérzéke pedig teljesen levett a lábamról, olyan őszintének és természetesnek éreztem. (A humor az én vesszőparipám) Az instant szerelmet bojkottálóknak pedig jó hír, hogy itt bizony a szerelmesek kapcsolata fokozatosan alakult ki, azaz először – úgy ahogy kell - izgatták egymást,és csak aztán habarodtak egymásba.

Sky az a tipikus "aranyos" karakter volt; apró termetű, szőke, hosszú hajú, az a fajta cuki kislány, akit nem mindig vesznek olyan komolyan, mint ahogyan azt ő szeretné. No persze a gátlásai és a szorongásai miatt nem is volt könnyű eset. Zed pedig ááááá…… szintén tipikus, abból a "jóképű rosszfiú" fajtából, aki fekete bőrdzsekiben és motorral kergeti a lányokat az ájulatba. Tudom, hogy mindez elcsépelten hangzik, de ebben a történetben higgyétek el, hogy még mindig működik. Meg aztán a szereplőknek sem volt könnyű dolga egymással, ami szintén arra utal, hogy nem egy "azonnali szerelemről" van itt szó. Nem könnyen lehetett meggyőzni Sky-t, hogy ő egy savant (különleges képességekkel rendelkező ember, akinek valahol van egy igazi lélektársa), bizony nem kis erőfeszítésébe került Zednek, mire ezt megértette Sky-al és elnyerte a lány bizalmát.

A karakterek jól kidolgozottak és hiába Sky és Zed áll a történet középpontjában mégsem csak az ő intenzív melodramatikus szerelmük viszi el a hátán a történetet, hanem Zed és az ő népes és felettébb érdekes és rejtélyes családjának ( 7 fiú egy családban.... mindegyiket imádtam!) a rossz oldalon álló kellően negatív és félelmetes szereplőkkel folytatott közös harca és az ebből adódó bonyodalmak is jelentős szeletet hasítottak ki a cselekményből.  

A szerző egy olyan különleges világot hozott be a mi világunkba, amiben nem a különleges lényeké volt a főszerep, hanem a különböző képességekkel: jövőbe látás, gyógyítás, az emberek emlékeiben való olvasás, gondolatolvasás, telekinézis…. erőkkel bíró embereké. 

Különleges és egyedülálló történet volt, ami kellemes meglepetés volt a számomra. Kíváncsian várom a következő Benedict testvér történetét, hogy vajon hogyan és hogy egyáltalán megtalálja-e a lélektársát.(De szerintem a válasz egyértelmű.)

Joss Stirling

 

Kiadó: Manó Könyvek

Eredeti Cím: Finding Sky
Fordította: Totth Gitta
Oldalszám: 346

Tovább olvasom...

Jay Asher · Carolyn Mackler: Kezünkben a jövőnk

1996-ot írunk. Ó, a régi szép idők! Az internet hajnala, amikor még csak kapizsgáltam, hogy nem csak a vízen lehet szörfözni (nem mintha valaha is módomban állt volna eme sportág kipróbálása) és hogy az interneten is lehet kapcsolatot építeni (amit viszont folyamatosan gyakoroltam, lásd IRC), ami akkor még annyira izgalmas és érdekes volt, hogy menthetetlenül netfüggővé tette az embert. Bizony 96-ban ez még nem számított olyan hétköznapi dolognak, mint manapság és a fiatalok is a szabadidejük nagy részét inkább a szabadban vagy a barátaikkal töltötték mintsem az ergonomikus forgószékükben ülve naphosszat csak a monitort bámulták....

No, de visszatérve a regényhez, nem egy végletekig kidolgozott, komoly történetről van szó. Főszereplői Josh és Emma, akik évek óta szomszédok és jó barátok is egyben, míg egy kínos félreértés miatt mosolyszünet állt be közöttük. Egy nap Emma az édesapjától megkapja élete első számítógépét, és Josh szüleinek köszönhetően több óra ingyen internetet. Amikor első alkalommal Emma fellép az internetre, bizony nagyon furcsa dolog történik vele, egy Facebook nevű oldalon találja magát, amiről még életében nem hallott. Ezen az oldalon 15 évvel idősebb önmagát látja viszont és amit lát az egyáltalán nem tetszik neki. Kétségbeesésében legjobb barátjához Josh-hoz fordul segítségért, aki természetesen, annak ellenére, hogy barátságuk széthullóban van, nem utasítja vissza őt.

Magát a történetet, csakúgy, mint a váltakozó szemszögből írt fejezeteket, amit a két szerző: Asher és Mackler felváltva alkotott, nagyon jó ötletnek tartok, de úgy érzem, hogy a történet kapcsán rengeteg lehetőség maradt kiaknázatlan. Emma megkapta, igaz csak kisebb információmorzsák segítségével a Facebookon keresztül a jövőbe látás lehetőségét, (ami ugye kinek a számára ne lenne vonzó) és egyúttal az esélyt is arra, hogy azon változtatni tudjon. Ti változtatnátok rajta? Mert Emma igen. Sőt, már szinte vérszemet kapott. Határozottan a kezébe kívánta venni sorsa irányítását, míg Josh épp az ellenkezője volt Emmának, ő hagyta magát sodródni az árral. Mindez, nézeteltérést szült közöttük és míg kezdetben a közös kis titkuk közelebb hozta őket egymáshoz, később ez megváltozott és az ebből adódó konfliktusaik csak rontott a kapcsolatukon.

A két főszereplő közül egyértelműen Josh volt a szimpatikusabb és a józanabb számomra, míg Emma aranyos volt ugyan és okos is, de túl felelőtlennek és rövidlátónak éreztem. Furcsállottam, hogy milyen erős hangsúlyt kapott a család és a gyerekek, és hogy milyen könnyen tudott ezekkel „játszani” Emma, arról már nem is beszélve, hogy szerintem egy tizenéves fel sem foghatja mindezek jelentőségét. Na, de ez a könyv nem is az ilyen mélyenszántó gondolatokról akart szólni, hanem inkább egy érdekes fikcióról, ami a "mi lenne, ha….?", kérdést veti fel, ami valljuk be, rendesen meg tudja mozgatni az ember fantáziáját.

Bevallom, nagyon vártam ezt a könyvet, nagy reményeket fűztem hozzá, talán ez lehet az oka, hogy kicsit csalódott vagyok…  komolyabb, kidolgozottabb regényre számítottam. Bíztam abban, hogy a történet segítségével egy nosztalgikus ablakon keresztül nézhetek, majd vissza a múltba és sokkal több erre vonatkozó hivatkozásban lesz majd részem. Hazugság lenne azt állítanom, hogy nem voltak, de valahogy ezek az utalások mégsem tudtak hangulatba hozni és visszarántani engem a múltba, úgy ahogyan azt én reméltem.

Összességében egy nagyon egyszerű és kiszámítható történet volt, nem voltak benne váratlan csavarok és nem várt események, nem volt benne dráma és izgalom, se túl sok romantika és mindent elsöprő szerelem, de az összes hibája ellenére mégis nagyon szórakoztatónak, de legfőképp egyedinek találtam a könyvet. 

Jay Asher és Carolyn Mackler

Kiadó: Maxim Kiadó

Eredeti cím: The Future of Us

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 356

Tovább olvasom...

Ally Condie: Crossed

Emlékszem, hogy amikor anno az első rész végére értem, olyan lelkes és egyben mérges is voltam, hogy nem vehettem rögtön a kezembe a folytatást, ami most itt van, és már el is olvastam, és amivel kapcsolatban valahogy mégsem érzem azt a késztetést - mint az elsőnél -, hogy valami lelkes bejegyzést firkáljak ide róla.

Sajnos  már az első fejezet után rá kellett jönnöm, hogy bizony sok mindent elfelejtettem erről a világról. Nem emlékeztem pontosan, hogy milyen hatásúak voltak a különböző színű tabletták, és hogy hogyan épült fel a társadalom; kik voltak a megtűrt státuszúak és kik voltak a száműzöttel, szóval ismét elő kellett vennem az első részt és pár oldalt átolvasni, hogy megint képbe kerüljek. Szerencsére az írónő is gondolt erre és Ky és Cassia nem túl hosszú, de annál lényegesebb visszaemlékezéseivel is sok segítséget nyújtott, aminek kifejezetten örültem.

Az előző rész ott ért végett, hogy Kyt elhurcolták a Külső Tartományokba zajló háborúba, Cassiát pedig a szülei, lázadó magatartása miatt három hónapos munkatáborba küldték, Cassia nem kis örömére.

Cassia mindent megtesz, hogy Kyt megtalálja, így kapva kap az alkalmon, amikor a munkatáborban egy olyan léghajóra van lehetősége felszállni, ami épp egy katonai táborba tart. A lányhoz hasonlóan Ky is mindent megtesz, csak ő épp azért, hogy életben maradhasson, mivel a katonai táborban őt és a hozzá hasonló, a rendszerből kitaszított fiatal fiúkat a Társadalom csak csalinak használja az ellenség számára. A fegyverek, amiket azért kaptak, hogy megvédjék magukat a támadásoktól csak vaktöltényekkel voltak megtöltve. A táborban lévő fiúk esélye a túlélésre a nullával volt egyenlő.

Kynak azonban sikerült megszöknie két társával együtt; Vickkel és Elivel igaz, így pont elkerülték egymást Cassiával, de miután a lány értesült a szökésükről új szövetségesével Indievel és még egy hozzájuk csatlakozó fiúval együtt rögtön Ky keresésére indultak. Ezzel kezdetét veszi a fiatalok kalandos története, amely a veszélyesen vadregényes és gyönyörű kanyonokon át vezet.

Két dolog szúrt rögtön szemet ebben a részben; az egyik a helyszín, ami most nem a Cassia által ismert biztonságos és kiszámítható steril közeg volt, hanem egy teljesen ismeretlen és veszélyes terep. A másik pedig a váltott szemszög, amit személy szerint nagyon szeretek, mivel mindig is izgalmasnak találtam, amikor egy történeten belül mindkét szereplőnek a gondolatait egyszerre ismerhetjük meg, de itt ez, most valahogy mégis zavaró volt a számomra. Az elbeszélők stílusa annyira egyforma volt, hogy gyakran vissza kellett néznem, hogy milyen név áll a fejezet címe alatt, kinek a fejében is vagyok, mert ebbe bizony gyakran belezavarodtam.

Ami viszont igazán tetszett, hogy az írónő olyan új karakterek vezetett be a cselekménybe, akik színt vittek Ky és Cassia szerelmi történetébe. Indie a kiszámíthatatlanságával, akinek a megbízhatóságában máig nem vagyok teljességgel biztos - ennek ellenére vagy pont ezért mégis őt éreztem a legérdekesebb és egyben a legizgalmasabb új szereplőnek -, Vick a bátorságával és az érdekes múltjával míg Eli a fiatalságával és az elesettségével tette érdekesebbé a cselekményt. Ebben a részben lehetőségünk volt Kyt is jobban megismerni, aminek én kifejezetten örültem, hiszen az előző rész inkább Cassiáról szól, mintsem róla......... szívem szerint Xanderről is szívesen vennék egy ehhez hasonló "ismerjük meg Xander titkai" részt.  Amit igazán sajnálok, az a rengeteg kérdés, amik még mindig megválaszolatlanok maradtak. Még mindig nem tudom, hogy kik a hivatalnokok és, hogy ki irányítja őket, valamint semmilyen információm nincs arról sem, hogy ki az „Ellenség”.

Ezen ismeretek hiányában szerintem a Crossedet inkább áthidaló résznek, mintsem egy, a Matchednél erősebb történetnek szánta volna az írónő, de bízom benne, hogy ez csak amolyan erőtartalékolás volt a részéről, hogy a befejező könyv nagyobbat szóljon.

Összességében és a zsörtölődéseim ellenére is nagyon élveztem a regényt, szerettem olvasni Ky visszaemlékezéseit a családjáról, Cassia gondolatait a halálról és a szerelemről. Sajnos pár nap alatt sikerült befalnom a történetet és tessék (!)....... már megint ott tartok, hogy türelmetlenül várhatom a következő rész megjelenését.

"Ha szerelmes vagy, alaposabban megnézed azt, akit szeretsz. Szemügyre veszed a kézfejét, megfigyeled, hogy fordítja el a fejét, hogyan jár. Az első szerelem teljesen elvakít. Szerelmedre, mint tündöklő egészre tekintesz. Ő a gyönyörű részekből álló gyönyörű egész. Akkor vagy igazán szerelmes, ha a részletekre is kíváncsi vagy."

Az írónő

Kiadó: Ciceró

Eredeti cím: Crossed

Fordította: Balogh Anna

Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Julie Kagawa: The Iron King – Vaskirály

Amikor majd fél évvel ezelőtt a Könyvmolyképző egy olyan, hazánkban még új kezdeményezéssel állt elő a Lámpagyújtás elnevezésű könyves programon, hogy egy, még meg nem jelent könyvükből előzetes olvasói példányokat bocsátottak a nagyérdemű olvasók számára, akkor rettentően sajnáltam, hogy vidéki lévén nem lehettem ott eme neves eseményen. A kiadó jóvoltából azonban pár nappal ezelőtt mégiscsak alkalmam adódott elolvasni a könyvet, aminek nagy izgalommal láttam neki.

A történet Meghan Chaseről, egy majdnem átlagosnak mondható fiatal lányról szól, akinek a 16. születésnapja előtt egy nappal, elrabolják a kisöccsét - olyan mesebeli lények, akik az erő gonosz oldalán állnak - és helyette egy „váltott gyereket” hagynak, aki bár kívülről a kisfiú kiköpött mása,  belülről azonban egy velejéig gonosz kisördög. Meghan természetesen nem sokat cicózik, és legjobb barátjával, Robinnal - aki egyébként az erő jó oldalán áll - rögtön kisöccse keresésére is indul Sohasohaföldre, aminek a létezéséről, mindeddig mit sem tudott. E különös helyre vezető út, a kisöccse szobájában lévő szekrényen keresztül nyílik, ahova belépve Meghan átkerül egy rendkívül különleges világba, ahol Robinnal együtt megkezdi fantasztikus utazását.

Igazából nem is tudom, hogy hol tudnám felvenni a mondandóm fonalat. Talán ha rögtön azzal az érzéssel kezdeném, amit már az első oldalak után éreztem a könyvvel kapcsolatban, és ami aztán egy - két rész kivételével ugyan, de határozottan végigkísért a történeten, nevezetesen; hogy ez a könyv nálam jóval, de jóval fiatalabbaknak íródott. Ezzel a ténnyel már rögtön a könyv elején szembesültem, amikor Meghan és Robin átlépnek Sohsohaországba. Innentől kezdve nekem határozottan Disney feelingem volt. Hol Alice Csodaországában éreztem magam, hol pedig Shrek birodalmában, Kacor felbukkanása meg már csak hab volt a tortán, hogy a további meseelemeket már ne is említsem. Ebben az egészben az volt a legfurcsább, hogy az írónő meg se próbálta elmaszatolni azt a tényt, hogy a történetét a klasszikus mesék és kultuszfilmek elemeiből gyúrta össze, mivelhogy nevén is nevezi őket, mintegy megerősítve bennünk azt az érzést; hogy igen igen, nem tagadom, valóban jól érzi a kedves olvasó, ez bizony innen, illetve onnan származik.

Mindezek ellenére gyermeki énem nagyon is élvezte Sohasohaországot, amit Kabawa hihetetlen műgonddal és túlburjánzó fantáziával alkotott meg. Még a rengeteg klisé sem zavart, amikből az írónő szinte majd mindet elpuffogtatta, kezdve a két ellentétes királyságtól, a szerelmi háromszögön át egészen addig, hogy a hősnő az ellenséges királyság fiatal daliájába lesz szerelmes. Ellenben a sötét harmadik oldalt királyságot, amit a tudomány és a fejlődés teremtett, nagyon is célzatosnak és tudatosnak éreztem a szerző részéről, és még az abszurditása ellenére is emberinek találtam.

Ha őszinte akarok lenni, akkor nem igazán kedveltem meg Meghant. Hiába volt ő a kiválasztott és a tündérvilág egyetlen reménye, hiába küzdött az öccséért és a tündérvilág elpusztulása ellen, valahogy nem tudta az írónő olyan tulajdonságokkal felruházni, ami miatt érdekes vagy szerethető lett volna a számomra. Ebből kifolyólag egy percig sem izgultam érte. Ellenben Ashért, aki már határozottan kedvemre való volt a sötét múltjával és a hideg szépségével. A Robinnal való rivalizálása pedig kifejezetten tetszett.

Muszáj egy mondat erejéig megemlítenem Kacurt, a macskát, aki nekem – másokkal ellentétben – nem lopta be magát a szívembe. A könyvben használt beceneve miatt pedig valahogy máig nem térek magamhoz. Kaci???

Összességében elmondhatom, hogy egy jól kitalált fantázia világot mutat be nekünk a szerző, ami számomra azonban túl sok meseelemet tartalmazott. Talán ez az oka annak, hogy inkább érdekesnek mintsem izgalmasnak találtam a történetet. Mindenesetre, akik szeretik a kalandos, mesés és varázslatos történeteket azoknak nyugodt szívvel ajánlom, egyszeri olvasásra és pár órás kellemes kikapcsolódásnak tökéletesen megfelel.

Julie Kagawa

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: The Iron King (Iron fey 1#)
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 376

Tovább olvasom...

Jill Hathaway: Slide – Mások szemével

Pár héttel ezelőtt a kiadó honlapját bogarászva figyeltem fel a könyvre, aminek a rövid ismertetőjének az elolvasása után, úgy gondoltam, hogy ez bizony annyira ígéretesen hangzik, hogy ide vele, de azonnal. Még annak ellenére is, hogy a róla született legelső kritikát, nem épp az egekig magasztalták.

Syilvia (milyen szép neve van, bár nem értem, hogy miért Vivinek becézik) egy tizenéves, emós, gimnazista lány, aki narkolepsziában szenved...... illetve így gondolja róla a családja és a környezete is. Ő azonban nem ez miatt a rendellenessége miatt fáradt és ájul el folyamatosan, hanem, mert különleges képességgel rendelkezik.  Egy-egy ájulás illetve véletlen elbóbiskolás alkalmával, képes „átsiklani” egy oly ember fejébe, akinek valamilyen személyes tárgyához - amelyen a tulajdonosa erős érzelmi nyomott hagyott - véletlenül vagy akár készakarva hozzáért.  Egy ilyen véletlen „csúszás” alkalmával kerül barátnője gyilkosának a fejébe is, aki öngyilkosságnak álcázva tettét, épp az áldozat búcsúlevelét írja. Sylvia igyekszik minden tőle telhetőt megtenni, hogy kiderítse, hogy ki ölte meg a húga legjobb barátnőjét, persze mindezt úgy kell tennie, hogy közben ne derüljön fény a különleges képességére.

A könyv gyorsan olvastatja magát, amihez többek között az is hozzájárul, hogy csak 250 oldalról beszélünk, ami sajnos közel sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a történetben és a szereplőkben rejlő lehetőségeket maradéktalanul kiaknázza a szerző. Gondolok itt például a karakterek részletesebb kidolgozására, illetve a krimi szál polírozására, amely igen elnagyolt és helyenként elkapkodott volt. Nagyon sajnáltam, hogy a szereplőket csupán felszínesen ismerhettük meg - még Vivit is -, pedig milyen jó lett volna a legjobb barátjáról és az ő nehéz családi hátteréről, a gondolatairól és a magánéletéről is kicsivel többet olvasni, valamint Vivi húgáról és az apja múltjáról és munkájáról is szívesen megtudtam volna többet is. A könyvben előforduló súlyos témák halmozása (nemi erőszak, étkezési zavarok, öngyilkosság, drog- és alkoholfogyasztás, hűtlenség…. és még sorolhatnám) másokkal ellentétben, számomra nem volt zavaró, mivel szerintem a szerző pont ezeknek az érzékeny témáknak az érintésével érte el a könyv nyomasztó hangulatát.

Véleményem szerint az író főként Vivi „csúszásaira” fektetett nagy hangsúlyt, ami ellen nem is lett volna semmi kifogásom, hiszen nagyon izgalmasnak és hihetetlen jó ötletnek tartom, de mindezt az izgalmas elképzelést, egy olyan vázlatszerű és számomra összecsapott közegbe ültette, amely részletesebb és érzelmileg mélyebb kidolgozására, igazán több oldalt is "pazarolhatott" volna.

Mindezek ellenére, bevallom, nagyon élveztem a könyvet, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy majd egy nap alatt kiolvastam. Szinte végig izgultam a történetet az első oldaltól kezdve az utolsóig és bár jó néhány olvasói véleményben írták, hogy már a könyv felétől tudták, hogy ki volt a gyilkos, nekem - mint kiderült - mégsem volt annyira egyértelmű.

A történetet annyira gyors iramú és élvezetes, hogy a nagy izgalomtól szinte észre sem vettem a könyv hibáit, csak miután a végére értem és kicsit elgondolkodtam azon, hogy vajon mi is hiányozhatott belőle, amitől nem éreztem magam jóllakottnak az olvasás után?

A kiadó előtt pedig le a kalappal, hogy először nálunk jelenhetett meg a könyv, ami olyan gyorsan történt, hogy szinte még meleg volt, amikor a kezembe vehettem. Örülök, hogy olvashattam és a világért sem hagytam volna ki és talán ennél a könyvnél, még szívesen is venném, ha lenne folytatása, amelyben, esetleg a következő véres bűntény felgöngyölítésében - különleges képességének a segítségével -, Vivi is aktívan rész venne. 

Kiadó: Egmont

Eredeti cím: Silde

Fordította: Barta Tamás

Oldalszám: 250

Tovább olvasom...