David R. Gillham: Asszonyok városa

Vannak könyvek, amik már az első pár oldal után el tudnak varázsolni, amikről azonnal tudom, hogy nekem valók lesznek és hogy végig szeretni fogom őket. És vannak olyan könyvek, amik lassan fognak meg maguknak, olyanok, melyeket az elolvasásuk után több nap múlva is csak nehezen tudok elfelejteni, annyira megérintenek, annyira belém ivódnak. Persze az is igaz, hogy ez utóbbi könyvek igen ritkák, de ha egyszer egy ilyen a kezembe kerül, akkor az fantasztikus érzés tud lenni. És Az asszonyok városa pont ilyen könyv volt a számomra. Amikor elkezdtem olvasni, akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nagy hatással lesz majd rám. Lassú szerelem volt, de mire a végére értem már biztosan tudtam, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányában volt részem.

A történet főszereplője a gyorsíróként dolgozó szőke szépség Sigrid, aki a kibírhatatlan anyósával él együtt egy berlini bérházban, miközben a férje Kaspar a keleti fronton teljesít szolgálatot. 1943-ban, amikor a történet kezdődik Berlint lassan megfojtja a háború és a pusztulás enyészete. Az emberek éheznek, a várost éjszakánként légitámadások érik, Berlin tele van félelemmel, besúgókkal, akik nem sokat teketóriáznak, ha valakit a hazafiatlan viselkedése miatt a Gestapónak kell átadni.

Sigrid kívülről egy kötelességtudó, sorsába belenyugvó és megbízható német katona feleségének látszik, de a felszín alatt igazából ő egy szenvedélyes, bátor és önzetlen nő. Egy olyan nő, aki a szeretőjéről ábrándozik, arról a férfiról, akit a háborús káoszban szem elöl tévesztett, s aki zsidó volt.  És nemcsak ez az egyetlen titka Sigridnek. Egy nap, amikor a moziban ül egy fiatal lány ragadja meg a karját és a segítségéért könyörög, Sigrid pedig segít neki és ezzel meghozza az első olyan veszélyes döntését - majd később a többit is -, ami kiszakítja őt az addig élt egyhangú és zsibbasztó életéből és egy egészen más világba sodorja őt. Nem telik el kis idő és már a Gestapó elől kell menekülnie miközben egy olyan föld alatti mozgalom tevékenységébe csöppen, akik nemcsak menedéket adnak a zsidóknak, de segítenek is nekik elmenekülni az országból. És míg Sigrid férje az orosz fronton harcol, addig ő egyre mélyebbre süllyed egy olyan világba, ahol a bizalom nehezen megszerezhető árucikk és ahol a jó és a rossz között nagyon vékony határ húzódik.

Igazából nem rajongok a világháborús könyvekért, nem szoktam kifejezetten keresni őket. Hogy miért nem? Mert – bevallom férfiasan - félek tőlük. Félek, hogy túlságosan elszomorítanak és fejbe kólintanak, és mert tapasztalatból tudom, hogy mindig biztos kézzel tudnak kibillenteni a nyugodt lelkiállapotomból. Mindezek ellenére mégis szükségét érzem annak, hogy ilyen könyveket is olvassak, mert ezek azok a történetek, amelyek ténylegesen fel tudnak rázni és arcul tudnak csapni és pont ez teszi őket értékessé a számomra. David R. Gillham regényét lenyűgözőnek éreztem, a történet valamennyi szereplőjét megszerettem, akik mindegyikét valódi hús-vér embernek képzeltem. Mind közül persze Sigrid alakja lett felejthetetlen a számomra, mivel az ő szemén keresztül láthattam azt, hogy milyen is volt a nőknek a háború idején Berlinbe élniük, hogy mik voltak azok az erkölcsi kihívások és mindennapi problémák, amiken keresztül kellett menniük azért, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük fölött egyszóval azért, hogy túléljenek.

A könyv lassan, de biztosan varázsolt el és szippantott magába. Gillham írásának hála az események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben és teljesen úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna a szereplőkkel a történet kellős közepén. Tisztán hallottam a szirénák éles hangját és az alacsonyan repülő bombázók zaját. A lelkemben éreztem a mindennapok nehézségeit, de legfőképp azt a félelmet, amit az emberek akkor éltek át, amikor meghallották a Gestapó nevét. Őszintén izgultam és féltettem Sigridet, persze volt, hogy elítéltem egy-két döntése miatt, de ennek ellenére mégiscsak csodálni tudtam őt a bátorsága és az önzetlensége miatt. Természetesen a könyv végén én is feltettem magamnak az egész történeten átívelő kérdést, hogy vajon mit tettem volna én Sigrid helyébe. Segítettem volna annak a szerencsétlen lánynak vagy elutasítottam volna őt?
Őszintén?
Fogalmam sincs. Fotelból könyvvel a kezemben könnyű okosnak lennem. Abban a helyzetben és környezetben viszont, amiben Sigrid élt, bele sem tudok gondolni.

Az Asszonyok városa egy olyan sötét hangulatú romantikus történet, amely tele van izgalommal, rejtélyekkel és rengeteg váratlan fordulattal, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy senkinek sem fog ez a könyv csalódást okozni. Nálam egyértelműen kedvenc lett, így mindenkinek csak ajánlani tudom. 

A magyar borítóval meg vagyok elégedve, nagyon tetszik, de ez a két külföldi sem kutya. Nem is tudom, ha választanom kéne e három közül, melyik mellett döntenék.

David R. Gillham

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: City of Women

Fordította: Barta Judit

Oldalszám:424

Tovább olvasom...

David Benioff: Tolvajok tele

Ahhoz képest, hogy mennyi könyvet olvasok, meglepően kevés kedvencet avatok. Hogy miért? Ki tudja. Talán a könyvek számával együtt nőttek az elvárásaim is velük kapcsolatba. A Tolvajok telénél viszont már az elejétől fogva tudtam, hogy be fog állni a sorba.

A könyv elején Daviddel, vagyis nagy valószínűséggel magával az íróval találkozhatunk, aki egy Los Angeles-i székhelyű forgatókönyvíró, és aki ahelyett, hogy a saját önéletrajzát írta volna meg bemutatkozásként egy szaklap számára, inkább az orosz nagyapja második világháborús emlékeit vetette papírra, amit sokkal izgalmasabbnak gondolt, mint a saját unalmas életét.

„Egy héten át mindennap ott ültünk a betonozott teraszon, és magnóra vettem a történetét… mesélt a gyerekkoráról, mesélt a háborúról, arról, hogy hogyan jöttek át Amerikába. De a legtöbbet egyetlen hétről mesélt, 1942 első hetéről, amikor megismerkedett a nagyanyámmal, szert tett egy jó barátra, és megölt két németet.” Így kezdődik az a megható történet, amiben két fiatalember az ostromgyűrűvel körülvett Leningrádban azt az abszurd feladatot kapta életükért cserébe, hogy találjanak az éhező városban tizenkét darab tojást.  

1942 szilveszter éjszakáján egy megfagyott német ejtőernyős esett le az égből Leningrád utcájára. Az akkor 17 éves Lev Benyov barátaival együtt, abban a reményben kutatták át a kijárási tilalom ideje alatt a halott katonát, hogy hátha találnak nála valami enni vagy innivalót, vagy esetleg dugi csokit.  Mindez azonban balul sült el, mivel Levet  fosztogatás vádjával elfogták (a barátainak sikerült elmenekülniük), és Leningrád leghíresebb börtönébe zárták, ahol a kivégzését várva ismerkedett meg történetünk másik főszereplőjével, a jóképű és fiatal dezertőrrel, Koljával.

Lev meg volt győződve arról, hogy halál vár rájuk, azonban csodával határos módon, és egy elképesztő ajánlatnak köszönhetően - amit a Belbizottság nagy hatalmú ezredesétől kaptak - lehetőségük adódott a megmenekülésre. A feladat, teljesen abszurd volt. Egy tucat tojást kellett szerezniük öt napon belül az ezredes lányának az esküvőjére. Higgyétek el, hogy a sivatagban könnyebb lett volna vizet találni, mint ebben az időben Leningrádban tojást. A város lakói elképzelhetetlen mértékben nélkülöztek és éheztek. De a két fiúnak nem volt más választása, mint nyakukba venni a várost, sőt még az ellenséges vonalakon túlra is eljutni, csak hogy megszerezzék azt a francos egy tucat tojást.

Lev Benyov egy intelligens, állandóan kételkedő, vézna és alacsony zsidó tinédzser volt, egy lelkes hazafi, tele hősi álmokkal. Kolja pedig egy féktelen és bombasztikus figura, jóképű és vidám, kedves és bosszantóan optimista, egy dinamó, egy zseniális manipulátor… (több magasztaló hasonlat most nem jut az eszembe róla), egyszóval minden, ami Lev nem.

Lev kezdetben gyűlölte Kolját, aki állandóan ugratta őt a zsidósága vagy épp a szüzessége miatt. Mégis, az együtt átélt katasztrófák zűrzavarában; amikor német hullák potyogtak az égből és kannibálok darált emberhúsból készült kolbászokat árultak (amibe őket is majdnem beledarálták), amikor bérházak omlottak össze körülöttük, kutyákból bombák lettek, megfagyott katonákból pedig jelzőtáblák, amikor csak egy sakkjátszmától függött az életük, és halálosan éhesek és fáradtak voltak... nos akkor a szűzi zsidó, és az ő kozák ellentéte között egy mély és őszinte barátság alakult ki.

A szereplőkön kívül a könyv fanyar humoráért és a kiszámíthatatlanságáért is teljesen odavoltam. Mindig, amikor már azt hittem, hogy itt a vég, és a két barát ebből a slamasztikából már biztos, hogy nem fog ép bőrrel kijutni, akkor jött valami csoda, ami ugyan megmentette őket, de csak azért, hogy egy újabb és még veszélyesebb helyzetbe sodródjanak. A könyv hangulata magával ragadó volt, a cselekménye pedig lendületes, izgalmas, megdöbbentő és abszurd. Elképesztően izgalmas módon tudta szőni az író a szálakat. Kolja karaktere pedig pff...ő volt az, akinek az optimizmusa és a töretlen jókedve életet és színt vitt a történet borzalmaiba. Az ő beszólásai és akasztófahumora volt az, ami mindig porrá tudta zúzni bennem a feszültséget, amit a sok brutalitás és a horrorisztikus jelenetek miatt éreztem. Nem mondom, hogy rajongok a háborús könyvekért, de ez a regény teljesen levett a lábamról. És micsoda figyelmesség David Benioff részéről, hogy a romantikára éhes olvasóknak is kedvezett, amikor egy kis szerelmet is csöppentett a történetbe. (Persze csak annyit, hogy azt még egy vérbeli antiromantikus is meg bírja emészteni.)

Egyszóval szívből ajánlom mindenkinek a Tolvajok telét, ami nem csak a háború borzalmairól szólt, hanem egy fiú férfivá válásáról, a barátságról, a túlélésért való küzdelemről, a törékeny életről, no és persze az emberi aljasság határtalanságáról.

Végezetül még annyit, hogy a borító kezdetben nekem nem igazán tetszett. Jellegtelennek és unalmasnak találtam, azonban a könyv végére érve azt kell mondjam, hogy ennél jobbat, el sem tudnék képzelni hozzá.

David Benioff

Ui.: Lehet elcsépelten hangzani, de ez a történet valóban filmvászonra kívánkozik, és mivel David Benioff forgatókönyvírói tapasztalata nyilvánvaló, ezért szerintem nem is kell olyan sokat várnunk rá.

Kiadó: Fumax
Eredeti cím: City Of Thieves
Fordította: Gy. Horváth László
Oldalszám: 280

Nyereményjáték

A Fumax kiadó által felajánlott két Tolvajok tele példány közül tiéd lehet az egyik, hogyha velünk játszol. A szokásos lájkolásokon túl egy kis vadászatra hívunk titeket. A könyv kulcsfontosságú eleme a tojás és a Húsvét is közeleg, így egy tojáskereső játékot találtunk ki számotokra. Minden egyes állomáson “elrejtettünk” egy tojást (valamelyik szó a tojás linkjére mutat), benne egy szóval. Keresd meg mind a nyolc tojást a benne lévő szavakkal és tedd össze azokat a megfelelő sorrendben! A könyvből egy idézetet fogsz kapni a szavak összerakása után. Ezt az idézetet kérjük, hogy írd be a rafflecopter dobozba. Ügyelj az írásjelekre is!

A postázás csak Magyarország területére érvényes!


a Rafflecopter giveaway

A turné állomásai

A Fumax Kiadó jóvoltából márciusban jelent meg David Benioff Tolvajok tele című könyve. A Blogturné Klub 8 blogger segítségével, március 31. és április 7. között mutatja be nektek Lev és Kolja izgalmas és lehetetlen küldetését a háborúban álló Oroszország havas tájain értékelések, vélemények és extrák segítségével. Kövesd az állomásokat napról-napra, ismerkedj meg ezzel a különleges történettel és legyen Tiéd a hamarosan megjelenő könyv egyike!

03.31. Bibliotheca Fummie
04.01. Nem harap a...
04.02. Deszy Könyvesblog
04.03. Zakkant Olvas
04.04. Kelly & Lupi Olvas
04.05. Szilvamag Olvas
04.06. Roni Olvas
04.07. Könyvszeretet

Tovább olvasom...

Khaled Hosseini: És a hegyek visszhangozzák

Az És a hegyek visszhangozzák egy csodálatos és érzelmileg lebilincselő olvasmány volt számomra. Első könyvem volt ez az írótól, de már most tudom, hogy nem az utolsó.

A könyvben több karakter élettörténetét ismerhetjük meg, térben és időben változó történetvezetéssel. A több szálon futó történetek teljesen kiszámíthatatlan módon kapcsolódnak egymáshoz, vagy épp keresztezik egymást, néhol homályos foltot hagynak, amik útközben idővel persze kitisztulnak és átláthatóvá válnak. A könyv történetei a szülő és gyermek kapcsolatáról, a kötelesség és szabadság, a családi felelősség és függetlenség, a becsületesség és megalkuvás fontos döntéseiről és azok következményeiről szólnak, a múlt kísértésének és a jelen visszafordíthatatlanságának érzéseiről, mely érzések legtöbbje bizony fájdalmas, és olvasás közben szinte kézzel tapintható.Szóval Hosseini valóban mestere a rabul ejtő egzotikus történeteknek és a finoman szőtt mondatoknak, igazi nagy mesemondó, olyan, aki minden erőlködés nélkül képes nem csak elvarázsolni, de elgondolkodtatni is történeteivel az olvasót, melyek tündérmesének egy cseppet sem mondhatók.

A könyv nyitó története egy gyönyörű népmese, amely érzésem szerint áthatja az egész könyvet. Ebben a mesében egy szegény ember arra kényszerül, hogy áldozatul adja a legkisebb gyermekét egy szörnynek, mert ellenkező esetben a faluja elpusztul. Az apa azonban nem nyugszik és évekkel később őrült bűntudattól vezérelve megkeresi a fiát, és amikor megtalálja, azt látja, hogy boldogan él a szörny palotájában. Az első reakciója, hogy fogja a fiát és hazaviszi, de a div (más néven ogre) azt mondja neki, ha elviszi a gyermekét, akkor nyomorban és szegénységben fogja leélni az életét, ha viszont ott hagyja neki, akkor bár elfelejti a szüleit, de boldogságban és gazdagságban él majd tovább. Az apa nem tudja, hogy mi tévő legyen, átkozza a divet, mire ő azt feleli: "Ha olyan sokat éltél volna már, mint én, felelte a div, felismernéd, hogy a kegyetlenség s a jó szándék csak ugyanannak a színnek az árnyalatai."
Pari és Abdullah apja azért mesélte el ezt a mesét a gyermekeinek a Kabulba vezető hosszú útjuk során, hogy megértesse velük tettének okát.

A történet 1952-ben kezdődik, ahol egy szegény afgán faluban élő testvérpárral találkozhatunk, akik között különösen erős kötelék alakult ki. Abdullah hét éves, szeretett kishúga Pari pedig három. Pariról Abdullah gondoskodott születése óta, amióta az édesanyjuk a szülésben meghalt. A családjuk nagyon szegény volt, olyannyira, hogy fűtésre sem tellett, melynek köszönhetően az egyik mostohatestvérük – mert időközben az édesapjuk újra házasodott – meghalt a hidegtől. Egy nap az apjuk Parit és Abdullahot elviszi Kabulba, egy gazdag házaspárhoz, akiket a nagybátyjuk révén ismert meg, és akiknek tulajdonképpen eladta a kislányát.
Az elkövetkező évtizedekben a két testvér távol kerül egymástól, Abdullah Kaliforniába, Pari pedig Párizsba, ahol a nárcisztikus és bohém életet hajszoló mostohaanyja nevelte fel. Pari olyan fiatalon vesztette el az igazi családját, hogy egy idő után el is felejtette őket, de mindig is érezte "Hogy az életéből hiányzik valami vagy valaki, olyasmi, ami mintegy megalapozza az ő egész létét. Néha homályos, határozatlan érzés volt, mint egy sötét mellékutakon, borzasztó messziről érkezett üzenet, gyenge rádiójel, távoli, zajos. Máskor olyan tisztán érezte ezt a hiányt, olyan meghitten közel, hogy összeszorult tőle a szíve."

A könyv kilenc fejezetből áll, amiket Pari és Abdullah története foglal keretbe. Az ő szétválasztásuk áll e burjánzó és lendületes történetnek a középpontjában, ami olyan, mint egy sor összefonódott novella. Olyan emberek életét ismerhetjük meg a könyv különböző fejezeteiben, akik valamilyen módon kapcsolatban álltak egymással. Olvashatunk Abdullah mostohaanyjáról és az ő gyönyörű fogyatékkal élő nővéréről, Nabiról. A gyerekek nagybácsijáról, aki annál a kabuli háznál dolgozott sofőrként, ahova Parit eladta az édesapja. Olvashatunk a házban élő házaspárról, az ő kapcsolatukról, a szomszédban élő unokatestvérekről, akik Amerikába menekültek és csak a háború után látogattak vissza Afganisztánba. Olvashatunk egy görög szigetekről Afganisztánba érkező plasztikai sebészről – aki a háború után segélyszervezeti dolgozóként került a kabuli házba - és az ő barátságáról egy eltorzult arcú lánnyal. Olvashatunk két külön társadalmi helyzetben élő fiú barátságáról és az egyik felnőtté válásáról, na és persze Pariról, az ő párizsi életéről és nagyvilági mostohaanyjáról.

És bár mindegyik karakterre nagy hatással voltak az afganisztáni események, az ország és annak történelme mégsem kapott akkora hangsúlyt, mint a család, a testvérek közötti szeretet, a becsület, az önfeláldozás és a gyermekkor jelentősége.

A könyv rengeteg szereplőt vonultat fel, számomra talán már túl sokat is. Felőlem aztán nyugodtan kihagyhatott volna a szerző közülük egy-kettőt, más szereplők történetének a javára. Mindenesetre most már tudom, hogy miért is lett ez a könyv a 2013-as év szépirodalmi szenzációja. Khaled Hosseini rendkívül tehetséges író, akire érdemes odafigyelni, úgyhogy mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvét, ami számomra mindenképp maradandó élményt nyújtott.

Khaled Hosseini

Ui.: A szerző korábbi művei a Papírsárkányok és az Ezeregy tündöklő nap is felkerült az olvasandó könyveim listájára.

Kiadó: Libri
Eredeti cím: And the Mountains Echoed
Fordította: Nagy Gergely
Oldalszám: 502

A turné állomásai

A BTK ezúttal egy három állomásos miniturnéra invitál benneteket, melynek a főszereplője Khaled Hosseini 'És a hegyek visszhangozzák' című könyve.

Napi Falat
Kelly & Lupi olvas

Tovább olvasom...

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Bevallom, kicsit hezitáltam a könyv olvasása előtt, féltem, hogy nem az én szájízemnek való lesz, de egy kedves barátnőmnek köszönhetően, aki különösen jól ért ahhoz, hogy hogyan kell felcsigázni a kíváncsiságomat, mégis belekezdtem a regénybe és hát azt kell mondja, hogy valóban vétek lett volna kihagyni.

Az egész történet egy 1912 márciusában íródott levéllel kezdődött.

Elspeth Dunn remélni sem merte, hogy első megjelenő verseskötetére rajongói levelet fog kapni, így amikor az Egyesült Államokból egy egyetemista, nevezetesen David Graham levelét kézhez vette Skye szigetének kicsiny postahivatalában, repesett az örömtől és hazaérve azon nyomban válaszolt is neki. Elspeth soha nem hagyta el Skócia északnyugati partjait, ugyanis félt a hajózástól. De miután a férje bevonult a háborúba és egyedül maradt, le kellett győznie a félelmét, hogy hajóra szállhasson és Londonba utazva találkozhasson Daviddel, azzal a férfival, akivel addigra mát több tucat levelet írtak egymásnak. Elspeth és David között kezdetben barátság, majd később szerelem alakult, de oly sok akadály állt az útjukba, beleértve azt a tényt is, hogy Elspeth már férjnél volt és a világ is egy katasztrófa szélén állt, hogy nem sok reményük volt a szerelmük beteljesülésére.  

Mindez régen történt már, 1912-ben. Elspeth és David öt évig leveleztek egymással és találkoztak is párszor, de leginkább levélben érintkeztek egymással. Rengeteg minden történt velük ez alatt az idő alatt, de a levelek melyekben álmaikat és a legféltettebb titkaikat osztották meg egymással, mindig rendszeresen jöttek mentek közöttük. Minden levélben ott lapult - kezdetben a sorok között, később már szavak formájában is – a vágyakozás, a reménykedés és az őszinte szerelem.  

A könyv narrátora nemcsak Elspeth és David, hanem olvashatunk még leveleket Margarettől, Elspeth lányától és az ő kedvesétől Paultól is. Mindez úgy lehetséges, hogy a történet két történelmi időszakban játszódik, az első és a második világháborúban.

Már a könyv első tíz oldala után ugrunk egyet az időben 1940-be, Edinburgh-ba, ahol egy bombasorozat után Margaret az anyját a hálószobában találja egy halom megsárgult levéllel az ölében. A következő napon Elspeth a bőröndnyi levéllel együtt eltűnik, Margaret pedig ott marad egyedül, egyetlen megsárgult levéllel és az anyja titkaival, amely arra sarkallja, hogy vesse bele magát a múltba és kutassa fel, hogy vajon ki lehetett az az amerikai férfi, aki ezt a szenvedélyes levelet írta és vajon miért őrizte oly féltve és sokáig mindezt az ő édesanyja.  

Ez a könyv elvarázsolt engem, és nem csak a különös helyzetben született gyönyörű szerelmi története miatt - melynek a vége még könnyeket is csalt a szemembe -, hanem Jessica Brockmole gyönyörű megfogalmazása és stílusa miatt is, amely magyar nyelvbe való átültetéséért külön köszönet a fordítónak. Elspeth és David érzelmekkel és hangulatokkal teli szerelmes leveleiktől teljesen meghatódtam, lelkesedtem, kétségbeestem és én is szerelmes lettem, egyszóval az érzelmek olyan széles skáláját élhettem át rajtuk keresztül, melyhez hasonlóval a mostani olvasmányaimban nem igen találkozhattam.  

A levelek dátumait elnézve meg kell hagyni, hogy bizony abban az időben rengeteget kellett várni rájuk. Hogy őszinte legyek nem is csodálkozom azon, hogy a régimódi levélírás kiment már a divatból. Bár az igazat megvallva megvolt annak is a maga varázsa, amikor az ember elsétált a postára, hogy feladja a gondosan megfogalmazott és leragasztott levélkéjét és majd onnan hazasétálva várjon és csak várjon, gyakran több hetet is arra, hogy válasz érkezzen rá, ha egyáltalán érkezett. Tökéletesen megértettem és át is éreztem ennek a várakozásnak az izgalmát és néha bizony a fájdalmát is, csakúgy, mint azt is, hogy miért is őrizgette Elspeth több éven keresztül ezeket a kincseket, mert ezek a levelek valóban kincsek voltak.

Az írónő nem árult el túl sokat a szereplőkről, érdekes volt, hogy csak minimális és nagyon tömör információkat kaptunk róluk és a környezetükről, a tájról és a különböző eseményekről, de mivel Brockmole olyan gyönyörűen tudott játszani a szavakkal, hogy igazából mindezt nem is nagyon hiányoltam. Igaz a történet nem mondható sodró lendületűnek, ennek ellenére mégsem lehetett rajta egy percig sem unatkozni és a nyugodt tempója mellett is tartogatott meglepetéseket a végére.

Egyszóval szerettem ezt a könyvet. Egy olyan szívszorító, de cseppet sem szirupos, amolyan igazi, lassú lefolyású, szóvirágokkal tűzdelt, csodálatos szerelemi történet volt, amit minden romantikus lelkületű női olvasónak szívből ajánlok.

Jessica Brockmole

Kiadó: Cor Leonis
Eredeti cím: Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 238

A kedvcsinálót a könyvhöz és a trailert itt nézheted meg.

Tovább olvasom...

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Anyám, Mrs. Winterson nem szerette az életet. Nem hitte, hogy az élet jobbá tehető. Egyszer odáig ment, hogy kijelentette: a világegyetem kozmikus szemétláda – én pedig némi töprengés után megkérdeztem, hogy rajta van-e a fedele. - Rajta – felelte. – Senki sem menekülhet. „

A legnagyobb jóindulattal sem tudnám azt mondani, hogy szeretem az önéletrajzi regényeket, egyszerűen nem ez a műfaj áll hozzám a legközelebb. Hogy akkor mégis miért vágtam bele Jeanette Winterson könyvébe?

Totál megfogott a borítón látható kislány képe - ugye, hogy milyen boldognak tűnik(?) –, biztos voltam benne, hogy magát az írónőt ábrázolja -, és a könyv címe illetve a hátlapján olvasható ajánlások sem mondhatók épp hétköznapinak, úgyhogy úgy döntöttem, hogy mindenképp megpróbálkozom vele.

Jeanette Winterson egy a hazájában nagy ismeretségnek örvendő brit írónő, akinek az első regénye a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs nemcsak számos rangos brit irodalmi díjat nyert, de nagy sikerű tévéfilmsorozat is készült már belőle. Igazából ez a könyv hozta meg számára a hírnevet Nagy-Britanniában. Számos regénye mellett egyébként több gyerek és ifjúsági könyvet is írt, melyek közül a magyar olvasók a  Capri királyával és a Gubancrommal találkozhattak már a könyvesboltok polcain.
   

A Miért lennél boldogban rengetegszer utal az írónő a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs című regényére, amely félig-meddig önéletrajzi ihletésű volt ugyan és sok hasonlóság volt a regény főszereplője és az írónő között, de mégiscsak több volt benne a kitaláció, mint a valóság. A miért lennél boldog regénye azonban egészen más, ez egy olyan önéletrajzi írás, melyben Jeanette őszintén, néhol humorosan, hol pedig nagyon is komolyan tárja az olvasó elé a boldognak épp nem mondható életének történetét, melyre az örökbe fogadó anyjával való rideg és szeretet nélküli kapcsolata örökre rányomta fájó bélyegét. 

A könyvet két részre tudnám osztani, az első felében Jeanette mostohaanyját Mrs. Wintersont és az ő kegyetlenségeit ismerhetjük meg részletesen, míg a könyv második fele az írónő írói pályafutásáról, kapcsolatairól és a vér szerinti anyja utáni kutatásának kálváriájáról szól, a legvégén mindezt megkoronázva a vele való találkozással.

Jeanette-et hathetes korában fogadta örökbe egy munkásosztálybeli házaspár, Wintersonék.

 „Amikor anyám dühös volt rám, ez pedig gyakran előfordult, azt mondta: - Rossz kiságyhoz vezetett minket az ördög”

Mrs. Winterson egyszerűen egy őrült nő volt. Egy olyan megkeseredett és mániákusan depressziós ember, aki folyton csak Jézust emlegette, átvirrasztotta az éjszakákat, hogy ne kelljen a férje mellé befeküdnie a hitvesi ágyba, pisztolyt tartott a fiókjában, fűzőt hordott és teleragasztgatta a falakat rettenetes bibliai idézetekkel. Komolyan többször megfordult a fejemben, hogy annak idején tényleg ennyire felületesen ellenőrizték az örökbe fogadó családokat?

„Egyszerű a képlet: anyám senkit nem szeretett, nem szerette az életet. Teher volt neki, amit a sírig cipelni kell. Siralomvölgy volt az élet. A halálra felkészítő tapasztalat.” Azt hiszem ezzel mindent elárultam Jeanette nevelőanyjáról. Ilyen volt Mrs. Winterson.

Jeanette-nek rettenetes gyerekkora volt. Mrs. Winterson büntetésből gyakran bezárta őt a szenes pincébe, vagy egyszerűen csak kizárta otthonról, ami miatt Jeanette-nek egész éjjel a ház előtti küszöbön kellett várakoznia. A mostohaanyja nem tűrte a házban a könyveket. Véleménye szerint: „Az a baj a könyvekkel, hogy mire kiderül, hogy mi van bennük már késő ”. Jeanette ezért titokban kezdett el olvasni. Könyvtárba járt, mert bármit mondott is a könyvekről Mrs. Winterson a titkos krimiadagjairól nem volt hajlandó lemondani. Így ismerkedett hát meg Jeanette az angol irodalom klasszikusaival. „Fogalmam sem volt, hogy milyen sorrendben olvassak, így hát az elején kezdtem. Szerencsém, hogy Austen is az ábécé elején van….” 

Aztán, amikor Jeanette 16 éves lett és megszegett egy a könyvek tilalmánál is fontosabb szabályt, miszerint semmi szex, főként nem azonos neműekkel, Mrs. Winterson kitette a szűrét otthonról. Innentől kezdve Jeanette-nek egyedül kellett boldogulnia és ő nagyon ügyesen vette az akadályokat. Bejutott az oxfordi egyetemre, ahol tulajdonképpen az írói pályafutását kezdte. Életének ebben a szakaszában az elfojtott gyermekkori sebek újra a felszínre törtek és azzal fenyegették, hogy megfojtják, de szerencsére volt mihez menekülnie, és ez nem volt más, mint az írás. Ez lett az ő egyedüli mentsvára. Jeanette történetén keresztül rengeteg érzelmet élhet át az olvasó. Mrs. Wintersonnak köszönhetően ez a fiatal lány tele volt indulattal, dühvel és fájdalommal, amely később sem csillapodott. Neki köszönheti, hogy soha nem tanult meg szeretni és ebből kifolyólag másoknak sem engedte, hogy őt szeressék. Keserves utat kellett bejárnia, míg rájött arra, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos és akik törődnek vele.

 „Nagyon gyakran csordultig teltem haraggal, kétségbeeséssel. És mindig magányos voltam. Ennek ellenére szerelmes voltam és vagyok az életbe. „

Bevallom, amikor becsuktam a könyvet azt mondtam magamban, hogy ez egy jó könyv volt. Aztán, amikor nekiálltam a poszt írásának és újra beleolvastam és lapozgattam az idézetek miatt, akkor ez a „jó” átértékelődött bennem nagyon jóvá. Jeanette írásmódja rendkívül érdekes volt a számomra, leginkább egy tekervényes labirintushoz tudnám hasonlítani, melyben az elbeszélést bármikor és bárhol képes volt visszacsatolni a mostohaanyjához, akinek – véleményem szerint - annak ellenére, hogy sikerült totálisan tönkretennie a gyermekkorát, mégis meg tudott bocsátani. 

„Érdekes a két anyám egymáshoz viszonyított dinamikája. Észrevettem, hogy utálom, ha Ann bírálja Mrs. Wintersont. Szörnyeteg volt, de az én szörnyetegem.”

Jaenette Winterson

Kiadó: Park

Eredeti cím: Why Be Happy When You Could Be Normal?

Fordította: Lukács Laura

Oldalszám: 261

Beleolvasó

Tovább olvasom...

Emylia Hall: Nyarak könyve

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor egy cseppet sem féltem attól, hogy esetleg ez nekem nem fog tetszeni, ugyanis az idei könyvfesztiválon volt szerencsém részt venni a könyv bemutatóján, és az ott felolvasott részletekből, az írónő kisugárzásából és a vele készített interjúból, arra a következtetésre jutottam, hogy biz’ kizárt dolog, hogy ez a könyv nekem csalódást okozzon, hiszen olyan, mintha csak nekem íródott volna.

No, nem csak azért, mert teljes vállszélességgel testesítem meg a könyv célközönségét, hanem azért is, mivel engem is rengeteg élmény és emlék köt a Balatonhoz (bár a történetnek csak egy része játszódik ott), ahonnan gyermekkorom legtöbb nyári emléke származik. Ha valaki a kezébe veszi a Nyarak könyvét, akkor az számíthat arra, hogy előbb utóbb olyan erős nosztalgikus érzés fogja majd a hatalmába keríteni, amely segítségével majd visszarepülhet saját gyerekkorába, ahol újra élheti a Balatonnál vagy a falun élő nagymamánál vagy épp más természet közeli helyen töltött gyönyörű és feledhetetlen nyarak emlékeit. Rám legalábbis így hatott ez a könyv.

A történet egy angol-magyar lányról, Bethről szól, akivel először 37 évesen találkozunk. Beth húsz évvel ezelőtt költözött Londonba a fájó emlékei elől menekülve, elhagyva az édesapját az egyetlen családtagját, akitől gyakorlatilag már teljesen elhidegült.

Történetünk elején Beth nyugodtan éli semmitmondó napjait a városban, amikor egy szép napon meglátogatja őt az édesapja, aki egy Magyarországról érkezett, neki szóló csomagot hoz magával. Beth az emlékektől félve csak nagy sokára meri kibontani a csomagot, melyben egy fényképalbumot a Nyarak könyvét találja és egy levelet, melyben az a szomorú hír áll, hogy az édesanyja Marika meghalt. Beth-et nagyon megrázza a hír. Utoljára 16 évesen találkozott az édesanyjával, amikor az utolsó együtt töltött nyár alkalmával valami történt közöttük. Valami olyan dolog, ami miatt Beth minden kapcsolatot megszakított Marikával. Mérhetetlen mélységű szakadék tátongott közöttük, melynek okát az író nem tárja fel  előttünk azonnal, hanem csak szépen lassan csepegteti számunkra az információt a Beth számára küldött albumban lévő fényképek segítségével, melyek nézegetésével ez a fiatal nő újraéli gyermekkorának azon részeit, amit soha nem tudott elfelejteni. Az album lapozgatásával Beth visszarepül az időben, egészen 9 éves koráig, amikor a családja szétszakadt……. és miközben egyre magasabb hullámokban borítják el őt a régmúlt emlékei, benne is megváltozik valami.

Vajon mi lehetett Beth édesanyjától való elhidegülésének az oka? Vajon az eltitkolt igazságok hazugságnak számítanak? Vajon megéri őszintének lenni?

A könyv központi karaktere Beth. Az ő tinédzser szemén keresztül láthatjuk a szülei házasságának a felbomlását, az anyjával és az apjával való különös kapcsolatát, s azt a hét Magyarországon töltött felejthetetlen nyarat, ami alatt elcsattan élete első csókja, ami alatt megkóstolhatta az első pohár borát és ami alatt a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy milyen is az a bizonyos rekkenő hőség. A könyvben rengeteg szó esik Magyarországról, a Balatonról, a magyar ételekről és italokról, a magyar zenéről, a csípős szúnyogokról, a magas füvekről, a természetről és a művészetről valamint a barátságról. A rengeteg leíró jelenetnek olyan erős nosztalgikus hatása volt számomra, hogy ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni, hogy ez az érzés beigya magát a bőröm alá. Igazából egy érzelmi bomba volt számomra ez a könyv, nem is tudtam egyszerre sokat olvasni belőle. Néhol kissé lassúnak éreztem a történetvezetést, amit nem igazán tudok felróni hibának, mivel e nélkül biztos, hogy nem árasztotta volna magából a történet azt a kellemes és finom nyugalmat, amit ennél a tempónál éreztem. Ez a nyugalom azonban a könyv végére tovaszállt, ugyanis akkor már tudni lehetett, hogy a hetedik nyáron történni fog valami, ami miatt Beth soha többet nem tér vissza oda. 

A könyv olasz borítója

Emilya Hall rendkívül hangulatos írói nyelvvel tudta ábrázolni a romantikus Magyarország és a sivár Anglia, valamint az érzelmileg visszafogott apa és a bohém és mindig vidám anya közötti kontrasztot. Csodálatosak voltak az írónő karakterei, az egzotikus és érzelmekkel teli Marika, aki mindig az ösztöneire hallgatott, Tamás, aki Beth számára az első nyári szerelem megtestesítője volt, és nem feledkezhetek meg Zoltánról sem, aki a mindig szerető és mindent megértő kissé bohókás festő, Marika társa volt.

A karakterek annyira hihetőek voltak számomra, hogy végig úgy éreztem, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, holott Emilya Hall a könyv bemutatóján elmondta, hogy a főhősnő és közte ugyan van némi hasonlóság (mivel mindketten Devonban éltek és vegyes családba születtek és mindketten 1990-ben jártak először Magyarországon), de ezektől az egybeesésektől eltekintve maga a történet csak fikció.

Értékelésem:

A könyvvel kapcsolatban még rengeteg plusz információm van a számotokra. Először is itt van rögtön egy részletes beszámoló a könyvbemutatóról, amiről egyébként az Ekultúra is készített felvételt és amiről az írónő is beszámolt a saját blogján. És időközben készült Emyliával egy szuper interjú is, amit vétek lenne kihagyni. A könyvnek van trailere is, ami szerintem egyáltalán nem adja vissza azt a hangulatot, amit olvasás közben éreztem, igazából csak érdekességképpen tettem ki ide, szerintem ne ez alapján döntsetek, hogy kell-e nektek ez a regény vagy sem.

Kiadó: Park

Eredeti cím: The Book of Summers

Fordította: Mesterházi Mónika

Oldalszám: 344

Tovább olvasom...

María Dueñas: Öltések közt az idő

"Egy írógép fordított a sorsomon. Hispano-Olivetti volt, és heteken át csupán a kirakatüveg választott el tőle. Ha ma visszanézek az eltelt évek emelte barikád mögül, nehéz elhinnem, egy egyszerű készülékben elég erő volt hozzá, hogy eltérítsen kijelölt életpályámról, és néhány nap alatt felrobbantson minden tervet, ami rajta tartott. Így történt azonban, és képtelen voltam másképp cselekedni, amivel mindezt megakadályozhattam volna."

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha kedved van gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Elizabeth von Arnim: Elvarázsolt április

"Azoknak, akik szeretik a glicíniát és a napfényt. Kicsiny középkori olasz kastély a Földközi-tenger partján, április hónapra bútorozva kiadó.."

Ez a vonzó hirdetés volt olvasható egy nap a Times hasábjain, melyre négy különböző nő reagált majd egyszerre. Először Lotty fejében fogant meg az ötlet, hogy milyen jó lenne, ha a férje nélkül - vagy inkább elöl menekülve - egy teljes hónapot tölthetne ebben a csodálatos olasz kastélyban. Majd miután épp indulni készült egy esős londoni napon egy kellemes női klubból, ahol e hirdetést olvasta, meglátta Mrs. Rose Arbuthnot, akivel egyébként még soha életében nem beszélgetett és ki tudja, hogy miért - talán a csillagok állása vagy inkább a Times-ban olvasott hirdetés miatt érzett megmagyarázhatatlan vágyakozás miatt  -, de szóba elegyedett vele és megkérte, hogy tartson vele. Amikor Mrs. Wilkins beleegyezett, akkor költségtakarékosság céljából e két hölgy úgy döntött, hogy még két személyt be kell venniük e csodás utazásba.  Így ők is hirdetést adtak fel, mely révén csatlakozott hozzájuk a fiatal Lady Caroline - akinek a szépsége és  hangjának dallamossága egyfajta teher volt számára - valamint a félelmetes Mrs. Fisher - egy idős hölgy bottal -, aki ragaszkodott is ahhoz, hogy ezt mindenki szem előtt is tartsa.

Glicíniával befuttatott terasz

A cselekmény központjában tehát négy különböző nő áll, akik teljesen idegenek egymásnak, a közös bennük csupán annyi, hogy mindegyikük menekül valami elől. Lotty a férje, Rose a férjével való rossz kapcsolat elől, Mrs. Fisher a fiatalság és a magány, míg a gyönyörű Lady Caroline a hódolok és az őt bálványozó emberek elől.

A történet nagyon könnyű, prózai és csak egy csipetnyit romantikus és humoros. Elképesztő, hogy milyen gyorsan szimpatikussá tudta tenni számomra az író az összes szereplőt (kivéve Carolinet), akik annyira emberiek voltak, valós és teljesen hihető problémákkal. Mrs. Fisher az állandó morózus hangulatával nagyon a szívemhez nőt csakúgy, mint a csendes és az együtt érző Rose, aki úgy érezte, hogy teljesen elhatárolódott a férjétől és a bűntudatát, amit a férje munkája miatt érzett, a szegények megsegítésével próbálta enyhíteni. Aztán – bár a négy nő közül ő volt a legmostohább a számomra - mégsem feledkezhetek meg a vakító szépségű Carolineról, akinek az élete hangos volt és üres. Hogy őszinte legyek az apátiája számomra értehetetlen volt, valószínű azért, mert én soha nem sütkérezhettem abban a fényben, amit neki osztott a sors (mondom ezt minden irigység nélkül) és bár az összes szereplő átalakulását a történet végén hitelesnek és jogosnak éreztem, addig az övé egyáltalán nem tűnt annak, sőt, be kell valljam, még csodálkoztam is hirtelen pálfordulásán. És ott volt Lotty….. a drága Lotty, aki  Londonban egy bizonytalan és a férje által megfélemlített szürke kisegér volt, és amikor megérkezett ebbe a „paradicsomba ” rögtön átalakult és a négy nő szívévé vált.

Úgy gondolom, hogy valóban volt valami különleges San Salvatore légkörében - bárcsak kipróbálhatnám én is - hiszen mindenkit megváltoztatott, mindenkit elöntött a tiszta jóság iránti vágy, amit gyönyörűen írt le az író, bár néhol kissé már túl szájbarágósnak, túl sokszor ismételtnek éreztem, csakúgy, mint Caroline szépségének állandó bizonygatását. Ettől függetlenül tetszett a könyv lassú sodrása a gyönyörű tájleírások, ami még számomra is megnyugtató volt és bár én nem váltam olyan kiegyensúlyozottá a történet végére, mint a benne szereplő hölgyek mégis, megérintett a szeretett és a nyugalom érzése.

Elizabeth von Arnim (1866-1941)

Kedves és „illatos” olvasmány, kicsit romantikus, kicsit humoros....... vajon tényleg a könyvben olvasott módszer lehet a  tökéletes recept a boldogsághoz?

Kiadó: Európa
Eredeti cím: The Enchanted April
Fordította: Prekop Gabriella
Oldalszám: 292

Tovább olvasom...

Clara Sánchez: A láthatatlanok

"-Ők nem érzik bűnösnek magukat....Egyet sem ismertem közülük, aki valaha is megbánást tanúsított volna. Úgy gondolják, hogy egy megváltozott világ áldozatai, amely nem érti meg őket. A bűntudat teljes hiánya - tette hozzá lehorgasztott fejjel - sokukat megmentette... Felszabadultak, sikerült nagyon jól túlélniük. Egymás közt biztosan úgy viselkednek, mint a felsőbbrendű lények."

Már a megjelenésnél felfigyeltem erre a könyvre, csak az tartott vissza tőle, hogy féltem, nagyon fájdalmas lesz olvasnom. Azonban olyan sokan jó véleménnyel voltak róla, hogy engedtem a kísértésnek. És valóban, annak ellenére, hogy a történet végével nem voltam maximálisan elégedett, vétek lett volna kihagyni.

A regénynek két főszereplője van; Sandra, egy fiatal terhes nő, és Julián, egy 80 éves idős ember. Sandra egzisztenciális válságban van. Azért utazik nővére tengerparti házába, hogy megtalálja önmagát, hogy eldöntse, hogyan tovább az életben. Julián Buenos Airesből érkezik Costa de Solba  - és lehet, hogy ez most durván fog hangzani  -, azért hogy náci háborús bűnösökre vadásszon. E két ember sorsa idővel keresztezi egymást, olyan közös kalandba keverednek, amely egyikük számára sem veszélytelen.

Be kell valljam, öregek ide vagy oda, nekem a két szereplő közül az öregúr volt szimpatikusabb. Julián a II. világháború idején a mauthauseni haláltáborban raboskodott barátjával, Salvaval.  Szabadulásuk után ő, de főleg a barátja, a régi náci háborús bűnösök felkutatásának szentelte az életét. Egy nap Julián levelet kap Salvatól, melyben egy újságkivágást talált, egy idős norvég házaspárról. Mivel az egykori náci bűnösök legtöbbje Spanyolországba költözött, Salva kérése egyértelműen a még ott maradtak felkutatására irányult, és kéri Juliánt, hogy utazzon hozzá és legyen a segítségére a képen látható emberek leleplezésében.

Eközben Sandra egy tengerparti sétája során találkozik egy idős házaspárral, akikkel később olyan jó baráti viszonyba kerül, hogy hozzájuk költözik és fizetés fejében társaságuk lesz az öregeknek. Ezt a kezdeti idillt Julián szakítja meg, aki olyan információkat közöl a lánnyal a "kedves" norvég házaspárról, hogy Sandra komolyan kételkedni kezd, józan ítélőképességének a megbízhatóságában.

A regény segítségével visszamegyünk a II. világháború borzalmaiba, és akaratlanul is megérint bennünket a múlt. A történetet két szemszögből olvashatjuk, amit látszólag párhuzamosan mondanak el  a szereplők - Sandra és Julián. Beszámolóikban gyakran találkoztam átfedéssel, ugyan azokat az eseményeket két szemszögből is olvashattam, ami néhol kissé untatott, hiszen tűkön ülve vártam a történet végkifejletét.

Különösen szerettem és érdekesnek találtam a szereplő párosítást; egyrészt itt van egy öreg, háborúban edzett és szörnyű dolgokat átélt ember, akinek a horgonya  az elhunyt felesége és a remény, hogy végre elégtételt vehet a megkínzóin. Másrészt pedig itt van egy fiatal, harmincas nő, aki el sem tudja képzelni, azokat a borzalmak - velem együtt - ami a haláltáborokban történt. Sandra karaktere hihetetlen érzelmi metamorfózison ment keresztül. Csodáltam átalakulását, de ugyanakkor bosszantott is a kezdeti lusta, céltalan és felelőtlen viselkedése. Mindenesetre tény, hogy a vele történt események teljesen megváltoztatták a lány életét és személyiségét. A két szereplő, két világot képviselt; Sandra a fiatalságot és a vitalitást, Julián pedig a türelmet és a tapasztalatot. Sandra a jövőben, Julián pedig a múltban élt.

Sajnos hamar a könyv végére értem, voltak részek, ahol szinte alig bírtam letenni. Már túl jártam a felénél, amikor a barátnőmnek beszámoltam az eddig olvasottakról és mi tagadás mesélés közben azonnal libabőrös lettem. Mindezek ellenére mégis, miután becsuktam a regényt, hiányérzetem maradt, és kissé csalódott is voltam.... érzésem szerint a történet a végére szétesett.

Mindenesetre élmény volt olvasni ezt a könyvet, amit Clara Sanchez ennyire egyszerű és közvetlen stílusban írt meg. Érdekes regény volt, melynek célja - véleményem szerint - elsősorban az emlékezés.

"-És amit most csinálsz, azt miért csinálod? Miért jöttél ide?
- Barátságból és gyűlöletből - mondta, és bekötött kezével fölemelte a kávéscsészét. - A Salva barátomhoz fűződő barátság miatt jöttem, s az általad ismert szörnyek iránti gyűlöletből maradtam."

4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Lo que esconde tu nombre
Fordította: Dornbach Mária
Oldalszám: 364

Tovább olvasom...

Andrew Nicoll: Valdez

A derék polgármester után nagyon kíváncsi voltam az író következő könyvére, amiről már a fülszöveg alapján lehetett tudni, hogy nem egy romantikus leányregényről lesz majd benne szó, hangulatában pedig az előző regényéhez még csak egy fikarcnyit sem lesz hasonló.

A könyv Luciano Hernando Valdezről, egy ünnepelt és elismert középkorú férfiról szól, aki „állítólag nemzedéke legkitűnőbb regényírója” és egyben egy ismeretlen dél-amerikai ország, meg nem nevezett kisvárosának legnagyobb nőcsábásza. Este bordélyházba jár, nappal pedig férjes asszonyokkal hál, miközben azok férjeik mit sem sejtve lelkiismeretesen végzik a munkájukat. Valdezzel két jelentős dolog is történik egyszerre; írói válságba kerül, és találkozik Caterinaval, aki rögtön elbűvöli őt. Caterina 20 évvel fiatalabb Valdeznél, egy gyönyörű, okos és még az írásban is tehetséges fiatal diáklány. Joggal várhatja és várja is el tőle Valdez, hogy a segítségére legyen ihlet ügyileg, amivel reményei szerint majd tovább tud lépni azon szánalmas írói próbálkozásain, amelynek során nem képes egy értelmes mondatnál - ami "A randa, sárga macska átvágott az úttesten." - többet kiizzadni magából, már hosszú-hosszú ideje. 

A lánnyal való kapcsolata azonban nem úgy alakult, ahogyan azt ő elképzelte.

Az egész történetben az volt a legmeglepőbb a számomra, hogy végig tudtam, hogy Caterina napjai meg vannak számlálva. Ezt már az első oldalon az orrunk alá dörgöli az író és a történet folyamán sem felejt el folyamatosan emlékeztetni rá bennünket . A kérdés már csak az volt, hogy miért, ami persze végig ott lebegett a szemem előtt, de valahogy mégsem akartam elhinni. Tényleg képes volt, ezért?

A cselekmény hátterét igen nyomasztónak és félelmetesnek éreztem. A történet egy olyan ismeretlen latin-amerikai rendőrállban játszódott, ahol a katonai diktatúra, a titkosszolgálat, a kegyetlen kihallgatások és az emberek bizonyíték nélküli letartóztatása mindennapi eseménynek számított. Minden nyomósabb ok nélkül bárkiből lehetett mondvacsinált forradalmár, az állam ellensége. Soha senki nem lehetett biztonságban.

Nos, egy ilyen városkában éldegélt ez a Valdez, aki egy rettenetesen szívtelen, érzéketlen és hazug ember volt. Végig vakartam az orrom bosszúságomban, hogy miket mondott, érzett, illetve nem érzett ez a férfi. Ambivalens volt számomra, hogy egy ennyire sivár lelkivilágú ember, hogy lehetett egy olyan ünnepelt író, akit az olvasók azért szerettek, mert könyveiben olyan gyönyörűen meg tudta ragadni az emberi érzelmeket. Nem tudtam, hogy most sajnáljam, vagy inkább gyűlöljem őt. Mindenesetre azt határozottan állíthatom, hogy egyáltalán nem rajongtam érte. Meglepődtem magamon, amikor nem hullattam könnyeket Caterina miatt a történet végén, annak ellenére, hogy ő egy nyílt és tiszta szívű, koránál fogva még egy tapasztalatlan, fülig szerelmes ártatlan áldozat volt. De a vele szembeni kezdeti(!), részleges érzéketlenségemet annak tudtam be, hogy halála emlegetésével az író folyamatosan edzésben tartott, szinte felvértezett egyfajta érzelmi pajzzsal. A történet végén ezért is nem érhetett nagy meglepetés, illetve érzelmi megrázkódtatás, mégis, sokáig szóhoz sem jutottam, amikor becsuktam a könyvet. Aztán másnap, amikor már kezdett leülepedni bennem a történet, alattomosan törtek rám az érzések, hirtelen összeszorult a gyomrom és ténylegesen belesajdult a szívem a lány tragédiájába. És bár a vasárnapi ebéd főzésénél könnyeket hullatni nem épp a legalkalmasabb időpont…. én mégis megtettem. 

„Valdez vég nélkül, szeretetlenül tékozolta el magát, amíg a későn érkezett szerelem már idegen volt a számára, és megrémisztette.”

Máig nem tudom eldönteni, hogy Valdez valóban szerelmes volt-e a lányba, vagy csak egy hirtelen fellángolás, kapuzárási pánik vagy csak egy lehetséges múzsa utáni vágy vonzotta őt hozzá.

Mindenesetre maradandó és elgondolkodtató egy történet volt a számomra, abból a "minél többet gondolkodom rajta annál jobban fáj" fajtából, megfejelve ezt az író sajátos stílusával és művészien használt nyelvezetével, valamint olyan tökéletesen kidolgozott és számomra felejthetetlen karakterekkel, akik még biztos, hogy sokáig ott fognak motoszkálni a fejemben.

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: The Love and Death of Caterina

Fordította: Komló Zoltán

Oldalszám: 380

Tovább olvasom...

Andrew Nicoll: A derék polgármester

Amikor kinéztem magamnak a könyvet, akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen történetre is számíthatok, illetve a fülszövegből ítélve egy könnyed kis romantikus regényre gondoltam, de azért a „könnyednél” jóval, ó... hogy még mennyire jóval többet kaptam! A derék polgármester egy gyönyörű szerelmi történet, amely két különböző módon magányos életet élő emberről szól.

Tibo Krovic polgármester az egyedüllét magányának, míg titkárnője Agathe Stopak a társas élet magányának a szakértője volt. És míg Tibo Krovic Stopakné asszonyba volt fülig szerelmes, addig Stopakné asszony  – csak kezdetben! – a férje után vágyakozott szenvedélyesen. Az évek során fokozatosan gyülemlett fel mindkettőjükben az elfojtott szomorúság és az elfojtott vágy, mígnem azon a bizonyos napon, amikor Stopakné asszony uzsonnás doboza a szökőkútba esett, száznyolcvan fokos fordulatot vett a sorsuk.

El kell mondjam, hogy nem egy gyors sodrású történetről van szó, de igazából azt sem mondhatom, hogy csiga módjára vánszorgott volna a cselekmény… az is lehet ám, hogy csak én szoktam hozzá mostanában a pergős és akciódús olvasmányokhoz ami megmagyarázza azt, hogy miért is voltam a könyv elején kissé türelmetlen ahelyett, hogy szájtátva gyönyörködtem volna az író mesélőtehetségében, a művészien használt nyelvezetben és a remek karakterábrázolásban. De szerencsére időbe észbe kaptam és hamar sikerült felvennem a könyv ritmusát és hangulatát olyannyira, hogy a végén bizony már fájó szívvel kellett búcsút vennem a szereplőktől.

Nagyon megkedveltem a polgármestert, hiszen ki ne szeretne egy olyan kedves, udvarias és becsületes derék embert, aki gondolkodás nélkül képes a szerelme boldogságát a sajátja elébe helyezni. De hát ugye senki sem tökéletes, és hát bizony Tibonak is volt egy nagy hibája, az pedig a hódító ösztön minden nemű hiánya, ami sajnos nem sokat lendített szerelmi életének alakulásán sőt, inkább hátráltatta azt. Úgyhogy ennek köszönhetően Agathe nem győzött csak várni és várni, miközben én is csak vártam és vártam, hogy végre valahára csattanjon már el az a bizonyos, mindent meghatározó első csók.

"Azután a szegény, derék, fülig szerelmes Tibó felsóhajtott, fölállt, öltönyéről lesöpörte a szőnyegbolyhokat, az íróasztalához lépett, majd leült, a fejét a két kezébe temette, és hallgatta, ahogy Agathe Stopak kopogva végigtipeg a szomszédos iroda kőpadlóján, ahogy valamit betesz az egyik irattartó szekrénybe, kávét főz vagy egyszerűen csak létezik, puhán, illatosan és gyönyörűen, az ajtó túloldalán."

Na de amíg a kedves olvasó és Agathe csak várakozik, addig lehetőséget ad az író betekinteni a főszereplők mindennapi életébe, akiket hol a villamoson utazva, hol Pont utcáin sétálva, hol a tükrös kávéházban kávézva, vagy épp a polgármesteri hivatalban dolgozva láthatjuk, és akik legyenek együtt vagy egyedül, de mindig csak egymásra tudtak gondolni. Lenyűgözőek voltak a szereplők. Mindegyik. Tibo és Agathe egyértelműen, de rajtuk kívül még a túlsúlytól szuszogó Guillaume ügyvéd is, aki többet látott és tudott Tiboról, mint azt Tibo szerette volna. Vagy a kis termetű, de vasakaratú Mamma Cesare, aki pedig Agathéről látott és tudott többet, mint azt Agathe gondolta volna. Még Hektort is szerettem, de csak azért, mert minden valamire való történetben kell, hogy szerepeljen egy felettébb ellenszenves és negatív figura, aki minden baj okozója lesz majd.  

A könyv elgondolkodtató volt számomra és miután befejeztem is még sokáig ott motoszkált a fejemben a szerelmesek története. Bár úgy éreztem, hogy a vége talán túl meseszerűre sikeredett és Agathe átalakulása  (melyről rögtön Kafka Az átváltozás című könyve jutott az eszembe) nekem kicsit nehezen emészthető és nem tagadom, bizarr is volt kissé mégis, ha arra gondolok, hogy ha a láthatatlan cirkuszi mutatványosokon, a szakállas és bibircsókos Szt. Walpurnia védőszenten - aki ezt az egész történetet elmesélte nekünk - nem szaladt az egekbe a szemöldököm, akkor talán az Agathevel történteken sem kellene ennyire meglepődnöm. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem egy könnyen felejtős könyv lesz ez azoknak, akik kedvet kapnak majd hozzá, rám is mély hatást gyakorolt, elvarázsolt és elbűvölt úgyhogy én biztos vevő vagyok a szerző további műveire is. 

Muszáj ide másolnom még egy idézetet, melyben Tibo elképzeli azokat a helyeket, ahova azok az átkozottul szerencsés parfümcseppek kerülnek Stopakné asszony testén…

"…pirinyó illatpamacsok permeteztek Stopakné asszony lágy, telt térdhajlatába, kékes csuklójára, harmatossá tették tejfehér dekoltázsát. Édes istenem, motyogta Krovic polgármester az orra alatt, amikor atomjaimat a csillagporból kiragadtad, miért éppen férfivá gyúrtál, amikor apró parfümcseppekké is formálhattál volna, hogy ott érhessen a vég? "  

Hát nem gyönyörű és színpompás?!!!

Andrew Nicoll

 

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: The Good Mayor

Fordította: Komló Zoltán

Oldalszám: 370

Tovább olvasom...

Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Az első ismert keresztényüldözés  időszámításunk szerint 64-ben Rómában, Nero császár uralkodása idején történt. Ekkor Nero esztelen túlépítkezési lázában elrendeli Róma felgyújtását, hogy egy szebb és dicsőbb várost építhessen helyette, és nem utolsó sorban, hogy a város pusztulása felett ódákat zengjen. Hogy a gyanút magáról elterelje, a keresztényeket vádolja meg a gyújtogatással, akik közül ezrek halnak meg ez miatt, szörnyű kínzások között. A tűz a Circus Maximusból indult és terjedt tovább a város többi részére. Róma három napon keresztül lángokban állt.

A könyvben a történelem és egy szerelmes pár – egy keresztény lány és egy pogány római - története fonódik össze.  A művet olvasva valóban úgy éreztem, hogy életre kel előttem Róma és a keresztény történelem.

Annak ellenére, hogy Róma volt a legnagyobb birodalom az ókorban a maga dicsőségével és gazdagságával, mégis csak egy barbár hely volt. Az emberi jogok nem léteztek, a törvény pedig kegyetlen, szadista és kiszámíthatatlan volt, mivel Nero hozta őket.

 „Mert Nero idejében az ember olyan, mint a pillangó, a kegy napsütésében él, de az első hűvös fuvallattól elpusztul… akár tetszik neki, akár nem!”

Élvezettel olvastam azokat a részeket, ahol a császárkor napi eseményeibe nyerhettünk bepillantást, a részletes korrajz leírás pedig ámulatba ejtett. Szinte magam előtt láttam Rómát, a rabszolgákat, az orgiákat, a gladiátor játékokat és a küzdelmet néző őrjöngő népet csakúgy, mint a város beszennyező korrupciót és Nero határtalan hatalmát. De el kell mondanom azt is, hogy olvasás közben gyakran a szívem majd kiugrott a helyéről a sok izgalomtól, és gyakran elegem lett a sok fájdalomból, meg a nárcista Nero hülyeségeiből. Bizony volt, hogy le kellett tennem a könyvet és egy kis szüneteket kellett tartanom, annyira elviselhetetlen volt olvasnom Nero kegyetlenségeit, de legfőképp a kötet végén található erőszakos jelenetek hagytak bennem nagyon mély nyomot.

A könyv egy szerelmes, szenvedélyes történetként indul, aztán más irányt vesz, és bár mindvégig megmarad benne az erős szerelmi szál, mégis felmerül a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll? Miért vállnak oly sokan keresztényé, még akkor is, amikor eszeveszetten üldözi őket Nero?

„ A mi Istenünk az irgalmasság Istene… Ha megállnál a tenger partján, s köveket hajigálnál a vízbe, be tudnád-e temetni velük a tenger mélységét? Bizony mondom neked, Krisztus irgalmassága, olyan, mint a tenger, az emberek bűnei és vétkei pedig eltűnnek benne, mit a kövek a víz mélyében.”

Számomra a kötet legemlékezetesebb karaktere Petronius, akinek sorsa elkerülhetetlen volt, és én ezt végig éreztem, tudtam és rettentően sajnáltam. Nagyon tetszett Vinicius jellemfejlődése, ahogy felfedezi és megtanulja értékelni a keresztény vallást, amelyben jelentős hangsúlyt kap az emberi lélek, a tisztelet az embertársaink iránt és a megbocsátás, ami talán a legnehezebb erény mind közül.

Nem szeretnék nagy szavakat használni a könyvvel kapcsolatban, mivel egyrészt, ezt mindenkinek el kell olvasnia, hogy tudja miről szól,  másrészt pedig úgysem tudnám tökéletesen átadni azokat az érzelmeket, amelyeket a könyv olvasása közben éreztem.  

A történet teljesen magával ragadt és kifacsart, napokig a hatása alatt voltam, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű könyv. Kötelező olvasmánnyá csak azért nem merném tenni, mert akkor sokan - ismerve a fiatalokat - már csak azért sem olvasnák el.

Egyébként a cím Péter apostol életéből származó legendához kapcsolódik, amit a regényben is olvashatunk.

Értékelés: 5/5

A könyv borítója nagyon tetszik, a regényen gondolkodva többször nézegettem.

Kiadó: Lazi Kiadó 

Eredeti cím: Quo Vadis

Fordította: Mészáros István

Oldalszám: 528

Tovább olvasom...

Joyce Carol Oates: Állatok

Ez az első mű, amit Joyce Carol Oatestől olvastam és amit nem is fogok egyhamar elfelejteni.

A könyv Gillian Brauer, visszaemlékezésével kezdődik, aki 26 évvel ezelőtt, az 1970-es években, tizenegy csoporttársával együtt, szerelemes volt a campus legnépszerűbb professzorába, Andre Harrowba.

Irodalom tanárjuk, valamint az ellentmondásos és titokzatos szobrász felesége Dorcas, kiemelkednek a new englandi, egyetemi városból és a történet előrehaladtával érezni lehet, hogy valami titok lengi körül őket. A Harrow házaspár úgy vonzza a lányokat, mint a méz a méheket.

A városban több rejtély is van. Ott vannak a visszatérő gyújtogatások, aztán a titkos „gyakornoki” munka Dorcas mellett, amely minden lány álma, és végül Gillian barátnői, akik hirtelen és érthetetlen módon legyengülnek, depressziósak vagy a legrosszabb esetben öngyilkosok lesznek.

Gillian egy fiatal és tehetséges lány, de mégis csak a barátnői árnyékában van, túlzott szerénysége miatt. A professzor sütkérezik a lányok áhítatában és kihasználva rajongásukat, manipulálja őket, ezzel megzavarja érzelmeiket és felforgatja életüket. Feleségével együtt az önmagunkból kivetkőzés, dekadencia hívei. Elutasítanak mindent, amit vagy akit unalmasnak tartanak, ezért Mr Harrow diákjai, igyekeznek kitűnni egymás közül. Mindezt költeményeiken keresztül próbálják megvalósítani, amiben a legintimebb gondolataikat, titkaikat vagy éppen szexuális tapasztalataikat árulják el.

Az átszellemült fiatal lányok egy karizmatikus, gonosz és romlott embert tisztelnek. Hátborzongató, groteszk és nyugtalanító a mű. A könyvben lévő szereplők vagy züllöttek, vagy áldozatok, vagy hallgatólagos résztvevők egy mocskos játékban.

Úgy éreztem, hogy Gillian mindvégig megmaradt tisztának és szenvedélyesnek. A sexjelenetek nem részletezi az író, csak egy két képet villant fel előttünk, ami már bőven elég ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, hogy azok milyen gusztustalanul  ocsmányak és megalázóak. Olvasás közben undorodtam a szereplőktől, de ugyanakkor, majd szétvetett a kíváncsiság, hogy megtudjam, hogy mivé fajul mindez.


A könyv elég karcsú, csupán 134 oldal, de mégis sikerült az írónőnek, kissé bizarr, összetett karaktereket kialakítania. A történet végére érve, a nyomasztó érzés mellett tompa fájdalmat éreztem a lelkemben, ami sokáig nem múlt el.

„Állatok vagyunk, és ez a mi vigaszunk”

A könyv borítója nagyon szép szerintem illik a történethez.

Értékelés: 5/5

Kiadó: Geopen Könyvkiadó Kft.

Eredeti cím: Beasts

Fordította: Etédi Péter

Oldalak száma: 134

Tovább olvasom...