Monika Peetz: Léböjt Hotel

Körülbelül két évvel ezelőtt találkoztam először Evával, Kikivel, Estelle-vel, Judith-al és Caroline-al, - az öt bolond nővel -, akiket akkor egy felettébb szórakoztató és érdekes El Camino útra kísérhettem el. Az első találkozásunkat nagyon szerettem, tökéletes kikapcsolódás volt nyomon követni a hölgyek zarándokútját, úgyhogy kíváncsian vártam a második kötet megjelenését, melynek az olvasását bizony ez idáig mindig csak tologattam.

Ebben a részben az öt grácia egy méregtelenítő kúrára utazik az ausztriai Achenkirch-be, hogy a stresszes mindennapjaikból kilépve kicsit lelassuljanak és a szervezetük méregtelenítésével megszabaduljanak néhány fölös kilótól. Az ötlet kitalálója és szervezője Éva volt, akinek ezzel az úttal nem a mindenki által áhított karcsúság elérése volt a fő célja, hanem egy családi titok - a valódi édesapja kilétének - felderítése, mely rejtély megoldásához a nyomok Achenkirch csodás kastélyába vezettek. Évanak köszönhetően tehát a keddi nők ismét utaznak - öt nő, öt külön személyiség, akik hátrahagyva a nyüzsgő hétköznapokat újabb kalandba vágnak.

Őszintén szóval nekem eddig gőzöm sem volt arról, hogy hogyan zajlik egy hét napos méregtelenítő kúra, úgyhogy ebből a szempontból elég részletes áttekintést kaptam a történettől, melynek köszönhetően határozottan állítom, hogy én soha a büdös életbe nem vennék részt egy ilyen programon. Azok előtt pedig akik mindezt képesek végigcsinálni, őszintén emelem kalapom és elismerem, hogy sokkal több erő és kitartás szorult beléjük, mint belém valaha is szorult.

Tapasztalatom szerint az ételről való lemondás és nélkülözés bizony nem könnyű feladat, és nem kis feszültséget tud szülni az emberben, és pont ez történt a hölgyek esetében is. A farkaséhséggel való küzdelem során az átlagosnál kissé érzékenyebbé váltak, de nem csak ők, hanem a csoport többi tagja is, ám idővel - ahogy az már lenni szokott - a nézeteltérések elsimultak, az öt nő pedig a nyugodt környezetnek és "megtisztulásuknak" hála egy kis önvizsgálatra kényszerült, ami bizony rájuk is fért, hiszen érzelmi téren mindegyiküknek akadt problémája bőven. És ha a könyv elején voltak is titkaik egymás előtt a végére mindent sikerült tisztázniuk, meghallgatták és mindenben támogatták egymást, egyszóval ismét szent volt a béke és harmónia közöttük.

A szerző előző könyvéhez hasonlóan egyrészt itt is a szereplők önmegismerésén és felfedezésén volt a hangsúly, másrészt pedig Éva nyomozásán - aki ugye ezt az egész nyaralást szorgalmazta -, de a történetnek figyelemre méltó pluszt adott még Caroline és a férje közötti bonyolult kapcsolat is, melyek így együtt nem kevés helyzetkomikumot eredményeztek a hölgyek nyaralása során. Bevallom, szeretem ezt az öt lökött nőt, mert mind mind esendőek, aranyosak és kedvesek. Azt nem mondom, hogy bármelyikükkel is teljes mértékben azonosulni tudnék, de vannak olyan gondolataik és érzéseik, amik közel állnak hozzám.

Judith, Eva, Caroline, Estelle, und Kiki

Sajnos a könyv eleje kissé unalmasan indult, szenvedtem is vele rendesen, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a cselekményben úgy lett egyre izgalmasabb és szórakoztatóbb a sztori, de még így sem volt letehetetlen és a gyenge kezdést sem tudta mindez teljesen feledtetni.  Az író humora ebben a kötetben is fel-fel csillan, a stílusát és a laza nyelvezetét pedig most is nagyon élveztem, de úgy érzem, hogy amellett, hogy a könyv kellemes kikapcsolódás nyújtott egy hosszú nyári hétvégére, mégis határozottan gyengébbre sikerült, mint Peetz előző kötete.

Ettől függetlenül természetesen kíváncsi vagyok a sorozat harmadik részére is, ami Zöldségevők címmel fog majd megjelenni ősszel.

Jaj, és majd elfelejtettem, Caroline döntése a végén döbbenet volt - de abszolút pozitív :)

A sorozat részei:

1. Keddi nők
2. Léböjt Hotel
3. Zöldségevők

Kiadó: Park Kiadó
Eredeti cím: Sieben Tage ohne
Fordította: Lendvay Katalin
Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Grégoire Delacourt: Vágyaim listája

„Igen, szerettem az életemet, és az első pillanattól kezdve tudtam, hogy ez a pénz mindent tönkre fog tenni. Mit adhatott volna nekem?”

Biztos vagyok benne, hogy mindenki hallotta már azt a régi bölcsességet, miszerint a pénz nem boldogít, ami elég közhelyesen hangzik, de véleményem szerint mégis igaz. Ettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy soha nem gondoltam arra, hogy milyen jó is lenne több milliót nyerni  a lottón. Mondjuk pont annyit amiből nevetve vehetnék magunknak egy házat Franciaországban vagy/és egy kis romantikus vityillót (kacsaláb nélkül) egy tengerpart közeli kis városkában. Nos Jocelyn Gourbette-nek mindez a lehetőség megadatott és ennek ellenére ő mégsem élt vele.

Jo és Jocelyn Guerbette már huszonegy éve élték együtt eseménytelen és meglehetősen érdektelen életüket egy viszonylag kicsi városkában. Jo a Haagen-Daasban dolgozott, Jocelynnek pedig egy rövidáruboltja volt, amit abban az évben lett az övé, amikor összeházasodtak. Jocelyn 47 éves volt, három gyermeket szült, de az egyiket a szülésnél elvesztette. 

Jocelyn húszéves korában arról álmodozott, hogy divattervező lesz Párizsban, de az anyja halála, és két évre rá az apja betegsége miatt minden álmáról le kellett mondania. Pedig fiatalkorában sokat ábrándozott, többek között egy fehér lovon érkező királyfiról, meg Jonny Deppről és Kevin Costnerről is, mégis a kissé pocakosodó és kedves szavakat fülébe suttogó Jo kötötte be végül a fejét. Jo és Jocelyn szerették egymás, évente kétszer elmentek nyaralni és bár voltak köztük nézeteltérések - Jo sokszor bánt durván a feleségével és gyakran bántotta meg őt indokolatlanul -, ennek ellenére Jocelyn mégis elégedett volt az életével és mindent megbocsátott a férjének. És bár a kettőjük közötti szikra már rég kialudt, ő mégsem panaszkodott, úgy szerette az életét ahogy volt.
Egy szép napon aztán hatalmas szerencse érte, az ő számait húzták ki a lottón, és Jocelyn ahelyett, hogy mindezt világgá kürtölte volna megtartotta magának, nem mondta el senkinek, még a családjának sem. Igazság szerint fogalma sem volt, hogy mitévő legyen, hogy mit kezdjen ezzel a rengeteg pénzzel. Félt és tele volt aggodalommal a lehetséges következményektől, ugyanakkor egy idő után, amikor már hozzászokott a sok pénz gondolatához, listákat kezdett el gyártani magában, hogy mire lenne szüksége, és hogy mi lenne az első, amit megvásárolna. De csak gondolatban játszott el ezzel a lehetőséggel, ténylegesen hozzá sem nyúlt a pénzhez, pedig más az ő helyében biztosan megtette volna.

Bevallom én azt hittem, hogy ez a könyv majd egy olyan milliomos nőről fog szólni, aki lubickolni fog a nyereményében, ezzel ellentétben azonban egy teljesen hétköznapi és az életével elégedett háziasszonyról olvashattam. Pedig a könyv elején meg voltam győződve arról, hogy Jocelyn élni fog majd a pénz adta lehetőségekkel és költekezni fog. Először is világ körüli útra fog indul - természetesen egyedül -, ahol majd megvalósíthatja önmagát, és ahol majd ha szerencséje lesz, megismerkedik a saját mesebeli hercegével, aki miatt majd otthagy csapot papot, amit aztán majd később jól megbán… De persze ez nem így történt. Ez a sztori túl kiszámítható és unalmas lett volna, ennél azért Grégoire Delacourt sokkal ütősebb történetet írt. Az erkölcsi tanulsága azonban az én általam elképzelt történetnek is ugyanaz lett volna mint Felacourt regényének, nevezetesen, hogy pénzért nem lehet boldogságot vásárolni. Persze ez az állítás kissé sarkosítva van, hiszen egyértelmű, hogy a pénz és a boldogság között van némi összefüggés, de mindez sokkal bonyolultabb és összetettebb, mint ahogy azt első blikkre gondolnánk. Mindenesetre tény, hogy a boldogság egyik akadálya a többre vágyás, amely hibába bevallom én is gyakran beleesek, de az vesse rám az első követ, aki nem álmodozott még arról, hogy milyen jól is élhetne havi xxxx fixel (a fantáziátokra bízom, hogy mennyivel, hiszen mindenkinek vannak álmai). Természetesen Jocelynnak is voltak álmai, de ő úgy gondolta, hogy olyan életet él, ami illik hozzá, és amiben jól érzi magát. És ha mindez megvan neki, akkor minek is vágyna többre? És tulajdonképpen ez a történet lényege.

Nem szeretnék, és hogy őszinte legyek nem is tudok világmegváltó gondolatokat írni a pénz és a boldogság összefüggéséről, azt hiszem, hogy ezt könnyebb érezni mint elmagyarázni. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy hozzám hasonlóan másokat is arra fog ösztönözni ez a  rövid kis könyvecske, hogy elgondolkodjanak arról, hogy vajon milyen helye van a pénznek az életünkben, mik a legvadabb vágyaink, és hogy mi tesz bennünket igazán boldoggá.

A regény rövid volt, de velős és nagyon stílusos.  Jocelyn őszintesége, ahogy magáról és a férjével való kapcsolatáról beszélt néhol már-már zavarba ejtő volt a számomra, de úgy gondolom, hogy épp ez adta meg a regény ízét-zamatát. 

A könyvet reálisnak és igen megnyerőnek éreztem - a legvégétől eltekintve, amivel nem voltam teljes mértékben kibékülve - az írásmód színvonalas volt a történet pedig érzelemdús. Rengeteg szép és tanulságos gondolattal találkoztam olvasás közben a könyvben, úgyhogy örülök, hogy olvashattam és mindenkinek csak ajánlani tudom.

Grégoire Delacourt

Kiadó: Park
Eredeti cím: La liste de mes envies
Fordította: Tóth Réka
Oldalszám: 188

A könyv külleme gyönyörű, jó kézbe venni és olvasni. Grégoire Delacourt regénye természetesen már számos országban megjelent, különböző borítókkal, melyekből a teljesség igénye nélkül csokorba szedtem párat. Tessék bennük gyönyörködni.

Tovább olvasom...

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, melynek mind a tartalma, mind a csodás borítója azt sugallta a számomra, hogy egy olyan különleges romantikus történettel - és mint később kiderült olyan mulatságossal is - lesz majd dolgom, amivel engem aztán igazán le lehet venni a lábamról, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy a saját könyvespolcomra kerüljön. Ebben a hónapban ez már a második Franciaországban játszódó történetem volt, igaz itt a francia életérzés, nem annyira erősen volt érzékelhető, mint például a Rejtekhely Párizsban című könyvnél, de azért itt sem felejtheti el egy percre sem az olvasó, hogy Franciaországban jár.

"Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet. Tudom, ez elég valószínűtlenül hangzik. Némelyek éppenséggel túlzónak vagy melodramatikusnak tarthatják az ilyen kijelentéseket. Pedig hát pontosan így történt."

A történet középpontjában egy fiatal nő Aurélie áll, akinek a szerelmi élete épp válságba került, és hogy elterelje figyelmét szívfájdalmáról Párizs utcáit róva teljesen véletlenül egy nagyon hangulatos kis könyvesboltban köt ki. Itt kerül a kezébe az a bizonyos könyv, amit aztán egy éjszaka leforgása alatt sikerült elolvasnia – nagy teljesítmény ám ez a részéről, ugyanis Aurélie-át a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szenvedélyes olvasónak minősíteni – és ami örökre megváltoztatta az életét.

Ez a könyv - amit később Aurélie becses kincsként őrzött - egy olyan mondattal kezdődött, ami nemcsak megdöbbentette a lányt, de kíváncsivá is tette, mondhatni teljesen felvillanyozta. Mert azért valljuk be, hogy senki nem tulajdonítaná csupán a véletlen művének, ha mondjuk a saját családi vendéglője játszaná a központi szerepet az általa olvasott romantikus regény lapjain, és a hősnő is pont is olyan lenne, mintha csak róla mintázták volna. Így hát Aurélie elhatározza, hogy utánajár a dolgoknak és megismerkedik azzal a férfival, aki a könyvet írta. Azonban álmában sem gondolta volna, hogy ez majd olyan hihetetlen nehéz feladat lesz, mint amilyennek végül is bizonyult.

El tudjátok képzelni, hogy mi minden sülhet ki egy olyan történetből, ahol a hősnő mindent megtesz azért, hogy találkozzon kedvenc írójával, és a könyv főhőse - aki nem más, mint ezen fura eseményeket elindító titokzatos könyv főszerkesztője - is mindent megtesz azért, hogy mindezt meghiúsítsa, miközben megpróbálja megódítani a nő szívét? Természetesen ha a háttérnek Párizst választjuk a hangulatos kávézóival, bisztróival és vendéglőivel, mindezt megspékelve egy kis főzéssel és a könyv végén egy-két nyálcsorgató recepttel, mi mást is kaphatnánk, mint egy nagyon szórakoztató, helyenként pedig mesésen szép gondolatokkal tűzdelt romantikus vígjátékot.

"Én például gondolatokat gyűjtök. Hálószobám egyik falán színes cédulák vallanak a gondolatokról, amelyeket rögzítettem, nehogy feledésbe merüljenek. Megannyi gondolat kihallgatott kávéházi beszélgetésekből, szertartásokról és jelentőségükről, éjjel a parkban váltott csókokról, a szívről és bizonyos szállodai szobákról, kezekről, kerti padokról, fényképekről, titkokról és kipattanásukról, s faágak közt cikázó fényről, és arról, hogy miért áll meg néha az idő.

Kis feljegyzéseim trópusi pillangóként tapadnak a világos falhoz: elkapott pillanatok, melyeknek egyedüli céljuk, hogy a közelemben maradjanak, és ha kinyitom az erkélyajtót, a szobán átsuhanó enyhe léghuzatban kicsit megremegnek, mintha el akarnának szállni."

A könyv karakterei annyira hétköznapiak és annyira emberiek voltak teli hibákkal és kétségekkel, hogy az író teljesen el tudta velem hitetni, hogy az itt olvasott tévedések vígjátéka nemcsak a filmeken és a színdarabokban fordulhat elő, hanem a való életben is. És ki tudja? Talán még velem is megtörténhetne, ha nem is holnap, de valamikor egy szép napon.

Szóval nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, az pedig, hogy a történet elbeszélése váltott szemszögből történt külön öröm volt számomra, mert szerintem ezzel az írói eszközzel csak még izgalmasabbá tudta tenni a sztorit a szerző, még akkor is, ha az elejétől fogva bizonyosak lehetünk a boldog végkifejletben. Úgyhogy bár a történet kiszámítható volt engem ez egy csöppet sem zavart, mert többek között pont ez miatt szeretem az ehhez hasonló könnyed női románcokat mindamellett természetesen, hogy egy-egy fáradt nap után tökéletes szórakozást és kikapcsolódást nyújtanak.

És ez a könyv ebből a szempontból tökéletes volt. Az egészet áthatotta valami kedvesség, bájosság, ami könnyűnek és természetesnek tűnt, Párizs pedig hmm… tökéletes helyszín egy ilyen szerelmi történethez.

Itt kezdődik a történet Párizs szívében, egy kis étteremben.
Forrás

...Még tisztán emlékszem: azon a tavaszi estén egyedül bóklásztam Saint Germainben. Az emberek már kinn ültek a vendéglők és kávéházak előtt. Történetesen bekanyarodtam egy kis utcába, ahol csak ritkán fordulok meg. Egy nappali méretű vendéglő ablaka előtt állt, háttal nekem és egy vendéggel beszélgetett, aki egy piros-fehér kockás abrosszal terített kis faasztalnál ült. Megálltam, és magamba szívtam e fiatal nőalak minden részletét. A finom selyemből készült egyszerű, zöldes árnyalatú ruhát, amit olyan magától értetődő természetességgel viselt, mint egy római tavaszistennő...

Az író 1980-ban Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. És akár hiszitek, akár nem, ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján. :) A könyv borítóján legalábbis ez olvasható róla, de mint később megtudtam ez mind csak kamu, mert Nicolas Barreau egy egyszerű írói álnév, amely egy szőke német szépséget takar, nevezetesen Daniela Thielet... Mit is mondhatnék, engem totál megvezetett az írónő.

Daniela Thielet

A szerzőnek már több könyve is megjelent külföldön, érdekes, hogy mindegyik borítónak van valami piros beütése (kabát, ruha, ernyő), no és persze az Eiffel-torony is valamennyin ott figyel. :)

A szerző eddig megjelent köteti:

Die Frau meines Lebens (2007) - Álmaim asszonya (ha minden igaz, akkor ősszel jelenik meg nálunk) 

Du findest mich am Ende der Welt (2008) - A világ végén megtalálsz

Das Lächeln der Frauen (2010)- A nő mosolya (2014)

Eines Abends in Paris (2013) - Egy este Párizsban

Kiadó: Park

Eredeti cím: Das Lächeln der Frauen

Fordította: Szántó Judit

Oldalszám: 288

Tovább olvasom...

Monika Peetz: Keddi nők

A történet öt barátnőről szól, akik tizenöt évvel ezelőtt ismerkedtek meg egymással és azóta is tartják a kapcsolatot. Minden hónap első keddjén egy francia étteremben ülnek össze és osztják meg egymással az örömüket és bánatukat. Már hagyománnyá vált náluk, hogy nyaranta egyszer közös kirándulásra mennek, mely üdülések eddig mindig nagyon jól sikerültek, rengeteg élménnyel és tapasztalattal tértek haza, amiket aztán a közös találkákon jól ki is beszéltek. Miután azonban az egyikük, Judith, megözvegyül és a férje, Arne temetése után rábukkan a zarándoknaplójára, minden megváltozik. Judith úgy dönt, hogy az idén nem tart a lányokkal, hanem befejezi a férje által elkezdett Szent Jakab-utat, amit Arne a betegsége miatt már nem tehetett meg. Caroline, Eva, Kiki és Estella pedig semmiképp nem hagyják magára a barátnőjüket, inkább ők is vele tartanak a zarándokútra. Az utazáson azonban hamar rá kell jönniük, hogy Arne naplójával valami nagyon nem stimmel. Elárulom nektek, hogy a naplója egy időzített bomba, ami úgy a könyv kétharmadánál fog robbanni, és részben ennek köszönhetően a zarándoklatból hazaérve az öt nőből négy élete teljesen meg fog változni.

De még mielőtt bármi továbbit mesélnék a történetről, néhány szóban bemutatom nektek az ötös tagjait, akik annyira különbözőek voltak, hogy ennél jobban már nem is lehetnének. Elsőnek ott van a biztos fellépésű Caroline, aki az ügyvéd szakmában nagyon sikeres, és a magánéletével sincs komolyabb probléma, ha azt, hogy a férjével úgy élnek egymás mellett, mintha barátok lennének, nem számítjuk. Aztán itt van Eva, aki orvosnak tanult, de soha nem praktizált, mert jöttek a gyerekek, és utána már teljesen megfeledkezett a karrierjéről. Eva egyszerre volt anya, feleség és háziasszony, vagyis tulajdonképpen egész napos munkaidőben mindig a családja rendelkezésére állt. Én egyébként őt éreztem magamhoz a legközelebb, vele tudtam a legjobban azonosulni és sok tettében - mint például amikor a családjától távol egyszerűen képtelen volt kikapcsolódni és állandóan a telefonjával szemezgetett - totál magamra ismertem.

De visszatérve a történethez, a következő a sorban Kiki, aki a legfiatalabb a csapatban, ő egy nálánál jóval fiatalabb férfiba szerelmes, aki ráadásul a főnöke fia… Nos Kikit ez a kényes helyzet kicsit frusztrálja ugyan, de ettől eltekintve egy jó kedélyű és energikus nő. Igaz kissé elvarázsolt szegénykém, de ez egy cseppet sem baj, mert szerencséjére jól áll neki. Estelle az ötös negyedik tagja egy vérbeli nagyvilági dáma, akinek egyébként imádtam a humorát és az éles nyelvét, ő volt az, aki a legkomolyabb helyzetekből is gúnyt tudott űzni, és saját magán is képes volt nevetni, egyszóval nagyon bírtam a csajt. És utoljára hagytam a kissé önbizalomhiányos titkárnőt, Judith-ot, a csapat fekete bárányát, akiben a könyv végére én rettentőmód csalódtam.

A keddi nők: Eva, Kiki, Estelle, Judith és Caroline

Amikor még nem ismertem a sztori végét, bevallom kicsit irigykedtem ezekre a nőkre - még úgy is, hogy a barátságukba nem igazán nyerhettünk mélyebb betekintést. Irigykedtem, mert szerencsésnek tartottam őket, hogy így egymásra találtak és arra az időre, amíg kedd esténként együtt voltak fittyet hányva a világra csak egymásra figyeltek. De a könyv végére rá kellett jönnöm – mint ahogy az életben is már oly sokszor -, hogy ami túl szép, az nem is igaz. Nekem a barátság a segítőkészséget, az összetartozást, az őszinteséget, a bizalmat és a szeretetet jelenti és a keddi nőknél ezek közül az egyik hiányzott, ami miatt borult az egész hóbelevanc. 

A másik dolog, amit ki szeretnék emelni a könyvből az maga a zarándokút. Rettentően tetszett, ahogy szemtanúja lehettem a keddi nők gyaloglása során szerzett tapasztalatainak, a testükben és a fejükben végbemenő változásoknak, ami Eva esetében volt a legszembetűnőbb, hiszen neki nem csak a gondolkodását, de az életét is gyökeresen megváltoztatta. Ez a zarándoklat afféle gyújtólencsének bizonyult az öt nő számára, amely segítségével felszínre kerültek olyan konfliktusok és problémák az életükből, amik máskor elvesztek a hétköznapok intéznivalójában. És azt hiszem, hogy pont e miatt, hogy az írónő minderre rávilágított élveztem annyira ezt a könyvet, és bevallom kedvet kaptam én is egy ilyen zarándokútra. (Az már más kérdés, hogy a férjem mindehhez mit szólna.)

Ha pár szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor azt mondanám, hogy egy kellemesen könnyed, és humoros olvasmányban volt részem, amely komolyságtól sem volt mentes, egyszóval egy igazi jó kis csajos könyv volt. 

Ui: A könyvnek még további két része jelent meg külföldön, mely hazai megjelenésében én nagyon bízom, mindenesetre én biztos vevő lennék rájuk. Egyébként a könyvből 2011-ben film is készült, a képmozaikban látható alsó kép onnan származik.

A sorozat kötetei:

1. Keddi nők
2. Léböjt Hotel
3. Zöldségevők

Kiadó: Park
Eredeti cím: Die Dienstagsfrauen
Fordította: Lendvay Katalin
Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Gilles Legardinier: Állítsd le magad, Julie!

Mi volt a legkreténebb dolog, amit valaha csináltál az életedben?

Julie életében - meg gondolom, hogy tiédben is kedves olvasóm -, számtalan ilyen dolog előfordult már. De, hogy csak Julie-nál maradjunk, itt van például, amikor volt oly bátor, hogy a lépcsőn lefelé szaladva pólót húzott, melynek a vége csonttörés lett. Vagy a kedvencem, amikor egy bedugott konnektort akart visszaerősíteni a falhoz, és csavarozás közben azt az elmés megoldást alkalmazta, hogy a szájával tartotta a zsinórt... a következményeket a képzeletetekre bízom. De a legnagyobb őröltsége mégis az új szomszédja iránti megszállottsága volt. Képes volt az újonnan odaköltözött szomszéd postaládájába - akinek egyébként a különös neve hívta fel magára a figyelmét - könyékig bemászni információgyűjtés céljából. Ennek a következménye persze az lett, hogy a keze beszorult abba a francos fémkaszniba, amiből utána ki kellet őt vágni, és amibe, mit ad Isten!, épp a postaláda tulajdonosa volt a segítségére. És nem, nem ez volt az utolsó eget rengető hülyesége Julie-nak, amit Ricardo Patatraz (valóban mókás egy név ) miatt képes volt véghez vinni. Ez bizony még csak a kezdete volt ama végtelen hosszú listának, amit e hibbant nőszemély elkövetett mindazért, hogy minél többet megtudjon és nem utolsósorban a közelébe kerüljön ennek a titokzatos és rendkívül vonzó idegennek.

Nem tagadom, első körben a borító volt az, ami megragadta a figyelmem, majd következtek a pozitív vélemények, amik csak tovább fokozták a kíváncsiságomat, úgyhogy ezek fényében úgy gondoltam, hogy olyan fergetegesen jót fogok szórakozni a könyvön, hogy még a könnyem is kicsordul nevetés közben, de sajnos ez nem így lett. Bevallom, Julie egyedi univerzuma engem nem ragadott magával. 

Julie egy 28 éves infantilis nő, aki egy olyan kisvárosban él, ahol a családja helyett hűséges és szerető barátai veszik körül. A munkája átlagos, igazából nem sok stressz éri, mégis elégedetlen, mivel egyre nehezebben viseli, hogy tudatlan ügyfeleit - a cég érdekeit szem előtt tartva - kénytelen kihasználni. Ez persze rossz hatással van a közérzetére, csakúgy, mint az, hogy a barátja nemrég tette épp lapátra, de itt jön a képbe a mi titokzatos idegenünk, aki a legjobbkor költözött Julie-ék házába. Amikor egy nap Julie hazaérve a szomszédos postaládán meglátja az új lakó érdekes nevét, rögtön feléled benne a kíváncsiság és beindul a fantáziája. Ezután már csak egy lépés volt, hogy a férfi őrült megszállottjává váljon.

Ez a könyv elsősorban egy komédia, melynek a hátterében egy szerelmi történet áll. A regény tele volt humorral és olyan, a valóságtól teljesen elrugaszkodott marhaságokkal, melyek között ugyan voltak olyan poénok, amelyeken jót nevettem, de sajnos többségben - és ebbe Julie infantilis nyavalygásai is beletartoztak - már bőven átlépték az általam felállított (véleményem szerint igen magas) tűréshatárt. Én úgy éreztem, hogy Julie Ricardo iránti rajongása és maga a cselekmény is gyakran túllépte a józan ész határát és egy idő után mindez kissé erőltetetté, néhol pedig határozottan unalmassá és meglehetősen fárasztóvá vált.

De mindezeken túllépve - és hogy a pozitívumairól is beszéljek a könyvnek - el kell mondja, hogy meglehetősen élveztem, azokat az életbölcsességeket, amiket az író egy kis humorral fűszerezve szőtt a történetbe valamint, hogy a regény cselekménye könnyed, egymáshoz kapcsolódó epizódokból állt össze. Kész felüdülés volt ezeket olvasni, melyekben megismerhettük Julie barátnőit, akik ugyan olyan lököttek voltak, mint ő, vagy Xaviert, Julie gyerekkori barátját, aki szintén sok humoros percet szerzett a számomra és nem utolsósorban a kedves öreg szomszéd hölgyet, akinek a történetét pedig rendkívül szívszorítónak éreztem. Ezek a másodlagos karakterek olyan hétköznapi emberek voltak, akik különlegessége nem a munkájukban vagy a külsejükben rejlett, hanem a Julie-hoz való kapcsolatukban. Olyanok voltak ők egymásnak, mint egy nagy boldog család, akik kicsit őrültek voltak ugyan, de a szívük - ha az eszük nem is -, az mindig a helyén volt. A regényben az élet egyébként végig rózsaszín volt, a rossz fiúk elnyerték a méltó büntetésüket és a szereplők barátsága is hegyeket volt képes megmozgatni, pontosabban falakat ledönteni... egyszóval barátságban, emberségben és szeretetben nem volt hiány.
Szerintem, ha Julie infantilis énét nem vitte volna ennyire túlzásba az író, és ha egy kicsit stabilabb lábakon állt volna a cselekmény a realitás talaján, akkor sokkal ütősebb, amolyan egy szuszra olvasós történet kerekedhetett volna mindebből. Persze ez sem volt rossz, de így csak egy egyszer olvasós és könnyen felejtős regény maradt a számomra, ami szórakoztató volt ugyan és egy kis időre ki is kapcsolt, de igazán mély nyomot nem hagyott bennem.

Az író

Kiadó: Park
Eredeti cím: Demain j'arrête !
Fordította: Bognár Zsuzsa
Oldalszám: 348

Egyébként nekem a német borító is nagyon tetszik.

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: Pingvinélet

Amikor megláttam, hogy A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt szerzőjének egy újabb könyve jelenik meg, akkor azt sem tudtam, hova legyek örömömben, hiszen az előző két könyvéért is teljesen odavoltam. Ez a regénye azonban kicsit más, mint az előzőek voltak, egy árnyalattal mintha komorabb lenne, de ettől nem kell megijedni, mert ugyanolyan szórakoztató és szellemes írás, mint ahogyan azt már Mazettitől megszoktuk.

Furcsállottam de egyben rendkívül mulatságosnak is tartottam a könyv legelején található előszót, amely mintegy használati utasításként funkcionált, melyben útmutatást találtam arra vonatkozólag, hogy hogyan is ajánlott olvasnom a könyvet – "A könyv keresztül-kasul olvasható. Ha ön nem kedveli a kitérőket, koncentráljon a fő csapásra: Wilma, Tomas és Alba történetére. Ha többet szeretne tudni, kukkantson be az 502-es, 311-es és a 412-es kajütökbe is (ez a dőlt betűs fejezetek, körülbelül a könyv tizedrészét teszik ki.)" Nos, mindenesetre én a jó bevált módszeremnél maradtam, vagyis az olvasást a könyv legelején kezdtem folyamatosan haladva egészen a végéig, miközben természetesen megismerkedtem a történet szereplőivel, nevezetesen: Wilmával, Tomas-szal és Albával, na és persze egy csomó másodlagos karakterrel, beleértve az állatokat is.

A történet egy Antarktiszra tartó hajóútról szól, ahol a hangsúly nem magán az úton, hanem a hajón lévő utasokon volt. A könyv tulajdonképpen ezeknek az embereknek az egymáshoz való viszonyáról, viselkedéséről és érzéseiről szól - no meg az ózonlyukról és a Föld jövőjéről - melyek figyelembevételével ez az utazás nem csak nekik, de a számomra is egy nagyon szórakoztató és tanulságos élményt nyújtott. A könyvben minden szereplőnek megvan a maga „titkos” története arról, hogy miért is fizetett egy rakás pénzt ezért a kirándulásért. És hát bármily meglepő, nem mindenki azért, hogy a vadon élő állatokat és azok szokásait tanulmányozza, hanem valami sokkal mélyebb és sokkal komolyabb cél vezérelte őket. Persze, mint minden alól ez alól is voltak kivételek, néhány távcsővel felszerelt elvetemült madárkutató, akiket az antarktiszi állatvilágon kívül tényleg semmi más nem érdekelt.
 

De visszatérve a célokhoz és a titkokhoz és még a fő csapásnál is maradva Wilmának, aki egy fiús külsejű, harmincas évei derekán járó mindig vidám és optimista tanár volt, amolyan utolsó kiruccanás volt ez az út, mivel nem is olyan rég egy komoly betegséget diagnosztizáltak nála az orvosok. Tomasnak, aki egy ismert újságíró volt és aki mély depresszióba esett, miután elhagyta őt a családja, feltett szándéka volt, hogy majd ezen a hajóúton mond végleg búcsút az életének. Albának pedig, aki egy olyan 72 éves világutazó nyugdíjas hölgy volt, aki még csak 36 évesnek érezte magát, nos, ő azért jött erre az útra, hogy feljegyzéseket készítsen az emberi faj különböző faunáiról. Mi tagadás, valóban egy eddig nem megszokott aspektusból próbálta górcső alá venni az embereket és összehasonlítani őket az állatokkal, mely megfigyelései között azért voltak, amiket fenntartásokkal fogadtam, de túlnyomó részt azért sikerült fején találnia a szeget.

Mindhárom főhős érdekes egyéniség volt, de az én figyelmemet igazából végig csak Wilma kötötte le. Csodáltam az optimizmusát az életkedvét és a nyugalmát. Teszem fel, ha valami turpisság okán csak egy csipetnyit is kaphatnék tőle mindezekből, már akkor sokkal rózsaszínűbbnek látnám a világot. Wilma csodálatosan pozitívan állt hozzá mindenhez.” Ha Wilma a pokolban kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, hogy nincs-e egy kis grillkolbásza…” Egyszóval szuper egy csaj volt, amire igazából csak a könyv végére jöttem rá. Tomasnak nagy mázlija volt, hogy találkozott vele.

És ezzel meg is érkeztünk Tomashoz, akit kezdetbe bevallom sajnáltam. Viszont nagyon tetszett a cinizmusa és a Willmára tett gúnyos megjegyzései is gyakran megmosolyogtattak, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy ez a pasi azok közé a tipikus férfiak közé tartozik, akik soha nem látnák be a hibáikat. Tomas egy olyan nagyra nőtt kisfiú volt, akinek komoly kommunikációs problémái voltak a feleségével, ami tulajdonképpen a házassága megromlásához vezetett.

Nagyon élveztem, hogy a történetnek nem volt egy mindent tudó narrátora, és hogy az eseményeket, mindig a szereplők saját szemszögéből ismerhettem meg, melynek köszönhetően bizony voltak átfedések közöttük, de bevallom, hogy én ezeket az átfedéseket irtóra élveztem csakúgy, mint az írónő előző két könyvében is. (Úgy látszik, hogy ezt a változó perspektíva módszert Matzetti előszeretettel használja, amiért én kifejezetten rajongok.)
Én úgy gondolom, hogy akiknek tetszett az írónő előző két könyve, azok most sem fognak csalódni, nagyon szórakoztató, szívszorító és egyben elgondolkodtató regénnyel sikerült meglepnie az olvasóit az írónőnek, úgyhogy mindenkinek csak szívből ajánlani tudom.    

          

Az írónő

Kiadó: Park
Eredeti cím: Mitt liv som pingvin
Fordította: Kertész Judit
Oldalszám: 242

Tovább olvasom...

Jeanette Winterson: Miért lennél boldog, ha lehetsz normális?

„Anyám, Mrs. Winterson nem szerette az életet. Nem hitte, hogy az élet jobbá tehető. Egyszer odáig ment, hogy kijelentette: a világegyetem kozmikus szemétláda – én pedig némi töprengés után megkérdeztem, hogy rajta van-e a fedele. - Rajta – felelte. – Senki sem menekülhet. „

A legnagyobb jóindulattal sem tudnám azt mondani, hogy szeretem az önéletrajzi regényeket, egyszerűen nem ez a műfaj áll hozzám a legközelebb. Hogy akkor mégis miért vágtam bele Jeanette Winterson könyvébe?

Totál megfogott a borítón látható kislány képe - ugye, hogy milyen boldognak tűnik(?) –, biztos voltam benne, hogy magát az írónőt ábrázolja -, és a könyv címe illetve a hátlapján olvasható ajánlások sem mondhatók épp hétköznapinak, úgyhogy úgy döntöttem, hogy mindenképp megpróbálkozom vele.

Jeanette Winterson egy a hazájában nagy ismeretségnek örvendő brit írónő, akinek az első regénye a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs nemcsak számos rangos brit irodalmi díjat nyert, de nagy sikerű tévéfilmsorozat is készült már belőle. Igazából ez a könyv hozta meg számára a hírnevet Nagy-Britanniában. Számos regénye mellett egyébként több gyerek és ifjúsági könyvet is írt, melyek közül a magyar olvasók a  Capri királyával és a Gubancrommal találkozhattak már a könyvesboltok polcain.
   

A Miért lennél boldogban rengetegszer utal az írónő a Nem a narancs az egyetlen gyümölcs című regényére, amely félig-meddig önéletrajzi ihletésű volt ugyan és sok hasonlóság volt a regény főszereplője és az írónő között, de mégiscsak több volt benne a kitaláció, mint a valóság. A miért lennél boldog regénye azonban egészen más, ez egy olyan önéletrajzi írás, melyben Jeanette őszintén, néhol humorosan, hol pedig nagyon is komolyan tárja az olvasó elé a boldognak épp nem mondható életének történetét, melyre az örökbe fogadó anyjával való rideg és szeretet nélküli kapcsolata örökre rányomta fájó bélyegét. 

A könyvet két részre tudnám osztani, az első felében Jeanette mostohaanyját Mrs. Wintersont és az ő kegyetlenségeit ismerhetjük meg részletesen, míg a könyv második fele az írónő írói pályafutásáról, kapcsolatairól és a vér szerinti anyja utáni kutatásának kálváriájáról szól, a legvégén mindezt megkoronázva a vele való találkozással.

Jeanette-et hathetes korában fogadta örökbe egy munkásosztálybeli házaspár, Wintersonék.

 „Amikor anyám dühös volt rám, ez pedig gyakran előfordult, azt mondta: - Rossz kiságyhoz vezetett minket az ördög”

Mrs. Winterson egyszerűen egy őrült nő volt. Egy olyan megkeseredett és mániákusan depressziós ember, aki folyton csak Jézust emlegette, átvirrasztotta az éjszakákat, hogy ne kelljen a férje mellé befeküdnie a hitvesi ágyba, pisztolyt tartott a fiókjában, fűzőt hordott és teleragasztgatta a falakat rettenetes bibliai idézetekkel. Komolyan többször megfordult a fejemben, hogy annak idején tényleg ennyire felületesen ellenőrizték az örökbe fogadó családokat?

„Egyszerű a képlet: anyám senkit nem szeretett, nem szerette az életet. Teher volt neki, amit a sírig cipelni kell. Siralomvölgy volt az élet. A halálra felkészítő tapasztalat.” Azt hiszem ezzel mindent elárultam Jeanette nevelőanyjáról. Ilyen volt Mrs. Winterson.

Jeanette-nek rettenetes gyerekkora volt. Mrs. Winterson büntetésből gyakran bezárta őt a szenes pincébe, vagy egyszerűen csak kizárta otthonról, ami miatt Jeanette-nek egész éjjel a ház előtti küszöbön kellett várakoznia. A mostohaanyja nem tűrte a házban a könyveket. Véleménye szerint: „Az a baj a könyvekkel, hogy mire kiderül, hogy mi van bennük már késő ”. Jeanette ezért titokban kezdett el olvasni. Könyvtárba járt, mert bármit mondott is a könyvekről Mrs. Winterson a titkos krimiadagjairól nem volt hajlandó lemondani. Így ismerkedett hát meg Jeanette az angol irodalom klasszikusaival. „Fogalmam sem volt, hogy milyen sorrendben olvassak, így hát az elején kezdtem. Szerencsém, hogy Austen is az ábécé elején van….” 

Aztán, amikor Jeanette 16 éves lett és megszegett egy a könyvek tilalmánál is fontosabb szabályt, miszerint semmi szex, főként nem azonos neműekkel, Mrs. Winterson kitette a szűrét otthonról. Innentől kezdve Jeanette-nek egyedül kellett boldogulnia és ő nagyon ügyesen vette az akadályokat. Bejutott az oxfordi egyetemre, ahol tulajdonképpen az írói pályafutását kezdte. Életének ebben a szakaszában az elfojtott gyermekkori sebek újra a felszínre törtek és azzal fenyegették, hogy megfojtják, de szerencsére volt mihez menekülnie, és ez nem volt más, mint az írás. Ez lett az ő egyedüli mentsvára. Jeanette történetén keresztül rengeteg érzelmet élhet át az olvasó. Mrs. Wintersonnak köszönhetően ez a fiatal lány tele volt indulattal, dühvel és fájdalommal, amely később sem csillapodott. Neki köszönheti, hogy soha nem tanult meg szeretni és ebből kifolyólag másoknak sem engedte, hogy őt szeressék. Keserves utat kellett bejárnia, míg rájött arra, hogy vannak olyan emberek, akiknek fontos és akik törődnek vele.

 „Nagyon gyakran csordultig teltem haraggal, kétségbeeséssel. És mindig magányos voltam. Ennek ellenére szerelmes voltam és vagyok az életbe. „

Bevallom, amikor becsuktam a könyvet azt mondtam magamban, hogy ez egy jó könyv volt. Aztán, amikor nekiálltam a poszt írásának és újra beleolvastam és lapozgattam az idézetek miatt, akkor ez a „jó” átértékelődött bennem nagyon jóvá. Jeanette írásmódja rendkívül érdekes volt a számomra, leginkább egy tekervényes labirintushoz tudnám hasonlítani, melyben az elbeszélést bármikor és bárhol képes volt visszacsatolni a mostohaanyjához, akinek – véleményem szerint - annak ellenére, hogy sikerült totálisan tönkretennie a gyermekkorát, mégis meg tudott bocsátani. 

„Érdekes a két anyám egymáshoz viszonyított dinamikája. Észrevettem, hogy utálom, ha Ann bírálja Mrs. Wintersont. Szörnyeteg volt, de az én szörnyetegem.”

Jaenette Winterson

Kiadó: Park

Eredeti cím: Why Be Happy When You Could Be Normal?

Fordította: Lukács Laura

Oldalszám: 261

Beleolvasó

Tovább olvasom...

Emylia Hall: Nyarak könyve

Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, akkor egy cseppet sem féltem attól, hogy esetleg ez nekem nem fog tetszeni, ugyanis az idei könyvfesztiválon volt szerencsém részt venni a könyv bemutatóján, és az ott felolvasott részletekből, az írónő kisugárzásából és a vele készített interjúból, arra a következtetésre jutottam, hogy biz’ kizárt dolog, hogy ez a könyv nekem csalódást okozzon, hiszen olyan, mintha csak nekem íródott volna.

No, nem csak azért, mert teljes vállszélességgel testesítem meg a könyv célközönségét, hanem azért is, mivel engem is rengeteg élmény és emlék köt a Balatonhoz (bár a történetnek csak egy része játszódik ott), ahonnan gyermekkorom legtöbb nyári emléke származik. Ha valaki a kezébe veszi a Nyarak könyvét, akkor az számíthat arra, hogy előbb utóbb olyan erős nosztalgikus érzés fogja majd a hatalmába keríteni, amely segítségével majd visszarepülhet saját gyerekkorába, ahol újra élheti a Balatonnál vagy a falun élő nagymamánál vagy épp más természet közeli helyen töltött gyönyörű és feledhetetlen nyarak emlékeit. Rám legalábbis így hatott ez a könyv.

A történet egy angol-magyar lányról, Bethről szól, akivel először 37 évesen találkozunk. Beth húsz évvel ezelőtt költözött Londonba a fájó emlékei elől menekülve, elhagyva az édesapját az egyetlen családtagját, akitől gyakorlatilag már teljesen elhidegült.

Történetünk elején Beth nyugodtan éli semmitmondó napjait a városban, amikor egy szép napon meglátogatja őt az édesapja, aki egy Magyarországról érkezett, neki szóló csomagot hoz magával. Beth az emlékektől félve csak nagy sokára meri kibontani a csomagot, melyben egy fényképalbumot a Nyarak könyvét találja és egy levelet, melyben az a szomorú hír áll, hogy az édesanyja Marika meghalt. Beth-et nagyon megrázza a hír. Utoljára 16 évesen találkozott az édesanyjával, amikor az utolsó együtt töltött nyár alkalmával valami történt közöttük. Valami olyan dolog, ami miatt Beth minden kapcsolatot megszakított Marikával. Mérhetetlen mélységű szakadék tátongott közöttük, melynek okát az író nem tárja fel  előttünk azonnal, hanem csak szépen lassan csepegteti számunkra az információt a Beth számára küldött albumban lévő fényképek segítségével, melyek nézegetésével ez a fiatal nő újraéli gyermekkorának azon részeit, amit soha nem tudott elfelejteni. Az album lapozgatásával Beth visszarepül az időben, egészen 9 éves koráig, amikor a családja szétszakadt……. és miközben egyre magasabb hullámokban borítják el őt a régmúlt emlékei, benne is megváltozik valami.

Vajon mi lehetett Beth édesanyjától való elhidegülésének az oka? Vajon az eltitkolt igazságok hazugságnak számítanak? Vajon megéri őszintének lenni?

A könyv központi karaktere Beth. Az ő tinédzser szemén keresztül láthatjuk a szülei házasságának a felbomlását, az anyjával és az apjával való különös kapcsolatát, s azt a hét Magyarországon töltött felejthetetlen nyarat, ami alatt elcsattan élete első csókja, ami alatt megkóstolhatta az első pohár borát és ami alatt a saját bőrén is tapasztalhatta, hogy milyen is az a bizonyos rekkenő hőség. A könyvben rengeteg szó esik Magyarországról, a Balatonról, a magyar ételekről és italokról, a magyar zenéről, a csípős szúnyogokról, a magas füvekről, a természetről és a művészetről valamint a barátságról. A rengeteg leíró jelenetnek olyan erős nosztalgikus hatása volt számomra, hogy ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni, hogy ez az érzés beigya magát a bőröm alá. Igazából egy érzelmi bomba volt számomra ez a könyv, nem is tudtam egyszerre sokat olvasni belőle. Néhol kissé lassúnak éreztem a történetvezetést, amit nem igazán tudok felróni hibának, mivel e nélkül biztos, hogy nem árasztotta volna magából a történet azt a kellemes és finom nyugalmat, amit ennél a tempónál éreztem. Ez a nyugalom azonban a könyv végére tovaszállt, ugyanis akkor már tudni lehetett, hogy a hetedik nyáron történni fog valami, ami miatt Beth soha többet nem tér vissza oda. 

A könyv olasz borítója

Emilya Hall rendkívül hangulatos írói nyelvvel tudta ábrázolni a romantikus Magyarország és a sivár Anglia, valamint az érzelmileg visszafogott apa és a bohém és mindig vidám anya közötti kontrasztot. Csodálatosak voltak az írónő karakterei, az egzotikus és érzelmekkel teli Marika, aki mindig az ösztöneire hallgatott, Tamás, aki Beth számára az első nyári szerelem megtestesítője volt, és nem feledkezhetek meg Zoltánról sem, aki a mindig szerető és mindent megértő kissé bohókás festő, Marika társa volt.

A karakterek annyira hihetőek voltak számomra, hogy végig úgy éreztem, hogy egy önéletrajzi ihletésű könyvet olvasok, holott Emilya Hall a könyv bemutatóján elmondta, hogy a főhősnő és közte ugyan van némi hasonlóság (mivel mindketten Devonban éltek és vegyes családba születtek és mindketten 1990-ben jártak először Magyarországon), de ezektől az egybeesésektől eltekintve maga a történet csak fikció.

Értékelésem:

A könyvvel kapcsolatban még rengeteg plusz információm van a számotokra. Először is itt van rögtön egy részletes beszámoló a könyvbemutatóról, amiről egyébként az Ekultúra is készített felvételt és amiről az írónő is beszámolt a saját blogján. És időközben készült Emyliával egy szuper interjú is, amit vétek lenne kihagyni. A könyvnek van trailere is, ami szerintem egyáltalán nem adja vissza azt a hangulatot, amit olvasás közben éreztem, igazából csak érdekességképpen tettem ki ide, szerintem ne ez alapján döntsetek, hogy kell-e nektek ez a regény vagy sem.

Kiadó: Park

Eredeti cím: The Book of Summers

Fordította: Mesterházi Mónika

Oldalszám: 344

Tovább olvasom...

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Daniel Glattauer nevével először a Gyógyír északi szélre című regénye - illetve ennek folytatása, a Hetedik hullám - kapcsán találkoztam. Ekkor könyveltem el őt magamban úgy, hogy erre az íróra érdemes lesz odafigyelni, mert ez a pasi jó könyveket ír. Nem hétköznapiakat és nem is unalmasakat, hanem amolyan egyszuszraolvasósakat, amikben a különös élethelyzetek és az érzelmek mellett a humor is szerepet kap.

Az Örökké tiéd című könyvének története csak abban hasonlít az előbb említett regényeihez, hogy szintén egy férfi és egy nő szerelmi kapcsolatáról szól, de ebben az esetben ez a kapcsolat egyáltalán nem egészséges. Ez a kapcsolat beteges, félelmetes és veszélyes. 

Judith egy 37 éves és még mindig független, részben sikeres üzletasszony, aki egy bécsi lámpaüzletet vezet, amit még a családjától örökölt. Egy szupermarketben történő vásárlás közben találkozott először Hannesal, aki később a lámpaboltba is beugrott hozzá, majd virágokkal halmozta el őt és Judithnak még csak kettőt sem volt ideje pislogni, máris egy párként könyvelte el őket mindenki. Kezdetben nem is volt ezzel semmi gond, sőt, úgy tűnt, hogy Hannessal bizony megfogta az isten lábát, de aztán kiderült, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

És hogy milyen volt Hannes? Ó, hát ő egy nagyon jóképű építőmérnök volt, minden lányos anya igazi álma. Magas, tagbaszakadt, kicsit esetlen, nőtlen, szeme körül napsugárráncok. „Amikor pedig nevetett, egyik fülétől a másikig ívelt a nagymama fogsora, mint valami hófehér függőágy.„

A könyv egy teljesen klasszikus szerelmi történetként kezdődik; két ember találkozik és szerelembe esik … azonban a végkifejlet ennél a sztorinál egészen más. Judith a kapcsolatuk kezdetén próbálja kiélvezi az új szerelemmel járó udvarlást és a kitüntető figyelmet, de mindez csak addig tart, amíg ez a kezdetben sokat ígérő kapcsolat szegyszer csak át nem fordul egy borzalmas rémálomba. Hannes kétségkívül egy lehengerlő egyéniség volt, amit senki nem is vont kétségbe. Hogy is tehették volna, amikor a legelső perctől kezdve mindenkit levett a lábáról - Judith családjától kezdve a barátain át a szomszédokkal bezárólag - megnyerő modorával, kedvességével, de legfőképp Judith iránt érzett mérhetetlen szerelmével. Judithnak viszont egy idő után ez a sok figyelem és szeretet már kezdett terhessé válni.
Olyan jól írta le az író a szereplők kapcsolatfejlődését, hogy tökéletesen együtt tudtam érezni Judithtal és ez a mindent elsöprő szerelem már nekem is kezdett kissé terhessé válni, később pedig határozottan fojtogatóvá. Félelmetes volt, ahogy Hannes manipulálni tudta Judithot, a kifinomult zsarolási módszereitől pedig nem egyszer kezdett erőteljesen lüktetni a halántékom. Hannes különleges érzékkel tudta kézben tartani a dolgokat. Mindig minden úgy alakult, ahogyan azt ő eltervezte... és ez rettentő bosszantó tudott lenni. No, de minden pohár betelik egyszer, így történet ez Judithnál is mikor ugyanis egy velencei utazásuk alkalmával végleges döntést hoz; nem akarja tovább folytatni Hannessel a kapcsolatot és hazaérve szakít vele.

Innentől kezdve Judith állapota folyamatosan romlik, hogy mitől vagy kitől, és hogy van-e alapja a hallucinációinak és a rémálmainak, azt gyakran már én sem tudtam pontosan megmondani. Amiben viszont biztos voltam, hogy mélységes empátiát éreztem iránta. Borzalmas volt látni, ahogy folyamatosan veszítette el a kapcsolatot a valósággal. Fájt a szívem az átvirrasztott éjszakái és a démonjaival vívott csatái miatt. Judith eljutott arra a szintre, hogy szakmai segítség nélkül már nem tudott egyedül boldogulni.

De szerencsére Hannes, mindig ott volt mellette!

A történet nagyon izgalmas, kiszámíthatatlan és szórakoztató, de közel sincs vége ott, ahol én abbahagytam a mesélést. Meglátásom szerint a regény erőssége nem épp a szereplők és az őket körülvevő helyszínek részletes és színes leírásában rejlik, hanem a hangok és fények leírásában a fanyar humorú párbeszédekben (amik szinte az egész történetet uralják) és a rövid, de velős monológokban. Élmény volt olvasni a könyvet és bevallom nem bírtam úgy végigolvasni, pedig csak 214 oldal, hogy közben a végére ne lapozzak.

A könyv keménytáblás és védő borítós. Olyan igényes és gyönyörű kiadás, amit öröm kézbe venni és gyönyörködni benne.... egyszerűen imádom!

Daniel Glattauer

Olvassatok bele a könyvbe!

Az író további művei:

Gyógyír északi szélre

A hetedik hullám

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: Ewig Dein

Fordította: Szitás Erzsébet

Oldalszám: 214

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Pár hónappal ezelőtt egy igen lelkes bejegyzést írtam A pasi a szomszéd sír mellől című könyvről, aminek a stílusa lehet, hogy sokaknak egy kissé nyers, közönséges(?) és szókimondó volt - ami miatt nálam is kilógott az eddig olvasott olvasmányaim közül -, de ez engem egy cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten tetszett. Szóval itt van a következő rész, melyben az előző könyvben megismert könyvtáros (Desirée) és parasztgazda (Benny) története tovább folytatódik. A sztori ott maradt félben ugye, hogy főszereplőink fütyülnek a közöttük lévő kulturális különbségekre - ami szakadékként húzódik közöttük (mit húzódik, szinte tátong)  - és megállapodnak abban, hogy tesznek három kísérletet egy közös gyermek létrehozására. A tervüket siker koronázza, sőt még túl is teljesítik azt, de mint később kiderült, a szülés utáni időszakra egyiküknek sem volt kidolgozott terve.

Benny már majd egy éve Anitával él együtt - miközben titokba szerelmi légyottokra találkozgat Desiréevel, kizárólag gyermeknemzés céljából, amire Anita természetesen rájön és ott is hagyja ez miatt Bennyt. Benny tudta, hogy Anitával jobban járna, mint Desiréevel, de egyszerűen  képtelen volt rászánni magát, hogy feleségül vegye. No nem azért, mert Anitát alkalmatlannak érezte volna a jó feleség szerepére, hanem egyszerűen csak hiányzott a közös ágyukból az a bizonyos mindent elsöprő szenvedély, ami Desiréenél viszont megvolt. Így aztán Anita ki, Desirée pedig a pocaklakójával együtt beköltözött Benny tanyájára….. és vele együtt persze a gondok is.  A szoros egymásutánban született gyerekekkel járó teher megtörte Desiréet, aki bár lehet, hogy a könyveket kitűnően tudta kategorizálni, de háziasszonyi szervezési készsége azonban egyenlő volt a nullával. És bár mindent megtett annak érdekében, hogy jó felesége legyen a férjének, valahogy ez mégsem jött össze. Az élet kész akadálypályává alakul a számára, és egy idő után már csak az éltette, hogy a mindennapi megpróbáltatásokat túl tudja élni. Benny pedig(?)…… hát ő továbbra is maradt ugyan olyan egyszerű paraszt, mint amilyen volt. 

"Amikor Benny előadta, hogyan képzeli el az esküvőnket, egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy a bús életbe hittem egy pillanatig is,hogy én ezzel az emberrel akarom összeadni magam?
Az volt a terve, a Scandic Hotelben foglalunk asztalt, az ablak mellett (kilátással a parkolóra), és a menüre is volt javaslata: füstölt tarja, sült krumpli, vaníliafagylalt. Kávé, piskóta. Három és öt között kedvezményt is adnak."

Tartottam attól, hogy majd a második rész túl erőltetett, vagy mondvacsinált lesz, de tévedtem, erről szó se volt, sőt, igazából jobban is tetszett, mit az első. Desirée és Benny problémáit, magát a házasságukat és annak válságait nagyon is hihetőnek és sokkal reálisabbnak éreztem, mint az előző könyvben megírt se veled, se nélküled kapcsolatukat. És persze az írónő most is hozta a formáját és szokásához híven megfűszerezte mindezt egy kis komédiával és tragédiával, de hogy ezek közül melyik volt több, azt már nem tudnám megmondani.

Az előző részhez hasonlóan itt is váltott szemszögből ismerhettük meg az eseményeket, amely tökéletes eszköz volt arra, hogy az olvasó ismét beleláthasson Desirée és Benny fejébe, de még Anitáéba is, és így megérthesse a szereplők személyiségét és szellemiségét, ami persze megosztja majd az olvasók rokonszenvét és méltányosságát, csakúgy, mint azt nálam is tette.

Míg az első részben egyértelműen Benny volt nálam a kedvenc, most fordult a kocka és Desireé vette át a helyét. Ennek a magyarázata nagyon egyszerű. Hiába 5 éves a legkisebb gyermekem, még mindig kristálytisztán emlékszem azokra az éjszakákra, amiket álmatlanul virrasztottunk át, mert épp vagy a hasa vagy a füle fájt szegénynek, szóval az ilyen esték, de nem csak esték, hanem hónapok utáni kialvatlanságom és holdkórosságom emlékeit, azt hiszem, hogy soha nem fogom elfelejteni, tehát  egy szónak is száz a vége, Desirée iránti szimpátiám a női együttérzésből fakad.
Az írónő olyan valóságos problémákat dolgozott fel ebben a részben, mint például, hogy meddig terjed a nő szerepe és felelőssége a családban és, hogy milyen áldozatokkal és megalkuvásokkal jár egy mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó gazda élete. Vagyis ebben a szerelmi történetében egy olyan kivételesen szélsőséges helyzetet teremtett Mazetti, ami egyszerre volt vidám és szórakoztató, de ugyanakkor néhol már- már szomorú és tragikus.

Őszintén sajnálom, hogy nincs a könyvnek további folytatása, mert gondolkodás nélkül kapnék érte! 

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Kiadó: Park

Eredeti cím: Familijegraven 

Fordította: Kertész Judit

Oldalszám: 230

Tovább olvasom...

Clara Sánchez: A láthatatlanok

"-Ők nem érzik bűnösnek magukat....Egyet sem ismertem közülük, aki valaha is megbánást tanúsított volna. Úgy gondolják, hogy egy megváltozott világ áldozatai, amely nem érti meg őket. A bűntudat teljes hiánya - tette hozzá lehorgasztott fejjel - sokukat megmentette... Felszabadultak, sikerült nagyon jól túlélniük. Egymás közt biztosan úgy viselkednek, mint a felsőbbrendű lények."

Már a megjelenésnél felfigyeltem erre a könyvre, csak az tartott vissza tőle, hogy féltem, nagyon fájdalmas lesz olvasnom. Azonban olyan sokan jó véleménnyel voltak róla, hogy engedtem a kísértésnek. És valóban, annak ellenére, hogy a történet végével nem voltam maximálisan elégedett, vétek lett volna kihagyni.

A regénynek két főszereplője van; Sandra, egy fiatal terhes nő, és Julián, egy 80 éves idős ember. Sandra egzisztenciális válságban van. Azért utazik nővére tengerparti házába, hogy megtalálja önmagát, hogy eldöntse, hogyan tovább az életben. Julián Buenos Airesből érkezik Costa de Solba  - és lehet, hogy ez most durván fog hangzani  -, azért hogy náci háborús bűnösökre vadásszon. E két ember sorsa idővel keresztezi egymást, olyan közös kalandba keverednek, amely egyikük számára sem veszélytelen.

Be kell valljam, öregek ide vagy oda, nekem a két szereplő közül az öregúr volt szimpatikusabb. Julián a II. világháború idején a mauthauseni haláltáborban raboskodott barátjával, Salvaval.  Szabadulásuk után ő, de főleg a barátja, a régi náci háborús bűnösök felkutatásának szentelte az életét. Egy nap Julián levelet kap Salvatól, melyben egy újságkivágást talált, egy idős norvég házaspárról. Mivel az egykori náci bűnösök legtöbbje Spanyolországba költözött, Salva kérése egyértelműen a még ott maradtak felkutatására irányult, és kéri Juliánt, hogy utazzon hozzá és legyen a segítségére a képen látható emberek leleplezésében.

Eközben Sandra egy tengerparti sétája során találkozik egy idős házaspárral, akikkel később olyan jó baráti viszonyba kerül, hogy hozzájuk költözik és fizetés fejében társaságuk lesz az öregeknek. Ezt a kezdeti idillt Julián szakítja meg, aki olyan információkat közöl a lánnyal a "kedves" norvég házaspárról, hogy Sandra komolyan kételkedni kezd, józan ítélőképességének a megbízhatóságában.

A regény segítségével visszamegyünk a II. világháború borzalmaiba, és akaratlanul is megérint bennünket a múlt. A történetet két szemszögből olvashatjuk, amit látszólag párhuzamosan mondanak el  a szereplők - Sandra és Julián. Beszámolóikban gyakran találkoztam átfedéssel, ugyan azokat az eseményeket két szemszögből is olvashattam, ami néhol kissé untatott, hiszen tűkön ülve vártam a történet végkifejletét.

Különösen szerettem és érdekesnek találtam a szereplő párosítást; egyrészt itt van egy öreg, háborúban edzett és szörnyű dolgokat átélt ember, akinek a horgonya  az elhunyt felesége és a remény, hogy végre elégtételt vehet a megkínzóin. Másrészt pedig itt van egy fiatal, harmincas nő, aki el sem tudja képzelni, azokat a borzalmak - velem együtt - ami a haláltáborokban történt. Sandra karaktere hihetetlen érzelmi metamorfózison ment keresztül. Csodáltam átalakulását, de ugyanakkor bosszantott is a kezdeti lusta, céltalan és felelőtlen viselkedése. Mindenesetre tény, hogy a vele történt események teljesen megváltoztatták a lány életét és személyiségét. A két szereplő, két világot képviselt; Sandra a fiatalságot és a vitalitást, Julián pedig a türelmet és a tapasztalatot. Sandra a jövőben, Julián pedig a múltban élt.

Sajnos hamar a könyv végére értem, voltak részek, ahol szinte alig bírtam letenni. Már túl jártam a felénél, amikor a barátnőmnek beszámoltam az eddig olvasottakról és mi tagadás mesélés közben azonnal libabőrös lettem. Mindezek ellenére mégis, miután becsuktam a regényt, hiányérzetem maradt, és kissé csalódott is voltam.... érzésem szerint a történet a végére szétesett.

Mindenesetre élmény volt olvasni ezt a könyvet, amit Clara Sanchez ennyire egyszerű és közvetlen stílusban írt meg. Érdekes regény volt, melynek célja - véleményem szerint - elsősorban az emlékezés.

"-És amit most csinálsz, azt miért csinálod? Miért jöttél ide?
- Barátságból és gyűlöletből - mondta, és bekötött kezével fölemelte a kávéscsészét. - A Salva barátomhoz fűződő barátság miatt jöttem, s az általad ismert szörnyek iránti gyűlöletből maradtam."

4/5

Kiadó: Park
Eredeti cím: Lo que esconde tu nombre
Fordította: Dornbach Mária
Oldalszám: 364

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

Te szent... tehén!

Röviden azt hiszem, hogy ez volt az első reakcióm a könyvről, ahogy megláttam ezt a gyönyörűséges borítót és azon nyomban el is határoztam magamban, hogy ez nekem bizony kell!

A történet két magányos emberről, egy harmincnégy éves könyvtáros nőről  (Desirée) és egy harminchat éves gazdáról (Benny) szól, akik úgy különböznek egymástól, mint a tűz és a jég, de ennek ellenére mégis egymásba szeretnek.

Desirée férjét két évvel ezelőtt gázolta halálra egy teherautó, akinek a halála miatt Desiréeben igen ambivalens érzések kavarognak. Egyrészt haragszik rá, mert szó nélkül itt merte hagyni, másrészt pedig szomorú, mert egyedül maradt gyerek nélkül és mivel biológiai órája kérlelhetetlenül ketyeg tovább, nagy szükségét érzi már egy babának.

Benny egy tejtermelő gazda, aki küzd a gazdasága életben maradásáért. Szülei meghaltak, így magának kell ellátnia mindent a tanyán. Szüksége lenne egy társra, aki segítene neki a munkában, rendbe tartaná a házat, és mindig meleg vacsorával várná haza.

A Desirée és Benny közötti hatalmas különbség, már rögtön a temetőbeli nyitó jelenetnél, a szeretteik sírjánál kiütközik.

„Az Erdőgazda rendszeresen jön néhány naponként, dél körül. Folyton újabb növényeket és tápoldatokat cipel. Látszik rajta, hogy milyen büszke az ültetvényére, mintha csak a kiskertje volna az a sír.” Desirée

„Na és az a kő, amit olyan kitartóan bámul? Micsoda egy kő az? Mintha egy földmérő hajította volna oda, hogy jelezze a telekhatárt!”  Benny
 Megjegyzem ma már sokkal fejlettebb technológiával dolgozunk.

A főszereplőink kezdetben nem igazán kedvelik egymást, de mivel a szeretteik sírjai egymás mellett fekszenek, így a mindennapos temetői látogatásaik során, gyakran rákényszerülnek arra, hogy a padon kívül a magányukat is megosszák egymással. Egy nap azonban kisüt a nap és egy véletlen mosoly mindent megváltoztat.

Desirée és Benny nagyon jól kijöttek egymással, de csak az ágyban. Onnan kikelve már nem igazán tudtak egymással mit kezdeni. Én úgy éreztem, mintha az írónő a két főszereplő karakterét sztereotípiákra építette volna.

Benny a gazda, egy - és itt most nem a szó pejoratív értelmében vett, de - igazi műveletlen paraszt ember, akinek állandó elfoglaltságot biztosít a gazdasága, a folyamatos munkától pedig mindig koszos és büdös, csakúgy, mint a lakása. Olvasni nem olvas, csak azokat a katalógusokat, ahonnan a ruháit is rendeli, és régi vágya egy telt keblű menyecske, aki olyan húsgombócot tud főzni neki, hogy az után az ember mind a tíz úját megnyalja.

Desirée, a művelt könyvtárosnő pedig egy igazi kékharisnya. Lakása hófehér csakúgy, mint ő maga, aki még az átlagosnál is vékonyabb és enerváltabb..... határozottan egy szürke és jelentéktelen nőszemély. Szobáiban polcok, melyeken temérdek könyv sorakozik, még csak főzni sem tud, de minek is ha csak zöldségeken él, hiszen vegetáriánus. Nincs az a pénz, amiért otthagyná a könyvtárat, mivel nagyon szereti, csakúgy, mint a gyerekeket és az operát.

Ezek után biztos mindenki el tudja képzelni annak a szakadéknak a mélységét, ami e két ember között húzódik. Melyikük ne szeretné megkapni a saját maga kis dédelgetett álmát. Benny egy hej de kis menyecskét, Desirée pedig egy gyermeket.

„Hát így is lehet? Lehetünk a legjobb barátok, s közben ki-ki a saját csillagján él? Amikor a magány már a torkunkat szorongatja, összejövünk, és jól érezzük magunkat? Miért ne lehetne?” Desirée

Természetesen mindkettejük számára az lenne az elfogadható, ha mindez úgy valósulna meg, ha egyiküknek sem kellene változtatnia az eddigi életén. Mindketten küzdenek - a maguk módján -, hogy áthidalják a kettejük közötti kulturális és életviteli különbségeket, de ugye, hogy ilyen csak a mesékben van?

A könyv vége váratlanul ért és egyben meg is döbbentett, el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet majd egy ilyen helyzetből kilábalniuk a szereplőknek úgy, hogy egyikük se sérüljön lelkileg…… na de ez majd kiderül a következő részből. Mindenesetre akárhogy is lesz, engem már most megvett magának az írónő. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a hangulatát, a humorát, annak ellenére, hogy néhol bizony elég nyers és közönséges volt a stílusa. De a legjobban mégis az tetszett benne, hogy az egyes fejezetekben felváltva olvashattuk a szereplők belső gondolatait ugyanarról az eseményről, akik annyira máshogy gondolkodtak és néha annyira nem értették meg egymást, hogy attól gyakran sikítanom kellett. Mindig izgalommal és kíváncsian vártam a következő fejezetet, hogy vajon melyikük és miként látja majd az épp aktuális problémát, és ettől vált igazán letehetetlenné számomra a könyv, aminek sajnos nagyon hamar a végére is értem.

A történetet befejezését következetesnek, stílusosnak és nagyon szellemesnek találtam. A könyv egyébként olyan komoly témákról szólt, mint a szerelem, a házasság, a megalkuvás, az alkalmazkodás, egy nő biológiai órája, és egy gazda szünet nélküli munkája.

Katarina Mazett a XIX. Budapesti  Nemzetközi Könyvfesztiválon.

A kiadó honlapján bele is tudok olvasni a könyvbe!

A írónő inspirációiról és a történetről még többet pedig itt  olvashattok. 

Kiadó: Park

Eredeti cím: Grabben I Graven Bredvid

Fordította: Kertész Judit

Oldalszám: 208

Tovább olvasom...