Brittainy C. Cherry: Lebegés

Nem ez volt számomra a hónap legvágyottabb könyve, így nem is állt szándékomban megvásárolni. Persze jó volt elnézegetni a szakállas muksót a kötet elején, de csupán ezért, és egy igen érzelgős romantikát ígérő fülszöveg miatt nem éreztem legyőzhetetlen vágyat, hogy birtokolni is akarjam... mármint a könyvet.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Courtney Milan: A ​hercegné háborúja (Sinister fivérek 1.)

A hercegné háborúja egy kissé mást nyújtott, mint amire számítottam, de csakis pozitív értelemben. Kezdetben teljesen odáig meg vissza voltam az írónő stílusától és humorától, meg is jegyeztem magamban, hogy na végre! Végre egy újabb gyöngyszem a romantikus írók palettáján, akiért Julia Quinn után ismét rajonghatok, és bár mire a könyv végére értem Courtney-nak nem sikerült megugrania a lécet, de így is elégedetten csuktam be a könyvet.  

Bővebben

Tovább olvasom...

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már nálam ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól.

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha van kedved gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Amie Kaufman · Meagan Spooner: These Broken Stars – Lehullott csillagok (Lehullott csillagok 1.)

Ezt a könyvet végső soron - tudom sekélyesen hangzik, de - a gyönyörű borítója adta el nekem, no meg a vágy, egy kis könnyed és izgalmas romantikus olvasmány iránt, amire a sok krimi és thriller után már totál ki voltam éhezve. És mivel még mindig nagy örömmel és kíváncsisággal olvasok YA könyveket, így úgy gondoltam, hogy ez a kötet megfelelő választás lehet arra, hogy a stresszes mindennapokban szerzett apró ráncaim kisimuljanak. 

Bővebben...

Tovább olvasom...

Victoria Connelly: Egy nyár, amit sosem felejtesz

Nina Elliot sosem gondolta volna, hogy ennyire bátor lesz. Egy időben hagyja el a férfit, aki nem érdemelte meg a szerelmét és mond fel a munkahelyén, mert nem bírja tovább a főnöke lekezelő stílusát. És még mielőtt a történtek miatt magába roskadna, véletlenül találkozik egykori munkaadójával, aki állást kínál neki, melynek köszönhetően Nina visszatérhet korábbi munkahelyére, a festői szépségű Milton-birtokra, ahol az író családfőnek segíthet könyve előkészületi munkálataiban. A megbízása azonban csak egy nyárra szól, csak erre a rövid időre lakhat újra a családdal az egykori bébiszitter, mely idő alatt bőven lesz ideje kitalálni, hogy ezek után merre is induljon.
Dehogy számít rá, hogy a Milton fiúk, akik időközben felnőttek, csapni kezdik neki a szelet...

A Verity után sokáig nem tudtam, hogy mit is tudnék olvasni, annyira a hatása alá kerültem. Mindenképp egy olyan könnyed és szórakoztató olvasmányra vágytam, ami kikapcsol és ellazít, amin nem kell sokat gondolkodnom, de azért mégiscsak eltereli a figyelmem és helyreráz lelkileg. Így esett a választásom erre a könyvre, melynek az értékelésével kapcsolatban kicsit bajban vagyok, ugyanis hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem azt kaptam amit vártam, mert tulajdonképpen minden igényemet kielégítette; kellőképpen romantikus volt és különböző típusú és kivétel nélkül mind nagyszerű fiatalembereket vonultatott fel, mely karakterek igaz kissé felszínesre sikeredtek, de ez most egy cseppet sem zavart, ellentétben azzal, hogy totál érdektelennek és unalmasnak éreztem az egész történetet.

Pedig az írónő tényleg mindent megtett annak érdekben, hogy élvezetessé tegye a sztorit, ami egy gyönyörű angol vidéki környezetben játszódott, egy kis csavarral a végén, amit őszintén szólva már a könyv egyharmadától sejteni lehetett... De, mint mondtam, mindez egy cseppet sem érdekelt volna, ha lett volna benne valami plusz (humor, stílus...), ami igazán varázsaltossá és különlegessé tette volna az egészet.

Ettől függetlenül mégis végigolvastam a könyvet (nem akartam tovább növelni a félbehagyott olvasmányaim számát), de sem a hangulata és sem az írónő stílusa, nem tudott magával ragadni. A szereplők tekintetében Nina karakterével egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, annyira naivnak és szerencsétlennek éreztem ezt a szegény teremtést, hogy még sajnálni is képtelen voltam. És jaj, az a mérhetetlen hálálkodás, amit ez a nő levágott, amiért újra visszatérhetett Miltonékhoz és az ő csodás birtokukra, egy idő után már nemcsak bosszantott, de mérhetetlenül fárasztott is. Sajnos Ninának volt egy-két olyan cselekedete, amivel nem értettem egyet, a három udvarlója közül pedig egyikért sem sikerült rajonganom, szóval hiába is volt szépen megírva és egy rendkívül barátságos környezetbe helyezve a történet, nekem ez most valahogy mégsem nyerte el igazán a tetszésemet.

De persze senki kedvét nem szeretném elvenni a könyvtől, hiszen nem kizárt, hogy csak azért vagyok ilyen elégedetlen vele kapcsolatban, mert rossz időben került a kezembe (lásd: Verity utóhatás) és ha egy másik hasonló műfajú könyvet olvastam volna, arra is ugyanígy reagáltam volna - ki tudja - a lényeg, hogy egy könnyed nyári olvasmánynak mindenképp elment, de mély nyomot nem hagyott bennem.

Victoria Connelly

Kiadó: Erawan
Eredeti cím: A Summer to Remember
Fordította: Dornbach-Apró Tímea
Oldalszám: 368

Tovább olvasom...

Mhairi McFarlane: Helló, szia, szeretlek!

Mhairi McFarlane könyve egyike volt azoknak, amiket nagyon vártam a nyári megjelenések közül. Emlékszem, amikor először elolvastam a fülszövegét már repült is rögtön a kívánságlistámra, mivelhogy úgy gondoltam, hogy egy pár órás, jóleső derűs szórakozásnak biztos megfelel majd a számomra. A témáját tekintve is tökéletesen klappolt az ízlésemhez, mivelhogy egy roppant vicces és megható romantikus történetre, amolyan igazi csajos könyvre számítottam, amit tulajdonképpen meg is kaptam, csak a megvalósítással voltak problémáim, méghozzá nem is kicsi.

Pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt...

A történet két idősíkon játszódik - az egyik a jelen a másik a múlt -, mely események lassú folyásából ismerhetjük meg főszereplőink eltitkolt érzelmekkel teli kapcsolatát.
A múltban Rachel és Ben az egyetem első napjától kezdve elválaszthatatlan párost alkotnak, ám kapcsolatuk a utolsó évben hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Majd tíz évvel később, egy véletlen folytán útjaik ismét keresztezik egymást, de a dolgok az egyetem óta sokat változtak. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom évnyi kapcsolat után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, hogy mit is szeretne az élettől. Természetesen a majdnem véletlen találkozásuknak köszönhetően újra lángra lobban a kettőjük közötti szikra, de Bennek - mint ahogyan a múltban már egyszer -, most is vetélytársa akad egy kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit minden jel szerint elbűvöl Rachel szépsége és humora. De mivel Ben ugye nős férfi, így meg sem fordulhat a fejében, hogy bármiféle kapcsolatba bonyolódjon Rachellel. Vagy mégis?

Szóval a történet, mint látjátok nagyon jól hangzik (nem hiába vetettem ám én erre szemet), azonban amikor olvasás előtt néhány nappal belefutottam egy-két elégedetlen olvasói véleménybe, bevallom kicsit megijedtem és bizony fenntartással kezdtem neki a könyvnek. Ám a feléig eljutva komolyan meglepődtem és nem értettem, hogy mire fel ez a nagy elégedetlenség, mivelhogy annak ellenére, hogy valóban nincs semmi extra a sztoriban, mégis egy nagyon élvezhető és szerethető történet kezdett kibontakozni előttem. Persze már akkor tisztában voltam azzal, hogy nem ez lesz nálam az év könyve, de ettől függetlenül mégis kellemes olvasmánynak éreztem, úgyhogy élvezettel vettem esténként a kezembe a folytatásra várva.

A problémák a könyvnek úgy kb. a 250. oldala után kezdtek jelentkezni, amikor is szép lassan elszállt a varázs, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a továbbiakban már nem szippant magába a történet és az írónő stílusa sem túl marasztaló a számomra, arról már nem is beszélve, hogy a szereplők sorsa sem igazán érdekelt már annyira, hogy ez miatt az utolsó betűig akarjam a könyvet. Hogy őszinte legyek a végére totál ellaposodott és unalmassá vált az egész, melynek oka szerintem egyértelműen az irtózatosan hosszúra sikerült visszaemlékezések voltak Rachel és Ben egyetemi érveiről, aminek a fele, mit a fele a negyede is bőven elég lett volna ahhoz, hogy világos képet kapjunk arról, hogy milyen mély érzelmi kapcsolat is volt kettőjük között. 

Szóval sajnos a kezdeti örömködésem után mégiscsak azt kell mondanom, hogy ez a könyv csalódás volt a számomra. Az író sokszor próbára tette a türelmemet a túlírt fejezeteivel, amik nem egyszer az unalomba kergettek és ráadásul úgy összefolytak, hogy gyakran azt sem tudtam, hogy a jelenben vagy a múltban járok-e. Hiányoltam a történetből a dinamizmust és az igazi szenvedélyt, ami két ember szerelméből fakadhat. És hiányoltam a temperamentumot is és a frissességet, amitől aztán igazán hihetőnek éreztem volna a sztorit, de ezek helyett sokszor csak unalmat éreztem és azt, hogy megrekedtünk valahol, ahonnan az írónő rendkívül nehezen tud tovább lépni. És bár a regénynek voltak ugyan pozitívumai, mint például az az egy-két csavar, ami valóban meglepetést okozott a számomra, és egy-két olyan romantikus jelenet, melyek bevallom valóban kedvemre valóak és igazán szívet melengetőek voltak, de sajnos még ezek figyelembevételével sem tudom egy gyenge közepesnél többre értékelni ezt a könyvet. 

Hogy kinek ajánlom? Aki szereti a lassú tempójú langyos romantikus történeteket, és akit hihetetlen türelemmel áldott meg az ég, azoknak úgy gondolom, hogy nem fog csalódást okozni.

Mhairi McFarlane

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím:You Had Me at Hello
Fordította:Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Olyan, de olyan rég olvastam már egy igazán, harapnivalóan izgalmas és humoros vámpíros könyvet, hogy már teljesen ki voltam rá éhezve. Szerencsére a vcs kihívásomba kettőt is beválogattam - szeretem őket na, miért is tagadjam -, így került a kezembe Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsája. Bevallom nem szívesen olvasok magyar írók tollából, mert ordas nagy előítéletekkel viseltetek irántuk (köveket a postaládámba kérem) persze próbálom ezen ellenérzéseimet kordában tartani, sőt mi több, küzdeni és tenni ellenük (lásd: bekerült vagy nem került be magyar szerző a vcs-be) és meggyőzni magam arról, hogy igenis vannak tehetséges hazai írók, csak rájuk kell találnom, és lám-lám Gaura Ágnes egy azon kevesek közül, akinek a nevét érdemesnek tartom a továbbiakban jól az eszembe vésni.

Nem is tudom, hogy mi olyat írhatnék még erről a könyvről, amit az előttem értékelők még nem írtak volna meg. Imádtam a regényt, ha az elejét nem is, de a végét mindenképp. Bori karaktere nagyon szimpatikus és üdítő volt a számomra, ő egy igazán sokoldalú egyéniség volt: okos, bátor és szép, a csípős nyelve és a vörös haja pedig csak még különlegesebbé és tökösebbé tette ezt az egyébként sem mindennapi nőszemélyt. Ráadásul az érzelmeit is a helyén tudta kezelni, mivelhogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a munkája miatt - vámpírológus a szentem - nemhogy hosszú távú párkapcsolatról, de még rövid kalandokról sem nagyon álmodhat, mert ugye melyik pasi engedné vígan és dalolva kedvesét éjszakánkét vámpírok vérét csapolni. Mert Borinak a Vámpírkutató Intézet alkalmazottjaként ez volt a munkája, egészen addig, amíg az intézetet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően be nem zárták. Így hát Bori munkanélküli maradt, de nem sokáig, mert a Nemzetbiztonsági Hivatal egy szörnyen titkos és szörnyen veszélyes feladattal bízta meg: be kellett épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, akik valami érthetetlen okból kifolyólag nem jelentek meg az üléseken, melynek következtében leállt a kormánymunka, és megbénult az ország döntéshozatali mechanizmusa. Borira várt tehát a feladat, hogy kiderítse, mit titkolnak az IQ vámpírok az emberi szövetségeseik elől és miért.

A könyv elején az egy négyzetméterre jutó dögös pasik száma kissé meglepően magas volt a számomra, persze nem mintha bármi kifogásom lett volna ellenük, csak gondoltam megemlítem ezt az édes kis apróságot. Persze ez a mennyiség a történet előrehaladtával ugyan változott, de soha nem érte el az egyet, amit szintén nem panaszként mondok, csupán a romantika kedvelők számára jegyzem meg halkan. Pedig ez a könyv egyáltalán nem is romantikus műfajú, ennek ellenére én mégis sóhajtoztam olvasás közben, mely kapcsán joggal röppenhet fel a kérdés, hogy vajon miért, de legfőképp kiért? Nos, természetesen a könyv másik főszereplőjéért a kissé mogorva és titokzatos, de rendkívül céltudatos Attiláért, aki nemcsak Bori főnöke volt, hanem az egyetlen olyan ember a történetben, akivel Bori valamilyen szintű baráti viszonyt tudott fenntartani, még úgy is, hogy folyamatosan vívták az eszméletlenül szórakoztató és parázs szócsatáikat, ami nagyon sokat dobott a könyv hangulatán. Kettőjük kapcsolatát illetően egyébként a kacsóimat bőszen tördelve nagyon várok ám valami nagy dologra.... tudjátok, arra a bizonyos áttörésre, amely a következő részek valamelyikében remélem, hogy meg fog majd történni.

A történet javarészt Magyarországon játszódott, egy két ember kivételével magyar szereplőkkel, amiről úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy be fog nekem jönni - már megint azok a fránya előítéletek ugye? - de tévedtem, mert bár kezdetben iszonyúan fura volt, hogy egy vámpírt Bélának, vagy Édes Klárának, vagy akár Ledér Lilinek hívjanak (mely nevek amellett, hogy roppant beszédesek egyszerűen hatalmasak) és olyan hazai sajátosság kerüljenek paranormális környezetbe, mint például a pálinka és a szolgálati Suzuki autó... de a történet előrehaladtával meglepő mód hamar megszoktam őket, csakúgy, mint a magyar mentalitás jelenlétét és az országra oly jellemző politikai zűrzavart.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a dartsozásnak igen fontos szerepe volt és gondolom a továbbiakban is majd lesz a történetben, rengeteg leírást olvashattunk róla (a játék szabályairól és az eredetéről), melyek mennyisége kezdetben kissé bosszantott (az elején pl. el nem tudtam képzelni, hogy mi a fészkes fenéért kell nekem ennyire részletesen tudni, hogy milyen szabályok szerint játszanak a zombik), de a könyv végére eljutottam odáig, hogy amikor előkerült a téma, már csak jót mosolyogtam magamban és fejcsóválva azon töprengtem, hogy vajon milyen bűnös vonzalom fűzheti a szerzőt ehhez a különleges sporthoz, hogy ilyen fontos szerepet tulajdoníott neki a könyvben.

Gaura Rejtőzködő Ágnes

Őszintén szólva óriási meglepetést okozott számomra ez a könyv, baromi jól szórakoztam olvasás közben, egyetlen dolog tart csak vissza attól, hogy kiválónak tituláljam, az pedig a kötet első 20-25%-a, melyet meglehetősen elnyújtottnak és indokolatlanul részletesnek éreztem.

A sorozat részei:

0.  Démoni színjáték (novella)

1.  Vámpírok múzsája

2.  Átkozott balszerencse

3.  Lidércnyomás 

4.  Lángmarta örökség
5. ...még előkészületben

Ez a könyv immár az ötödik olvasmányom volt a vcs listámról, nagyon örülök, hogy volt annyi merszem és eszem, hogy beválogattam és, hogy el is olvastam, mert óriási hiba lett volna kihagyni ezt a fantasztikus élményt. Természetesen a folytatás már itt csücsül az asztalomon a sorára várva.

Update 

Nemrég találtam egy interjút az írónővel Shanara blogján, melyben többek között arra is fény derül, hogy bizony még soha a büdös életben nem dartsozott... héééééé, ez így nem ér! :)

Kiadó: Delta-Vision
Sorozat: Borbíró Borbála
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Chanda Hahn: Bűbájtalan (Balszerencsés tündérmese #1) - Röpke poszt (4)

Ez a könyv úgy került a kezembe, hogy valami nagyon könnyed, kicsit sem elgondolkodtató rövid és mesésen romantikus történetre vágytam, valami olyanra, ami nem veszi túlzottan igénybe az agytekervényeimet sőt, ha esetleg még kicsit pusztítja is őket, azt sem lett volna nagy baj, és hát mit is mondhatnék, Chanda Hahn regénye mindezeknek a kívánalmaimnak tökéletesen megfelelt.

Hősnőnk Mina Grime az iskola lúzere egészen addig a napig, amíg meg nem menti a suli legmenőbb pasijának az életét egy iskolai kiránduláson. Azt viszont, hogy ezzel az akciójával a figyelem középpontjába kerül és nemcsak a suli diákjai, hanem olyan mesebeli teremtmények is felfigyelnek rá, akik elől az anyja mindeddig csak óvta és védte őt álmában sem gondolta volna. Ugyanis Mina Grime valójában a Grimm testvérek leszármazottja, akit egy olyan átok terhel, mely generációról generációra száll. Ez az átok ölte meg az édesapját és most Mina élete is veszélybe került, így hát rajta a sor, hogy belépjen a mesevilágba és megtörje az évszázados átkot. Ahhoz azonban, hogy mindez megtörténjen, meg kell szereznie egy könyvet, és végig kell játszania több mint 200 mesét.

A könyv alapötlete szerintem nagyon jó, a kivitelezés viszont elég gyatrára sikerült, sokkal többet is ki lehetett volna hozni ebből a történetből, mint amennyit az írónak sikerült. A főszereplő lány - vagy inkább nevezzük kislánynak - borzasztóan idegesítő volt a számomra, ő tipikusan az a fajta szereplő volt, akinek az értelmi és érzelmi szintje kicsit sem volt összhangban a korával. A telefonmániás barátnője szintén zenész, lapozzunk. Brody és Jared: igazából miattuk adtam nagy jóindulattal három csillagot a könyvre, mindkettőjüket szerettem, ők tényleg olyanok voltak a regényben, mint a mesebeli hercegek, pontosabban csak Brody volt szőke és gazdag, Jared abból a bizonyos dögösen rosszfiú fajtából való volt. Mivel meséről van szó, így természetesen nem maradhattak ki az izgalmas és felettébb érdekes varázslények sem a sztoriból, akiknek az volt a feladatuk, hogy riogassák ezt a szegény Mina lányt és szerezzék meg tőle a varázskönyvet, de sajnos ezek a lények nemhogy félelmetesek nem voltak - képzeljétek, ilyen névvel futott az egyikük, hogy Szürke Farok, most komolyan? fetrengtem a röhögéstől - hanem még állati nevetségesek is.

Chanda Hahn

Sajnos a könyvről nem sok jót tudok írni, a történetevezetés elég foghíjas volt, a cselekmény pedig kidolgozatlan, ráadásul az egésznek a szellemi tápértéke majdnemhogy a nullához konvergált, de hogy őszinte legye ez most nem is igazán érdekelt, mert meglepő mód irtó könnyen csúszott és még szórakoztatott is, úgyhogy egyszeri olvasásra és vészhelyzet esetére nekem ez most tökéletesen megfelelt. A folytatásra viszont már egyáltalán nem vagyok kíváncsi, hiába imádom a meséket, és hiába oly gyönyörűek és hívogatóak ezek a csodás borítók, rajtam nem fog a varázsuk.

A sorozat eddig megjelent részei:

1. UnEnchanted - Bűbájtalan

2. Fairest

3. Fable

4. Reign

5. Forever

Kiadó: Maxim
Eredeti cím:UnEnchanted 
Sorozat: An Unfortunate Fairy Tale
Fordtotta: Stier Ágnes
Oldalszám: 256

Tovább olvasom...

Tara Sivec: Csábítások és csemegék

Könyvválasztás tekintetében megvan az a különleges képességem – vagy nevezzük inkább egyszerűen csak női megérzésnek –, hogy igen ritkán nyúlok mellé. Hogy pontos legyek évente kb. egy, max. két olyan regény kerül a kezembe, amitől agyfaszt szoktam kapni, és a Csábítások és csemegékkel az idei év első darabja jelentem ezennel megvolt.

Nem szándékozom bő lére ereszteni az értékelésem, úgyhogy nagy vérengzésre és darabokra cincálásra ne számítsatok, de mivel szó nélkül sem tudom hagyni eme remek művet, így muszáj pár sort írnom arról, hogy miért is nem varázsolt el e gyöngyszem a kiváló soraival. 

Szeretem a szerelmes és romantikus, sőt még a kicsit erotikus történeteket is, aki olvassa a blogomat az tudja rólam, hogy halomszámra olvasom őket. Nem érzem magam álszentnek, virágszálnak vagy prűdnek, nem irtózóm a csúnya beszédtől, sőt gyakran használom is a "b" és "k" betűs szavakat, DE – és az a fránya de, ugye, hogy az mindig ott van? - az a rengeteg káromkodás és szitkozódás, amivel ebben a könyvben találkoztam, az már jócskán túllépte részemről a jó ízlés és érzés határát.

Bevallom nekem már az első 40-60 oldal után kedvem lett volna az egészet a falhoz vágni, de azok, akiknek tetszett a könyv azt mondták, hogy tartsak ki, és olvassam tovább, jó lesz ez, majd meglátom… de nem lett jobb, csak egyre rosszabb. Maga a sztori egy totál valószerűtlen, szirupos tündérmese, semmi eredeti nincs benne, amivel tulajdonképpen nem is lenne semmi problémám, mivel a romantikus ponyvák világában az eredetiség nem elvárás, a lényeg a körítésen van, a szerző stílusán és humorán, a szereplők kidolgozásán, a cselekmény alakulásán és dinamikáján. Ha mindezeket a hozzávalókat az írónak sikerül a megfelelő arányban kevernie és kézben tartania, akkor sínen van a dolog és nyert ügye van. De ez persze nem sikerülhet ám mindenkinek. Bocs Tara, de ez bizony így van.

Innentől bármelyik pillanatban megtörténhetett, hogy kézen fogva körbeállnak, és kórusban énekelni kezdenek a vaginámhoz – az én szegény, szeretet nélkül felnőtt vaginámhoz, amely sohasem ismerhette meg egy műfütyi rezgő érintését. Sajnálom, drága vaginám, bizonyára jobban gondodat kellett volna viselnem!

Atyaég, hogy ez milyen egy borzalmas könyv volt. Semmi másról nem szólt csak a szexről, és hogy ki mennyit tud inni – melynek természetes hozadéka volt persze a hányás - és csúnyán beszélni, ki hogy becézi a farkát és a punciját… most őszintén, ki a fenét érdekel mindez? A szereplők nagyszájú és idióta infantilis tahók voltak. Egyikőjüket sem tudtam megkedvelni és magam előtt elképzelni olyannak, akivel, ha teszem azt, egy csoda folytán találkozhatnék, akkor kapva kapnék az alkalmon, hogy szóba elegyedhessek vele. De mit szóba… messziről elkerülném valamennyit, hiszen két értelmes mondatot nem tudnék váltani egyikőjükkel sem.

Alpári és közönséges. Azt hiszem, hogy ez a két szó jellemzi a legjobban a regényt, mellyel véleményem szerint az írónak nem a megbotránkoztatás volt a célja - pedig lehet, az sokkal jobb lett volna -, hanem annak bemutatása, hogy az erotika és a trágárkodás milyen szépen is megférnek kéz a kézben egymás mellett, illetve hogy mindez milyen csodálatosan szellemes, stílusos!, és mennyire hihetetlenül egyedi is tud lenni. Nos nem akarok ünneprontó lenni, de azt kell mondja, hogy bullshit. Persze nem vagyunk egyformák és nyilván sokan szeretni fogják a könyvet - mint azt a statisztika is mutatja - számomra azonban a többséggel ellentétben nagyon nem jött be. Az irodalom eme fajtáját én túl öncélúnak és vulgárisnak érzem ahhoz, hogy azt a legkisebb mértékben is szórakoztatónak és humorosnak találjam. Hogy őszinte legyek ez az írás meglehetősen unalmas és érdektelen volt - az agyam kicsit meg is tört olvasás közben -, és akkor a történetről még egy szót sem szóltam.

Tara Sivec

Ui.: Ja, hogy a két pont? Az a humor miatt jár, amiről aztán végül is kiderült, hogy mégsem annyira fekszik, úgyhogy igazából csakis a borító miatt.

Kiadó: Könymvolyképző
Eredeti cím: Seduction and Snacks 
Sorozat: Chocolate Lovers ~ Csokoládéimádók 

Fordította: Farkas János 

Oldalszám: 376

Tovább olvasom...

M. C. Beaton: A szende Minerva ~ A hat nővér #1

Egy kicsit rákaptam M. C. Beatonra, mert rövid időn belül ez már a negyedik könyvem tőle. Igaz nem mindegyik volt igazán telitalálat, de e mostani regényében kellemesen csalódtam. Hatalmas bátorsággal felvértezve kezdtem neki A szende Minervának, mivelhogy a róla olvasott eddigi vélemények alapján úgy jött le nekem, hogy ez egy borzalmasan rossz könyv lehet. Az igazat megvallva, azonban számomra nem is volt ez olyan hűde borzalmas, mondjuk az is igaz, hogy a regency románcok már alapból tuti befutók nálam, no meg most igen fogékony hangulatomban is voltam eme műfaj iránt, úgyhogy mi tagadás, hatalmas előnnyel indult a kicsike.

A történet Charles Armitage bemutatásával kezdődik, akinek igen népes családról kell gondoskodnia - hat lány és két fiúgyermek boldog édesapja - ám Isten szolgájaként meglepő mód jobban érdeklik a Sportmagazinok, a Lóverseny magazin hasábjai és a vadászkutyák, mint Isten igéje, így nem csoda hát, hogy a családi kassza kiürült. Mivel tehetős fivére nem hajlandó segíteni rajta, a lelkész kénytelen Londonba küldeni legidősebb lányát, hogy a báli szezonban mielőbb találjon magának egy gazdag férjet. Egy távoli rokon, Lady Godolphin gondjaira bízza Minervát, hogy bevezesse őt az előkelő társaságokba, ám a szépséges Minerva igen tapasztalatlan és naiv, nem ismeri a flörtölés művészetét, és nem tudja, hogy az elegáns külső és a jó modor olykor romlott lelket takar. Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erkölcsi példázatait a csillogó és léha londoni társaság igen közönyösen fogadja és meglehetősen unalmasnak, a kíméletlen őszintesége miatt pedig igen önelégültnek és túlontúl fölényesnek bélyegzik, mely miatt Minervának életében most először kell megtapasztalnia, hogy milyen érzés is népszerűtlennek lenni, sőt mi több, milyen érzés az, ha azt mondják róla, hogy nem eredeti személyiség.

Mindezeknek hála, a londoni ficsúrok között nagyon gyorsan rossz híre kél a lánynak, melynek köszönhetően aljas terveket szőnek ellene, és fogadást kötnek, hogy kinek sikerül megrontania az ártatlan leányt. Azonban a gazdag és jóképű Lord Sylvester gálánsan a szárnyai alá veszi Minervát, de hogy megtudja-e óvni őt a rosszakaróitól, azt már bizony nem árulhatom el.

Amit nagy általánosságban el szeretnék mondani a könyvről, hogy nagyon kellemes, ha néha ugyan kissé bosszantó, de mindenképp szórakoztató perceket okozott a számomra. A szereplők közül igazán senkit sem sikerült megkedvelnem, még a főhős sem nőtt közel a szívemhez, a történet is kissé sablonos volt, arról már nem is beszélve, hogy végig sem kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy tudjuk, hogy milyen végkimenetele lesz az egésznek, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy élveztem a főhősök egymásra találásának viszonylag egyedülállóan rögös útját, Minerva csetléseit, botlásait és a szexuálisan túlfűtött vén csoroszlya Lady Godolphin jelenlétét a történetben.
Egyébként én nagyon bírom a csakis a bálozások és csakis az előnyős férjfogások körül forgó történeteket, még akkor is, ha gyakran bugyuta köntösbe bújtatják őket az írók és a szereplőknél is igen szűkmarkúan mérik a szürkeállományt. De annyi baj legyen, én ezeken a dolgokon simán túl tudok lendülni, amit érdekes mód más könyveknél pl. a modern románcoknál már egyáltalán nem tudok ilyen könnyen megtenni.

Összességében nekem tetszett ez a könyv, egy kis lazulásra, kikapcsolódásra és figyelemelterelésre tökéletesen megfelelt, úgyhogy már most biztos vagyok benne, hogy a folytatásokra is mindenképp sort fogok majd keríteni.

A sorozat kötetei:

1. Minerva - A szende Minerva

2. The Taming of Annabelle

3. Deirdre and Desire

4. Daphine
5. Diana the Huntress 

6. Frederica in Fashion

Egyébként a skót származású írónő romantikus regényei közé tartozó hatkötetes - A hat nővér című - sorozat első könyve 1983-ban jelent meg, az utolsó pedig 1985-ben, és nem M.C. Beaton néven, hanem - Az utazó házasságközvetítő sorozathoz hasonlóan - először Marion Chesney, az író eredeti nevén látott napvilágot. De ez csak egy apró háttér-információ a sorozatok megjelenésével kapcsolatban, a lényeg, hogy nagyon úgy tűnik, hogy totál rákattantam az írónőre, akinek a következő írása, amit olvasni fogok az Agatha Raisin sorozat lesz, mivel annyi szépet és jót hallottam már róla, hogy azt is muszáj lesz sorra kerítenem.

Kiadó: Ulpiusz
Eredeti cím: Minerva
Sorozat: The Six Sisters - A hat nővér
Fordította: Tolvaj Zoltán
Oldalszám: 282

Tovább olvasom...

Röpke poszt (2) - M. C. Beaton: Miss Pym és a rámenős márki ~ Miss Pym és a léhűtő lord

Úgy gondolom, hogy nem ez a két könyv lesz az, amit rommá fogok elemezni. Egyrészt, mert már olyan rég olvastam őket, hogy kissé megkoptak az emlékeim velük kapcsolatban, másrészt pedig, mert igazából mind egy kaptafára készült. Mindegyikben (az első részt is beleértve) akadt egy kicsit butácska és naiv hősnő, egy igazi jóvágású és visszafogott modorú hős férfiú, néhány vicces mellékszereplő, egy kis bonyodalom - na jó, a kicsinél néha jóval több -, és a legvégén természetesen az elmaradhatatlan boldog végkifejlet, mely elemek mind-mind egy postakocsin való utazás és egy számomra roppant szimpatikus és kitűnő kerítőnői képességekkel megáldott hölgy köré szerveződtek.

Bár a sorozat első részétől nem volta elájulva, mégis rettentő mód vágytam a folytatásra. Hogy miért, bevallom magam sem  tudom pontosan. Talán mert van egy bizonyos varázsa és bája Miss Pym történeteinek, melyet a kor miliőjének köszönhet, és az előbb említett állandó paneleknek. Talán mert stílusában oly könnyed és szórakoztató írások ezek, melyek egy két órás tökéletes kikapcsolódást tudnak nyújtani a számomra, és mert néhány apró történelmi nyalánkságra is bukkantam már bennük olvasás közben. No és persze az sem elhanyagolandó momentum, hogy nem lexikon méretű könyvekről van szó - hanem amolyan egy ültő helyemben fogyaszthatókról - melyek elolvasása egyáltalán nem jelent kihívást, sőt még csak áldozatot sem a részemről.
Szóval, egy szónak is száz a vége, megszerettem ezt a sorozatot és ellenállhatatlan vágyat érzek, nemcsak az olvasása, hanem a kötetek kézzel fogható birtoklása iránt is, úgyhogy addig nem nyugszom, míg mind a hat darabot a polcomon nem tudhatom. Ki érti ezt?

Miss Pym és a rámenős márki

A második részben a gyakorlatias és rettenthetetlen Miss Pym Bath-ba utazik, ahova – mint ahogy az előző részben sem – most sem szólította semmiféle hivatalos ügy, és rokonai sem élnek ott, csupán az utazás kalandja hajtja és az új emberek és tájak megismerése utáni vágy. Az időjárás sajnos most sem kedvez az utazásnak, de ez Miss Pymet egy cseppet sem zavarja, ugyanis ő ha esik, ha fúj, mindig tántoríthatatlan marad, ha utazásról van szó, és boldogan száll fel a következő Repülő Masinára - ahogy régen a postakocsikat nevezték – egy újabb izgalmas kaland reményében.

Amint Miss Pym beszáll a postakocsiba, rögtön azon kapja magát, hogy belegabalyodik Miss Belinda Earle nehéz helyzetébe, akit azért űztek el otthonról, mert megszökött az egyik lakájjal, mely szégyentelen tettével azonmód sikerült is kilépnie a házassági piacról. A lány nagyszülei úgy gondolták, hogy a legjobb lesz Belindának, ha a Bath-ban élő szigorú anyai nagynénjére bízzák, aki majd remélhetőleg megreformálja az eleven és meglehetősen szókimondó fiatal teremtést. A postakocsi utasai az előző részhez hasonlóan most is elég vegyes társaságnak bizonyult. Belinda és az ő társalkodónője mellett egy unalmas házaspár is felszállt a kocsira, ahol a férj egy meglehetősen arrogáns férfi benyomását keltette, aki beteges módon élvezte, ha rosszul bánhat a feleségével, aki ez miatt egyre mélyebbre süllyedt és egyre kevesebbre tartotta magát, és ráadásul ez az asszony megmagyarázhatatlan módon úgy is érezte, hogy megérdemli, amit kap.... Most mondjátok meg. Egy nő esetében ez nem felhívás a további erőszakoskodásra?

De visszatérve a történetre, utazás közben a kocsi kátyúba szorul, szerencsére azonban a közelben lévő Baddell kastély márkija rögtön az utasok segítségére siet. Frenton márki érdekes mód a közeli fogadó helyett, inkább hazaviszi az utasokat, mely nem kis meglepetést okoz az épp nála vendégeskedő nemesi származású család számára. Igaz, volt egy kis lelkiismeret-furdalással a márkinak azzal kapcsolatban, hogy nem illendő egy közönséges postakocsi utasait rászabadítania a vendégeire, de úgy gondolta, hogy e szedett-vedett társaság jelenléte majd egy kis levegőhöz juttatja őt, míg tisztázni tudja magában a Penelopé iránti érzéseit, aki a szüleivel együtt azért tartózkodott továbbra is a márki kastélyában, hogy végre megkérje a férfi a kezét. Na de ugye senki nem számolt Miss Pymmel és az ő kitűnő kerítőnői képességével. 

Nem szépítem a dolgot, ez a rész volt az eddigi leggyengébb. A szereplőket meglehetősen erőltetettnek éreztem, így egy cseppet sem kedveltem meg őket, és maga a történet sem vett le a lábamról.

Ellenben a harmadik rész - Miss Pym és a léhűtő lord -, ismét visszaadta a sorozatba vetett hitemet, ugyanis ez volt az eddigi legérdekesebb és legszórakoztatóbb kötet a három közül. A szereplők szimpatikusabbak és a cselekmény is sokkal pörgősebb és – most vigyázat, nagy szavakat fogok használni - izgalmasabb és érdekfeszítőbb volt a megszokottnál, mondhatni már-már eszeveszettül csavaros.

Ezúttal a bájos Miss Hannah Pym Portsmouthba utazik a gyönyörű és igényes Miss Penelope Wilkins társaságában. Miss Pym hamar felismeri, hogy Penelopenek szüksége van valakire, aki színt visz a széltől is óvott, törékeny világába. Úgyhogy Hannah erre a célra rögtön ki is szemelte az egyetlen legjóképűbb utastársukat, Lord Augusztust, akiről azonban Penelope véleménye sajnos közel sem volt elismerő.
Miss Pym ebben a részben nagy fába vágja a fejszéjét, ugyanis, nemcsak a két fiatal közötti rangbéli különbségekből adódó nehézségeket szándékszik megoldani, hanem egy ártatlan inas akasztását is igyekszik megakadályozni, mely küldetésekben ugyan szerencsével jár, de ezzel egy időben sajnos sikerül egy-két olyan rosszakarót is maga mögött hagynia, akik miatt bizony a közeljövőben jobb lesz vigyáznia magára és sűrűn a háta mögé néznie. 

Bár Miss Pym kerítőnői machinációi mindkét részben igen szórakoztatóak és változatosak voltak, mégis akad néhány olyan dolog, melyet meglehetősen idegesítőnek találtam vele kapcsolatban, de ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy a személye továbbra is szimpatikus maradt a számomra. És igaz, hogy Miss Pym külsőleg nem túl vonzó teremtés mégis, amikor feltűnik a színen - a történet egy állandó mellékszereplője - Sir George, a romantikus énem azonnal egy lehetséges románc lehetőségét véli felfedezni a kapcsolatukban, még akkor is, ha ez idáig még semmi komoly nem történt közöttük, ámbár ennek a lehetősége a kezdetektől fogva folyamatosan ott lóg(ott) a levegőben. Mindenesetre én bizakodó vagyok velük kapcsolatban, és tűkön ülve várom Hanna további kalandjait

A kötetek eredeti címei egyébként olyan egyszerűek, mint a százas szög. Hatalmas. Olyan jót nevettem rajtuk, hogy ihaj, a magyarba viszont már szorult némi fantáziát.

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 

6. Yvonne Goes to York 

Kiadja: Ulpius-ház

Eredeti cím: Belinda Goes to Bath, Penelope Goest to Portsmouth
Sorozat: Travelling Matchmaker 

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Oldalszám: 220, 252

Tovább olvasom...

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 

A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 

Kate Furnivall

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

Louise Walters: Levelek a bőröndből

Minden családnak megvannak a maga történetei, melyek mindegyike fontos valakinek. Az én néhai dédnagyapám például nagyon szeretett kártyázni, csodás cipőket készített és állítólag gyönyörű hangja volt. A dédikém - aki még ma is él - rengeteget szokott mesélni róla, és a gyermekkori háborús emlékeiről is, azokról a napokról, amikor az édesanyja a nővérével együtt felparancsolta őket a padlásra, vagy ki az udvar végén lévő góré mögé, ha jöttek este hozzájuk az orosz katonák „látogatóba”. És ezek csak apró morzsák, azokból a hihetetlen anekdotákból, amiket már kismilliószor hallottam egy-egy családi vacsora vagy ebéd alkalmával, és amiket a mai napig is még legalább ennyiszer képes lennék meghallgatni tőle. Mert ezek az emlékek már az enyémek is, hozzám nőttek az idő folyamán, a sajátomnak érzem őket, és fontosak nekem. Ezért is sejtem, sőt tudom, hogy mit érezhetett Roberta, amikor a nagymamájának egy régi könyvekkel teli bőröndjében egy megsárgult levelet talált, melyet a néhai nagyapja írt a ma is élő nagyanyjának Dorotheának.

"1941, február 8.

…Bocsáss meg nekem, Dorothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyerekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza...
...Percekkel azután, hogy megismertelek, már a házasságra gondoltam. De ez nem lehetséges. Te egy tiszteletreméltó nő vagy, de ez a dolog, amit művelsz, a tisztelettől messze van"

E levél elsőre értelmezhetetlen volt Roberta számára, mivel eddig ő mindvégig úgy tudta, hogy a nagyszülei – ha csak egy rövid ideig is -, de boldog házasságban éltek, de ebből az írásból egyértelműen az olvasható ki, hogy egy ismeretlen nő és annak gyermeke miatt nem vehette feleségül a nagyapja a nagyanyját. Ráadásul a levél 1941-es keltezésű és az ő tudomása szerint a nagyapja Londont védve halt meg 1940 novemberében. Rengeteg kérdés kavarog Roberta fejében, melyeket olyan szívesen megkérdezne a nagymamájától, de fél megtenni, mert van hogy még őt sem ismeri fel, amikor látogatóba megy hozzá az öregek otthonába, így hogy is emlékezhetne pontosan a férje ezen levelére? És, míg Roberta abban reménykedik, hogy az apjától vagy a nagymamájától megtudja családja régi titkát, addig az olvasó szeme előtt megelevenedik Dorothea valódi története.

A regény két idősíkon játszódik, melyben Dorotheáé volt a múlt, Robertáé pedig a jelen. A két nő közül Dorotheát éreztem közelebb a szívemhez, akit - azok után a hihetetlen fizikai és lelki megpróbáltatások után, amiken a háború során keresztül kellett mennie - bámulatos erővel rendelkező erős nőnek tartottam. Lehet, azért mert már anya vagyok, vagy mert én is mindent megtettem volna annak idején hogy gyermekem legyen, tökéletesen bele tudtam élni magam Dorothea helyzetébe, és át tudtam érezni a gyermekáldás utáni vágyát. Sőt úgy gondolom, hogy én is ugyanazt tettem volna az ő helyében, mint amit ő is cselekedett.

Robertáért bevallom már egyáltalán nem rajongtam, ennek köszönhetően a róla szóló fejezeteket is kevesebb lelkesedéssel olvastam. Ellenben az ő részeinek az eleje sorozatosan elvarázsolt, mivel azok mindig olyan régi és megsárgult levelek, levelezőlapok és fényképek leírásaival kezdődtek, amik különböző emberek és családok szomorú vagy épp nagyon vidám életdarabkáit rejtették magukban. Roberta ugyanis egy antikváriumban dolgozott és az értékesítésre behozott könyvek leporolása közben mindig ilyen csodás kincsekre talált, amik kidobására nem tudta rávenni magát, hiszen úgy gondolta, hogy ezek az apró leletek egykor biztos sokat jelentettek valakinek, ezért is kezelte őket féltő gonddal és őrizte meg mindegyiket. 

Összességében kellemes csalódás volt számomra a könyv, amolyan édesen szomorú, igazi léleksimogató történetnek éreztem. Szerettem a romantikáját, ami minden erőltetettség nélkül varázsolt el és Dorothea esetében bizony össze is törte a szívem. Szerettem a történet lassú tempóját és a kicsit mélabús atmoszféráját, és őszintén sajnáltam, hogy a végére érve el kellett engednem a szereplőket, akik történetében még olyan szívesen maradtam volna pár napot.

Külföldi borítók (katt a képre a nagyításért)

Igazából haragszom kicsit magamra, hogy ilyen sokáig halogattam a könyv olvasását, de mentségemre legyen mondva, hogy amikor megláttam az újdonságok között rögtön lelkesedtem érte, de balga mód hagytam magam befolyásolni a megjelenés utáni néhány negatív kritika által, amik bizony jócskán visszavetettek a lelkesedésemből. Pedig óriási hiba lett volna részemről kihagyni Louise Walters első regényét, mert ritkán akad az ember lánya ilyen kellemes stílusú olvasmányra. Dorothea története annyira magával ragadt és olyan puhán ölelt körbe - miközben egy kicsit meg is ríkatott a végére -, hogy egy meleg takaróval és egy forró teával a kezemben bármikor újra tudnám olvasni.

Louise Walters

Ui.: Sajnos a hazai könyvborító nagyon nem nyerte el a tetszésemet, a külföldiek közül talán a 4. és a 6. az, amit el tudnék képzelni a történethez, de mivel az utolsóval már jelent meg nálunk könyv, így kizárásos alapon marad a napsütéses negyedik.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Mrs Sinclair's Suitcase
Sorozat:-
Fordította: Farkas Eszter
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Lassan három éve porosodik már a könyvespolcomon Gail Carriger Lélektelen című regénye, pedig amikor annak idején a 2012-es Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém egy dedikált példányt szerezni belőle úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni. De aztán gyorsan teltek a napok és a hónapok és valahogy elterelődött róla a figyelmem, felkerült a többi könyv közé a polcra és azóta sem vettem a kezembe, úgyhogy ezért is gondoltam, hogy jó ötlet lesz beválogatni a 2015-ös vcs könyvek közé.

Hogy őszinte legyek kicsit csalódott vagyok a könyvvel kapcsolatban, mert annak ellenére, hogy annyi szépet és jót olvastam róla és visszaemlékezve arra a hatalmas hájpra, ami a megjelenésekkor körülvette azt reméltem, hogy ez biztosan valami hihetetlen jó, fergeteges és mindenképp felejthetetlen könyv lesz majd a számomra. Ehelyett azonban egy amolyan egyszer olvasós, gyorsan felejtős, igaz hangulatában és humorában csillagos ötöst érdemelő könyvvel volt dolgom, de semmiképp sem egy, az általam remélt világmegváltó darabbal. Persze lehet, ha a megjelenéssel egy időben olvasom, akkor nálam is nagyot szólt volna, de időgép hiányában sajnos ezt már soha a büdös életbe nem fogom megtudni.

A történet egyébként a kedvenc korszakomban, a viktoriánus Angliában játszódik, ahol mint köztudott a vénkisasszonyoknak nem volt könnyű sorsuk. Ha pedig még lélek nélkül is születtek, mint ahogyan Tarabotti kisasszony, akkor meg aztán tényleg végtelenül bonyolulttá tudott válni minden körülöttük.
Történetünkben minden baj, akkor kezdődött, amikor egy kihalt könyvtárszobában egy ismeretlen kóbor vámpír az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanta Alexia Tarabotti kisasszonyt táplálkozás céljából, aki természetesen mindezt a pimaszságot nem tűrvén kénytelen volt önvédelemből megölni a támadóját. Sajnos ez a vérszomjas vámpír nem volt tisztában azzal, hogy Tarabotti kisasszony lélektelensége minden esetben semlegesíti a természetfeletti képességeket, ellenkező esetben hótziher, hogy messzire kerülte volna a hölgyet.

A haláleset kapcsán természetesen rögtön a helyszínen terem a város rendőrkapitánya a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember Lord Maccon, hogy fényt derítsen a haláleset körülményeire. Sajnos a helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, más vámpíroknak és kóbor farkasoknak ugyanilyen váratlanul nyoma vész, és közben mindenki Alexiára mutogat. A feladat tehát nem egyszerű, Alexiának és Lord Macconnak meg kell találniuk, hogy ki vagy mi tizedeli a természetfeletti társadalom magányos tagjait.

Miss Tarabotti és Lord Maccon között kezdetben kissé paprikás volt a hangulat, ami nagy örömömre a későbbiekben is megmaradt, sziporkázó szócsatákkal és forró érzéki pillanatokkal kiegészülve. Alexia, küllemét tekintve semmiképp sem volt gyönyörűnek mondható, a legjobb esetben is inkább csak az egzotikus jelzővel lehetett illetni a hölgyet, kinek teltkarcsú alakja, sötét haja és markáns orrszerkezete - amit a néhai talján atyjának köszönhetett, csakúgy mint a természeten túli mivoltát is - teljesen elvarázsolta Lord Maccont. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy vonzereje gyakran még a gróf szemében is rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. 

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.

– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.

– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf."

A történetet egyébként nagyon összeszedetnek, a cselekményt pedig izgalmasnak találtam, Carriger mesterien szőtte össze a romantikát és az austeni nyelvezetet a paranormális világgal és a steampunk elemekkel. Az írása roppant humoros és elragadóan stílusos, a karakterei pedig tökéletesen kidolgozottak és meglehetősen változatosak voltak, ennek ellenére mégsem tudtam száz százalékig elveszni a történetben. Az én szememben Tarabotti kisasszony túlontúl gyakorlatias volt, melyet mi sem bizonyított jobban, minthogy kezdetben nem is igazán a szenvedély, mindinkább a tudományos kíváncsiság vonzotta őt Lord Macconhoz, melynek köszönhetően a gróffal való izzással teli érzéki pillanatok a legtöbb esetben elvesztették számomra a varázsukat.

Gail Carriger

Természetesen ismét egy sorozatról van szó, mely első három része már nálunk is megjelent, illetve érdekességként említem, hogy már képregény is készült Tarabotti kisasszony kalandjairól.

A sorozat részei:
1. Soulless ~ Léletketelen
2. Changeless ~ Változatlan
3. Blameless ~ Szégyentelen
4. Heartless
5. Timless

Kiadó:Könyvmolyképző
Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus
Fordította:Miks-Rédai Viktória
Oldalszám: 374

Tovább olvasom...