Mary Robinette Kowal: Üvegbűbáj ~ Bűbájoló történet #2

Mivel a bűbájoló történetek első részét nagyon különlegesnek találtam anno, így kíváncsi voltam a folytatásra, melyben ismét elmerülhettem a már jól ismert, nagyon bájos és hamisítatlan austeni miliőbe, egy olyan világba, ahol a mágia a mindennapok része, és ahova érdekes mód (persze csak számunkra) varázslatkén érkezik a csillogás, mely lehetővé teszi a tehetséges felhasználók számára, hogy gyakorlatilag bármilyen illúziót létre tudjanak hozni. A mese pedig ott folytatódik, ahol az előző rész véget ért, Jane férjhez ment és Vincenttel együtt boldog bűbájolásban élnek míg meg nem halnak, de mielőtt mindez még megtörténne immár fiatal házaspárként rengeteg új kalandban lesz részük, kimagasló bűbájoló tehetségüknek köszönhetően pedig az életük is tovább bonyolódik.

Időben 1815-ben járunk, Napóleont száműzték Elba szigetére, melynek köszönhetően már a brit alattvalóknak is biztonságossá vált a kontinensre való utazás. Hőseink is épp ezért döntenek úgy, hogy elfogadják Vincent egy régi barátjának meghívását és Belgiumba utaznak nászútra. Az út kellemesen telt és a kis városkában töltött idő is gyorsan repült, Jane és Vincent sok időt töltenek bűbájolással és a technikájuk fejlesztésével, egészen addig, míg a bukott császár visszatérésének híre pánikot keltve hozzájuk is el nem jut. Innentől kezdve felpörögnek az események, hőseink veszélybe kerülnek, Jane-re pedig hatalmas feladat vár, meg kell mentenie a férjét a börtöntől vagy ami még ennél is rosszabb, a haláltól.

Aki olvasta az első részt az tudja, hogy ott a bűbájolást még csak amolyan díszítgető – ide egy ráncot, oda egy fodrot  – funkcióra használták, míg a folytatásban már sokkal komolyabb hangsúlyt kapott, sőt szerves részét képezte a cselekménynek. Itt már nem csak esztétikai szempontból lehettünk tanúi a mágia felhasználásának, hanem a politikai és katonai jelentőségére is fény derült, mely tulajdonképpen a későbbi bonyodalmakat okozta.

Sajnos kissé csalódás volt számomra a könyv, túl lassúnak és bizony meglehetősen unalmasnak éreztem a történet elejét, ráadásul Jane kissé butácska és kisebbségi komplexussal küszködő karaktere is hihetetlenül fel tudott idegesíteni, bár azt is be kell valljam, hogy ennek ellenére maximálisan fejet tudtam hajtani a kitartása és azon bátor cselekedete előtt, amit a férje megmentése érdekében vitt véghez.

Amit igazán szerettem a regényben az a kor hangulata és az írónő elbeszélésének finom és gördülékeny stílusa volt, ami rám nézve tulajdonképpen végül is megtette a hatását, mert a kötet végére érve, ami egyébként még némi izgalmat is tartogatott a számomra kellemesen lelassított és kikapcsolt.

Illetve ami még mindenképp a könyv javára írható, hogy ebben a részben sokkal többet tudhattunk meg a mágia gyakorlásának különböző technikáiról és alkalmazásáról, és bár hiányzott a romantika, és a szereplők közötti pezsgés, helyette most valami egészen mást kaptam (amit nem feltétlenül érzek jó cserének): időnként felbukkanó feszült házastársi kapcsolatot, melyet a szereplők közötti bizalomhiány és a nem megfelelő információáramlás okozott.

Őszintén szólva az első rész nekem sokkal jobban tetszett. Ennél a kötetnél valahogy irtó nehezen tudtam ráhangolódni a történetre, ami talán annak tudható be, hogy mostanában sokkal több tempósabb és izgalmasabb regényt olvastam, vagy ha épp nem olyat, akkor pedig mindenképp romantikusat, mely jellemzők közül az Üvegbűbájra sajnos egyik sem volt mondható.

Szóval a fentiekből látható, hogy nem igazán voltam elragadtatva a könyvtől, de mivel a harmadik rész már itt csücsül a polcomon, így mindenképp folytatni fogom.

Első mondat:
"Ezen a világon nagyon kevés dolog van, ami olyan örömet és olyan szomorúságot okozhat az embernek, mint egy elegáns, az előírások és szokások szerint lezajló vacsora."

Kiadó:IPC

Eredeti cím: Glamour in Glass

Sorozat:  Glamourist Histories 

Fordította: Szántai Zsolt

Oldalszám: 432

A sorozat eddig megjelent kötetei:

1. Shades of Milk and Honey ~  Tünékeny illúziók

2. Glamour in Glass ~ Üvegbűbáj

3. Without a Summer ~ Sosemvolt nyár

4. Valour and Vanity

5. Of Noble Family

Tovább olvasom...

Jessie Burton: A babaház úrnője

A babaház úrnőjét már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak a kiadó várható megjelenései közt volt látható, úgyhogy ahogy előrendelhetővé vált, rögtön le is csaptam rá. Bevallom azért kicsit féltem, hogy nem éri majd meg a pénzét, de kár volt aggódnom, mert amellett, hogy a külcsín rendkívül kellemes, a belbecs sem marad el mögötte.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók - Bűbájoló történet #1

Nos, ez a könyv olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet és az Értelem és érzelem könyvek néhány elemét és szereplőjét összekeverték volna egy kis mágiával, és némi túlzással szerintem azt is nyugodtam mondhatom, hogy egy csipet akcióval, hiszen a történet vége már-már képernyőre kívánkozó izgalmakat szolgáltatott a számomra.

Történetünk a 19. század első felében, Angliában játszódott, melynek főszereplői az Ellsworth lányok, Jane és Melody, akik azon kívül, hogy édestestvérek voltak nem sok közös tulajdonság volt bennük. Jane 28 éves, egyszerű kinézetű, már-már csúnyácska vénkisasszonynak számító teremtés volt, akinek különleges tehetsége a bűbájolásban rejlett. Azt tudni kell, hogy ebben a világban a hölgyeknek a zene és a festészet mellett a bűbájoláshoz is rendkívül érteniük kellett, ezekkel tudtak hamis illúziókat, hangokat és illatokat kelteni és természetesen imponálni a leendő kérőiknek. Nos, Jane húga Melody, ezekhez mit sem értett, viszont nagyon csinos és bájos teremtés volt, olyannyira, hogy a figyelem oroszlánrészét mindig ő aratta le. Mindkét lány féltékeny volt egymásra, de míg Jane ezt nagyon diszkréten és visszafogottan tette, ügyelve arra, hogy ne tegyen vagy mondjon semmi olyat, amivel megsérthetné húga érzéseit, addig Melodynak olyan féltékenységi megnyilvánulásai voltak, amik felettébb bosszantóak és roppant idegesítőek voltak a számomra, nem is értem, hogy Jane-nek, hogy volt hozzá türelme.

Jane a szomszéd földbirtokos Mr. Dunkirt után epekedett, akit viszont minden jel szerint Melody bájai bűvöltek el. Ám Melody figyelmét nemcsak Mr. Dunkirt, hanem egy másik vonzó férfi, úgynevezett Livingstone kapitány is meglehetősen felkeltette. Miközben Jane küzd az érzelmei ellen és minden erejével próbálja leplezni Mr. Dunkirt iránti szerelmét, addig Melody mit sem törődve nővére érzéseivel, szinte lubickol e két férfi figyelmében. Sajnos 28 évesen és udvarló híján Jane lassan kezd beletörődni abba, hogy vénkisasszonyként kell majd leélnie az életét, amikor egyszer csak egy harmadik férfi, egy bizonyos Mr. Vincent tűnik fel a színen, egy nagyon tehetséges és titokzatos bűbájmester, aki igen hallgatag és magának való, de mindez kit érdekel, ha növeli a potenciális jelöltek számát. 

A történetben szereplő kisasszonyok fő motivációja – a regency korban játszódó regényekhez hasonlóan – a férjfogás, mely cél elérése érdekében egyetlen pompás vacsorát vagy baráti összejövetelt és csodás kertekben való sétálást ki nem hagytak volna. Emellett természetesen a történet bonyodalmaktól és félreértésektől sem mentes, az ájulásokról és a túlcsordult érzelmektől való elalélásokról már nem is beszélve. Egyébként az írónő le sem tagadhatná Jane Austen iránti rajongását. Rengeteg hasonlóságot véltem felfedezni Austen egyes regényeinek nemcsak különböző részei, de az abban szereplő személyek között is. Gondolok itt rögtön Jane-re és Melodyra (róluk Elizabeth Bennett és Lydia Bennett jutott az eszembe) vagy a lányok szórakozott apjára és a kissé hipochonder anyjára (mintha csak a Bennett házaspárt láttam volna), vagy a húgát féltve őrző úriemberre Mr. Dunkirtra (róla nekem Mr. Darcy jutott az eszembe) és végül a hozományvadász délceg katonára, Livingstone-ra (akiről meg Wickham kapitányt ugrott be rögtön). A szereplőkön túl Bath neve mellett sem tudok szó nélkül elmenni, ami egy angliai fürdőváros és amivel szinte minden történelmi romantikus regényben találkoztam már - de jó is lenne néhány napot, hetet vagy akár hónapot ott tölteni. Szóval rengeteg ismerős karakter és momentum található a regényben, amikről kezdetben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez a nagyfokú hasonlóság engem most zavar-e vagy sem, de a könyv végére azt kell mondjam, hogy megszoktam és igazából már semmi kifogásom nem volt ellene.

Bath egy látványosan gyönyörű város, igazi turistaparadicsom, melyet 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé választottak. Kép forrása (Látjátok, hogy ki van az ablakban :))

Nagyon szimpatikus volt Jane karaktere; a törekvése a szeretetre, a szerénysége, a kiváló modora, és hogy a kinézete ellenére egy olyan világban, ahol a gazdagság és a szépség nyomott többet a latban ő mégis a tehetségével próbált helyet találni magának. Kicsit zavart, hogy a könyv végéig kételyek közt kellett őrlődnöm, hogy vajon melyik férfi nyeri, majd el a kezét - Mr. Dunkirt vagy Mr. Vincent -, mivel mindkét férfinál az érzelmeik kinyilatkoztatása igencsak vérszegényre sikerült, de végül is nem lehet okom panaszra, hiszen ezek a visszafogott és a végletekig eltitkolt érzelmek szintén Austen stílusát idézték... csak nála valahogy mindez mégis jobban működött.

A regény különlegességét egyértelműen a fantasy elemek adták, a sok csillogás és illúzió, melyeket az író olyan ügyesen szőtt bele a történetbe, mintha az teljesen természetes része lenne ennek a világnak. 

Szóval én nagyon jól szórakoztam ezen a könyvön, a karakterek vonzóak voltak, a beállítások pedig nagyon ismerősek, de valahogy mégis egyediek. És bár maga a történet mély nyomot nem hagyott bennem, mégis nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. 

Mary Robinette Kowal

Ui.: Ismét egy sorozatba sikerült belebotlanom, melynek a külföldi borítója szép-szép, de nekem a mienk jobban tetszik. Jöhet is a folytatás.

A sorozat eddig megjelent részei: 

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: Shades of Milk and Honey

Fordította: Szántai Zsolt

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Eowyn Ivey: A hóleány

Találkozásom a könyvvel teljesen hétköznapi volt; egyszerűen csak a kedvenc kiadóm újdonságait böngészve bukkantam rá. Azt nem mondom, hogy a borítója volt az, ami első látásra megfogott - egyébként ez az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek – inkább a tartalma miatt vettem a kezembe, amit bevallok pont a borítója miatt többször is elolvastam bizonyosságképpen a választásom helyességét illetően. És hogy jól döntöttem-e? Elég ha annyit mondok, hogy  amikor befejeztem a könyvet, akkor a könnyeimet törölgetve csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is önthetném én szavakba azokat az intenzív érzelmeket és megfoghatatlan hangulatot, amit Eowyn Ivey ilyen gyönyörű költői nyelven szavakba öntött.

A történet a 20. század elején az alaszkai vadonban játszódik, és egy középkorú gyermektelen házaspárról, Jackről és Mabelről szól, akik a gyermekük elvesztése után úgy gondolták, hogy ha elköltöznének a világ peremére, ahol nem hallhatnának gyermeksírást és gügyögést, ahol nem lennének szomszédjaik és barátaik csak a végtelen nyugalom, és a békés csend venné őket körül, az talán gyógyírt jelenthetne megtört lelkükre. De, mint később kiderült, Alaszka zord időjárású éghajlata egyáltalán nem könnyíti meg az ott élők sorsát.

Már a nyitó oldalon szíven ütött Mabel boldogtalansága, aki abban a reményben ment a folyó befagyott jegére, hogy ha az netán beszakadna alatta, akkor milyen könnyen véget vethetne az életének.
Mabel és Jack alig beszéltek egymással, Jack a földeken töltötte az egész napját, míg Mabel egyre melankolikusabb állapotba került a magába zárt bánattól és magánytól. Aztán egyszer csak leesett az első hó és valami igazán varázslatos és megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy váratlan gondolattól vezérelve e két ember egy hógyermeket épített, egy sállal és kesztyűvel felöltöztetett hókislányt, akinek reggelre azonban nyoma veszett. Csak gyereklábnyomok maradtak utána a hóban, amik az erdőbe vezettek. A regény története egy orosz népmesére - amit egyébként az írónő is beleszőtt a történetébe - Sznyegurocska (Hópelyhecske) meséjére épült, akit szintén egy idős és gyermektelen házaspár formált hóból, aki aztán később életre kelt.

A könyv cselekmény egyáltalán nem mondható gyors sodrásúnak, és a szereplők is teljesen hétköznapiak, olyanok, akik keményen tudnak dolgozni és nem hátrálnak meg az élet nehézségeitől. A történet elbeszélése csendes és a szereplők sem túl szószátyárok. Ennek ellenére mégis, annyira elvarázsolt és magával ragadt a regény hangulata, hogy nem is emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára ilyen élvezettel és várakozással teli egy könyvet. A regény különlegességét a gyönyörű tájleírások mellett egyértelműen a karakterek adják, akik ízig-vérig valóságos emberek voltak tele hibákkal, fájdalommal, vágyakkal és szeretettel. Mabel és Jack nem mutatták ki egymásnak az érzelmeiket. Bánatuk és boldogságuk, egy saját gyermek utáni hihetetlen, szinte kézzel tapintható vágyakozásuk rendkívül meggyőző és egyben megható is volt számomra. Nem olvastam vagy legalábbis nem jut most az eszembe olyan könyv, amiben ennyire határozott és erős női karakterekkel találkoztam volna, mint itt. Tökéletesen együtt tudtam érezni Mabellel (szerintem minden anya így lesz majd ezzel) és jobban aggódtam érte, mint az erdőben bóklászó kislányért, Faináért. És az alaszkai vadon ábrázolása pedig....  olyan élénk és erős volt, különösen a téli időszakban, hogy az minden képzeletemet felülmúlta.

Forrás

Faina feltűnése, aki a hóleány eltűnésével egy időben jelent meg a házaspár tanyájának a környékén, mindent megváltoztatott. Fontos szerepet töltött be a házaspár életében. Azon kívül, hogy újraélesztette a kettőjük közötti szeretetet, reményt és célt is adott nekik. Érdekes mód azonban Faina mindig csak télen jelent meg Mabeléknél, és mindig úgy, hogy senki nem láthatta őt. A könyv első felében kérdéses is volt számomra, hogy létezik ő egyáltalán, vagy csak Mabel és Jack képzelete teremtette őt? Kicsoda ő valójában? És honnan jött? Ezekre a kérdésekre mindvégig türelmetlenül kerestem a választ, valami kézzel foghatót, ha tudományosat nem is, de mindenképp hihető magyarázatra vártam. De igazából erre soha nem került sor, ellenben kaptam egy csomó rejtélyt, és misztikumot, és érzelmek tömkelegét. Meg festői szépségű leírásokat a havas alaszkai tájról, amikben szó szerint szinte belevesztem és amiknek minden sorát élvezettel olvastam. A regény első fele varázslatosan misztikus volt, amitől könnyen elhittem, hogy Faina valóban a hó gyermeke. De aztán amikor már fiatal lánnyá cseperedett, és már mások figyelmét is felkeltette, olyan események sora következett, amitől a történet letért a mágikus realizmus útjáról és egyre inkább valóságossá kezdett válni, hogy aztán a végére egy jó nagyot koppinthasson az orromra.

A történet vége keserédes - végig ott volt bennem egy esetleges tragédiától való félelem, de ennek ellenpontjaként egy nagy adag remény is - és talán kissé kiszámítható is, de ennek ellenére mégis így volt tökéletes, ahogy volt, más véget el sem tudtam volna képzelni hozzá. Még akkor sem, ha pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy érzelmileg is mindezt megemésszem.

"Az anyák szórakozottan megérintik ajkukkal a karjukban tartott csecsemő homlokát. Ahogy elhaladnak a totyogó csöppségük mellett, összeborzolják a haját, sőt felkapják, és addig puszilgatják az arcát, a nyakát, amíg a kisgyerek már visít a gyönyörűségtől. Szerethet-e így mást, tűnődött Mabel, ilyen nyíltan  és semmivel sem törődve egy nő az életében?" 

Egy kis érdekesség az írónő honlapjáról: Eowyn (ejtsd A-o-win) LeMay Ivey Alaszkában nevelkedett és jelenleg is ott él férjével és két lányával együtt. Az édesanyja J.R.R. Tolkien Gyűrűk Ura c. regényének egyik karaktere után keresztelte el őt. A Hóleány Eowyn első regénye.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Snow Child
Fordította: Bori Erzsébet
Oldalszám: 340

Tovább olvasom...

Andrew Nicoll: A derék polgármester

Amikor kinéztem magamnak a könyvet, akkor még fogalmam sem volt, hogy milyen történetre is számíthatok, illetve a fülszövegből ítélve egy könnyed kis romantikus regényre gondoltam, de azért a „könnyednél” jóval, ó... hogy még mennyire jóval többet kaptam! A derék polgármester egy gyönyörű szerelmi történet, amely két különböző módon magányos életet élő emberről szól.

Tibo Krovic polgármester az egyedüllét magányának, míg titkárnője Agathe Stopak a társas élet magányának a szakértője volt. És míg Tibo Krovic Stopakné asszonyba volt fülig szerelmes, addig Stopakné asszony  – csak kezdetben! – a férje után vágyakozott szenvedélyesen. Az évek során fokozatosan gyülemlett fel mindkettőjükben az elfojtott szomorúság és az elfojtott vágy, mígnem azon a bizonyos napon, amikor Stopakné asszony uzsonnás doboza a szökőkútba esett, száznyolcvan fokos fordulatot vett a sorsuk.

El kell mondjam, hogy nem egy gyors sodrású történetről van szó, de igazából azt sem mondhatom, hogy csiga módjára vánszorgott volna a cselekmény… az is lehet ám, hogy csak én szoktam hozzá mostanában a pergős és akciódús olvasmányokhoz ami megmagyarázza azt, hogy miért is voltam a könyv elején kissé türelmetlen ahelyett, hogy szájtátva gyönyörködtem volna az író mesélőtehetségében, a művészien használt nyelvezetben és a remek karakterábrázolásban. De szerencsére időbe észbe kaptam és hamar sikerült felvennem a könyv ritmusát és hangulatát olyannyira, hogy a végén bizony már fájó szívvel kellett búcsút vennem a szereplőktől.

Nagyon megkedveltem a polgármestert, hiszen ki ne szeretne egy olyan kedves, udvarias és becsületes derék embert, aki gondolkodás nélkül képes a szerelme boldogságát a sajátja elébe helyezni. De hát ugye senki sem tökéletes, és hát bizony Tibonak is volt egy nagy hibája, az pedig a hódító ösztön minden nemű hiánya, ami sajnos nem sokat lendített szerelmi életének alakulásán sőt, inkább hátráltatta azt. Úgyhogy ennek köszönhetően Agathe nem győzött csak várni és várni, miközben én is csak vártam és vártam, hogy végre valahára csattanjon már el az a bizonyos, mindent meghatározó első csók.

"Azután a szegény, derék, fülig szerelmes Tibó felsóhajtott, fölállt, öltönyéről lesöpörte a szőnyegbolyhokat, az íróasztalához lépett, majd leült, a fejét a két kezébe temette, és hallgatta, ahogy Agathe Stopak kopogva végigtipeg a szomszédos iroda kőpadlóján, ahogy valamit betesz az egyik irattartó szekrénybe, kávét főz vagy egyszerűen csak létezik, puhán, illatosan és gyönyörűen, az ajtó túloldalán."

Na de amíg a kedves olvasó és Agathe csak várakozik, addig lehetőséget ad az író betekinteni a főszereplők mindennapi életébe, akiket hol a villamoson utazva, hol Pont utcáin sétálva, hol a tükrös kávéházban kávézva, vagy épp a polgármesteri hivatalban dolgozva láthatjuk, és akik legyenek együtt vagy egyedül, de mindig csak egymásra tudtak gondolni. Lenyűgözőek voltak a szereplők. Mindegyik. Tibo és Agathe egyértelműen, de rajtuk kívül még a túlsúlytól szuszogó Guillaume ügyvéd is, aki többet látott és tudott Tiboról, mint azt Tibo szerette volna. Vagy a kis termetű, de vasakaratú Mamma Cesare, aki pedig Agathéről látott és tudott többet, mint azt Agathe gondolta volna. Még Hektort is szerettem, de csak azért, mert minden valamire való történetben kell, hogy szerepeljen egy felettébb ellenszenves és negatív figura, aki minden baj okozója lesz majd.  

A könyv elgondolkodtató volt számomra és miután befejeztem is még sokáig ott motoszkált a fejemben a szerelmesek története. Bár úgy éreztem, hogy a vége talán túl meseszerűre sikeredett és Agathe átalakulása  (melyről rögtön Kafka Az átváltozás című könyve jutott az eszembe) nekem kicsit nehezen emészthető és nem tagadom, bizarr is volt kissé mégis, ha arra gondolok, hogy ha a láthatatlan cirkuszi mutatványosokon, a szakállas és bibircsókos Szt. Walpurnia védőszenten - aki ezt az egész történetet elmesélte nekünk - nem szaladt az egekbe a szemöldököm, akkor talán az Agathevel történteken sem kellene ennyire meglepődnöm. Mindenesetre biztos vagyok benne, hogy nem egy könnyen felejtős könyv lesz ez azoknak, akik kedvet kapnak majd hozzá, rám is mély hatást gyakorolt, elvarázsolt és elbűvölt úgyhogy én biztos vevő vagyok a szerző további műveire is. 

Muszáj ide másolnom még egy idézetet, melyben Tibo elképzeli azokat a helyeket, ahova azok az átkozottul szerencsés parfümcseppek kerülnek Stopakné asszony testén…

"…pirinyó illatpamacsok permeteztek Stopakné asszony lágy, telt térdhajlatába, kékes csuklójára, harmatossá tették tejfehér dekoltázsát. Édes istenem, motyogta Krovic polgármester az orra alatt, amikor atomjaimat a csillagporból kiragadtad, miért éppen férfivá gyúrtál, amikor apró parfümcseppekké is formálhattál volna, hogy ott érhessen a vég? "  

Hát nem gyönyörű és színpompás?!!!

Andrew Nicoll

 

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: The Good Mayor

Fordította: Komló Zoltán

Oldalszám: 370

Tovább olvasom...