J. R. Johansson: Paranoia (Éjjeljárók #2) - Röpke poszt (3)

Az utóbbi időben kicsit elment a kedvem a blogolástól, ami nem azt jelenti, hogy bedobom a törölközőt, csak kicsit takarékra állítom magam és várom, hogy újra kisüssön a nap. Ennek fényében - vagy inkább árnyékában - a mostanihoz hasonló zanzásított posztokra lehet tőlem számítani, mondjuk erről a könyvről speciel épp nem is lett volna nagyon sok írnivalóm, azon kívül, hogy úgy tűnik, hogy egyre közelebb kezd kerülni a szívemhez e sorozat, de hát végül is ez is épp elég indok arra, hogy az összes nyűglődésem és tompa fásultságom ellenére mégiscsak említést tegyek róla, nem igaz? Úgyhogy minden előkészítés nélkül bele is vágok a közepébe.

Baromira ki voltam már éhezve erre a könyve, hogy miért, azt magam sem tudom pontosan, mivelhogy az első rész nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, ettől függetlenül mégis, ahogy megláttam a trilógia második kötetét az új megjelenések között, azonnal a magaménak akartam tudni. És, hogy őszinte legyek nem bántam meg, mert még mindig nagyon jó ötletnek tartom ezt az álomlátósdi dolgot, amit most talán mintha még jobban is élveztem volna, mint korábban. A történet természetesen tovább bonyolódik, és míg az első részben nem kaptunk semmi háttértörténetet itt most elég sok mindent tudhattunk meg az éjjeljárók világáról és azok három különböző fajtájáról. Sajnos az első száz oldal, ahol Parker a barátai elutazása miatt egyedül marad és ennek köszönhetően a sötétebb oldala a felszínre tör, nekem kissé lassúnak tűnt, ami nem azt jelenti, hogy nem tetszett és nem örültem annak, hogy közelebbről is megismerhetem Parker sötétebb és kellemetlenkedőbb oldalát, hanem egyszerűen csak arról van szó, hogy ez a rész nekem lassabban csúszott a többinél. Amikor azonban Parker barátai visszatértek és ismét körülvették, meghallgatták és támogatták őt a terveiben az események is - akár egy lassan felpörgő búgócsiga - kezdtek szépen beindulni.
Az előző részhez hasonlóan a szereplők még mindig nagyon szimpatikusak és normálisak voltak a számomra, amit azért is érezek fontosnak megemlíteni, mert nem egy olyan olvasmánnyal volt mostanában dolgom, ahol a tizenéves fiatalokat az író annyira idiótának vagy épp naivnak állította be, hogy az még a legjámborabb ember türelmét is próbára tette, de itt ilyenről szó sem volt, ugyanis a szerző a szereplők érzelemvilágát; barátság, féltékenység, szerelem és düh rendkívül jól ábrázolta csakúgy, mint Parker összetett karakterét, akinek a sötét oldalát a könyv végére biz' isten még meg is szerettem. Úgyhogy jó kis történet volt ez, és biztos vagyok benne, hogy annak, aki olvasta az első részt nem fog csalódást okozni.  Az pedig, hogy nem egy végeérhetetlen sorozatról van szó külön öröm a számomra.

A trilógia eredeti borítói

Hogy őszinte legyek nekem a könyv magyar borítói nem igazán jönnek be - és lehet ezzel a véleményemmel nem leszek túl népszerű, de úgy gondolom, hogy az eredeti az sokkal ütősebb és ennek köszönhetően jobban vissza is adja a könyv hangulatát. Sajnálom, hogy nem vette át a kiadó.

Kiadó: Fónix Könyvműhely
Eredeti cím: Paranoia
Sorozat:The Night Walkers
Fordította:Dr. Sámi László
Oldalszám: 278

Tovább olvasom...

J. R. Johansson: Álmatlanság (Éjjeljárók #1)

„Már több mint négy éve, hogy utoljára sikerült igazán elaludnom, és erős volt a gyanúm, hogy ki fog csinálni a dolog.”

Chipp Parker esténként alvás helyett annak az embernek az álmába lép be, akivel utoljára szemkontaktust teremt. Minden éjszakát azzal tölt, hogy mások félelmeit és fájdalmait vagy épp zavaró titkait éli át újra és újra. A lényeg, hogy Parkernek soha nincs saját álma, amely miatt súlyos kimerültségben szenved. Aztán egyszer csak egy új lány érkezik a suliba, akinek az álmai nyugodtak, békések és gyönyörűek. Mia álmainak könnyedsége lehetővé teszi Parker számára a hőn vágyott pihenést, így hát nem csoda, hogy már az első nyugodt éjszaka után megszállottként keresi minden nap a lány tekintetét. Mia olyanná vált számára, mint a drog. Először csak a közelében akart lenni, napjában legalább csak egyszer, aztán egy idő után ez a kényszer sűrűsödött és kezdett egyre zavaróbbá és egyre hátborzongatóvá válni. Parker megszállottsága másoknak is feltűnt, amely miatt az iskolában egyre többen úgy gondolták róla, hogy elment az esze, még a legjobb barátja is. És amikor Mia igazi, ráadásul meglehetősen durva és fanatikus fenyegető leveleket kap, a helyzet csak tovább romlik, mivel mindenki azt hiszi, hogy Parker küldte őket.

A legrosszabb az egészben, hogy maga Parker sem biztos abban, hogy nem ő az elkövető, mivelhogy létezik benne egy másik, egy sötétebb Parker, aki annyira önző és magának való, hogy még a durvaságtól sem riad vissza. És ez a sötétebbik éne valóban nagyon veszélyes lehet másokra nézve.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Maga az alapkoncepció szerintem zseniális, a megvalósítással viszont voltak problémáim. Parker ajándéka, vagy inkább átka, amelyre minden bizonnyal majd a sorozat további részei is épülni fognak, nagyszerű ötlet. Az álomképek, amiket látott annyira szürreálisak, ijesztőek és valótlanok voltak, hogy nem is nagyon találkoztam még ehhez hasonlóval, amit nem negatívumként említek, épp ellenkezőleg, ezek az álomjáró részek tetszettek a legjobban a történetben. Mia bizarrul csapongó rémálmai például tökéletesen ötvözték a félelmet, a rettegést, és a titokzatosságot, a békés nyugodt álmai pedig mesések és színesek voltak, kicsit bizarrok, de csodálatos hangulatúak.

A karakterekkel sem volt semmi problémám, Parker bonyolult és meglehetősen megbízhatatlan narrátor volt, mely utóbbi tulajdonképpen az egész történet feszültségét adta. Jellemzése és hanyatlása nagyon jól megírt és hihető részek voltak, mely miatt érzéseim igen szeszélyesek voltak vele kapcsolatban. Felváltva sajnáltam és gyűlöltem őt, kételkedtem benne és szimpatizáltam vele, a legtöbbször azonban mégis gyanakvással voltam felé, mivelhogy a kialvatlansága miatt az idegösszeroppanás szélén állva egyre több és egyre durvább hamis képzetei támadtak, amikről nem lehetett eldönteni, hogy igaziak-e vagy sem. És ebben nem csak az olvasó, hanem maga a főszereplő sem biztos, mely érzés a könyv végére sem múlik el nyomtalanul. Mindenesetre valamit nagyon eltalált az író azokkal a részekkel, amik Parker félelmeiről és a gonoszabbik éne elöl való meneküléséről szóltak, ugyanis tökéletesen sikerült megragadnia számomra azt az érzést, amit Parker az őrület és a valóság határán lavírozva érezhetett.

De, hogy ne csak a pozitívumairól beszéljek a regénynek; ami kicsit lerontotta számomra az összhatást az a hullámzó történetvezetés volt. A könyv legeleje marha izgalmasan indult, de utána egyre többször elkalandoztak a gondolataim olvasás közben, voltak felvillanások, amikre felkaptam a fejem, de az igazi izgalom a könyv végén hágott a tetőfokára, melynél nem tagadom, ezerrel dobogott a szívem és nagy valószínűséggel nem lett volna olyan erő, ami kiszakíthatta volna a kezemből a könyvet. A másik dolog, ami meglehetősen irritált az Parker halálfélelme és „haldoklása” volt, amit nem igazán értettem. Már négy éve nem alszik. Az eltelt négy évben mi történt? Nem voltak balesetei, vagy pszichológiai következményei és erős koordinációs zavarai a kialvatlanság miatt? Miért csak most kezdett el Parker haldokolni (amit nem mellesleg állandóan emlegetett), mit csinált az eltelt négy évben?

Mindenesetre, ha ezeken túl tudok lépni, márpedig túl tudok, akkor azt kell mondjam, hogy egy nagyon jó pszichothriller ez egy elsőkönyves írótól. És ha az információim nem csalnak, akkor trilógiáról lévén szó még két további részben lehetünk tanúi Parker álomjárásaink, amire én biztos vevő leszek, mert van még egy két megválaszolatlan kérdés, amire mindenképp választ szeretnék kapni. 

J. R. Johansson

A sorozat részei:

1. Insomnia

2. Paranoia 

3. Mánia

Megjelenés: 2014. április 24.
Kiadó: Főnix
Eredeti cím:  Insomnia
Sorozat: The Night Walkers 
Fordította: Dr. Sámi László
Oldalszám: 280

Tovább olvasom...

Victoria Schwab: Az archívum

Mindig öröm olyan könyvről véleményt írni, ami pillanatok alatt be tudta magát lopni a szívembe. Így jártam Victoria Schwab regényével is, amiről minden túlzás nélkül mondhatom, hogy egy szuper jó történet. Schwab a csodás meséjével olyan hirtelen és tartósan ki tudott szakítani a valóságból, hogy még a külön bejáratú mókuskerekem tekerése közben sem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy mikor folytathatom már végre tovább ezt az izgalmas történetet. És a legtermészetellenesebb mindebben tudjátok, hogy mi? Hogy mindezt az élményt nem is egy történelmi romantikustól, chick-littől vagy kifejezetten a női olvasók számára íródott regénytől kaptam, hanem egy egyszerűnek látszó, 272 oldalas ifjúsági regénytől!? Atya világ! Úgy látszik, hogy valami hiba csúszott a rendszerbembe!

"Képzelj el egy helyet, ahol a holtak polcokon nyugszanak, mint a könyvek."

Hátborzongató és egyben érdekes egy elképzelés ez a túlvilágra vonatkozólag, nemde?  

Szóval, ebben a történetben a halottak – akiket ezentúl nevezzünk Történeteknek – egy könyvtárban helyezkednek el - amit nevezzünk Archívumnak -, akikre a Könyvtárosok ügyelnek. Ők egyébként ezekben a könyvekben olvasni is tudnak és ha kell, akkor törölni is képesek belőlük bármilyen emléket. Hébe-hóba azonban előfordul, hogy ezekből a Történetekből egy-egy nyughatatlannak sikerül megszöknie a Sikátorba - ami az Archívum és a mi világunk között húzódik -, ahol aztán egyre kétségbeesetten bolyongva keresik a kiutat. És ekkor van szükség az Őrzőkre, akiknek az a feladatuk, hogy ezeket az egyre erőszakosabbá váló szökevényeket visszavigyék az Archívumba. Főszereplőnk Mac is egy ilyen Őrző, akire még a nagyapja testálta rá pár évvel ezelőtt ezt a tisztséget, és ami bizony örökre megváltoztatta a lány életét. Egy dolgot jó ha tudunk. A halottakat soha nem szabad megzavarni. Ezt a szabályt azonban valaki mégis megszegi, mert a dolgok határozottan kezdenek furcsa irányt venni.

A történetet Mac szemszögéből és az ő visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Az egyik dolog a sok közül, ami nagyon tetszett a könyvben az Mac kapcsolata volt a családjával. Igaz, hogy ez a kapcsolat feszültségekkel volt tele - az öccse elvesztése miatt - és nem kevés hazugsággal, amire Macket a túlvilági feladatai elvégzésére lopott idők kényszerítettek, de valahogy mégis annyira reálisnak éreztem ezt a nem épp idilli családi kapcsolatot. Szerettem Macet és sajnáltam amiért küzdenie kellett, hogy távol tartsa magától a valódi és őszinte emberi kapcsolatokat a titkai megőrzése érdekében. Szerettem és sajnáltam, amikor a visszaemlékezéseit és a testvéréről szóló részeket olvastam, amelyben szinte tapintható volt a hangjában megbújó fájdalom és a veszteség érzése. És nem utolsó sorban szerettem, hogy nem csak fizikailag, de mentálisan is egy nagyon erős és talpraesett karakter volt.

Szerettem a romantikát a történetben, ami kicsit meglepett, mert az "egy lány két fiú felállás" szerint azt hittem, hogy egy tipikus szerelmi háromszöget fogok majd kapni, rengeteg nyűglődéssel és féltékenykedéssel, de ebben a háromszögben ezekről szó sem volt. Nagyon szimpatikus volt számomra Wesley, aki egy festett szemű, feketében járó, mégis vidám és különc rocker srác volt, Owen mellet azonban én csak amolyan "cuki" fiúnak könyveltem el magamban, ellenben Owen… nos ő egészen más tészta volt.

Szerettem Wesleyt és örültem, hogy belopta magát Mac szívébe és könnyedséget vitt az életébe. Végre akadt egy olyan ember, aki igazi társa és igazi barátja lett a lánynak. Aki ha csak részben is, de le tudott némi terhet venni abból a mázsás súlyként ránehezedő felelősségből, amit a nagyapja hagyott rá. És szerettem Owent, akinek a közelében Mac, ha rövid időre is, de békét és nyugalmat lelt, de legfőképp azért szerettem nagyon, mert az én szívemet is megdobogtatta.

Szerettem a helyszíneket, amiket olyan szemléletesen tudott ábrázolni az írónő, hogy az összeset magam előtt láttam, minden gond nélkül. Imádtam a régi hotelből átépített lakásokat - ahova Mac a szüleivel együtt költözött – félelmetesen kísértetiesnek, emlékekkel és titkokkal telinek éreztem. A padló résein megbúvó furcsa gyilkosságokról árulkodó emlékektől pedig szabályosan felállta a szőr a hátamon.  Imádtam a sötét és a távoli suttogásokkal teli Sikátort, ahol Mac a Történetekre vadászott és ahol Owennel is találkozott. És hát természetesen imádtam a hatalmas, boltívekkel és színes üvegekkel teli Archívumot, ahova belépve soha nem felejtette el a szerző felhívni a figyelmet arra, hogy itt kérem senkinek sem szabad hangoskodnia, mivel ez ugye egy könyvtár volna.

Imádtam a könyv hangulatát és hogy Schwab írása erősen vizuális volt számomra. Olyan ügyes kézzel fonta ezt a valószínűtlen világot, hogy azzal teljesen levett a lábamról.  Az archívum egy gyönyörűen megírt kissé mogorva, izgalmasan félelmetes könyv, egy rendkívüli alapötlettel csodás kivitelezésben, tele szomorúsággal, reménnyel, szeretettel és küzdelemmel.

Mit mondhatnék még…. részemről szerelem ez a javából!

Ő pedig az írónő

Olvassatok bele a könyvbe, megéri!

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Eredeti cím: The Archived

Fordította: Hudácskó Brigitta

Oldalszám: 272

Tovább olvasom...

Dan Krokos: Hamis emlékek

Dan Krokos egy 26 éves fiatal író, akinek idén jelent meg első könyve a Hamis emlékek (False Memory), amelynek elsősorban a fülszövege volt megkapó számomra. Egy emlékezetkieséses lány természetfeletti képességekkel, genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat… ezek min-mind nagyon izgalmasan hangzanak még külön-külön is, nemhogy egyben.

A történet sebessége húúúúú... még nekem is nagyon gyors volt, pedig én aztán igazán szeretem a dinamikus történetvezetést. Már a legelső oldalon bedob bennünket az író a mélyvízbe.

"Az étkezőben meglátok egy oszlopnak támaszkodó fiatal plázarendőrt. A tekintete az asztalokat pásztázza, ujjai úgy mozgatja a szegycsontja előtt, mintha furulyázna. Baljával ritmust dobol a combján. C. Lyle, a névtáblája szerint.
Odamegyek hozzá. Öt másodpercbe telik, míg rám néz.

-Helló! – köszönök neki. – Elvesztettem az emlékezetemet. Tudnál segíteni?"

A 17 éves Miranda egy bevásárlóközpontban tér magához, ahol a nevén kívül nem emlékszik semmire. Ahogy a plázában lévő rendőrrel konfliktusba kerül, a feje iszonyatosan elkezd fájni és olyan energiát bocsát ki magából, amitől a körülötte lévő emberek pánikszerűen menekülni kezdenek. A megrémült emberek között csak egyetlen fiú maradt nyugodt, Péter, aki azt állítja, hogy meg tudja magyarázni a történeteket ezért a lány követi őt egy földalatti bunkerba.

Miranda megtudja, hogy nincs egyedül ezzel a képességével, hanem három másik hasonló korú társa is ugyanezzel az erővel bír. Ők egy genetikai kísérlet részei, melynek eredményeképpen élő fegyverekké váltak. A kísérlet mellékhatásaként az alanyok memóriája törlődhet, de ezt egy olyan szérummal, amit minden nap be kell adniuk maguknak, ki tudják küszöbölni.

Ez a borító sokkal ütősebb, mint a mienk

A Rózsák - mert így hívják ezeket a különleges fiatalokat -, olyan pszicho energia kibocsátására képesek, melynek hatására, az embereket olyan mértékű rettegés tölti el, hogy mindent megtesznek azért, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek attól a ponttól, ahol mindez rájuk tör. Az ilyen képességgel bíró emberekért vannak, akik mindent megadnának, és természetesen nem a jó cél érdekében használnák fel őket. Nos azt hiszem, hogy ennyit mondhatok el úgy, hogy ne áruljak el nagy titkokat és hogy ne gabalyodjak bele menthetetlenül ebbe a tekervényes történetbe, mert higgyétek el, hogy bele lehet.

A regény végig egy nagy rohanás és küzdelem volt, a Key Tower felrobbant és Cleveland belvárosa  háborús övezetté vált. Nem voltak elmélkedős vagy pihenős, kiálló részek, gyorsvonat módjára száguldott végig a történet. Ráadásul egyik szereplőről sem lehetett tudni valójában, hogy kicsoda és ez miatt senkiben sem lehetett megbízni - én legalábbis végig így éreztem -, ami igen frusztráló egy dolog tud lenni.

A szereplők mindegyike (és most a jófiúkra gondolok) szimpatikus volt, de semmi több ennél. Miranda iránt érezhettem volna némi empátiát az amnéziája miatt, de nem tettem, ami miatt utólag kissé lelkiismeret-furdalásom is van. Eme ”érzéketlenségemet” annak tudom be, hogy egyáltalán nem ismerhettem meg őt jobban, ami végül is nem meglepő, ugyanis maga Miranda sem tudta magáról, hogy kicsoda. Ez miatti zavara és bizonytalansága a regény végéig tapintható volt, és mindvégig a barátaira támaszkodott emlékei sötét foltjainak kibogozásában.
Amit viszont megláttam és nagyon megtetszett ebben a lányban, hogy egy rendkívül leleményes, talpraesett, kész akcióhős figura volt. Különlegesnek éreztem őt, és bevallom irigyeltem hihetetlen alkalmazkodó képességét, illetve azt, hogy milyen könnyedén újjá tudta építeni és fejleszteni csapattársaival a kapcsolatait, még emlékek nélkül is. A történetben volt némi romantika és egy gyenge szerelmi háromszög, de ezt nem éreztem annyira hangsúlyosnak, hogy ennél bővebb lére eresszem.

És hát bevallom, élvezettel olvastam a történetet esténként, alig vártam, hogy csituljon a ház, és a kezembe vehessem a könyvet, de hiába a kíváncsiság és az érdeklődés a cselekmény végkifejletét illetően, mégis hiányzott belőle számomra valami. Először úgy gondoltam, hogy talán már túl öreg vagyok én ehhez a műfajhoz, de aztán az eszembe jutottak olyan ifjúsági regények, amiknél nem éreztem ezt, sőt! Úgyhogy ezen törve a fejem, hogy vaj mi lehet ennek az oka, arra jöttem rá, hogy a regény stílusa és a mély érzelmek hiánya az, ami miatt nem ragadt magával és varázsolt el ez a történet. Túl érzéketlennek és túl - lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani -, de hidegnek, lélektelennek éreztem. Ez lehet, hogy az miatt van, mert az író férfi vagy mert elsőkönyves vagy mindkettő egyszerre….. de az is lehet, hogy nincs is semmilyen oka, hanem egyszerűen csak ilyennek álmodta meg Krokos az egészet...... ki tudja.

Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást, amely False Sight címen fog majd megjelenni külföldön, de csak 2013 augusztusában. 

Dan Krokos

3/5

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Eredeti cím: False Memory

Fordította: dr. Sámi László

Oldalszám: 244

Tovább olvasom...