William R. Forstchen: Egy másodperccel később (Később 1.)

Bármennyire is szeretem (mostanában egyébként egyre jobban) a poszt-apokaliptikus regényeket a zombikat, az idegeneket és a természetfeletti borzalmakat szórakoztatnak találom ugyan bennük, de nem mindig tudnak halálra rémíteni, mert tudom, hogy ez a fajta világvége soha nem fog bekövetkezni ellenben azzal a katasztrófával, amit William R. Forstchen könyvében olvashattam, ami aztán tényleg totál rám hozta a frászt.

A könyv története alapvetően egy kisváros köré épül, melynek lakói egy EMP támadás után próbálnak túlélni. A könyv főszereplője John Matherson főiskolai professzor, egykori katonatiszt, akinek a karakterét amellett, hogy egy kicsit sem tudtam a szívembe zárni mégis tökéletes választásnak éreztem ehhez a könyvhöz. Az ő belső harcát valamint a szakmai hozzáállását és személyes küzdelmét, ahogyan a családját és a várost próbálta megmenteni a teljes pusztulástól mindenképp figyelemre méltónak találtam.

A történet teljesen úgy kezdődött, mint minden valamire való katasztrófafilm; megismerjük a főszereplőt és annak családját, a szomszédokat és a barátokat, az idilli városkát ahol ezek az emberek élnek, amikor egyszer csak bekövetkezik a tragédia, három atombomba robban magasan a Föld légköre és Amerika fölött, melynek hatására a repülők és az autók leállnak, az áramellátás megszűnik, a tévék és a telefonok beadják a kulcsot. De – ahogy az már lenni szokott - ekkor még senki nem tudja, hogy mi is történt valójában, senki nem veszi túl komolyan a történteket, mert úgy gondolják, hogy biztos csak valami átmeneti áramkimaradásról lehet szó és hamar visszaáll majd minden a régi kerékvágásba, de John a katonai múltjának köszönhetően viszonylag hamar rájön, hogy itt bizony nem pár napos áramszünetre, hanem több hónapos, akár éves szörnyű katasztrófahelyzetre lehet számítani. 

A világra síri csend borult...

Kezdetben az emberek nem tudták, hogy mi folyik körülöttük, mert minden kommunikációs eszköz beadta a kulcsot és nem volt senki, aki összefogta vagy megmondta volna nekik, hogy mit kell tenniük. Ilyenkor pedig elég ha egy idióta olyan rémtörténeteket talál ki, ami aztán szájról szájra terjedve pánikot kelt, melynek köszönhetően aztán elkezdődnek a fosztogatások, a gyilkosságok vagyis megfékezhetetlenül elszabadul az őrület. A könyvbéli kisváros vezetőinek azonban a támadás után többé kevésbé sikerült kézben tartaniuk az irányítást, mely feladatból John is kivette jócskán a részét. Persze pár hét múlva így is egy középkori lidércnyomáshoz hasonló helyzet állt elő a városban; járványok ütötték fel a fejüket, szétcsúszott fiatalokat végeztek ki gyógyszerlopás miatt, a más városból jövő menekültek száma pedig rohamosan nőtt és az élelemhiány is egyre csak fokozódott.

Ami igazán megrendítő volt számomra (és amire őszintén szólva nem is gondoltam volna ez idáig), hogy azok az emberek akik állandó gyógyszeres kezelésre szorultak (asztmások, diabéteszes betegek, szívritmuszavarban szenvedők) az elsők között voltak, akik a támadás miatt az életüket vesztették. Az viszont már egyáltalán nem lepett meg, hogy a helyzetet kihasználva olyan őrültek jelentek meg, akik a papolásukkal, akkora embertömeget tudtak maguk mögé állítani, akik akár egy megvadult hadsereg, minden lelkiismeret-furdalás nélkül készek voltak lemészárolni embertársaikat. 

Számomra a könyv csúcspontja az volt, amikor a fiatal gyerekekből álló többé kevésbé kiképzett milícia harcba indult a várost megtámadó őrült horda ellen. A harcukat és veszteségüket nagyon megrázónak éreztem, melynek köszönhetően bizony néhány papír zsebkendő is előkerült a fiókból.

Mivel a könyv valós tényeken alapul, így nagy valószínűséggel valóban hasonló lenne az emberek reakciója és a dolgok menete egy esetleges EMP támadás esetén, ami nem túl megnyugtató, mert ki a fene szeretné megenni a saját kutyáját, vagy uram bocsá’ az embertársát ahhoz, hogy még pár napig életben maradhasson. 

Szóval összességében nekem nagyon tetszett a könyv, ha kukacoskodni akarnék, akkor talán csak az író stílusát és a steril „romantikát”- ha egyáltalán mindazt, ami a szereplők között történt romantikának lehetett nevezni - hoznám fel negatívumként, de ezen túllépve én kifejezetten örülök, hogy e műfaj széles skálán mozgó palettáján egy ilyen típusú - még ha annyira amerikai is - alkotás (tanmese) is megjelent, ami amellett, hogy szórakoztató és elgondolkodtató önreflexióra is ösztönöz.

Ui.: Egyébként a könyv olvasása közben és után is végig azon agyaltam, hogy mindenképp be kell táraznom itthonra jó sok lisztet meg cukrot meg mindenféle konzervet, hogy ha majd jön a vég, akkor legalább egy kicsit fel legyek rá készülve. 

Kiadó: 21. Század
Sorozat: After
Eredeti cím: One Second After
Fordította: Nagy Ambrus
Oldalszám: 464

Tovább olvasom...

M. R. Carey: Kiéhezettek

A könyv főhős Melanie, egy látszólag normális és intelligens, 10 év körüli kislány, aki a többi társával együtt egy földalatti bunkerben él, ahol soha nem mehetnek ki a szabadba és a hét öt napján minden reggel leszíjazva és fegyveres kísérettel egy osztályba viszik őket, ahol mindenféle érdekes dolgokról (többek között a görög mitológiáról, mondákról és mítoszokról) tanulnak. Melanie Justineau tanárnő óráit szereti a legjobban, akiért szó szerint rajong, bár akkor még maga sem tudja, hogy ő jelenti számára a legnagyobb veszélyt. Hogy miért? Mert a távoli jövőben a világ összedől és egy csomó beteg ember rohangál benne, akiket egy gyorsan terjedő gombafertőzés betegített meg, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, és az így fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni. Melanie és a többi gyerek is megkapta ezt a fertőzést, azonban ők mégis képesek a tanulásra, a gondolkodásra és a kommunikációra, és még talán az emberek iránt érzett esztelen vágyuk kordába tartására is, mely reményt ad az orvosoknak a gyógymód felfedezésére. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával (pontosabban az agyuk felszeletelésével) sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.

Szerintem kifejezetten nehéz manapság olyan könyvet írni, ami egyszerre szórakoztatja, megdöbbenti és elgondolkodtatja az olvasót és most nem a paranormális, vámpíros (bár ez az állatfaj már erősen kihalóban van) és a BDSM témájú - ha az erotikus műfajt is figyelembe vesszük, és miért ne vennénk - könyvekre gondolok, hanem mondjuk a zombis, poszt-apokaliptikus, horror, thriller egyvelegekre. Mellyel kapcsolatban (csakis a zombik miatt) biztos sokaknak vaskos előítéleteik vannak – higgyétek el nekem sem lételemem a zombulás -, de ha például az adott könyv története nem agyatlan (hahaha) vagy pofátlanul egyszerű és hihetetlenül ostoba - ami persze még nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy szórakoztató is legyen -, hanem mondjuk uram bocsá valamilyen drámáról, erkölcsi dilemmáról vagy társadalmi mondanivalóról szól, akkor semmi kifogásom ellene sőt, felettébb felpiszkálja a fantáziámat. És M. R. Carey könyve ebbe a kategóriába tartozik.

A történet öt karakterre – két nőre, két férfira és egy fiatal lányra - épül, akiket az útjuk során különböző célok hajtanak és más-más szemszögből nézik az eseményeket, más-más múlttal rendelkeznek, ami aztán hatással lesz a döntéseikre, de ami a legfontosabb - és amit a könyv elején még nem tudhatunk -, hogy az ő kezükben van az egész emberiség sorsa.

Carey szerintem fantasztikus munkát végzett a karakterek felépítése és kidolgozása terén. Melanie-t, aki bár egy szörnyeteg, közel sem egy gonosz és vérszomjas lényként ábrázolja a történetben, hanem egy nagyon tehetséges és szimpatikus, a világ dolgai iránt nyitott és kíváncsi, mély érzésekkel teli kislányként, akit végül is az tesz igazán egyedivé, hogy tisztában van azzal, hogy az ami, és ennek ellenére mégis mindvégig ember tud maradni. Míg Dr. Caldewlltet, aki a tudományt képviseli a regényben egy etikátlan és szörnyen szívtelen, lelkiismeret-furdalás nélküli borzalmas nőszemélynek festeti le, akit szerintem biztos, hogy senki nem fog a szívébe zárni, ugyanakkor mindenki tisztában van azzal, hogy a munkájára szükség van, annak fontossága megkérdőjelezhetetlen. Az ő személyén keresztül vetődik fel a könyv súlyos erkölcsi dilemmája - elfogadható-e az, hogy a bunkerben lévő gyerekeket az orvosok kísérleti nyulakként kezeljék? -, melynek ellentétes nézőpontját Justineau tanárnő képviseli, aki miután idővel rájön, hogy Melanie mennyire szereti és imádja őt, a kislány elkötelezettjévé válik. Kettőjük között egy őszinte szeretetre és bizalomra épülő mély kapcsolat jön létre, melyben mindketten a legjobbat akarják egymásnak, és melyben mindketten feltétel nélkül szeretik egymást.
És itt van még nekünk Parks őrmester karaktere, akiről  csak annyit tudok mondani, hogy ha netalán egy reggel, a könyvhöz hasonló elcseszett zombis apokalipszisben találnám magam, akkor csakis egy olyan férfit szeretnék magam mellett tudni, mint amilyen ő volt. Imádtam érte.

Érdekes volt a könyv felépítése; az első fele Melanie-ról szólt, az ő álmairól, vágyairóll és a végtelen szeretetéről Justineau tanárnő iránt, majd hirtelen helyszínt váltottunk és egy sokkal akciódúsabb és zombikkal telibb menekülős részt kaptunk, ami mind stílusában és dinamikájában egészen más volt, mint az előző, mintha két külön könyvet olvastam volna, de mindezt mégsem éreztem zavarónak, érdekesnek találtam és maximálisan lekötötte a figyelmemet. 

Szóval tetszett a könyv, főleg a történet egyedisége miatt, ami rögtön megragadta a képzeletem, de legfőképp a szereplők miatt, akik annyira valódiak, igazi hús-vér emberek voltak, hogy mindegyikükkel, kivétel nélkül mindig együtt tudtam érezni. Talán a könyv végével voltak problémáim, túl gyorsnak éreztem a lezárást és nem minden kérdésemre kaptam kielégítő választ, de ettől függetlenül mindenképp ajánlom olvasásra, még azoknak is, akiknek nem ez a legjobban bejáratott műfaja.  

A könyv megfilmesítéséről itt írtam korábban.

M. R. Carey

Kiadó: Kossuth

Eredeti cím: The Girl With All the Gifts

Sorozat: NEM Jepp

Fordította: Kisantal Tamás

Oldalszám: 456

Tovább olvasom...

Kresley Cole: Poison Princess – Méreghercegnő

Az történetről röviden annyit, hogy hősnőnk Evie tizenhat éves és irigylésre méltó életet él, ha nem vesszük számításba, hogy borzalmas hallucinációk gyötrik, mely miatt már elmegyógyintézetbe is került, ahova egyébként a kedves anyukája dugta be a nyári szünetben.
Amikor az év elején az iskolába új diákok érkeznek, a közülük való hosszú bűnlajstrommal rendelkező ám de igen jóképű új fiú Jack, rögtön szemet vet a lányra, de az eltérő társadalmi helyzetük és az ebből fakadó előítéleteik hőseinket kezdetben inkább csak eltaszítják egymástól, mintsem közelebb hoznák őket. Aztán történik valami, amit mindenki csak Villanásnak hív, és melyben elpusztul az emberiség java, megölve mindenkit, akit Evie szeretett. És ha mindez még nem lenne elég Evie rájön, hogy a hallucinációi voltaképpen a jövőre vonatkozó látomások voltak, amelyek továbbra sem szűntek meg.
Az egyedül maradt, életéért küzdő és válaszok után kutató lány kénytelen segítséget kérni Jacktől, aki pont jókor érkezik, hogy megmentse őt a milicistáktól, és ezzel kezdetét is veszi közös utazásuk, melynek célja Evie egyetlen életben vélt nagymamájának a felkutatása.

Merő lustaságból kezdtem bele ebbe a könyvbe, mivelhogy az estére tervezett Fiona Paul regényért lusta voltam kicsattogni a lakás legtávolabbi sarkába, és mivel ez pont kéznél volt, így más lehetőség híján végül is csak ez maradt. És már az első oldalak után az a kósza gondolat röppent fel bennem, hogy hogy a jófenébe maradhatott ki nálam ez a nagyszerű történet idáig, ami már a prológusával - amiben egy őrült pszichopata úgy csalogatja be hősnőnket a házába, mint ahogyan azt a gonosz boszorkány tette a Jancsi és Juliskában - rögtön elfeledtette velem a körülöttem lévő világot.

Elsősorban a könyv hangulata volt az, ami totálisan levett a lábamról, melyet az a hátborzongató poszt-apokaliptikus háttér adott, amit az írónő olyan szemléletes és remek módon írt le, hogy az események szinte filmként peregtek a szemeim előtt. Másrészt pedig a történet felépítése és maga az ötlet - mely szerint Evie-nek a tarot kártya huszonegy  Nagy Arkánumát, melyeket tinédzserek testesítenek meg kell majd legyőznie - volt az, ami miatt letehetetlen volt számomra a regény.

Néhány évszázadonként új élet-halál játszma kezdődik. Le kell győznöd a huszonegy Arkánumot, Evie, Csak egy maradhat életben.

Bizony azt kell mondjam, hogy mindegyik szereplő karaktere jól el lett találva, nem tisztán csak jók és rosszak voltak a történetben, hanem ennél jóval összetettebb és árnyaltabb jellemábrázolású fiatalokkal volt dolgom. Ettől függetlenül a főhősök, bevallom őszintén nem igazán kerültek közel a szívemhez, de nem is volt velük különösebb problémám, azon kívül, hogy Evie elkényeztetett éne az elején kicsit idegesített, és az állandó titkolózása Jackel szemben sem volt mindig ínyemre, de ahogy Evie különleges képessége egyre erősebb lett és ahogy a hatalmának is szép lassan a tudatára ébredt, olyan belső (és külső) fejlődésen ment keresztül, hogy ez miatt könnyen szemet tudtam hunyni a korábbi bosszantó tulajdonságai felett. Jack már nehezebb tészta, nem mondom, hogy maximálisan el tudott bűvölni, de a védelmező hős szerelmes szerepét szerintem egész jól játszotta, mindenesetre Evie helyében én biztos egy kis alkoholelvonóra fognám a srácot.

Összességében ez egy nagyon különleges és izgalmas olvasmány volt és egy elég erős kezdés is, mely mögött bízom benne, hogy a folytatás sem fog elmaradni. Úgyhogy mindenképp csak ajánlani tudom a műfaj kedvelőinek ezt a könyvet, nyugodtan olvassátok, mert baromi jó.

Sorozat részei:
1. Poison Princess - Méreghercegnő
2. Endless Knight
3. Dead of Winter

Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Poison Princess 
Sorozat: The Arcana Chronicles
Fordította: Szoboszlay Anna
Oldalszám: 476

Tovább olvasom...

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.
Olvass tovább...

Tovább olvasom...

Elizabeth Richards: A sötétség városa (A sötétség városa 1.)

Az utóbbi olvasmányaimat elnézve nagyon úgy tűnik, hogy ismét rácuppantam az ifjúsági (YA) regényekre, ami szerintem nem baj, jó is az, (már aki szereti), a lényeg, hogy módjával fogyasszuk őket, mert tapasztalatom szerint hamar rájuk lehet ám unni - micsoda életbölcsességet osztottam meg most veletek - és sajnos most én is így jártam, úgyhogy egy kis időre felfüggesztem ezzel a műfajjal a kapcsolatom, és valami komolyabb és maradandóbb olvasmány után nézek, de jelenleg A sötétség városa van terítéken, úgyhogy most erről regélek nektek pár sort.

A történetről röviden annyit, hogy a cselekmény egy bizonyos Fekete Városban játszódik, ahol a háborút követően egy Határfalat emeltek, mely arra volt hívatott, hogy elszigetelje az emberi lényeket a sötétfajzatoktól, de ez nem mindig volt ám így. A háború előtt ez a két faj békében élt és szerelembe is esett egymással, utódokat nemzettek, akiket Kevertvérűeknek hívtak, szóval mondhatni idilli hangulat uralkodott a vidéken egészen addig, amíg egy csúnya vírus el nem szabadult, melytől a sötétfajzatok mutálódni nem kezdtek. Ettől aztán naná, hogy kitört a háború, melynek eredménye az lett, hogy az emberek a sötétfajzatokat a Fal túloldalára száműzték. És bár a háború már rég véget ért mégis máig lüktet a feszültség a Fal két oldalán élők között, akik ugrásra készen várják, hogy újra összecsaphassanak.

Főhősünk Ash egy kevertvérű, pontosabban az egyetlen kevertvérű a városban - de hogy miért pont ő az egyetlen, és hogy a többiek hol vannak, és az az egy, aki előkerült a könyvben annak miért kellett bujkálni, azt máig nem értem, bár nem tartom kizártnak, hogy volt róla szó a sorok között, csak az én figyelmemet kerülte el, ki tudja, a lényeg, hogy nem ez volt az egyetlen olyan dolog a sztoriban, ami nem volt egészen kristálytiszta a számomra. De ez nem is csoda, mert a szerző a könyv első negyedében annyi új információt zúdít az olvasóra, hogy az szinte agyonnyomja őt - jelentem velem is ez történt.

De lépjünk tovább és nézzük a sötétfajzatokat, akik egyébként egy kis eltéréssel teljesen olyanok, mint a közönséges vámpírok, azaz ők is vérrel táplálkoznak, fehér bőrűek és nehezen viselik a tűző napfényt, ellenben a szokásostól eltérően két szív is dobog a mellkasukban, míg a kevertvérűeknél ez a két szív nem dobog. A sötétfajzatoknak és a kevertvérűeknek van egy másik különleges adottságuk is, ez a Köd nevű euforikus érzést okozó kábítószer, ami a foguk alatt lévő méregzacskókban termelődik, és akkor kerül az ember szervezetébe, ha megharapják őt. Ezzel a droggal kereskedik főhősünk a megélhetése érdekében, ezt árulja azoknak, akik a szerelem illúziójára vágynak ebben a sötét és reményvesztett világban.

"- Nem csókolózunk. Ez szigorúan üzlet, értetted?
Kissé csalódottnak látszik, de ne keverjük össze az üzletet az élvezettel. A lány félszegen kigombolja a kabátjagallérját, elém tárva karcsú, sápadt nyakát. Éhség mar a gyomromba erre a látványra(...)

(...)Agyaram mögött majd szétrepednek a méreggel teli zacskók, annyi gyűlt össze hirtelen.

Koncentrálj, Ash! Ne menj el idő előtt!
Ráhajolok a lányra, ajkam nyaka puha bőrére szorítom, közvetlenül a füle alatt."

Nos, ennek kapcsán az jutott az eszembe – nem, nem Ash másik zacskója hanem, hogy akkor béke idején, aki egy sötétfajzatba volt szerelmes és intim kapcsolatba lépett vele, az mindig be volt tépve? Mert nekem úgy jött le a történetből, hogy ez a Köd nevű mámor elég kemény és komoly függőséget okozó drog, és ha teszem azt a szerelem hevében véletlenül, vagy akár készakarva elcsattant egy-két harapás, akkor bizony volt ám ott repülés, ami, ha valóban így volt és a háború előtt mindez nemcsak természetes, de törvényes is volt, akkor szintén rengeteg kérdést von maga után a részemről.

Szóval a könyv iránti érzéseimet illetően több okból is óriási nagy kavalkád van bennem, egyrészt a fentebb említettek miatt, másrészt pedig mert az írónő a történet megalkotásában minden jel szerint szépen összekutyulta a Twilightot a Rómeó és Júliával valamint az Éhezők viadalával, majd mindezt az elegyet nyakon öntötte a fajüldözés és az etnikai tisztogatás súlyos témájával a keresztre feszítésről már nem is beszélve. Úgyhogy az a világ, amit a szerző teremtett és a szerelmi történet hátterének szánt, ha egyedinek nem is, de mindenképp érdekesnek és izgalmasnak találtam. (Na jó, "a lány, aki lángra lobbant" szlogen átültetése már nekem is sok volt.)  De tegyük félre a koppintások miatt érzett frusztrációmat, és nézzük a romantikát, ami szerintem mindent vitt ebben a könyvben. Hát igen. Mit is mondhatnék erre. Ez a vonal fekszik nekem a leginkább. Ez az én szívem csücske.

Ash kevertvérű volt, míg Natalie egy kormánytisztviselő mondhatni burokban felnőtt lánya, akinek az apját ráadásul egy vírussal fertőzött sötétfajzat ölte meg. Nekik kettőjüknek nem lett volna szabad egymásba szeretniük és nemcsak azét, mert mindezt a törvény tiltotta, sőt mi több, halállal bűntette, hanem mert egymás ellenségei voltak és a múltjukból adódóan egyértelműen gyűlölniük kellett volna a másikat. Ők azonban mindennek ellenére mégsem tudtak az érzéseiknek megálljt parancsolni...
A regény nyelvezete, mint azt már a legtöbb YA könyvnél megszokhattam elég egyszerű, csakis a cselekményre koncentrál, de mindezt ellensúlyozta számomra a könyv hangulata és a főszereplők közötti szerelmi románc, ami komolyan mondom, annyira szenvedélyes és annyira bizsergető volt - pedig csupán csak lopott csókokról és simogatásokról volt benne szó -, hogy attól aztán még én is rózsaszín pillangókat láttam.

Elizabeth Richards

A könyv egyébként olyan kérdésekkel van tele, amik úgy gondolom, hogy mindenkit megmozgatnak majd, talán ezért is voltam képtelen hosszabb időre letenni és egy két nap alatt kiolvasni. És bár a történetben sok hasonlóságot találtam más könyvek szereplőivel és cselekményeivel kapcsolatban mégis úgy gondolom, hogy egy igen dinamikus, csavarokkal és váratlan eseményekkel teli jó kis nyitó kötet volt ez. Úgyhogy a kíváncsiságtól hajtva - hogy vajon mi lesz a két faj közötti küzdelem kimenetele, és hogy mi történik majd Ash-el és Natalie-val ebben a lepusztul és erőszakkal teli világban - a sorozat folytatására is be fogok nevezni.

A sorozat részei:

1. Black City - A sötétség városa 
2. Főnix - Főnix 
3. Wings

Ui.: Ez immár a 4. várólista-csökkentős könyvem volt.

Kiadó: Maxim

Eredeti cím: Black City

Sorozat: BlackCity

Fordította:Béresi Csilla

Oldalszám: 392

Tovább olvasom...

Dan Wells: Partials – Részben ember

2065-ot írunk. A Földön kevesebb, mint 40.000 ember maradt életben. Hogy miért? A tudósok egy olyan emberi szuper fajt hoztak létre, akik képesek voltak megvívni helyettünk a háborúinkat. Azonban pont e miatt, a részben ember mivoltuk miatt, semmibe vettük és kitaszítottuk őket a társadalmunkból, ami ellen ők természetesen fellázadtak és egy RM nevű vírus segítségéve kiirtották szinte az egész emberiséget.
Egy évtizeddel később a legnagyobb probléma azonban mégsem ez, hanem hogy ez a vírus, továbbra is szedi az áldozatait az újszülött csecsemők között. A Szenátus az emberi faj kihalásának elkerülése érdekében egy olyan törvényt hoz hatályba, amiben minden 18 éves lánynak kötelezően teherbe kell esnie – teszi mindezt abban a reményben, hogy a nagy számok alapján valamelyik csecsemő, majd csak immunis lesz a betegségre. Kira egy 16 éves medikus, akinek eltökélt szándéka, hogy megtalálja a gyógymódot az RM ellen. Már csak azért is, mert a legjobb barátnője gyereket vár, és ha senki sem tesz semmit a betegség ellen, akkor minden csecsemőre a biztos halál vár. Az emberek egyre jobban félnek és elégedetlenebbek, hiába próbálja a Szenátus szigorúbb törvények bevezetésével kontroll alatt tartani a társadalmat, a polgárháború veszélye mégis a küszöbön áll. 

Nos, az első 100 oldal után úgy gondoltam, hogy ez bizony nekem most elég nehezen fog csúszni (ami miatt egy Cyberpipőkét hibáztattam…  ez ám az igazi utóhatás!) és lehet jobb lenne, ha egy kis időre félretenném a könyvet, és később újra megpróbálkoznék vele, már csak azért is, mert rettentő furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajh', mi lehet az oka, hogy ennyien dicsérik és magasztalják. No, de egy szónak is száz a vége, kitartó ember lévén nem adtam fel, folytattam, és nem bántam meg. Ugyanis a regény negyedénél fordult a kocka, és kezdett érdekessé válni a cselekmény, olyannyira, hogy bizony letehetetlenné vált számomra.

Annak, aki szereti a poszt-apokaliptikus történeteket, élvezet lesz olvasnia a könyvet, még akkor is, ha az tele van a műfaj kliséivel (elnyomó rendszer és a vele szemben álló fiatalok bátor kis csapata, akik megmentik a világot), amivel egyébként semmi problémám nincs, ha mindezt az író jól alkalmazza, és ebben az esetben ez történt.

Az alapsztori jól kitalált és fordulatos, és ha még egy kicsivel több romantikával is megbolondította volna mindezt a szerző, akkor lett volna csak igazán teljes részemről az öröm, de ő ezzel az elemmel, valami oknál fogva igen szűkmarkúan bánt. Persze biztos lesznek olyanok, akik ennek külön örülni fognak és lesznek olyanok is, akik nem…  igazából én sem nagyon hiányoltam olvasás közben, csak a végén esett le a tantusz, hogy itt kérem nem volt semmilyen szerelmi háromszögből származó szorongás, körömrágás és bosszankodás, ami miatt volt is némi - nagyon minimális - hiányérzetem. (Tudjátok, hogy van ez? Ha van az a baj, ha nincs akkor meg az.) Egyébként a könyv cselekménye nagyon pörgős, csak úgy sodorja magával az olvasót. Sajnos voltak olyan részek ahol az írást kissé nehézkesnek éreztem, azonban ez mégsem akadályozott meg abban, hogy tökéletesen bele tudjam élni magam Kira szerepébe, nem beszélve azokról a jelenetekről, ahol kísérleti nyúlnak használták... na azoknál a részeknél még levegőt is elfelejtettem venni.

És el is érkeztünk a hősnőnkhöz, aki mellett nem lehet szó nélkül elmenni, nem minden fán terem ám ilyen amazon. Kira egy talpraesett, bátor fiatal lány, aki akkor sem nyavalyog, ha épp leég a fél lába vagy kilométereket kell futnia és gyalogolnia fáradtan és sebesülten. Teszi a dolgát, úgy ahogy kell… megy és megmenti a világot. (És ezt most minden ironikus felhang nélkül mondtam.) 

Úgy gondolom, hogy azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt, ami most úgyis a virágkorát éli, igazi csemege lesz ez a regény, és mivel ugye egy világméretű katasztrófa után vagyunk - ami kellően sivár és baljós -, így rengeteg olyan témát kínál, amin a kedves olvasó hosszasan elgondolkodhat. 

Ui.: A könyv folytatása idén februárban fog megjelenni angol nyelven, de hogy a kiadó mikorra tervezi azt nálunk is megjelentetni, arról sajnos nincs információm. 

Dan Wells

4/5

Kiadó: Fumax Kiadó
Eredeti cím: Partials
Fordította: Bayer Antal
Oldalszám: 456

Tovább olvasom...