Katarina Mazetti: Pingvinélet

Amikor megláttam, hogy A pasi a szomszéd sír mellől és a Családi sírbolt szerzőjének egy újabb könyve jelenik meg, akkor azt sem tudtam, hova legyek örömömben, hiszen az előző két könyvéért is teljesen odavoltam. Ez a regénye azonban kicsit más, mint az előzőek voltak, egy árnyalattal mintha komorabb lenne, de ettől nem kell megijedni, mert ugyanolyan szórakoztató és szellemes írás, mint ahogyan azt már Mazettitől megszoktuk.

Furcsállottam de egyben rendkívül mulatságosnak is tartottam a könyv legelején található előszót, amely mintegy használati utasításként funkcionált, melyben útmutatást találtam arra vonatkozólag, hogy hogyan is ajánlott olvasnom a könyvet – "A könyv keresztül-kasul olvasható. Ha ön nem kedveli a kitérőket, koncentráljon a fő csapásra: Wilma, Tomas és Alba történetére. Ha többet szeretne tudni, kukkantson be az 502-es, 311-es és a 412-es kajütökbe is (ez a dőlt betűs fejezetek, körülbelül a könyv tizedrészét teszik ki.)" Nos, mindenesetre én a jó bevált módszeremnél maradtam, vagyis az olvasást a könyv legelején kezdtem folyamatosan haladva egészen a végéig, miközben természetesen megismerkedtem a történet szereplőivel, nevezetesen: Wilmával, Tomas-szal és Albával, na és persze egy csomó másodlagos karakterrel, beleértve az állatokat is.

A történet egy Antarktiszra tartó hajóútról szól, ahol a hangsúly nem magán az úton, hanem a hajón lévő utasokon volt. A könyv tulajdonképpen ezeknek az embereknek az egymáshoz való viszonyáról, viselkedéséről és érzéseiről szól - no meg az ózonlyukról és a Föld jövőjéről - melyek figyelembevételével ez az utazás nem csak nekik, de a számomra is egy nagyon szórakoztató és tanulságos élményt nyújtott. A könyvben minden szereplőnek megvan a maga „titkos” története arról, hogy miért is fizetett egy rakás pénzt ezért a kirándulásért. És hát bármily meglepő, nem mindenki azért, hogy a vadon élő állatokat és azok szokásait tanulmányozza, hanem valami sokkal mélyebb és sokkal komolyabb cél vezérelte őket. Persze, mint minden alól ez alól is voltak kivételek, néhány távcsővel felszerelt elvetemült madárkutató, akiket az antarktiszi állatvilágon kívül tényleg semmi más nem érdekelt.
 

De visszatérve a célokhoz és a titkokhoz és még a fő csapásnál is maradva Wilmának, aki egy fiús külsejű, harmincas évei derekán járó mindig vidám és optimista tanár volt, amolyan utolsó kiruccanás volt ez az út, mivel nem is olyan rég egy komoly betegséget diagnosztizáltak nála az orvosok. Tomasnak, aki egy ismert újságíró volt és aki mély depresszióba esett, miután elhagyta őt a családja, feltett szándéka volt, hogy majd ezen a hajóúton mond végleg búcsút az életének. Albának pedig, aki egy olyan 72 éves világutazó nyugdíjas hölgy volt, aki még csak 36 évesnek érezte magát, nos, ő azért jött erre az útra, hogy feljegyzéseket készítsen az emberi faj különböző faunáiról. Mi tagadás, valóban egy eddig nem megszokott aspektusból próbálta górcső alá venni az embereket és összehasonlítani őket az állatokkal, mely megfigyelései között azért voltak, amiket fenntartásokkal fogadtam, de túlnyomó részt azért sikerült fején találnia a szeget.

Mindhárom főhős érdekes egyéniség volt, de az én figyelmemet igazából végig csak Wilma kötötte le. Csodáltam az optimizmusát az életkedvét és a nyugalmát. Teszem fel, ha valami turpisság okán csak egy csipetnyit is kaphatnék tőle mindezekből, már akkor sokkal rózsaszínűbbnek látnám a világot. Wilma csodálatosan pozitívan állt hozzá mindenhez.” Ha Wilma a pokolban kötne ki, azonnal arról kezdene beszélni, milyen hangulatos a tábortűz, és megkérdezné az ördögtől, hogy nincs-e egy kis grillkolbásza…” Egyszóval szuper egy csaj volt, amire igazából csak a könyv végére jöttem rá. Tomasnak nagy mázlija volt, hogy találkozott vele.

És ezzel meg is érkeztünk Tomashoz, akit kezdetbe bevallom sajnáltam. Viszont nagyon tetszett a cinizmusa és a Willmára tett gúnyos megjegyzései is gyakran megmosolyogtattak, de csak addig, míg rá nem jöttem, hogy ez a pasi azok közé a tipikus férfiak közé tartozik, akik soha nem látnák be a hibáikat. Tomas egy olyan nagyra nőtt kisfiú volt, akinek komoly kommunikációs problémái voltak a feleségével, ami tulajdonképpen a házassága megromlásához vezetett.

Nagyon élveztem, hogy a történetnek nem volt egy mindent tudó narrátora, és hogy az eseményeket, mindig a szereplők saját szemszögéből ismerhettem meg, melynek köszönhetően bizony voltak átfedések közöttük, de bevallom, hogy én ezeket az átfedéseket irtóra élveztem csakúgy, mint az írónő előző két könyvében is. (Úgy látszik, hogy ezt a változó perspektíva módszert Matzetti előszeretettel használja, amiért én kifejezetten rajongok.)
Én úgy gondolom, hogy akiknek tetszett az írónő előző két könyve, azok most sem fognak csalódni, nagyon szórakoztató, szívszorító és egyben elgondolkodtató regénnyel sikerült meglepnie az olvasóit az írónőnek, úgyhogy mindenkinek csak szívből ajánlani tudom.    

          

Az írónő

Kiadó: Park
Eredeti cím: Mitt liv som pingvin
Fordította: Kertész Judit
Oldalszám: 242

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: Családi sírbolt

Pár hónappal ezelőtt egy igen lelkes bejegyzést írtam A pasi a szomszéd sír mellől című könyvről, aminek a stílusa lehet, hogy sokaknak egy kissé nyers, közönséges(?) és szókimondó volt - ami miatt nálam is kilógott az eddig olvasott olvasmányaim közül -, de ez engem egy cseppet sem zavart, sőt, kifejezetten tetszett. Szóval itt van a következő rész, melyben az előző könyvben megismert könyvtáros (Desirée) és parasztgazda (Benny) története tovább folytatódik. A sztori ott maradt félben ugye, hogy főszereplőink fütyülnek a közöttük lévő kulturális különbségekre - ami szakadékként húzódik közöttük (mit húzódik, szinte tátong)  - és megállapodnak abban, hogy tesznek három kísérletet egy közös gyermek létrehozására. A tervüket siker koronázza, sőt még túl is teljesítik azt, de mint később kiderült, a szülés utáni időszakra egyiküknek sem volt kidolgozott terve.

Benny már majd egy éve Anitával él együtt - miközben titokba szerelmi légyottokra találkozgat Desiréevel, kizárólag gyermeknemzés céljából, amire Anita természetesen rájön és ott is hagyja ez miatt Bennyt. Benny tudta, hogy Anitával jobban járna, mint Desiréevel, de egyszerűen  képtelen volt rászánni magát, hogy feleségül vegye. No nem azért, mert Anitát alkalmatlannak érezte volna a jó feleség szerepére, hanem egyszerűen csak hiányzott a közös ágyukból az a bizonyos mindent elsöprő szenvedély, ami Desiréenél viszont megvolt. Így aztán Anita ki, Desirée pedig a pocaklakójával együtt beköltözött Benny tanyájára….. és vele együtt persze a gondok is.  A szoros egymásutánban született gyerekekkel járó teher megtörte Desiréet, aki bár lehet, hogy a könyveket kitűnően tudta kategorizálni, de háziasszonyi szervezési készsége azonban egyenlő volt a nullával. És bár mindent megtett annak érdekében, hogy jó felesége legyen a férjének, valahogy ez mégsem jött össze. Az élet kész akadálypályává alakul a számára, és egy idő után már csak az éltette, hogy a mindennapi megpróbáltatásokat túl tudja élni. Benny pedig(?)…… hát ő továbbra is maradt ugyan olyan egyszerű paraszt, mint amilyen volt. 

"Amikor Benny előadta, hogyan képzeli el az esküvőnket, egyetlen gondolat járt a fejemben: hogy a bús életbe hittem egy pillanatig is,hogy én ezzel az emberrel akarom összeadni magam?
Az volt a terve, a Scandic Hotelben foglalunk asztalt, az ablak mellett (kilátással a parkolóra), és a menüre is volt javaslata: füstölt tarja, sült krumpli, vaníliafagylalt. Kávé, piskóta. Három és öt között kedvezményt is adnak."

Tartottam attól, hogy majd a második rész túl erőltetett, vagy mondvacsinált lesz, de tévedtem, erről szó se volt, sőt, igazából jobban is tetszett, mit az első. Desirée és Benny problémáit, magát a házasságukat és annak válságait nagyon is hihetőnek és sokkal reálisabbnak éreztem, mint az előző könyvben megírt se veled, se nélküled kapcsolatukat. És persze az írónő most is hozta a formáját és szokásához híven megfűszerezte mindezt egy kis komédiával és tragédiával, de hogy ezek közül melyik volt több, azt már nem tudnám megmondani.

Az előző részhez hasonlóan itt is váltott szemszögből ismerhettük meg az eseményeket, amely tökéletes eszköz volt arra, hogy az olvasó ismét beleláthasson Desirée és Benny fejébe, de még Anitáéba is, és így megérthesse a szereplők személyiségét és szellemiségét, ami persze megosztja majd az olvasók rokonszenvét és méltányosságát, csakúgy, mint azt nálam is tette.

Míg az első részben egyértelműen Benny volt nálam a kedvenc, most fordult a kocka és Desireé vette át a helyét. Ennek a magyarázata nagyon egyszerű. Hiába 5 éves a legkisebb gyermekem, még mindig kristálytisztán emlékszem azokra az éjszakákra, amiket álmatlanul virrasztottunk át, mert épp vagy a hasa vagy a füle fájt szegénynek, szóval az ilyen esték, de nem csak esték, hanem hónapok utáni kialvatlanságom és holdkórosságom emlékeit, azt hiszem, hogy soha nem fogom elfelejteni, tehát  egy szónak is száz a vége, Desirée iránti szimpátiám a női együttérzésből fakad.
Az írónő olyan valóságos problémákat dolgozott fel ebben a részben, mint például, hogy meddig terjed a nő szerepe és felelőssége a családban és, hogy milyen áldozatokkal és megalkuvásokkal jár egy mezőgazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozó gazda élete. Vagyis ebben a szerelmi történetében egy olyan kivételesen szélsőséges helyzetet teremtett Mazetti, ami egyszerre volt vidám és szórakoztató, de ugyanakkor néhol már- már szomorú és tragikus.

Őszintén sajnálom, hogy nincs a könyvnek további folytatása, mert gondolkodás nélkül kapnék érte! 

"Hogy szeretem-e? Mit ért ezen? Ha a nők szerelemről beszélnek, az esküvő napja jár a fejükben meg a Valentin-nap, és az ember nyakába csimpaszkodva kérdezgetik: „Szeretsz?” Bengt-Göran új felnit vett Violetnek, én meg felépítettem a verandát!
Azt hiszem, a férfiak szerelmével ugyanaz a helyzet, mint a nők infarktusával. Észrevehetetlen, mert tünetmentes!"

Kiadó: Park

Eredeti cím: Familijegraven 

Fordította: Kertész Judit

Oldalszám: 230

Tovább olvasom...

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

Te szent... tehén!

Röviden azt hiszem, hogy ez volt az első reakcióm a könyvről, ahogy megláttam ezt a gyönyörűséges borítót és azon nyomban el is határoztam magamban, hogy ez nekem bizony kell!

A történet két magányos emberről, egy harmincnégy éves könyvtáros nőről  (Desirée) és egy harminchat éves gazdáról (Benny) szól, akik úgy különböznek egymástól, mint a tűz és a jég, de ennek ellenére mégis egymásba szeretnek.

Desirée férjét két évvel ezelőtt gázolta halálra egy teherautó, akinek a halála miatt Desiréeben igen ambivalens érzések kavarognak. Egyrészt haragszik rá, mert szó nélkül itt merte hagyni, másrészt pedig szomorú, mert egyedül maradt gyerek nélkül és mivel biológiai órája kérlelhetetlenül ketyeg tovább, nagy szükségét érzi már egy babának.

Benny egy tejtermelő gazda, aki küzd a gazdasága életben maradásáért. Szülei meghaltak, így magának kell ellátnia mindent a tanyán. Szüksége lenne egy társra, aki segítene neki a munkában, rendbe tartaná a házat, és mindig meleg vacsorával várná haza.

A Desirée és Benny közötti hatalmas különbség, már rögtön a temetőbeli nyitó jelenetnél, a szeretteik sírjánál kiütközik.

„Az Erdőgazda rendszeresen jön néhány naponként, dél körül. Folyton újabb növényeket és tápoldatokat cipel. Látszik rajta, hogy milyen büszke az ültetvényére, mintha csak a kiskertje volna az a sír.” Desirée

„Na és az a kő, amit olyan kitartóan bámul? Micsoda egy kő az? Mintha egy földmérő hajította volna oda, hogy jelezze a telekhatárt!”  Benny
 Megjegyzem ma már sokkal fejlettebb technológiával dolgozunk.

A főszereplőink kezdetben nem igazán kedvelik egymást, de mivel a szeretteik sírjai egymás mellett fekszenek, így a mindennapos temetői látogatásaik során, gyakran rákényszerülnek arra, hogy a padon kívül a magányukat is megosszák egymással. Egy nap azonban kisüt a nap és egy véletlen mosoly mindent megváltoztat.

Desirée és Benny nagyon jól kijöttek egymással, de csak az ágyban. Onnan kikelve már nem igazán tudtak egymással mit kezdeni. Én úgy éreztem, mintha az írónő a két főszereplő karakterét sztereotípiákra építette volna.

Benny a gazda, egy - és itt most nem a szó pejoratív értelmében vett, de - igazi műveletlen paraszt ember, akinek állandó elfoglaltságot biztosít a gazdasága, a folyamatos munkától pedig mindig koszos és büdös, csakúgy, mint a lakása. Olvasni nem olvas, csak azokat a katalógusokat, ahonnan a ruháit is rendeli, és régi vágya egy telt keblű menyecske, aki olyan húsgombócot tud főzni neki, hogy az után az ember mind a tíz úját megnyalja.

Desirée, a művelt könyvtárosnő pedig egy igazi kékharisnya. Lakása hófehér csakúgy, mint ő maga, aki még az átlagosnál is vékonyabb és enerváltabb..... határozottan egy szürke és jelentéktelen nőszemély. Szobáiban polcok, melyeken temérdek könyv sorakozik, még csak főzni sem tud, de minek is ha csak zöldségeken él, hiszen vegetáriánus. Nincs az a pénz, amiért otthagyná a könyvtárat, mivel nagyon szereti, csakúgy, mint a gyerekeket és az operát.

Ezek után biztos mindenki el tudja képzelni annak a szakadéknak a mélységét, ami e két ember között húzódik. Melyikük ne szeretné megkapni a saját maga kis dédelgetett álmát. Benny egy hej de kis menyecskét, Desirée pedig egy gyermeket.

„Hát így is lehet? Lehetünk a legjobb barátok, s közben ki-ki a saját csillagján él? Amikor a magány már a torkunkat szorongatja, összejövünk, és jól érezzük magunkat? Miért ne lehetne?” Desirée

Természetesen mindkettejük számára az lenne az elfogadható, ha mindez úgy valósulna meg, ha egyiküknek sem kellene változtatnia az eddigi életén. Mindketten küzdenek - a maguk módján -, hogy áthidalják a kettejük közötti kulturális és életviteli különbségeket, de ugye, hogy ilyen csak a mesékben van?

A könyv vége váratlanul ért és egyben meg is döbbentett, el sem tudom képzelni, hogy hogy lehet majd egy ilyen helyzetből kilábalniuk a szereplőknek úgy, hogy egyikük se sérüljön lelkileg…… na de ez majd kiderül a következő részből. Mindenesetre akárhogy is lesz, engem már most megvett magának az írónő. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, a hangulatát, a humorát, annak ellenére, hogy néhol bizony elég nyers és közönséges volt a stílusa. De a legjobban mégis az tetszett benne, hogy az egyes fejezetekben felváltva olvashattuk a szereplők belső gondolatait ugyanarról az eseményről, akik annyira máshogy gondolkodtak és néha annyira nem értették meg egymást, hogy attól gyakran sikítanom kellett. Mindig izgalommal és kíváncsian vártam a következő fejezetet, hogy vajon melyikük és miként látja majd az épp aktuális problémát, és ettől vált igazán letehetetlenné számomra a könyv, aminek sajnos nagyon hamar a végére is értem.

A történetet befejezését következetesnek, stílusosnak és nagyon szellemesnek találtam. A könyv egyébként olyan komoly témákról szólt, mint a szerelem, a házasság, a megalkuvás, az alkalmazkodás, egy nő biológiai órája, és egy gazda szünet nélküli munkája.

Katarina Mazett a XIX. Budapesti  Nemzetközi Könyvfesztiválon.

A kiadó honlapján bele is tudok olvasni a könyvbe!

A írónő inspirációiról és a történetről még többet pedig itt  olvashattok. 

Kiadó: Park

Eredeti cím: Grabben I Graven Bredvid

Fordította: Kertész Judit

Oldalszám: 208

Tovább olvasom...