Stephanie Barron: Az udvarház rejtélye (Jane Austen nyomoz 1.)

Ismét egy régi könyv a könyvespolcomról, ami ki tudja mióta porosodott már ott. Emlékszem, annak idején ahogy megláttam a könyv alcímében Jane Austen nevét egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ki, már külsőre is totál elvarázsolt, és a fülszöveg alapján is igen érdekesnek találtam.

A könyv egy nagyon izgalmas felütéssel kezdődik, melyben a szerző abba az illúzióba ringatja az olvasóját, hogy egy olyan rég elveszett Austen kézirat szerkesztett formáját olvashatja majd hamarosan, melyet maga Austen írt, és ami ezidáig valahogy elkerülte az irodalmárok figyelmét. A kézirat napló formájában íródott és olyan rejtélyes esetek leírásait tartalmazza, melyeknek az írónő rövid élete során a részese lehetett, és amelyeket sikerült is megoldania. Mi pedig most épp egy ilyen esetet olvashatunk.

Hát nem bizsergetően izgalmas ez az egész? El tudjátok képzelni Jane Austent, mint nyomozónőt?

Bevallom, nekem is voltak kétségeim afelől, hogy miként sikerül majd Barronnak kedvenc írónőmet ebbe a szerepbe helyeznie - talán ezért is halogattam oly sokáig a könyv olvasását - de a hozzám hasonló kétkedőket gyorsan szeretném megnyugtatni; aggodalomra semmi ok, az írónőnek remekül sikerült megoldania ezt a feladatot.

A történet a 19. század elejének Angliájában játszódik egy vidéki birtokon, ahol Jane egy kedves barátnőjét, Isobelt látogatja meg, akinél lelki megnyugvást keres miután kikosarazta egyik kérőjét, ám nyugalom helyett inkább izgalomban lesz része, ugyanis épp egy szörnyű tragédia közepébe csöppen. Isobel férje – aki nem mellesleg jóval idősebb hitvesénél - egy fogadás után rosszul lesz és pár óra leforgása alatt rejtélyes körülmények között meghal. Természetesen nem sok időbe telik, míg a fiatal feleséget gyanúsítják a gyilkossággal, akinek a rossz nyelvek szerint viszonya van a volt férje unokaöccsével, Lord Fitzroy Payne-nel. Az pedig csak tovább ront a fiatal özvegy helyzetén, hogy az idő múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy ők ketten valóban vonzódnak egymáshoz. Ráadásul Fitzroy erősen eladósodott, mely helyzetet a nagybátyja halála rögtön megoldaná, hiszen ő örökölné a néhai earl összes vagyonát és rangját.
A gyanúsítottak sora azonban itt még közel sem ér végett. Itt vannak Fitzroy unokatestvérei, George és Tom Hearst, akik közül George papi karrierre pályázik, míg Tom délceg katonatiszt, aki nem veti meg a szerencsejátékot, és bizony ők is a jövőjükre nézve hatalmas előnyt tudnának kovácsolni a nagybátyjuk halálából. És nem szabad megfeledkeznünk Isobel rendkívül kellemetlen nagynénjéről és annak ugyancsak kellemetlen lányáról sem, akit az anyja Fitzroynak szánt, de ő annak unokatestvérére Tomra vetett szemet. És vajon milyen szerepe lehet ebben a játékban a rendkívül arrogáns és meglehetősen gyanús Lord Haroldnak, aki valamilyen üzleti üggyel zaklatja folyamatosan Isobelt?

Tudom tudom, hogy ez így egyszerre igen sok szereplő, akik között meglehetősen nehéz eligazodni nemhogy még fejben is tartani őket, de higgyétek el, hogy hamar bele lehet rázódni, és ha egyszer sikerül elkapni a fonalat, onnantól kezdve már nincs visszaút.

Jane Austen

A legelső dolog, amit megállapítottam magamban olvasás közben, hogy Barron nagyon jól ismeri Jane Austen életét és munkásságát, hiszen olyan szereplőket választott a regényében, akikhez hasonlókat már Austen is megálmodott egy-egy művében. Mindennek köszönhetően én roppant mód élveztem a könyv olvasását, a karakterek zseniálisak voltak és Janet - akit a való életben is egy nagyon intelligens és éles elméjű nőnek képzeltem el magamban, egy olyan teremtésnek, aki jó érzékkel tudta megfigyelni az embereket, azok természetét és reakcióit, melyből aztán megfelelő következtetéseket tudott levonni - abszolút hihetőnek éreztem ebben szerepben. Persze nem tagadom, voltak olyan megnyilvánulásai is melyeket az adott szituációban megkérdőjelezhetőnek tartottam, de számomra ezek olyan jelentéktelenek voltak, hogy kár is szót fecsérelni rájuk. Amit inkább ki szeretnék helyette emelni az az írónő könnyed és gördülékeny stílusa volt, ami irtó jól vissza tudta adni a kor hangulatát, és mindezt úgy, hogy egyáltalán nem éreztem modorosnak, vagy erőltetettnek.

Úgyhogy részemről nagyon elégedett vagyok a könyvvel, egy kellőképp izgalmas és fordulatos detektívregényhez volt szerencsém, melyben nehéz volt megjósolni a tettes kilétét, mivel minden szereplőnek megvolt  a maga indítéka, hogy megölje Scargrave urát. Hamis nyomok, sok izgalom, rengeteg vér, feszült hangulat és elhallgatott dolgok tarkították a történetet, mely mellett a szerzőnek a regency hangulatot is sikerült megőriznie, és a gyakori lábjegyzetekkel pedig útba igazítania az olvasót a kor szokásaival és Austen életével kapcsolatos kérdésekben... egyszóval nagyszerű volt.

A könyv eredetileg 1996-ban jelent meg és azóta a  sorozat már a 13. résznél tart. Nem semmi.

Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Jane and the Unpleasantness at Scargrave Manor
Sorozat: Jane Austen Mysteries
Fordította: Fazekas Eszter
Oldalszám: 394

Tovább olvasom...

Kate Morton: Titkok őrzője

Minden színésznőnek megvannak a kedvenc szavai – Laurelé a ború volt. Kellemes kimondani, az ember átérzi a lehulló esti homályt, ahogy tehetetlenül rabul ejti a szó varázsa, pedig annyira közel van a derűhöz, hogy ráragad valami az utóbbi fényéből.

Bevallom, nekem eddig kimaradtak Morton könyvei. Mindig csak hezitáltam felettük, hogy vajon merjek-e megpróbálkozni velük vagy sem, mely dilemmámhoz bizony a kötetek terjedelme is nagymértékben hozzájárult. De így utólag már olyan balgának érzem magam ez miatt, mert ahogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, már az első oldalaktól kezdve éreztem, hogy ebből bizony szerelem lesz. És no lám, mire a végére értem igazam is lett.

1961-ben Laurel egy fa tetejéről - ahova a nyüzsgő családja elől bújt el egy kis időre álmodozni – véletlenül szemtanúja lesz annak, ahogy az édesanya azzal a késsel, amivel a család születésnapi tortáit szokták felvágni megöli a házuk ajtajában megjelenő idegen férfit. A rendőrségi kihallgatáson az akkor tizenhat éves Laurel mindent úgy mond el, ahogy azt a gyermeki szemével látni vélte – vagyis amikor az az idegen férfi, odasomfordált a házukhoz és a kisöccsét karjában tartó mamájára akart támadni, akkor az önvédelemből kénytelen volt megölni őt. Persze egy apró részletet elfelejtett megemlíteni a rendőröknek, mely szerint a férfi ismerte az édesanyját, ugyanis tisztán hallotta, amikor az ajtóban azt mondta neki, hogy helló Dorothy, rég nem találkoztunk. Szerencsére az események után nem sokkal az ügy lezárult és a család élete visszatért a rendes kerékvágásba – Laurelé azonban továbbra is zavaros maradt.

2011-ben Laurel immár egy ismert és körülrajongott színésznő, aki Londonban él. A család az édesanyjuk - aki már haldoklik - kilencvenedik születésnapjára ismét összejön a vidéki házukban, hogy együtt töltsék az utolsó napokat. Laurel pedig ekkor ismeri fel, hogy ez lesz az utolsó esélye arra, hogy válaszokat kapjon annak a bizonyos nyári napnak a történéseire, ezért kezdetben egyedül, majd később az öccse segítségével próbálja összerakosgatni anyja titokzatos múltjának apró darabkáit.

Nagyon szeretem az olyan történeteket, amelyek egyszerre játszódnak a múlt és a jelen között, és ez a könyv pont ilyen volt, ugyanis a cselekményt két idősíkon követhetjük nyomon, melyben a jelenkori főhős Laurel nyomoz az édesanyja Dorothy múltja után és ennek köszönhetően ismerhetjük meg az édesanya II. világháború keretezte sorsát, melynek szerves részét képezte a szerelmével Jimmyvel és a barátnőjével Viviennel való kapcsolata. Ezt a három embert – Dorothyt, Jimmyt és Vivient – a véletlen hozta össze a háborús Londonban és bár mindhárman különbözőek voltak, az életük a sors különös fintorának köszönhetően mégis visszavonhatatlanul összefonódott.

Érdekes volt összerakni a sztorit, mely kezdetben nagyrészt csak Dorothyról szólt, így aztán úgy hittem, hogy végig az övé lesz majd a főszerep, és hogy persze végig szeretni is fogom majd őt - hiszen mégiscsak ő volt Laurel és testvérei szerető édesanyja -, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam a történetben, ami egyébként lélegzetelállítóan kezdett besűrűsödni, sajnos úgy kezdett egyre unszimpatikusabbá válni a karaktere számomra, míg a másik két szereplőé – Jimmyé és Viviené - pedig egyre közelebb kerülni a szívemhez. Dorothy Londonba utazva szobalányként szolgált, nem volt semmije, de mindig is arra vágyott, hogy híres és gazdag legyen. Ennek érdekében szinte mindenre képes volt, még fotós barátjától Jimmytől is elidegenedett a célja elérése érdekében, ami a szememben elég visszatetszően hatott, de nem ez volt az egyetlen dolog, ami miatt nem tudtam őt a szívembe zárni. Olvasás közben egyébként többször elgondolkodtam azon, hogy vajon lehetséges-e, hogy egy olyan önző és mániákus nőből, mint amilyen Dorothy is volt, olyan szerető és gondos családanya váljon, mint azt a könyv elején és Laurel visszaemlékezéseiből megismertem. Ezért is próbáltam őt többször is mentegetni magamban azzal az indokkal, hogy biztos a háború volt az oka a tetteinek, hiszen köztudott, hogy akkoriban a szenvedélyek a félelem a fenyegetés és a különböző veszteségek miatt meglehetősen felerősödtek, de igazából az ő esetében nem nagyon hittem ebben.

… régen pontosan elhatárolódott gondolataiban a helyes és helytelen… de most, a háborúban, amikor körülöttük minden darabokra hullik – Jimmy bizonytalanul ingatta a fejét – valahogy megváltoztak a dolgok. Az ember csak a maga kockázatára ragaszkodhat a helyes dolgokhoz.

forrás

A cselekmény alakulását illetően bevallom, engem totál tévútra vezetett az író, a könyv végén lévő csavarral óriási meglepetést okozott a számomra, mely miatt újra kellett gondolnom az egész történetet, úgyhogy amikor becsuktam a könyvet úgy éreztem, hogy ez egy olyan nagyszerű, évtizedeken átívelő családregény volt, ami még sokáig ott fog motoszkálni a gondolataim között.

Nagyon örülök, hogy elolvastam Kate Morton ezen könyvét, mert ritkán találkozom olyan írással melynek a stílusa ennyire gördülékeny és olyan csodálatosan fülbemászó lett volna, mint amilyen ez volt. Az író olyan erős atmoszférát tudott teremteni, hogy a szereplői igazi hús-vér emberekként keltek életre előttem a lapokon, maga a történet pedig szinte lélegzett... Szóval imádtam olvasni ezt a regényt, mert remek kikapcsolódást nyújtó érzelmekkel teli olvasmány volt, úgyhogy azoknak, akik szeretik a családregényeket, az emberi lélek mélységeit boncolgató, sok szálon futó, titkokkal és izgalmakkal teli II. világháborús történeteket, azoknak bátran ajánlom.

Kate Morton

Ui.: Az írónőnek már több könyve is megjelent nálunk, melyek mindegyikét szeretném majd a polcomon tudni. 

Kiadó: Cartaphilus
Eredeti cím: The Secret Keeper
Fordította: Borbás Mária
Oldalszám: 488

Tovább olvasom...

Emma Donoghue: Érzékek tánca

Az a helyzet, hogy én még egyetlen könyvet sem olvastam Emma Donoghue-től, úgyhogy sokat töprengtem azon, hogy az Érzékek tánca kell-e nekem vagy sem, mert az írónő könyveivel való ismerkedést szívem szerint A szoba című nagysikerű regényével szerettem volna kezdeni, de mivel a sors úgy hozta, hogy ez a könyv került hamarabb a kezembe, így hagytam magam és engedtem a csábításnak.

A regény egy megtörtént eseményből meríti a témáját, pontosabban egy megoldatlan gyilkosságból, amely 1876-ban történt San Franciscóban. Az áldozat egy fiatal francia bevándorló nő Jenny Bonnet volt, aki a barátnőjével Blanche-sal együtt épp csak pár napra akarta meghúzni magát egy San Francisco közeli településen, amikor egyik este az ablakon át valaki lelőtte őt... és a történetünk itt kezdődik.
Blanche a sokkból magához térve úgy gondolja, hogy lehet, hogy nem is Jenny volt az igazi célpont, hanem ő maga, ugyanis Blanche-nak volt egy beteg gyermeke, akit az apja Arthur pár nappal ezelőtt rabolt el tőle. És mivel a vele való szakítása igen viharosra sikerült, így azt gyanítja, hogy csakis Arthur lehet az, aki a gyilkosság hátterében áll.

A történet két szálon fut, az egyiken megismerhetjük a múlt azon eseményeit, melyek végül is ehhez a szörnyű tragédiához vezettek, a másikon pedig szemtanúi lehetünk a jelen történéseinek: Blanche menekülésének, valamint a gyermeke visszaszerzésére és a gyilkos megtalálására tett erőfeszítéseinek.

Az elején kicsit nehezen hangolódtam rá a könyvre, mert kissé összezavart az időben való folyamatos ugrálás. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik szál fog majd kidomborodni, melyik lesz a könyv igazi vezérfonala; Blanche menekülése a szeretője elől, vagy az elrabolt gyermekének a felkutatása, vagy netán Jenny gyilkosának a nyomra kerítése, vagy esetleg az ő múltjának a megismerése, netalán a Jenny és Blanche közötti baráti viszony bemutatás, ami a barátinál azért jóval több volt…? Olyan érzésem volt, mintha maga az író sem igazán tudta volna eldönteni, hogy merre is induljon, és ez a bizonytalanság végig ott volt a sorok között, de én ezt mégsem rovom fel a számára, mert az elejétől a végéig nagyon élveztem a könyvet. Döbbenetes történet volt ez a számomra, olyan heves érzelmeket és indulatokat váltott ki belőlem, hogy alig bírtam kivárni, hogy esténként újra a kezembe vehessem.

Még akkor is, ha a hangulata egy cseppet sem volt vidám, inkább kissé nyomasztó, a stílusa pedig nyers és szókimondó, sőt néhol elég mocskos is, melynek oka, hogy a történet hátterét az 1876-os évek Amerikája adta, amikor is az ingatag városban virágzott a bűnözés, a betegség, és a faji erőszak. Hemzsegtek a bevándorlók, tombolt a himlő járvány és a hőség, a törvényes prostitúció korhatára 10 év volt, de ez még mindig jobb volt annál, mint ami a nevelőintézetekben és a gyerekmekotthonokban történt.

Blanche egy lelkes prostituált volt, aki nemrég érkezett két barátjával Franciaországból és rögtön sikeres is lett a szakmájában. Olyannyira, hogy már egy bérházat is sikerült vásárolnia a táncból és a kurválkodásból összegyűjtött pénzéből. Ebből tartotta fent magát és a két dandy barátját Arthurt és Ernestet, akik hazájukban híres akrobaták voltak, de itt Amerikában csak krónikus szerencsejátékosok.

Blanche nem szégyellte, hogy prostituált volt, élvezte, ha használták a testét, és bár érzékelte a különbséget az öröm és a kizsákmányolás között, és azt is tudta, hogy mit szeretne ő és, hogy mások mit várnak el tőle, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy a sorsán változtasson. Hagyta, hogy Arthur és Ernest kihasználja és élősködjön rajta, mely miatt meg kell mondjam, hogy igencsak butácskának és meglehetősen gyenge jellemű nőnek tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy nem értettem, hogy hogy adhatta a gyermekét rögtön a születése után dajkaságba... illetve nagyon is értettem az okát, de elfogadni és megbocsátani már nem tudtam neki. Pedig az anyai ösztön mindig ott volt benne, csak úgy látszik, hogy Jenny megjelenése és véletlen elejtett kérdései kellettek ahhoz, hogy mindez a felszínre törjön.

Amikor Blanche Jenny-nek hála kíváncsiságtól hajtva elment megnézni a kisfiát, hogy milyen körülmények között is nevelkedik a csecsemőotthonban - amit kvázi simán lehetett volna gyermekgyilkos intézménynek is nevezni, nos az a rész nagyon megviselte az anyai szívemet. És nem ez volt az egyetlen dolog a könyvben, amitől gombóc nőtt a torkomban, és a mellkasom elkezdett szorítani.

Jenny érdekes nő volt, úgy öltözködött és viselkedett, mint egy férfi, rövid haja volt és a nadrágjában revolvert hordott. Állandó munkája nem volt, békákat gyűjtött éttermeknek, abból kereste a kenyerét. Blanche-t rögtön megbabonázta Jenny fékezhetetlen szabadságvágya és megalkuvást nem tűrő természete, az ő örökös kérdezősködése és kíváncsiskodása nyitotta fel a szemét és ébresztette rá arra, hogy változtatnia kell az életén. Ha azon a bizonyos napon Jenny nem üti el Blanche-ot véletlenül a velocipédjével, akkor minden máshogy történet volna, és nagy valószínűséggel mindkét nő vidáman élte volna tovább az életét, de ugye a sors kiszámíthatatlan és nagyon fura dolgokra képes - ajjj, de nem akartam ezt a közhelyet elsütni, de mint látjátok mégiscsak sikerült.

Emma Donoghue

Egyébként több kérdés is felmerült bennem a könyv olvasása közben, de talán ami a leginkább szöget ütött a fejemben Blanche sorsával kapcsolatban, hogy vajon összeegyeztethető-e a munkája az anyasággal, vajon valóban ilyen kilátástalan és nehéz sorsa volt a nőknek ebben az időben Amerikában és vajon hány gyermek halt meg az 1870-es években a könyvben felvázolt otthonokban, árvaházakban és nevelőintézetekben.

A történet, mint látjátok elég összetett és hibáktól sem mentes, ennek ellenére nekem mégis  nagyon tetszett. A kor és a helyszín teljesen új volt a számomra, arról már nem is beszélve, hogy mindig is szerettem azokat a történelmi regényeket, amik valamilyen valós esemény köré íródtak, és ez a könyv számomra remek szórakozást nyújtott ebben a műfajban, úgyhogy azoknak, akik egy izgalmakban és eseményekben gazdag történelmi fikcióra vágynak bátran ajánlom.

A magyar borító káprázatosan szép, mégis úgy gondolom, hogy a fentiek közül a legelső a telitalálat, mert bár a hátulról látható erotikus és érzéki pózban leledző női alak, valóban szemet gyönyörködtető látvány, de ebben a történetben nem volt semmi szépség, érzékiség meg aztán pláne nem, ellenben obszcén szavak és dalszövegek igen, melyek tulajdonképpen a könyv pikantériáját adták. 

Íme a könyv trailere:

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Frog Music
Fordította: Csonka Ágnes
Oldalszám: 400

Tovább olvasom...

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Én teljes tévedésben voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban, ugyanis azt hittem, hogy ez egy rabszolgalány és egy fehér nő szoros és mindent elsöprő barátságáról szól majd, dinamikus történetvezetéssel és szívbemarkoló, igazi körömlerágós izgalmas részekkel, de tévedtem. Mert e két nő között ugyan volt barátság, de közel sem olyan mély, mint amire számítottam, és a történetvezetés sem volt dinamikus, inkább meglehetősen lassú sodrású, mondhatni csendes. De ami a legnagyobb meglepetés volt számomra, hogy a történet szereplői valós személyek voltak, akik előtt a szerző ezzel a könyvével szeretett volna tisztelegni, úgyhogy tulajdonképpen teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de nem bántam, mert egy olyan erőteljes és gyönyörű írással volt dolgom, amit vétek lett volna kihagyni.

A történet 1803-ban kezdődik, amikor a 11 éves Sarah Grimké születésnapjára egy körülbelül vele egykorú rabszolgát kap szobalányként ajándékba. Sarah családja jómódú dél-karolinai ültetvényesek voltak, akik a nagy hatalmú és tekintélyes charlestoni arisztokrácia köreibe tartoztak. Tíz gyermekük közül csak Sarah és Angelina volt az, akik a rabszolgatartást bűnnek tartották és ezen véleményüknek később hangot is adtak. Sarah már kiskorában elítélte a rabszolgaságot, így amikor megkapta Hetty-t ajándékba, rögtön fel is akarta szabadítani, de a szülei hallani sem akartak erről. Sarah életének egyik döntő pillanata akkor érkezett el, amikor elhatározta, hogy ha Hetty-t nem szabadíthatja fel, akkor megtanítja olvasni, ami akkor Dél-Karolinában igen komoly bűncselekménynek számított.

„-  Azt hiszed, hogy nincs semmi rossz abban, ha egy rabszolga olvasni tud? Léteznek ebben a világban szomorú igazságok, s az egyik az, hogy az olvasni tudó rabszolga veszedelmes.”

Sarah szülei nem örültek, amikor mindez kiderült, büntetésből el is tiltották őt kedvenc időtöltésétől; az édesapja könyvtárszobájában való látogatásaitól sőt, elkobozták tőle az összes könyvét és meghagyták, hogy kizárólag csakis a nőknek való tevékenységekkel foglalhatja el magát. Sarah nagyon okos és intelligens nő volt, távoli céljai között szerepelt a jogi pálya meghódítása, de ebben az időben, amikor úgy vélték, hogy rendellenes dolog, ha egy nő könyvek után sóvárog és más tervei is vannak azon kívül, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön, semmi esélye nem volt arra, hogy ügyvéd legyen.

Sarah Grimké

Mindeközben Hetty élete is szép lassan csordogált tovább. Az anyjától tökéletesen megtanult varrni és a legjobb varrónő lett Charlestonban, melynek köszönhetően értékes rabszolgának számított. Hetty anyjának fontos szerepe volt a könyvben, ő egy igen erős jellemű asszony volt, aki rabszolgának született, de a lelke mélyén mindig szabad embernek érezte magát és a lányát is mindig erre nevelte. Mivel nem tudott írni és olvasni egy mesélőtakaron keresztül - amit foltvarrással készített - örökítette meg élete emlékeit és a népe hagyományait, mely végigkísérte az életét, és majd később a lányáét is.

Sarah és Hetty lazán egymásba fonódó életútját váltott szemszögből követhettük nyomon, mely írói eszközt én rendkívül szeretek. Mint azt már az elején írtam, a két nő között nem volt szoros barátság, szerették egymást ugyan, de ez a szeretet Sarah részéről inkább bűntudatból fakadt, míg Hetty részéről, hát nem is tudom… szerintem ő nem is szerette Sarah-t igazán, inkább valamiféle szövetségesként tekintett rá. Mindenesetre én mindkét nőt csodálatra méltó szereplőnek tartottam, és bár Sarah-t kezdetben gyengének éreztem, idővel mégis olyan jellemfejlődésen esett át, mely után már nem félt szót emelni a rabszolgaság ellen és a női egyenjogúság mellett, bátran követte a szíve hangját, még akkor is, ha tudta, hogy ez a részéről igen sok lemondással és áldozatvállalással jár majd. Szóval Sarah hosszú utat járt be és rengeteget utazott, míg rátalált önmagára, ezzel szemben Hetty mindvégig egy helyben volt, és mégis, oly sok éven át végig úgy éreztem, hogy Hetty - a rabszolgasága ellenére is - lelkileg mégis szabadabban élte napjait, mint Sarah.

A külföldi borítók nagyon szépek, de a leggyönyörűbb szerintem mégis a miénk :)
Katt a képre a nagyításért. 

A szárnyak nélkül szabadon az a regény, amit mindenki figyelmébe ajánlok, mert bár úgy érzem, hogy engem nem érintett meg oly mélyen, mint azt vártam és reméltem, de akiket érdekel a történelem eme apró szegmense vagy egyszerűen csak egy olyan mély és megindító történetre vágynak, amely a remény és a szabadság kereséséről szól és mely megalkotásában a szerzőt valós személyek élete inspirált, nos azoknak bátran ajánlom ezt a könyvet.

Sue Monk Kidd

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Invention of Wings

Fordította: Csonka Ágnes

Oldalszám: 408

Tovább olvasom...

Jessie Burton: A babaház úrnője

A babaház úrnőjét már akkor kinéztem magamnak, amikor még csak a kiadó várható megjelenései közt volt látható, úgyhogy ahogy előrendelhetővé vált, rögtön le is csaptam rá. Bevallom azért kicsit féltem, hogy nem éri majd meg a pénzét, de kár volt aggódnom, mert amellett, hogy a külcsín rendkívül kellemes, a belbecs sem marad el mögötte.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Tom Harper: Lazarus kripta

A Lazarus kripta immár a harmadik várólista-csökkentős könyvem, ami bizony már igen régóta várakozott a sorára a polcomon. Igazából magam sem tudom, hogy annak idején miért is vásároltam meg, mivelhogy történelmi kalandregényről lévén szó, műfajügyileg nem kifejezetten áll közel a szívemhez, úgyhogy én arra gondolok, hogy talán a pillanat heve sodort akkor magával, vagy épp nagyon bátornak éreztem magam ahhoz, hogy egy próbát tegyek vele - ki tudja. A lényeg hogy elolvastam, és bár nem voltam tőle elájulva, mindenképp egy roppant erős történelmi jelleggel átitatott történettel volt dolgom, amiért - azon kívül, hogy igen ritkán kerül ilyen a kezembe - bevallom, nem nagyon rajongok. Hogy ez nálam valami születési rendellenesség, vagy a történelemtanáromnak köszönhető, aki az órákon csak leadta és nem előadta az anyagot, nem tudom. Lehet, ha nagyobb hangsúlyt fektetett volna a minden mindennel összefügg elv követésére, és az összefüggések megértésére, akkor most csak úgy falnám a történelmi témájú könyveket, de persze erre már soha nem fog fény derülni.

De visszatérve a regényre, ha nem is tett rám mély benyomást, mindenképp egy meglehetősen érdekes és izgalmas olvasmánynak találtam. Szerettem, ahogy az egyes fejezetek felváltva tárták fel előttem a jelen és a múlt titkait, mely történetvezetést én rendkívül kedvelem.

Ami most kicsit zavart ebben a megoldásban, hogy a fejezetek igen rövidek voltak ahhoz, hogy maximálisan el tudjak bennük veszni, úgyhogy amikor már úgy éreztem, hogy sikeresen átjárt mondjuk a lovagkor hangulata, akkor hirtelen vissza kellett ugranom a jelenbe, Ellie gyötrelmeinek a közepébe, mely ugrások során mindig úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal… értitek ugye? Persze hamar el tudtam merülni újra és újra az új helyszín és szereplők világába, de ezek a rövid fejezetek és a hirtelen ugrások kissé megbontották számomra az elbeszélés folytonosságát.  

A könyv egyébként a Szent Grál és egy titokzatos lándzsa eredetéről szól, mely során időben egészen a 12. századig megyünk vissza.

Az egyik idősíkon Camrosi Pétert, más néven Chrétien de Troyes-t egy 12. századi mesemondót, lovagot és utazót ismerhetünk meg. Péter mindössze nyolc éves volt, amikor a szeme láttára brutális módon ölték meg a családját. Akkor megfogadta, hogy bosszút áll a gyilkosokon, de míg addig eljut, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztül mennie.

A másik idősíkon pedig egy olyan doktori disszertációjára készülő elszegényedett végzős hallgató a főszereplőnk, akit a londoni Monsalvat bank teljesen érthetetlen módon állásinterjúra invitál. Ellie érzi, hogy a bank körül nincs minden rendben, hogy titkolnak előtte valamit, de az a rengeteg kiváltság, amit ígérnek neki – mesés kezdő fizetés, korlátlan hitelkártya használat - teljesen leveszi a lábáról és ezért el is fogadja az állást. Persze ahogy a lány elkezd a banknál dolgozni, az élete teljesen megváltozik, és fogalma sincs arról, hogy mélyen a bank alatt a középkorból megmaradt kripta egy elképzelhetetlen hatalmú, és féltve őrzött tárgyat rejt, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódik az övével. Mint ahogy arról sincs semmi fogalma, hogy a rengeteg utazásnak és a megfeszített munkatempónak hála a barátjával való kapcsolata tönkre fog menni, míg a rejtélyes és titokzatos bankvezetővel Vivian Blanchardal pedig személyesre fog fordulni.

Tetszett, ahogy az író csűrte és csavarta a múlt és a jelen szálait, melyek szép lassan összeértek a történet végére, és melyek nagy része ugyan fikció volt, de az alapok azok mégiscsak igaz történelmi tényekre épültek. Tetszett, hogy a sztori végig gondolkodásra késztetett és a befejezéssel sem volt semmi problémám, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy sajnos egyáltalán nem ragadt magával a könyv és varázsolt el úgy, mint ahogyan azt vártam. Nem tudtam magam igazán beleélni a történetbe, úgy éreztem, mintha végig egy fal lett volna köztem és a regény szereplői között, mintha totál kívülről szemléltem volna az eseményeket. Úgyhogy összességében nem hagyott mély nyomott bennem a kötet, amit igazán sajnálok, mert nem volt rossz, de nem az én világom.

Tom Harper

Kiadó: Ventus Libro
Eredeti cím: The Lazarus Vault
Sorozat:-
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 452

Tovább olvasom...

David R. Gillham: Asszonyok városa

Vannak könyvek, amik már az első pár oldal után el tudnak varázsolni, amikről azonnal tudom, hogy nekem valók lesznek és hogy végig szeretni fogom őket. És vannak olyan könyvek, amik lassan fognak meg maguknak, olyanok, melyeket az elolvasásuk után több nap múlva is csak nehezen tudok elfelejteni, annyira megérintenek, annyira belém ivódnak. Persze az is igaz, hogy ez utóbbi könyvek igen ritkák, de ha egyszer egy ilyen a kezembe kerül, akkor az fantasztikus érzés tud lenni. És Az asszonyok városa pont ilyen könyv volt a számomra. Amikor elkezdtem olvasni, akkor még nem is sejtettem, hogy ilyen nagy hatással lesz majd rám. Lassú szerelem volt, de mire a végére értem már biztosan tudtam, hogy az idei év egyik legjobb olvasmányában volt részem.

A történet főszereplője a gyorsíróként dolgozó szőke szépség Sigrid, aki a kibírhatatlan anyósával él együtt egy berlini bérházban, miközben a férje Kaspar a keleti fronton teljesít szolgálatot. 1943-ban, amikor a történet kezdődik Berlint lassan megfojtja a háború és a pusztulás enyészete. Az emberek éheznek, a várost éjszakánként légitámadások érik, Berlin tele van félelemmel, besúgókkal, akik nem sokat teketóriáznak, ha valakit a hazafiatlan viselkedése miatt a Gestapónak kell átadni.

Sigrid kívülről egy kötelességtudó, sorsába belenyugvó és megbízható német katona feleségének látszik, de a felszín alatt igazából ő egy szenvedélyes, bátor és önzetlen nő. Egy olyan nő, aki a szeretőjéről ábrándozik, arról a férfiról, akit a háborús káoszban szem elöl tévesztett, s aki zsidó volt.  És nemcsak ez az egyetlen titka Sigridnek. Egy nap, amikor a moziban ül egy fiatal lány ragadja meg a karját és a segítségéért könyörög, Sigrid pedig segít neki és ezzel meghozza az első olyan veszélyes döntését - majd később a többit is -, ami kiszakítja őt az addig élt egyhangú és zsibbasztó életéből és egy egészen más világba sodorja őt. Nem telik el kis idő és már a Gestapó elől kell menekülnie miközben egy olyan föld alatti mozgalom tevékenységébe csöppen, akik nemcsak menedéket adnak a zsidóknak, de segítenek is nekik elmenekülni az országból. És míg Sigrid férje az orosz fronton harcol, addig ő egyre mélyebbre süllyed egy olyan világba, ahol a bizalom nehezen megszerezhető árucikk és ahol a jó és a rossz között nagyon vékony határ húzódik.

Igazából nem rajongok a világháborús könyvekért, nem szoktam kifejezetten keresni őket. Hogy miért nem? Mert – bevallom férfiasan - félek tőlük. Félek, hogy túlságosan elszomorítanak és fejbe kólintanak, és mert tapasztalatból tudom, hogy mindig biztos kézzel tudnak kibillenteni a nyugodt lelkiállapotomból. Mindezek ellenére mégis szükségét érzem annak, hogy ilyen könyveket is olvassak, mert ezek azok a történetek, amelyek ténylegesen fel tudnak rázni és arcul tudnak csapni és pont ez teszi őket értékessé a számomra. David R. Gillham regényét lenyűgözőnek éreztem, a történet valamennyi szereplőjét megszerettem, akik mindegyikét valódi hús-vér embernek képzeltem. Mind közül persze Sigrid alakja lett felejthetetlen a számomra, mivel az ő szemén keresztül láthattam azt, hogy milyen is volt a nőknek a háború idején Berlinbe élniük, hogy mik voltak azok az erkölcsi kihívások és mindennapi problémák, amiken keresztül kellett menniük azért, hogy enni adjanak a gyerekeiknek, hogy megtarthassák a tetőt a fejük fölött egyszóval azért, hogy túléljenek.

A könyv lassan, de biztosan varázsolt el és szippantott magába. Gillham írásának hála az események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben és teljesen úgy éreztem, mintha magam is ott lettem volna a szereplőkkel a történet kellős közepén. Tisztán hallottam a szirénák éles hangját és az alacsonyan repülő bombázók zaját. A lelkemben éreztem a mindennapok nehézségeit, de legfőképp azt a félelmet, amit az emberek akkor éltek át, amikor meghallották a Gestapó nevét. Őszintén izgultam és féltettem Sigridet, persze volt, hogy elítéltem egy-két döntése miatt, de ennek ellenére mégiscsak csodálni tudtam őt a bátorsága és az önzetlensége miatt. Természetesen a könyv végén én is feltettem magamnak az egész történeten átívelő kérdést, hogy vajon mit tettem volna én Sigrid helyébe. Segítettem volna annak a szerencsétlen lánynak vagy elutasítottam volna őt?
Őszintén?
Fogalmam sincs. Fotelból könyvvel a kezemben könnyű okosnak lennem. Abban a helyzetben és környezetben viszont, amiben Sigrid élt, bele sem tudok gondolni.

Az Asszonyok városa egy olyan sötét hangulatú romantikus történet, amely tele van izgalommal, rejtélyekkel és rengeteg váratlan fordulattal, úgyhogy én biztos vagyok benne, hogy senkinek sem fog ez a könyv csalódást okozni. Nálam egyértelműen kedvenc lett, így mindenkinek csak ajánlani tudom. 

A magyar borítóval meg vagyok elégedve, nagyon tetszik, de ez a két külföldi sem kutya. Nem is tudom, ha választanom kéne e három közül, melyik mellett döntenék.

David R. Gillham

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: City of Women

Fordította: Barta Judit

Oldalszám:424

Tovább olvasom...

Jennifer McVeigh: Afrikai akác

Amikor a kezembe vettem a könyvet, még nem is sejtettem, hogy az idei év egyik legszórakoztatóbb és legjobb könyvével lesz majd dolgom. Pedig de! Imádtam ezt a regényt, és atyaég! Hogy ez a nő mennyire jól tud írni! De kezdjük az elején.

Ezt a bejegyzést átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha kedved van, gyere, nézz körül ott is.

Tovább olvasom...

Natasha Solomons: A Tyneford-ház

Amikor megláttam ezt a könyvet, akkor rögtön lecsaptam rá, és nem azért mert Downton Abbey rajongó lennék, nem - még egyetlen részét sem láttam  a sorozatnak, ellenben sokat hallottam már róla -, hanem mert a regény borítója és a fülszövege olyan élménnyel kecsegtetett, aminek egyszerűen nem tudtam ellenállni, de hogy őszinte legyek nem is akartam. 
És a könyv csodálatos volt. Tele olyan gyönyörű leírásokkal és lenyűgöző karakterekkel, amik az első oldalaktól kezdve az utolsóig teljesen elvarázsoltak, egyszóval maximálisan beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.

A történet Elise Landauról szólt, aki az író édesapjával, operaénekes édesanyjával és a zenész nővérével kényelmes és boldog életet élt a gyönyörű Bécsben, egészen addig, amíg a háború közeledtével a zsidók elleni atrocitások száma növekedni nem kezdett. Mindez arra késztette a családot, hogy minél hamarabb elhagyják az országot, így Elise Angliába, egy nagybirtokra került szobalánynak, a nővére Amerikába menekült újdonsült férjével együtt, a szülők pedig Bécsben maradtak a vízumukra várva, ugyanis a terv az volt, hogy majd Amerikában egyesül újra a család. De a sors, rossz szokásához híven, keresztül húzta a számításukat.

Elise érdekes hősnő volt. Bevallom kezdetben nem nagyon szerettem, éretlennek és üres fejűnek tartottam. De az idő múlásával, ahogy ő is, úgy az én véleményem is fokozatosan megváltozott róla. Az események egymásutánjában, melyek hol szeretetet, hol pedig veszteséget hoztak a számára, ez a fiatal és bizonytalan lány megedződött, átalakult, felnőtt nővé érett.

Amikor Elise megérkezett Angliába, a Tyneford-ház teljesen idegen volt a számára, és nem csak maga a ház, hanem az ország, az emberek és a nyelv is. Elise lassan találta meg a helyét ebben az ismeretlen környezetben, ahol a megszokottól eltérően  nem ő adta az utasításokat, hanem ő kapta másoktól, dacára annak, hogy Bécsben gazdag és előkelő életet élt. A szerettei és a hazája elvesztése folyamatosan kísértette őt, alig várta, hogy hírt kapjon a nővérétől, aki ahogy tudott mindig írt is neki, bár a háború kitörésével ezek a levelek egyre csak ritkultak, illetve a szüleikről egyikük sem tudott semmi biztosat.

A könyv hangulata csodálatos volt, melyhez nagyban hozzájárultak a tengerről és az öbölről szóló részek gyönyörű leírásai. De a tenger egyébként is központi szerepet játszott a regényben, és nem csak azért, mert több fontos (hol vidám, hol pedig szomorú) esemény helyszínéül szolgált - például itt találkozott először Elise későbbi szerelmével Tyneford urának ifjú örökösével, Kittel, és ide menekült mindig, amikor magányra vágyott, vagy épp erőt vett rajta a reményvesztettség -, hanem azért is mert ez választotta el őt a hazájától, ugyanakkor a víz közelsége valamiféle vigaszt és megnyugvást is nyújtott a számára.

A történet a II. világháború időszakában játszódott, de a szereplők, Kit kivételével csak közvetett úton tapasztalták meg a háború borzalmait. Azon kevesek, akik otthon maradtak; Elise, az a néhány szolgáló, és Mr. Rivers, csak abból a kevés információból tudtak tájékozódni a háború alakulásáról, amik az újságok és a rádió segítségével jutottak el hozzájuk. Miután Kit elhagyta a házat és katonának állt, a könyv hangulatát a várakozás és a bizonytalanság érzése határozta meg. Lassan szemtanúi lehettünk egy vidám és gyönyörű korszak végleges letűnésének és ezzel együtt Tyneford pusztulásának. Pedig micsoda élet volt a házban. A szolgálók sürögtek-forogtak, az evőeszközök csakúgy csillogtak-villogtak, a kandallók tiszták, és az ablakok is mindig makulátlanok voltak, de a háború beköszöntével mindez már nem számított...   Elise-nek ebben a várakozással teli időszakban csak a zene és a tenger közelsége nyújtott vigaszt és töltötte ki azt az űrt, ami a családja és a szerelme hiánya okozott a számára. No és persze ott volt neki Mr. Rivers, a ház ura, aki egy jóképű és kellemes, ugyanakkor komoly és tartózkodó férfi volt, akivel bizony én már az első perctől kezdve szerelembe estem, míg a fiát, Kitet sehogy sem sikerült megkedvelnem. Nos ez a drága férfi mindvégig ott volt Elise mellett, törődött vele és vigyázott rá, egyszóval számomra ő volt a legszerethetőbb karakter a történetben, aki nemcsak kiváló apa, de szerető és gondoskodó férfi is volt egyszerre.

Bár a történetben volt szerelmi szál, mi több, rögtön kettő is, ettől függetlenül nem mondanám kifejezetten és csakis romantikus regények. A Tyneford-ház nemcsak egy zsidó lány életében és érzéseiben végbemenő változásokról szóló csodás történet volt, hanem egy letűnt korszakról szóló gyönyörű írás is. Egyszóval imádtam ezt a könyvet, és azt kaptam tőle, amit vártam, úgyhogy mindenkinek csak meleg szívvel ajánlani tudom.

Ha minden igaz, akkor már előkészületben van az írónő következő regénye, Eltűnt férjek képtára címmel, amit ezek után, még szép, hogy mindenképp olvasni szeretnék.

Natasha Solomons

Érdekesség: Tyneford faluját az írónő egy úgynevezett Tyneham szellemfaluról mintázta, amit 1943 decemberében a hadügyminisztérium kiüríttetett és katonai gyakorlótérként használt. A háború végén pedig ígéretüket megszegve nem adták vissza a falut a lakóinak, hanem végleg rekvirálták. A falu elnéptelenedett, de pár épület épségben maradt a turisták nagy örömére, úgyhogy bár Tyneham sorsa, akár csak Tynefordé igen szomorú és lehangoló, de maga a hely állítólag egyedülálló.

Kiadó: I.P.C
Eredeti cím: The House at Tyneford
Fordította: Gábor Emma
Oldalszám: 398

Tovább olvasom...

Jessica Brockmole: Levelek Skye szigetéről

Bevallom, kicsit hezitáltam a könyv olvasása előtt, féltem, hogy nem az én szájízemnek való lesz, de egy kedves barátnőmnek köszönhetően, aki különösen jól ért ahhoz, hogy hogyan kell felcsigázni a kíváncsiságomat, mégis belekezdtem a regénybe és hát azt kell mondja, hogy valóban vétek lett volna kihagyni.

Az egész történet egy 1912 márciusában íródott levéllel kezdődött.

Elspeth Dunn remélni sem merte, hogy első megjelenő verseskötetére rajongói levelet fog kapni, így amikor az Egyesült Államokból egy egyetemista, nevezetesen David Graham levelét kézhez vette Skye szigetének kicsiny postahivatalában, repesett az örömtől és hazaérve azon nyomban válaszolt is neki. Elspeth soha nem hagyta el Skócia északnyugati partjait, ugyanis félt a hajózástól. De miután a férje bevonult a háborúba és egyedül maradt, le kellett győznie a félelmét, hogy hajóra szállhasson és Londonba utazva találkozhasson Daviddel, azzal a férfival, akivel addigra mát több tucat levelet írtak egymásnak. Elspeth és David között kezdetben barátság, majd később szerelem alakult, de oly sok akadály állt az útjukba, beleértve azt a tényt is, hogy Elspeth már férjnél volt és a világ is egy katasztrófa szélén állt, hogy nem sok reményük volt a szerelmük beteljesülésére.  

Mindez régen történt már, 1912-ben. Elspeth és David öt évig leveleztek egymással és találkoztak is párszor, de leginkább levélben érintkeztek egymással. Rengeteg minden történt velük ez alatt az idő alatt, de a levelek melyekben álmaikat és a legféltettebb titkaikat osztották meg egymással, mindig rendszeresen jöttek mentek közöttük. Minden levélben ott lapult - kezdetben a sorok között, később már szavak formájában is – a vágyakozás, a reménykedés és az őszinte szerelem.  

A könyv narrátora nemcsak Elspeth és David, hanem olvashatunk még leveleket Margarettől, Elspeth lányától és az ő kedvesétől Paultól is. Mindez úgy lehetséges, hogy a történet két történelmi időszakban játszódik, az első és a második világháborúban.

Már a könyv első tíz oldala után ugrunk egyet az időben 1940-be, Edinburgh-ba, ahol egy bombasorozat után Margaret az anyját a hálószobában találja egy halom megsárgult levéllel az ölében. A következő napon Elspeth a bőröndnyi levéllel együtt eltűnik, Margaret pedig ott marad egyedül, egyetlen megsárgult levéllel és az anyja titkaival, amely arra sarkallja, hogy vesse bele magát a múltba és kutassa fel, hogy vajon ki lehetett az az amerikai férfi, aki ezt a szenvedélyes levelet írta és vajon miért őrizte oly féltve és sokáig mindezt az ő édesanyja.  

Ez a könyv elvarázsolt engem, és nem csak a különös helyzetben született gyönyörű szerelmi története miatt - melynek a vége még könnyeket is csalt a szemembe -, hanem Jessica Brockmole gyönyörű megfogalmazása és stílusa miatt is, amely magyar nyelvbe való átültetéséért külön köszönet a fordítónak. Elspeth és David érzelmekkel és hangulatokkal teli szerelmes leveleiktől teljesen meghatódtam, lelkesedtem, kétségbeestem és én is szerelmes lettem, egyszóval az érzelmek olyan széles skáláját élhettem át rajtuk keresztül, melyhez hasonlóval a mostani olvasmányaimban nem igen találkozhattam.  

A levelek dátumait elnézve meg kell hagyni, hogy bizony abban az időben rengeteget kellett várni rájuk. Hogy őszinte legyek nem is csodálkozom azon, hogy a régimódi levélírás kiment már a divatból. Bár az igazat megvallva megvolt annak is a maga varázsa, amikor az ember elsétált a postára, hogy feladja a gondosan megfogalmazott és leragasztott levélkéjét és majd onnan hazasétálva várjon és csak várjon, gyakran több hetet is arra, hogy válasz érkezzen rá, ha egyáltalán érkezett. Tökéletesen megértettem és át is éreztem ennek a várakozásnak az izgalmát és néha bizony a fájdalmát is, csakúgy, mint azt is, hogy miért is őrizgette Elspeth több éven keresztül ezeket a kincseket, mert ezek a levelek valóban kincsek voltak.

Az írónő nem árult el túl sokat a szereplőkről, érdekes volt, hogy csak minimális és nagyon tömör információkat kaptunk róluk és a környezetükről, a tájról és a különböző eseményekről, de mivel Brockmole olyan gyönyörűen tudott játszani a szavakkal, hogy igazából mindezt nem is nagyon hiányoltam. Igaz a történet nem mondható sodró lendületűnek, ennek ellenére mégsem lehetett rajta egy percig sem unatkozni és a nyugodt tempója mellett is tartogatott meglepetéseket a végére.

Egyszóval szerettem ezt a könyvet. Egy olyan szívszorító, de cseppet sem szirupos, amolyan igazi, lassú lefolyású, szóvirágokkal tűzdelt, csodálatos szerelemi történet volt, amit minden romantikus lelkületű női olvasónak szívből ajánlok.

Jessica Brockmole

Kiadó: Cor Leonis
Eredeti cím: Letters from Skye
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 238

A kedvcsinálót a könyvhöz és a trailert itt nézheted meg.

Tovább olvasom...

Anthony Capella: A jégkirálynő

Igaz, hogy Anthony Capellanak eddig még egyetlen könyvéhez sem volt szerencsém, de annyi jót hallottam már róla egy korábbi regénye kapcsán, hogy amikor a Geopen kiadó nemrég két könyvét is megjelentette, A kávék költőjét és A jégkirálynőt, akkor komoly fejtörést okozott, hogy melyikkel is kezdjem a vele való ismerkedést. Hosszas mérlegelés után A jégkirálynő mellett döntöttem, de már most szeretném leszögezni, hogy ez után a könyve után az író többi művére is nagyon kíváncsi vagyok.

Aki netán azt hiszi, hogy ebben a regényében Capella egy amolyan egyszerű kis romantikus történetet írt volna egy kis gasztronómiával fűszerezve, az bizony nagyon is téved. Ugyanis nemcsak egy izgalmas történelmi fikciót tárt elénk hiteles történelmi eseményekkel és valós történelmi szereplőkkel a szerző, hanem, és ez itt a lényeg, érzéki élmények tömkelegével árasztotta el az olvasót. Azt vettem észre, hogy Capella egyik legfontosabb eszköze a regényeiben valamely élelmiszer, mint például a kávé vagy a különleges olasz ételek... jelen esetünkben pedig a fagylalt. Ez viszi előre a történetet és jelentős mértékben ez határozza meg a könyv hangulatát is.

A történet két főszereplő körül forog. Az egyik Carlo Demirco, akit 8 éves korában egy perzsa szüleitől megvásárolva vitte el őt magával Firenzébe, ahol kitanította a jég művészetére: a jég tartósítására, a négyféle jégdesszert közötti különbség ismeretére, olyan titkos információkra, amik a fagylalt tökéletes textúrájának eléréséhez szükségesek, valamint különböző jégtányérok és jégtálak faragására, amelyek mind-mind féltve őrzött titkok voltak a számára. De Carlonak ez nem volt elég, neki magasztosabb törekvései voltak a jég felhasználását illetően. Új ízeket és új technikákat szeretett volna kipróbálni, de legfőképp a saját útját szerette volna járni. Aztán jött a nagy lehetőség egy Lucina Audiger névre hallgató francia képében, aki rávette Carlot, hogy utazzon el vele Versailles-ba a francia udvarba, és gazdagodjanak meg együtt a jégdesszertekről való közös tudásuk kamatoztatásával. Így hát XIV. Lajos udvarában megkapta Carlo a várva várt szabadságát, kidolgozhatta saját stílusát és divattá tette a különböző ízű különleges fagyasztott desszerteket, miközben szerelembe esett egy Louise nevű francia udvarhölgybe.

"„ Felejtse el” – mondta a lány, de – meglepetésemre – nem tudtam. Nem a megjelenése tette, vagy nem csak egyedül az. A francia udvar tele volt gyönyörű nőkkel; igazából, az ottani mérce szerint Louise nem is számított szépségnek: az a lusta, majdnem kancsali szem bizonyára ellene szólt e téren. Nem, valami egészen más vonzott benne. Volt valami a modorában, amit különlegesnek találtam. Az olaszoknak van egy szavuk, stizzos, amit olyasvalakire használnak, aki tüskés, elégedetlen, sőt morcos is, mint egy tarajos sül vagy sündisznó. Versailles csiszolt modorú, egykedvű hölgyei között igen kevés sündisznóval találkoztam. De Louise de Keroualle az volt."

Másik elbeszélőnk a regényben a már fent említett hölgy Louise de Keroualle, egy szegény nemesi család fiatal lánya, aki a szépsége mellett igen intelligens volt. Louise II. Károly legkedvesebb húgának Henrietta d’Anglettere udvarhölgye volt a francia udvarban, akinek a halála után XIV. Lajos rögtön Angliába is küldte őt, pontosabban egy hedonista uralkodó, II. Károly ágyába, hogy így befolyásolhassa az angol királyt a politikai döntéseiben, de legfőképp azért, hogy az a bizonyos doveri egyezmény feledésbe ne merüljön. Ezen felül Lajos Franciaország és Anglia szövetsége iránt mutatott nagyrabecsülése jeléül elküldte még Carlot is Louise mellé ajándékba, hogy különleges jégdesszertjeivel az angol udvart is elkápráztassa.
Szóval a bábuk innentől kezdve a táblán álltak.
Louise és Carlo az angol udvarban új szerepre kényszerülnek, legfőképp Louise, aki igen nehezen bocsátja áruba a tisztességét. Carlo pedig továbbra is féltve őrzi a jégdesszert készítés titkait és közben folyamatosan epekedik Louise után.

Fú, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. A könyvet egy igen forró nyári napon kezdtem el olvasni, úgyhogy a jég előkészítésének, tárolásának és felhasználásának, és később a jégkrémek és sorbettok elkészítésének a leírásait olvasva, magam is többször fagylaltot ragadtam. Igaz sok olyan ízzel (pl. különböző fűszerekkel és zöldségfélékkel) kísérletezett Carlo, amit jómagam nem szívesen próbálnék ki, de ugye egészen más volt olvasni róla, mint ténylegesen meg is kóstolni azokat. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen kreációkat tudtak akkoriban készíteni a jégből, arról már nem is beszélve, hogy mindezt az évszaktól függetlenül, nyáron is minden gond nélkül el tudták készíteni.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egyik szereplő sem volt szimpatikus a számomra, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lesz a sorsuk.

Carlot sajnos többre értékelte a munkáját, mint amennyit valójában ért, így ha nem kapta meg a kívánt elismerést érte, akkor igen ingerlékennyé és durcássá változott. Bosszantóan öntelt egy alaknak éreztem, ami miatt bevallom egy csepp együttérzést sem tanúsítottam iránta. De még mindig jobban kedveltem őt, mint Louise-t, (gondolhatjátok?) aki kezdetben nekem olyan naivnak tűnt. Aztán az angol udvarba kerülve úgy kikupálódott, hogy a megvesztegetések, intrikák és ambíciók szünet nélküli körforgásában piszok jól megállta a helyét.

"Elgondolkodom: valóban férjhez akarok-e menni, hogy aztán valami nemesember tenyészkancája váljék belőlem? Hogy köteles legyek vele ezt tenni, amikor csak a kedve tartja, miközben a király bizalmasa is lehetnék?
A felismeréstől, hogy mennyire megemelkedtek a tétek ebben a játszmában - hogy mennyire mélyül mindkét oldalon a szándék -, meglepett és nem kis csodálkozással állapítom meg, hogy nem is félelmet és undort érzek, hanem inkább izgalmat: olyasvalaki izgalmát, aki ütővel a kezében a teniszpályára lép."

Történelmileg kizárt dolog, hogy pontos lenne a regény, de ettől eltekintve tökéletesen elfogadható. A dekadens angol udvari élet leírása a csilli-villi francia pompával és etikettel ellentétben elképesztő érdekes volt a számomra. A regény kapcsán egy olyan izgalmas történelmi korba nyerhettünk bepillantás, ahol a politikában és a szerelemben a gyorsaság számított. Úgyhogy akit érdekelnek a történelmi kuriózumok, azoknak bátran ajánlom a könyvet.

       Nell Gwenn angol színésznő               II. Károly angol uralkodó, akit                        És ő volt Louise

        és prostituált, II. Károly                     szeretők egész sora vett körbe.

        legkedvesebb szeretője és
        egyben Louise vetélytársa.

Egyetlen hibát tudnék csak felróni, az pedig a regény terjedelme, amelyet indokolatlanul hosszúnak éreztem. Rendkívül sok szó esett a fagylaltkészítésről, a különböző technikákról és ízesítésről, amiből bevallom a végére nekem már túl sok volt. Értem én, hogy mint szimbólum jelent meg a könyvben ez az édesség, ami a különböző társadalmi osztályok közötti különbségekre volt hívatott felhívni a figyelmet, de érzésem szerint ez kissé túlzásba lett víve. Így a regényben a gasztronómia lett túlsúlyban a romantika rovására, melyet bevallom kissé sérelmeztem, de a kiváló történelmi háttér mindenért kárpótolt. 

Egyszóval nagyon élveztem a könyvet, a cselekmény magával ragadó volt az író stílusa pedig rendkívül gördülékeny és látványos. Az első oldaltól kezdve éreztem, hogy ezt a könyvet nem lehet habzsolni és gyorsan ledarálni, hanem csak szépen lassan, minden sorát kiélvezve kell és szabad csak olvasni. Mintha egy nagy adag gyümölcsös fagyikelyhet fogyasztanánk.

Anthony Capella

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: The Empress of Ice Cream
Fordító: Szabó Réka Eszter
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója (Nellie Bly 2.)

Mivel nagy sikert aratott nálam az írónő előző könyve, így nem volt kérdéses, hogy a folytatásra is nagyon kíváncsi voltam. Már csak azért is, mert rendkívül szeretem azokat a történeteket, amelyekben valós személyek szerepelnek és amelyek valós eseményeket dolgoznak fel. Az ilyen alapkövekre épített fikciók, mindig beindítják a fantáziámat és elgondolkodtatnak arról, hogy vajon hol érthetett véget a könyvben a valóság és hol kaphatott szárnyra az író fantáziája?

Miután Nellie az előző részben elfogadta Julius Verne kihívását, melyben vállalta, hogy Phileas Foggal ellentétben, ő kevesebb, mint 80 nap alatt kerüli meg a Földet, fogja a kis motyóját és 1889 novemberében útnak indul. Ekkor persze még sejtelme sem volt arról, hogy micsoda rejtélyes gyilkossági ügybe fog majd keveredni az útja során, bár őt ismerve, ha tudta volna is ugyan úgy útnak indult volna. Történetünk Nellie utazásának a 13. napjától kezdődik, amikor Egyiptomba érve a városi bazárban nézelődve egy gyilkosság szemtanúja lesz, ahol az áldozat titokban egy skarabeuszt ad át neki, benne egy kis kulccsal, s közben egy nevet suttog… „Amelia”.

Nellie meggyőződése, hogy az áldozat egy európai ember volt, akivel már korábban is találkozott a hajón. Az utastársai azonban - akikkel a későbbiek folyamán, majd szerencséje lesz közelebbről is megismerkedni - mindezt szentül tagadták. Állításuk szerint a gyilkosság csak a bennszülöttek között zajló véres vita volt, amivel Nellie-nek nem kellene foglalkoznia. Nellie azonban ragaszkodik a maga igazához, még akkor is, ha ez miatt egy kellemetlenkedő, hisztérikus és bajkeverő nőszemélynek tartják. Nellie sokak számára egy felettébb bosszantó és kikíváncsiskodó riporternő volt, akit többek között ezért is, no és persze amiatt a bizonyos kis kulcs miatt, többször is megpróbáltak eltenni láb alól. 

Így utazta körbe a földet Nellie,
ezzel a pöttöm kézitáskával.
(Katt a képre)

A könyv hősnője az előző részben megismert Nellie Bly, aki mint tudjuk, nemcsak az első női újságíró volt Amerikában, hanem az oknyomozó újságírás úttörője is. Híressé azonban mégsem ez tett őt, hanem hogy 72 nap alatt utazta körbe a Földet. Az előző részhez hasonlóan, most is egy rakás híres személyiséget és ünnepelt sztárt vonultatott fel az írónő a regényben, olyanokat, mint például Sarah Bernhardot, a legendás francia színésznőt, vagy Frederick Seloust, a híres felfedezőt és nagyvad-vadászt, az Indiana Jones figurájának ihletőjét, akik mind-mind közeli kapcsolatba, mondhatni barátságba kerültek Nellie-vel a hosszú út alatt.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ez a rész jobban tetszett, mint az előző. Carol McCleary olyan ügyesen szőtte hősnője Nellie Bly köré a gyilkosságokkal, rejtélyekkel és botrányokkal tarkított kis történetét, hogy a könyv végéig sejtésem sem volt arról, hogy vajon mi lesz majd a történet vége. Olyan veszélyes és nem mindennapi kalandokba keverte ezt a minden lében kanál nőszemélyt, hogy attól még egy adrenalin függő edzett kalandor is biztosan besokalt volna.

Míg az előző részben voltak olyan fejezetek, amiket kissé unalmasnak éreztem, addig ennél a könyvnél nem találkoztam ilyennel. A történet végig fenntartotta az érdeklődésemet és a történetvezetés is sokkal egyenletesebb volt, mint az előző részben. Nem mondom, kicsit frusztráló volt, hogy végig nem tudtam eldönteni, hogy Nellie helyében én kiben is bízhatnék meg az utastársai közül, de mire ez a bizonytalanság felőrölte volna az idegeimet megoldódott a nagy rejtély.

Ezt az utat járta be Nellie gőzhajón, postakocsin és vasparipán.

Annak ellenére, hogy engem nem igazán vonz a titokzatos Kelet, a kígyóbűvölők, a színpadi bűvészek és a kínai spiritiszták világa, most mégis sikerült elcsábulnom irányukban. Őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam Nellie Egyiptomon, Hong Kongon, Japánon... stb. keresztül  vezető úti beszámolóit, különösen a különböző tájakról, kultúrákról és társadalmi erkölcsök bemutatásáról szóló részeket.

De, hogy ne csak a pozitívumokról beszéljek, van ám itt párt dolog, ami az ellen oldalt is képviseli. Ha tízszer nem, akkor egyszer sem olvastam Nellie-nek a Blackwell-szigeti őrültekházában eltöltött napjairól. Már komolyan ott tartottam, ha még egyszer az orrom alá dörgöli mindezt az író, akkor sikítani fogok. Azonban a rengeteg történelmi rész, amikből bevallom sokat tanultam, és a rengeteg humor, ami pedig üdítően hatott minderre és nagyban megkönnyítette e rengeteg információ megemésztését, kárpótolt a milliószoros ismétlődésekért. 

Egyszóval, még ha a történet - hogy egyáltalán ilyen megtörténhet -, kissé hihetetlen és nevetséges is, az elképzelés maga viszont mégis nagyon, de nagyon szórakoztató volt. Örülök, hogy Carol McCleary így kisajátította magának Nellie Bly karakterét és kíváncsian várom e nem mindennapi hölgyemény kalandjainak a folytatását, ami ha minden igaz, akkor A gyilkosság képlete címen fog majd megjelenni….. ki tudja mikor.

A könyvben lévő lábjegyzetek és illusztrációk rendkívül jól működtek együtt a történettel, azokat elnézegetve mindig elkalandozott a képzeletem és azon agyaltam, hogy vajon milyen valós kalandokba keveredhetett Nellie, miközben 72 nap alatt körbeutazta a Földet. Vajon abból a kicsi kézitáskából, amit erre a hosszú útra magával vitt, mi hiányozhatott neki a legjobban? És vajon milyen valós veszélyeket és kalandokat élhetett át az útja során? De gondolom, hogy mindezt a saját könyvében meg is írta.

Kiadó: K.U.K.

Eredeti cím: Carol McCleary: The Illusion of Murder

Fordította: Boda András

Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Eowyn Ivey: A hóleány

Találkozásom a könyvvel teljesen hétköznapi volt; egyszerűen csak a kedvenc kiadóm újdonságait böngészve bukkantam rá. Azt nem mondom, hogy a borítója volt az, ami első látásra megfogott - egyébként ez az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek – inkább a tartalma miatt vettem a kezembe, amit bevallok pont a borítója miatt többször is elolvastam bizonyosságképpen a választásom helyességét illetően. És hogy jól döntöttem-e? Elég ha annyit mondok, hogy  amikor befejeztem a könyvet, akkor a könnyeimet törölgetve csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is önthetném én szavakba azokat az intenzív érzelmeket és megfoghatatlan hangulatot, amit Eowyn Ivey ilyen gyönyörű költői nyelven szavakba öntött.

A történet a 20. század elején az alaszkai vadonban játszódik, és egy középkorú gyermektelen házaspárról, Jackről és Mabelről szól, akik a gyermekük elvesztése után úgy gondolták, hogy ha elköltöznének a világ peremére, ahol nem hallhatnának gyermeksírást és gügyögést, ahol nem lennének szomszédjaik és barátaik csak a végtelen nyugalom, és a békés csend venné őket körül, az talán gyógyírt jelenthetne megtört lelkükre. De, mint később kiderült, Alaszka zord időjárású éghajlata egyáltalán nem könnyíti meg az ott élők sorsát.

Már a nyitó oldalon szíven ütött Mabel boldogtalansága, aki abban a reményben ment a folyó befagyott jegére, hogy ha az netán beszakadna alatta, akkor milyen könnyen véget vethetne az életének.
Mabel és Jack alig beszéltek egymással, Jack a földeken töltötte az egész napját, míg Mabel egyre melankolikusabb állapotba került a magába zárt bánattól és magánytól. Aztán egyszer csak leesett az első hó és valami igazán varázslatos és megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy váratlan gondolattól vezérelve e két ember egy hógyermeket épített, egy sállal és kesztyűvel felöltöztetett hókislányt, akinek reggelre azonban nyoma veszett. Csak gyereklábnyomok maradtak utána a hóban, amik az erdőbe vezettek. A regény története egy orosz népmesére - amit egyébként az írónő is beleszőtt a történetébe - Sznyegurocska (Hópelyhecske) meséjére épült, akit szintén egy idős és gyermektelen házaspár formált hóból, aki aztán később életre kelt.

A könyv cselekmény egyáltalán nem mondható gyors sodrásúnak, és a szereplők is teljesen hétköznapiak, olyanok, akik keményen tudnak dolgozni és nem hátrálnak meg az élet nehézségeitől. A történet elbeszélése csendes és a szereplők sem túl szószátyárok. Ennek ellenére mégis, annyira elvarázsolt és magával ragadt a regény hangulata, hogy nem is emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára ilyen élvezettel és várakozással teli egy könyvet. A regény különlegességét a gyönyörű tájleírások mellett egyértelműen a karakterek adják, akik ízig-vérig valóságos emberek voltak tele hibákkal, fájdalommal, vágyakkal és szeretettel. Mabel és Jack nem mutatták ki egymásnak az érzelmeiket. Bánatuk és boldogságuk, egy saját gyermek utáni hihetetlen, szinte kézzel tapintható vágyakozásuk rendkívül meggyőző és egyben megható is volt számomra. Nem olvastam vagy legalábbis nem jut most az eszembe olyan könyv, amiben ennyire határozott és erős női karakterekkel találkoztam volna, mint itt. Tökéletesen együtt tudtam érezni Mabellel (szerintem minden anya így lesz majd ezzel) és jobban aggódtam érte, mint az erdőben bóklászó kislányért, Faináért. És az alaszkai vadon ábrázolása pedig....  olyan élénk és erős volt, különösen a téli időszakban, hogy az minden képzeletemet felülmúlta.

Forrás

Faina feltűnése, aki a hóleány eltűnésével egy időben jelent meg a házaspár tanyájának a környékén, mindent megváltoztatott. Fontos szerepet töltött be a házaspár életében. Azon kívül, hogy újraélesztette a kettőjük közötti szeretetet, reményt és célt is adott nekik. Érdekes mód azonban Faina mindig csak télen jelent meg Mabeléknél, és mindig úgy, hogy senki nem láthatta őt. A könyv első felében kérdéses is volt számomra, hogy létezik ő egyáltalán, vagy csak Mabel és Jack képzelete teremtette őt? Kicsoda ő valójában? És honnan jött? Ezekre a kérdésekre mindvégig türelmetlenül kerestem a választ, valami kézzel foghatót, ha tudományosat nem is, de mindenképp hihető magyarázatra vártam. De igazából erre soha nem került sor, ellenben kaptam egy csomó rejtélyt, és misztikumot, és érzelmek tömkelegét. Meg festői szépségű leírásokat a havas alaszkai tájról, amikben szó szerint szinte belevesztem és amiknek minden sorát élvezettel olvastam. A regény első fele varázslatosan misztikus volt, amitől könnyen elhittem, hogy Faina valóban a hó gyermeke. De aztán amikor már fiatal lánnyá cseperedett, és már mások figyelmét is felkeltette, olyan események sora következett, amitől a történet letért a mágikus realizmus útjáról és egyre inkább valóságossá kezdett válni, hogy aztán a végére egy jó nagyot koppinthasson az orromra.

A történet vége keserédes - végig ott volt bennem egy esetleges tragédiától való félelem, de ennek ellenpontjaként egy nagy adag remény is - és talán kissé kiszámítható is, de ennek ellenére mégis így volt tökéletes, ahogy volt, más véget el sem tudtam volna képzelni hozzá. Még akkor sem, ha pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy érzelmileg is mindezt megemésszem.

"Az anyák szórakozottan megérintik ajkukkal a karjukban tartott csecsemő homlokát. Ahogy elhaladnak a totyogó csöppségük mellett, összeborzolják a haját, sőt felkapják, és addig puszilgatják az arcát, a nyakát, amíg a kisgyerek már visít a gyönyörűségtől. Szerethet-e így mást, tűnődött Mabel, ilyen nyíltan  és semmivel sem törődve egy nő az életében?" 

Egy kis érdekesség az írónő honlapjáról: Eowyn (ejtsd A-o-win) LeMay Ivey Alaszkában nevelkedett és jelenleg is ott él férjével és két lányával együtt. Az édesanyja J.R.R. Tolkien Gyűrűk Ura c. regényének egyik karaktere után keresztelte el őt. A Hóleány Eowyn első regénye.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Snow Child
Fordította: Bori Erzsébet
Oldalszám: 340

Tovább olvasom...