Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Tovább olvasom

Tovább olvasom...

Neil Gaiman: Amerikai istenek (10. évfordulós bőv.k.)

A történet egy frissen szabadult fegyencről, Árnyékról szól, aki felesége váratlan halála után valamilyen megmagyarázhatatlan belső késztetés hatására egy titokzatos idegentől állást fogad el. Ezzel az ismeretlen munkával Árnyék egy istenek között zajló háborúba csöppen bele, amivel kezdetét veszi számára a nagy kaland. A csata Amerikában zajlik. Az egyik oldalon a régi, a mítoszokból és a legendákból ismert pogány hagyományos istenek állnak, míg a másik oldalon az új, a mai fogyasztótársadalom által alkotott és imádott, „modern” istenek. Hogy a háború kirobbanásának mi volt az oka? A válasz nagyon egyszerű; azokat az isteneket, akikben az amerikaiak a történelmük során hittek, akiknek rendszeresen áldoztak és hódoltak, fokozatosan a feledés homályába vesztek és helyettük egy sor, olyan új isten kezdi átvenni a hatalmat, akik a technológia fejlődéséből; az internetből és a médiából merítik hatalmukat.

No, de a történet nemcsak ezekről az istenekről szól - bár igen nagy terjedelemben ír róluk az író -, hanem Árnyék utazásáról, egy kisvárosról - ahol az első perctől érezni lehet, hogy valami nagyon nincs rendben -, Árnyék feleségéről, valamint különböző amerikai(!) - mert erről esélyünk sincs megfeledkezni - útszéli látványosságokról és azoknak álcázott szent helyekről. Vagy ha éppen nem ezekről volt szó a könyvben, akkor önálló történeteket olvashattunk azokról az Amerikába érkező bevándorlókról, akik a saját a fejükben hozták el magukkal isteneiket, feltétlen hitükkel és áhítatukkal. Ha a fent említetteket összegyúrjuk, akkor bizony egy nagyon hosszú és csapongó könyvet kapunk, néhol izgalmas és kétségkívül nagyon fantáziadús, de többségében nagyon is unalmas és érdektelen részekkel.

A könyv feléig végig úgy gondoltam, hogy ez egy jó könyv, mert annak kell lennie! (lásd: Hugo-, Nebula-, Locus-, SFX Magazine- és Bram Stoker-díjas sikerkönyv, már ezek felsorolása is hosszadalmas) Hiába hallottam és olvastam sok helyen, hogy ez az író legjobb műve, nekem a Sosehol mégis sokkal jobban tetszett. De a csordaszellemnek hála, továbbra is hittem a könyvben, és vártam. Vártam, hogy majd talán jobb lesz. De nem lett jobb, sőt, a vége már komoly kihívást jelentett a számomra.

Tetszett, hogy az író a természet szabályait felrúgva felkeltette a holtakat, Árnyék álmait valóra váltotta, és ahogy a szellemekről és a köztünk élő emberi alakot öltő különböző istenségekről írt. Az is tetszett, hogy a hőst állandó kihívás elé állította, és hogy valóságos helyszínekről hirtelen térben és időben elemelt, mely után elképesztően misztikus és szürreális helyszíneken találhattuk magunkat.

Ellenben a főszereplő számomra hihetetlen unalmas volt, nem ragadt magával a vágy, hogy drukkoljak neki, vagy hogy egyáltalán izguljak érte. Ezt a reakciót valószínű, hogy Árnyék passzivitása váltotta ki belőlem. Nem találkoztam még ilyen főszereplővel, akinek ennyire mindegy lett volna minden és a sorsába is ennyire beletörődő lett volna. Árnyéknak nem voltak ambíciói vagy bármi féle motivációi, ami a történet szempontjából előnyös volt, mivel sok vizet nem zavart szerencsétlen, de sajnos pont emiatt vált érdektelen karakterré számomra. Az egész szereplő gárdából Árnyék felesége volt a legszimpatikusabb. Szerintem a benne rejlő lehetőségeket kiaknázatlanul hagyta az író.

Szeretem Gaiman stílusát és fantáziáját, épp ezért nem vagyok biztos abban, hogyha a rövidebb verziót olvastam volna, akkor is ilyen rossz szájízzel csuktam volna be a könyvet. Nem tudom, hogy ott mely fejezetek, hogy s mint lettek megrövidítve….. őszintén kíváncsi lennék rá...... bár az is igaz, hogy ennek nem mostanában szándékozom utána járni. Mindenesetre a könyv nem szegte kedvem, továbbra is kíváncsi vagyok a szerző további műveire, amik közül a következő kiszemeltem az Elveszett próféciák.

Neil Gaiman

3/5

Kiadó: Agave

Eredeti cím: American Gods

Fordította: Juhász Viktor

Oldalszám: 647

Tovább olvasom...

Richelle Mead: A szukkubusz dala

A történet Georgináról egy átlagosnak mondható, illetve az átlagosnál jóval dögösebb külsővel rendelkező fiatal nőről szól, akiről egyébként nem mellékesen jó tudni, hogy egy szukkubusz. És, hogy mit jelent az, hogy szukkubusz? A szó jelentése "aki aláfekszik", vagyis hiába is próbálnám szépíteni a dolgokat, magyarul úgy is mondhatnám, hogy prostituált.  Georgina azonban nem jókedvében csábítja el a férfiakat és vezeti őket tévútra, hanem egyszerű létszükségletből, mivelhogy az elcsábított áldozatai energiájából tartja magát életben, amit szex közben lop el tőlük.

Georgina csakúgy, mint a halandó emberek; nappal dolgozni jár, éjszaka pedig szórakozni. Munkahelye egy könyvesbolt (mily szimpatikus) és a macskája mellett több barátja is van (egy kisördög és két vámpír), és ha mindez még nem volna elég, Georginanak lehetősége van másokkal ellentétben találkozni kedvenc írójával, és a szexi írón kívül egy másik nagyon szexi férfival. Aki egyébként nem író. Szóval mit mondjak, irigylésre méltó bagázs veszi körbe és figyeli minden mozdulatát. Azonban semmi sem tart örökké, ugyanis Georgina halhatatlan baráti körét egy ismeretlen lény kezdi tizedelni.

Mivel még egy könyvet sem volt szerencsém olvasni az írónőtől, így nem tudtam, hogy mire is számíthatok tőle, de a stílusát figyelembe véve kellemes meglepetésként ért, már az első oldalakon a könyv humora, ami egyáltalán nem volt sablonos, elcsépelt vagy túl közhelyes ahhoz, hogy az hosszabb távon megülje az ember gyomrát.

Mivel egy szukkubusz a könyv főszereplője, így úgy gondoltam, hogy még a fülem is belepirul majd a sok szex- és romantikus jelenetbe - habár a romantikus könyvek nagy rajongójaként már igen edzett vagyok ezen a téren -, azonban meglepetésemre vagy sem, de egyáltalán nem fordult elő sok belőlük. Úgyhogy, aki esetleg eddig még azért nem merte kézbe venni a könyvet, mert attól félt, hogy lángra kaphat olvasás közben – és valljuk be, sok minden kaphat lángra olvasás közben…. én most speciel a könyvre gondoltam…….. szóval, akkor az megnyugodhat, mert nem fog.

Sajnos a szereplők karaktereit nem éreztem teljesen kidolgozottnak, és míg néhányan számomra valóban életre keltek az oldalakon - mint például Georgina és Roman -, addig Georgina halhatatlan barátait igazából csak felületesen ismerhettem meg, akik ráadásul fajukhoz képest nem is voltak kellően gonoszak. Sethnek (a szexi favágó külsejű írónak) pedig szerintem jobb lenne pszichológushoz fordulnia kommunikációs zavarai megszüntetése végett. De ha őszinte akarok lenni, akkor Georgina sem lopta be magát a szívembe. Hogy azért-e, mert miközben épp a halandó főnökével kufircolt egy másik férfi járt a fejében, vagy azért-e, amit a múltban tett a férjével, azt nem tudom……inkább azt mondanám, hogy ez a kettő így együtt nem volt nekem túl szimpatikus.

Alapjába véve a történetet érdekesnek és talán még izgalmasnak is mondanám, főleg az utolsó 100 oldalt, de a könyv első kétharmada számomra elég lassú sodrású volt, bizony voltak részek ahol unatkoztam. Furcsállottam, hogy még a könyv felénél sem tudtam eldönteni, hogy a cselekmény milyen irányba tart…. most valóban kell-e izgulnom ezért az önmegtartóztató szukkubuszért vagy csak engedjem el magam és élvezzem a kellemesen könnyed romantika, enyhe fuvallatát.

Összességében végül is tetszett a könyv, még a gyenge nyomozós szállal együtt is, de igazából csak a mitológiai utalások, a végén lévő erős akciójelenet és a pár oldalas epilógus miatt kapartam össze neki még egy fél csillagot.

Kiadó: Agave

Eredeti cím: Succubus blues

Fordította: Török Krisztina

Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Suzanne Collins: A kiválasztott

Futótűzként söpört végig - bár szerintem ha azt írnám, hogy viharként az sokkal találóbb lenne, de csak azért, hogy stílusos maradjak marad az előbbi - Suzanne Collins: A kiválasztott című regénye a moly világban, ami azért még most is javában tart, újabb és újabb áldozatokat ragadva magával.

Mindenkinek megvan a maga kis története, hogy kinek és minek a hatására kezdte el olvasni a sorozatot, az enyém irtó egyszerű, és szerintem unalmas is; már az első rész megjelenése felkeltette az érdeklődésemet, aztán megvettem, elolvastam és megszerettem.

A sorozat kapcsán az első kérdés, ami felmerült bennem, hogy miért??? Miért ragad magával ennyire ez a sorozat és nemcsak a fiatalokat, - lám nem is kell messzire mennem, csak magamra kell gondolni - az „idősebb” korosztályt is. Miért vonzanak ennyire a disztópiás könyvek, miért olyan sikeresek???

Én úgy gondolom, hogy mostanság ez a műfaj a virágkorát éli, vagy legalábbis igen nagy figyelemnek örvend. Az  eddig(!) általam olvasott disztópiás könyvek mindegyike egy olyan negatív jövőben játszódtak, amelyek tele voltak szenvedéssel, erőszakkal, elnyomással……. de valahogy mégis, mindig volt és maradt is remény arra, hogy ez megváltozzon, vagy épp elviselhetőbb legyen. Zanzásítva és egy nagy adag jóindulattal elmondhatom, hogy mindegyik happy enddel végződött. Aztán nem feledkezhetünk meg a főhősök küzdelméről, ami ebben a sorozatban is történetesen maga a rendszer; a gonosz, elnyomó és kizsákmányoló Kapitólium ellen irányult. Katniss harca, elszántsága és küzdeni akarása annyira magával ragadó és felemelő, hogy ettől kihagyhatatlan ez a sorozat és véleményem szerint a fent említettektől  olyan sikeresek és népszerűek a disztópiás könyvek.:) 

A harmadik rész, tömören és röviden a háborúról szól.
Miután Katniss újra megmenekült az arénából, a Kapitólium bosszút állt. A 12. Körzet elpusztult és a lázadók kénytelenek visszavonulni a 13. Körzetbe és felkészülni a Kapitólium elleni véres harcra. Katniss eleinte ódzkodik, de végül megbékél azzal, hogy ő lesz a forradalom arca a Fescsegőposzáta, de ezt néhány olyan feltételhez köti, amivel nem mindenki ért egyet. Peetát még mindig Snow elnök tartja fogva, Katniss pedig fokozatosan kezd szétesni.

 Katnissra alig ismertem rá. Egy idegileg összeomlott, lelkileg megtört és beteg gyermeket láttam magam előtt, aki a szekrényekben bujkálva talál menedéket az Őt érő emlékek és rettenetes rémálmok elől. Katniss már megjárta a poklot, kétszer is túlélte az Éhezők Viadalát, annyi barátot és ismerőst veszített már el, hogy soha nem lesz ugyan az fiatal tiszta lány, akit az első részben ismerhettünk meg.

Ebben a részben számomra már túl durvák voltak a háborús részek, az író könyörtelenül elbánt mindenkivel, legyenek azok gyerekek, vagy akár az előző részben jól ismert és megszeretett szereplők. A könyvben nem találkoztam olyan jól megírt, megrendítő, szomorú, könnyfakasztó és felemelő jelenttel, mint például az első részben Rueé volt. (Az egész sorozatban az volt a legszebb és a legmeghatóbb rész) A regényben szinte egész végig csak a kegyetlen és értelmetlen mészárlás ment. Aztán ott van néhány szereplő, akiknek a történetben való aktívabb jelenlétét határozottan hiányoltam; Haymitchra és Kattniss anyjára gondolok. A szerelmi háromszög megoldása viszont tetszett, féltem, hogy valami durvább megoldást talál majd rá az író, de szerencsére, ezzel már nem sokkolta tovább feleslegesen az olvasót.

Összességében? Hát mit mondjak…..ha őszinte akarok lenni, akkor nekem az első rész tetszett a legjobban, talán nem is kellett volna folytatni, az utolsó pedig a legkevésbé. Persze így is négy és fél csillagot adok rá, de nem kizárt, hogy csak azért, mert túl sok jó kritikát olvastam róla és ez már visszafordíthatatlanul elhomályosította a tisztánlátásomat.:)

Kiadó: Agave
Fordította: Totth Benedek
Eredeti cím: Mockingjay
Oldalszám: 337

Tovább olvasom...

Izing Róbert: Támadás az űrből!

Meg kell mondjam, hogy a könyv borítója volt az, ami rögtön felkeltette a figyelmemet. Ahogy megláttam máris eszembe jutott az UP zenekarnak egyik slágere, ami a Nap címen futott még anno. Úgy gondoltam, ha a könyv hangulata hasonló lesz ahhoz, amit a borítója sugall, akkor már annyira nem nyúlhatok mellé vele. No meg mindenhol azt olvastam, hogy ez egy sci-fi ponyva. Én meg, vessetek meg érte, de szeretem a ponyvákat.

2015-ben járunk. Megtörténik mindaz, amitől ha nem is mindenki, de azért jó páran tartanak a világon: megtámadják az idegenek a bolygónkat. Persze hol máshol történne az első támadás, mint Amerikában, ahol – bármily furcsa is, de - a lakosságot teljesen váratlanul érte az égi csapás. Na de nem kell kétségbe esni, mert itt vagyunk mi magyarok a világra szóló titkos fegyverünkkel, ami nem más, mint egy magyar ufó. Hát nem hihetetlen? De a legjobb az egészben az, hogy ezzel a bolygó vezető hatalmává válhattunk! Természetesen pilótáink is vannak az űrhajóinkhoz, akik bármikor és bárhol bevethetőek. Sajnos az idegenek, akiket az író csak pokémonoknak nevez, mindezt nem nézik jó szemmel és a földönkívüliek vezére irtó dühös lesz ránk. Legfőbb célul tűzi ki, - az emberiség elpusztítása mellett - kis hazánk eltörlését a föld felszínéről. És, hogy az idegeneknek miért pont a mi bolygónkra fáj a foguk? Hát kérem, a könyvben egyedül erre a kérdésre adott válaszban véltem csak felfedezni némi komolyságot.

Ahogy elkezdtem olvasni a könyvet, nagyokat nevettem és arra gondoltam, hogy ez aztán igazán eredeti. Állandóan a férjemet traktáltam a poénokkal, akit mindezzel már nagyon untattam. Aztán úgy a könyv egyharmadánál a kezdeti lelkesedésem kissé alább hagyott, mivel a poénok még mindig ugyanabban a mennyiségben és minőségben jöttek egymás után. Az író nem tartotta magát ahhoz az alapszabályhoz, hogy a kevesebb néha több. Persze tudom, hogy a ponyva alapelemei közé tartoznak a sztereotípiák és a sablonok, de amikor az egyik pilóta visszaemlékezései a családja tragédiájáról többször is előjön, és a szerző nem hagyta ki azt a blőd klisét, hogy Magyarországon vannak a legszebb nők, és a szép nők nem csak szépek, de okosak is, amit a "világbékét!" mottójuk is igazol, azt már kissé túlzónak éreztem. Az az írói eszköz pedig, hogy többször végigzongorázta egy szereplő gondolatmenetében, - mintegy összefoglaló szándékkal - az elmúlt idő eseményeit, azt az érzést sugallta, hogy az olvasókat gyenge képességűnek tartja. Azonban a könyv utolsó harmada ismét kellemes szórakozást nyújtott, annak ellenére, hogy még olvastam volna többet a végső összecsapásról, ahol enyhe star wars-os érzésem volt.

A regényben a popkultúra sajátos elemeit fedezhetjük fel. Itt a szereplőtípusokra és a cselekmény sémájára gondolok, valamint egy jó kis összefoglalót kaptunk a magyar virtusról is. A végkifejlet persze előre sejthető: a jók győznek, a rosszak elbuknak és a szerelmesek pedig egymáséi lesznek.

A könyvtől, ponyva révén nem is várhatunk többet. Hiszen elsődleges feladata, hogy szórakoztasson, amire részemről teljes mértékben eleget tett. Nagyon örülök, hogy ebben a műfajban sci-fit is olvashattam és bízom benne, hogy még több hasonlóban lesz részem.

Értékelés: 4/5

Kiadó: Ageve Kiadó   Köszönöm nekik a könyvet!

Oldalszám: 318

Tovább olvasom...