Cat Winters: Fekete madarak árnyékában

Hogy őszinte legyek nem gondoltam volna, hogy nekem ez a könyv ennyire fog tetszeni, meg voltam győződve arról, hogy semmivel sem fog többet nyújtani, mint a most oly divatos YA könyvek - amelynek bevallom épp akkor szükségét éreztem - de tévedtem. Persze az is igaz, hogy nem egy iskolás környezetben játszódó habos babos szerelmi történetről volt szó benne, és hogy a könyv közel sem volt tökéletes, de a történet sötét és kissé nyomasztó hangulata és atmoszférája olyan különleges volt a számomra, hogy az teljesen magával sodort, mondhatni totál levett a lábamról. Úgyhogy innentől kezdve ne lepődjetek meg, ha csakis pozitívan tudok a regényről nyilatkozni.

A történet elején kissé lassan folytak az események, ami szerintem szükséges volt ahhoz, hogy ráhangolódjunk a korra, hogy magunk elé tudjunk képzelni egy olyan kísérteties és hullaszagtól bűzlő félelmekkel teli várost, ahol álarcos férfiak és nők próbálják magukat távol tartani az influenzajárványtól és nemcsak az arcuk elé tett maszkok segítségével, hanem mindenféle népi gyógymódokkal… Sajnos nem sok sikerrel.

Időben egyébként 1918-ban vagyunk az első világháború borzalmas és zűrzavaros időszakában, amikor az emberek félnek és rettegnek, a fontról hazaérkezett testileg és lelkileg megsebzett katonák pedig elvesztették az életbe vetett hitüket, depressziósak, a városban pedig tombol a spanyolnátha, ami kivétel nélkül szedi az áldozatait. Mivel a háború okozta megrázkódtatás és veszteség miatt az emberek elkeseredettek és reményvesztettek nem meglepő, hogy a szeretteiket gyászoló anyák, apák, feleségek és szerelmek hinni akartak valamiben vagy valakiben. Ekkor léptek a színre azok a hamis szellemfotósok és spiritiszta szeánszok médiumai, akik kapva kaptak az alkalmon és kihasználva az emberek elkeseredettségét és hiszékenységét azt állították, hogy ők kapcsolatba tudnak lépni az elhunytak szellemével, sőt mit több, le is tudják fotózni őket.

Állítólag azt mondják, hogy akik nem is látják a szellemeket azok is érezhetik őket, amikor például valami hideg suhan át a hátuk mögött, vagy amikor hirtelen lehűl a levegő mellettük és libabőrös lesz a karjuk, vagy amikor minden ok nélkül lépésszerűen recseg a lépcső és a padló a közelükben... ti is éltetek már át ehhez hasonlót?

Mary Shelley 16 éves, amikor az apja letartóztatása után a nagynénjéhez kell menekülnie San Franciscóba, aki nem sokkal, csupán csak 10 évvel volt idősebb nála, ennek ellenére mégsem tekintette őt egyenrangú partnernek. Én Mary helyében többször is szívesen megcibáltam volna Eva haját, amiért nem tartotta tiszteletben a kérését és megkérdőjelezte a szavahihetőségét. De Mary nem sokat foglalkozott ezzel, a figyelmét teljes mértékben a gyerekkori barátjával, szerelmével való nagy találkozás kötötte le, majd később az a hír, hogy a fiú mindent hátrahagyva bevonult a seregbe. Egy balesetnek köszönhetően azonban Mary egy különleges képességre tesz szert, mellyel lehetővé válik számára, hogy lássa a fiú szellemét, aki meglepő mód segítséget kér tőle (nem egyszer s nem kétszer). És Mary ahelyett, hogy fejvesztve elmenekülne előle inkább marad és próbálja megérteni őt és pontosan kideríteni, hogy mi is történt vele valójában.

A történet számomra meglepően érdekes és izgalmas volt, rengeteg hátborzongató dolognak voltam szemtanúja olvasás közben kezdve a hamis és megjátszott szeánszoktól, Mary túlságosan is valódinak tűnő szellemekről és különféle fekete madarakról szóló látomásáig, melyek valódiságában hozzá hasonlóan én sem mindig voltam biztos, és ez bizony sokszor nagyon misztikussá és titokzatossá tette a könyvet, mely miatt nem egyszer felállt a szőr a hátamon.  

Mivel a történet kiszámíthatatlan volt, így ennek köszönhetően a vége is marha nagyot szólt. Voltak ugyan különböző elméleteim Stephen halálával kapcsolatban, de egyik sem közelítette meg a történet végkifejletét. Olvasás közben végig tele voltam olyan kérdésekkel, mint hogy vajon Mary valóban látja Stephen szellemét? Vajon mi történhetett a fiúval, hogy nem tud békében nyugodni a lelke? És Stephen bátyja mit titkolhat, valóban becsapja a szeretteik után sóvárgó embereket a szellemfotóival?
De a sok-sok pozitívum mellett a könyv végére mégis hiányérzetem maradt, hogy miért? Azt pontosan nem tudnám megmondani… talán mert túl gyorsan ért véget, vagy mert a bűnösök nem a tetteikhez mérten nyerték el a méltó büntetésüket. Mindenesetre ha valakinek egy sötét hangulatú, idegfeszítő gyilkossági nyomozásra támadna kedve, amely valamiféle természetfeletti jelenséggel (teszem azt egy szellemmel) áll kapcsolatban, akkor annak bátran merem ajánlani ezt a könyvet, szerintem nem fog csalódást okozni.

                                                        Cat Winters

Amikor megláttam a magyar borítót, akkor azt mondtam magamban, hogy ez csodálatos. Amikor olvasás után megnéztem az eredetit is, akkor azt mondtam, hogy EZ a tökéletes, már csak azért is, mivel Mary is mindig pilótaszemüvegben rohangált a regényben, és mert ennek a borítónk a hangulata sokkal kísértetiesebb, ami jobban visszaadja a könyv hangulatát.

Kiadó: Scolar

Eredeti cím: In the Shadow of Blackbirds

Sorozat: Nem, hál' istennek

Fordította: Simonyi Ágnes

Oldalszám: 304

Tovább olvasom...

Gerlóczy Márton: Check-in

Igazából nem is én, hanem a férjem figyelt fel erre a könyvre, aki egy nap bevágódva a szobába, ahol én épp nyugodtan olvastam, illetve csak azt hittem, hogy nyugodtan olvashatok... szóval bevágódott és minden bevezetés vagy felvezetés nélkül nekem szegezte a kérdést, hogy „Te Szilvi, ismered Gerlóczy Márton új könyvét a Check-in-t? ” Próbáltam úgy tenni, mintha erősen gondolkoznék a kérdésén, de bevallom, gőzöm sem volt, hogy miről  beszélt, amit ha a férjem le is olvasott az arcomról nem rótta fel nekem és a kedvét se szegte egy cseppet sem. 

Mint később megtudtam e könyv után érzett leküzdhetetlen vágyának a kiváltó oka a lentebb látható kép volt, amin virágfüzérrel díszített sertésmájkrém látható Bora Boráról.

„Abban a pillanatban, amint bizonyossá vált, hogy én, Márczy Lajos, a csóró magyar író Bora Borára utazom Mangalica társaságában, azonnal lementem a Reál ábécébe, és vettem egy sertésmájkrémet. A sertésmájkrémért 69 forintot fizettem, pontosan ugyanannyit, mint azok a magyarok, akik ugyanezzel a termékkel utaznak kirándulni, piknikezni vagy a seggüket áztatni a Velencei-tó hínáros vizében. Ez a sertésmájkrém volt hivatott elnyelni azt a fájdalmasan boldog dallamot, melyet a helyzet disszonanciája okozott. Ez a sertésmájkrém jelentette számomra az Európa szívében lüktető magyarságot, ezek vagyunk mi, ezt viszem magammal, egy 69 forintos sertésmájkrémet, egy dobozba zárt, kikövetkeztethetetlenül zavaros állagú, mesterségesen megváltoztatott és tartósított zsírvilágot.

Szándékaim egyértelműek: meg kell fotózzam a sertésmájkrémet a világ leggyönyörűbb és legexkluzívabb  szigetén….”

kép forrása: http://hvg.hu/kultura/20120928_gerlo

A könyvben Márczy Lajos, csóró(?) magyar író utazásait követhetjük nyomon, aki olyan helyeken fordult meg barátaival, mint Hollywood, Jamaica, Japán, Bangkok, Bora Bora vagy éppen Norvégia és Prága. Irigylésre méltó lista, én is szívesen ellátogatnék az itt felsoroltak bármelyikére. Gerlóczy ezt meg is tette és Lajos bőrébe bújva, saját stílusában sokkolja az olvasót az ott átélt kalandjaival. A helyszínek kiválasztásában ügyelt arra, hogy nem a turisták által kedvelt és ismert látványosságokat kereste fel, hanem a kisebb az eldugottabb helyeket, falukat, mert ugye az a hamisítatlan. A könyv hitelességéhez hozzá tartozik, hogy az író valóban járt ezeken a helyeken és az elmondása szerint az elbeszélésekben leírtak többségében valóban megtörténtek, csak a hatás kedvéért színezett rajtuk egy kicsit.

Már az elején szeretném leszögezni, hogy ez a könyv nem egy tipikus utazási élménybeszámoló. Az író számomra kissé túlságosan pimasz, egy nagyképűen távolságtartó utazó szemüvegén keresztül enged betekintést néhány külföldi utazásán megélt élményébe. Én úgy éreztem ezeken a beszámolókon keresztül, hogy egy megfáradt, sokat tapasztalt (mondhattam volna azt is, hogy megsavanyodott) szerintem önmagával is elégedetlen embert ismerhettünk meg.  Meg is lepődtem, amikor a könyv végén megláttam, hogy az író 81-es születésű (milyen fiatal). Amit kicsit sérelmeztem a regényben, hogy nem igazán ismerhettük meg az  utazások helyszíneit "turista szemmel" is, pedig szerintem nem ártott volna bővebben és színesebben bemutatni azokat.... engem legalábbis érdekelt volna. Valamint a főszereplő utazásainak a célját, csakúgy, mint a hazája iránt érzett utálatának az okát sem tudtuk meg. A könyv nem túl hosszú, az egyes fejezetek (helyszínek) sorrendje nyugodtan felcserélhető, akkor sem válik koherens egésszé. Nem olvastam még Gerlóczytól, ez volt az első könyvem tőle, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok……. mindenesetre az egyedi világlátása és a meglehetősen ironikus humora érdekes és kétség kívül szórakoztatóvá tette számomra a történeteit.

Jókat derültem a könyvön annak ellenére, hogy nagyon vegyesek voltak az érzéseim olvasás közben. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy unalmas volt és nem tetszett, mert voltak részek, amiket nem bírtam ki nevetés nélkül és voltak benne olyan villanások, amikre azt mondtam, hogy na igen! ezt vártam, erre számítottam a májkrémes doboz láttán, de igazából a végén mégis hiányérzetem maradt…  mintha egy főétkezésnél csak a jó falatokat kanalaztam volna ki abból a nagy fazékból, a köretet pedig teljes egészében kihagytam volna. Élveztem, finom volt, de jól nem laktam.

Gerlóczy azt nyilatkozta egyszer, hogy “Az utazás számomra levegővétel”, amivel mélységesen egyet tudok érteni. Már egy! olyan különleges utazás, ami jó helyen, jó időben és a megfelelő személlyel (ekkel) él át az ember elég ahhoz, hogy abból hosszútávon táplálkozni tudjon. 

4/5

Kiadó: Scolar

Az író oldala 

Oldalszám: 182

Tovább olvasom...

Alexandra Fischer-Hunold: Szörnyűséges születésnap

A írónő, nálunk megjelent Sódervári Sherlock báró sorozatának négy könyve közül, kis családom elsőre, rögtön a második részt szemelte ki magának. Hogy miért pont a másodikat? Hát különösebben nyomos okuk nem volt rá, ha csak a könyv címe nem, ami félelmetesen izgalmas. Meg talán a könyv borítója, amin a gyerekek és a báró szelleme mellett, egy - két elgurult koponya is látható. Ez a kettő már bőven elegendő volt ahhoz, hogy a könyv felkeltse gyermekeim érdeklődését.

A történet inkább 12-14 éveseknek szól. Az író a bárót és kedvenc kutyája Lilit, nem olyan szellemnek állítja be az olvasó számára, mint amire számítottam. Ők nem azok közé az „ijesztgetős” kísértetek közé tartoznak, akik éjfélkor huhognak, láncokat csörgetnek és vérfagyasztóan kacagnak. A báró inkább a már majdnem elfeledett és a még megoldatlan bűnügyek kibogozásában leli örömét. Mindebben segítségére van a két testvér, Kopejka Laura és Kopejka Maxi, akik apjukkal a Sodervári kastélyban élnek. A kastélyban nagy a sürgés-forgás, édesapjuk épp a kastély múzeumi megnyitójára készül nagy izgalommal, ami pár nap múlva lesz esedékes. Az ünnepség fő látványossága egy festmény, amin a Sódervári család összes tagja látható. Többek között rajta van Sherlock báró dédnagyapja is, akit pont a festmény készítésének a napján, a 85. születésnapján leli halálát. Csak súgva mondom, hogy nem természetes körülmények között távozott.

Annak ellenére, hogy ez a sorozat második része, nem maradt megválaszolatlan kérdés azzal kapcsolatban, hogy ki is Sódervár örököse, Sódervári Sherlock báró. Megtudtam, hogy Kopejka Laura és Kopejka Maxi miként „kapták” el a bárót, hogy aztán mindig láthatóvá vált számukra, és azt is, hogy mi szabadítaná meg a több száz éves kísértés, fárasztó feladata alól.

A gyilkossági ügy nyomozásban a fiatalok segítségére volt még Oszkár is, Laura és Maxi unokatestvére, aki a hétvégére érkezett hozzájuk vendégségbe. Érkezése nem dobja fel túlzottan a testvérpár hangulatát, mivel mindig borsot törtek egymás orra alá. Oszkár árulkodós és egy kis gonosz bajkeverő. Előszeretettel dobálja szét a csokis papírokat, mikor mindenki a kastélyban azon dolgozik, hogy tisztaság legyen a megnyitóra. Ráadásul mindezt, Laurára és Maxira fogja. Na de a testvérek titkos fegyvere Sherlock báró, hogy móresre tanítsa Oszkárt, néha kicsit ráijeszt. És hogy a több száz éves bűnügyet sikerül-e megoldania a bárónak és ifjú csapatának? És hogy mindebben milyen szerepe van a festménynek? Hát ezt nem árulhatom el.:)

A könyvet egy szuszra olvastam ki, mert igazán izgalmas, vicces és nem utolsósorban nem volt túl hosszú. Az hogy a történet egy ősi kísértet kastélyban játszódik, nagyon ötletesnek és eleve hátborzongatónak tartom. Annak ellenére, hogy kísértetünk, Sherlock báró, kissé érzékeny és a nyomozás szempontjából haszontalan jelenség volt, nem okozott problémát, mert pont ez tette szerethető és vicces szereplővé. A képek, amelyek minden fejezetben láthatóak nagyon humorosak és igazán találóak. A könyv nyelvezete kissé nehézkes volt számomra, amíg meg nem szoktam. Sajnos mire ez megtörtént és sikerült megbarátkoznom vele, addigra a könyv végére is értem. A báró régimódi stílusban beszélt (ami nekem nagyon tetszett), míg a gyerekek nagyon, - hogy is mondjam - „Mega, omega, színfrankó, giga és király!” stílusban, amiből néhol már túl sok volt. Persze tudom, hogy ez a könyv a tizenéves korosztálynak szól és úgy gondolom, hogy  van annyira izgalmas és humoros a történet, hogy az hamar meg is nyeri őket magának. De azért még én is kíváncsi vagyok a sorozat többi részére! :)

Étékelés:  4/5

Kiadó: Scolar Kiadó             Köszönöm nekik a könyvet!

Eredeti cím: Ein schauriger Geburstag

Fordította: Tandori Dezső

Oldalszám: 126

Tovább olvasom...

Alan Hollinghurst: A szépség vonala

A történet 1983-ban kezdődik. Nick Guest egy fiatal homoszexuális fiú, aki „állandó” vendégségben él egy tehetős londoni családnál Feddenéknél, ahol a családfő a konzervatív párt egyik képviselője. Nick csak azért részesülhet ebben a kiváltságban, mert a család fiával szoros barátságban van, akit még az oxfordi egyetemi évei alatt ismert meg. 

Nick szerény anyagi hátérrel rendelkezik, szülei nem tartoznak a gazdag arisztokrácia tagjaihoz. Mégis lehetőséget kap arra, hogy részese lehessen a londoni felső tízezernek a Fedden család ismeretsége révén. Több jelentős eseményen és rendezvényen is részt vesz és próbál otthonosan mozogni ebben a közegben, de nem jár sikerrel.

"Maga is dolgozott pincérként, két karácsonnyal ezelőtt ... Nem lehetetlen, hogy újra meg fogja tenni. Úgy érezte, lerí róla, hogy nem ismer senkit, s a pincér tudhatja, hogy ő valójában nem is tartozik ehhez a tükörországbeli világhoz."

Az alatt a négy év alatt, amit a családnál töltött, igazság szerint soha nem kezelték családtagként, inkább, mint megtűrt személy volt jelen a házban, melyért elsősorban véleményem szerint csak magát okolhatja.

A történetben nem voltak számomra szimpatikus szereplők. Nicket sem éreztem annak. Szinte már bosszantott a tutyi-mutyisága, a túlzott udvariaskodása és a meghunyászkodása, nem csak a család és azok barátaival, de az állandóan változó szexuális partnereivel szemben is. A könyvben rengeteg szó esik a zenéről, a festészetről és a költészetről, melynek kapcsán többször is tanúbizonyságot nyer Nick széles körű műveltsége és a művészetek iránti rajongása. Ellentétben az öntelt arisztokráciával, akik mindezt nem tudták értékelni.

Véleményem szerint az egyetlen "józan" ember, akit nem varázsolt el a gazdagság és a hatalom - annak ellenére, hogy ő mindebbe beleszületett - és akit a legkevésbé éreztem képmutatónak az egész történetben, az Catherine volt, Feddenék lánya. Aki a saját családja szemében épp a gyenge láncszem volt.

A regénnyel betekintést nyerünk a londoni elit, kellően taszító, képmutató és sznob életébe, melyet többek között az együttérzés teljes hiánya jellemez. Érdekes volt számomra az, hogy a szerző mennyire nyíltan és meglepően természetes módon ír a homoszexualitásról, a kábítószerezésről és a szexről.

"Szóval nem izgatja az uraságokat, hogy te a másik oldalát vajazod a kenyérnek?" 

A regény nem egészen azt nyújtotta, amit vártam. Az első kétharmada számomra unalmas volt csak a vége fele kezdett a történet formát ölteni. A szereplők életét üresnek és unalmasnak éreztem, a karakterek nem fejlődtek és több párbeszédet is szívesen olvastam volna. A könyv szövegét nem tudtam gördülékenyen olvasni, csak nagyon döcögősen haladtam vele. Aztán, bár megfelelő mennyiségben és kellő változatosságban szerepeltek a könyvben idegen szavak, érdekes szövegkörnyezetben – ami valószínűleg jó alapul szolgál az olvasó szókincsének bővítésére – mégis helyenként fárasztónak éreztem, ugyan úgy, mint a rengeteg irodalmi utalást is.

De mégis - annak ellenére, hogy személyem nem növeli a rajongók táborát - összességében úgy gondolom, hogy egy jól megírt történetet vehet az olvasó a kezébe. A szituációkat annyira részletesen és kifejezően, néhol humorosan írja le a szerző, hogy egyértelmű az a hangulat és mondanivaló, amit átadni kívánt az olvasónak.
És olyan gyönyörű mondatokat is olvashatunk benne, mint például a következő.

"...villogtak a vakuk, ahogy a lány kinyitotta a bejárati ajtót, de Catherine ezt szinte természeti jelenségnek, saját atmoszférájának meteorjainak tekintette."

Ez a regény egy jól megírt társadalmi szatíra, melyet ha pár szóval kellene jellemeznem akkor a politikáról, a hatalomról, a szexről és az AIDS-ről, a drogokról és legfőképp a dekadenciáról szól.

Csak, hogy tudjuk! A történetben oly sokszor előforduló szépség vonal - más néven pontyhátív vagy kígyóvonal, mely a könyv borítóján is látszik a kokain csíkok mellett - alakja William Hogarth festőtől származik. És ha valaki belekezd a könyvbe, akkor tájékozódjon előtte arról, hogy ki is volt Henry James? Mert ha nem teszi jelentős hátránnyal indul.

A regényből egyébként egy háromrészes BBC sorozat is készült 2006-ban.

Értékelés: 3/5

Kiadó: Scolar Kiadó      Köszönöm nekik a könyvet!

Eredeti cím: The Line of Beauty

Fordította: Berta Ádám

Oldalszám: 488

Tovább olvasom...