2015. márc. 9.

Réti László: A hasonmás ~ (Kaméleon 2.)

Réti László Kaméleon című könyve után - mely be kell valljam, rendkívül nagy meglepetést okozott a számomra, csakis a szó jó értelmében – nem volt kérdéses, hogy a  folytatásra is kíváncsi vagyok, úgyhogy bő egy hónapos Larkin mentes időszak után, ismét belevetettem magam kedvenc nyomozóm kalandjaiba. Az író humora és stílusa már ismerős volt, Larkint meg ugye az előző részben a szívembe zártam, úgyhogy sacper kábé már tudtam, hogy mire is számíthatok, ennek ellenére ez a rész mégsem szólt akkorát, mint az elődje – lehet az újdonság varázsának hiánya miatt - ellenben mindenképp méltó folytatása lett a Kaméleonnak.

"Pocakos voltam, ráadásul már közeledtem a negyvenhez. Ez a kor sok érdekes dolgot előhoz. A múltkor például szembesülnöm kellett vele, hogy ha jön szembe az utcán egy csinos tinédzser az anyjával, nekem már mindkettő tetszik."

Mint tudjuk Cameron Larkin a legutóbbi akciója után nem maradhatott Montanában, ezért visszatér korábbi lakóhelyére, San Diegoba. Csakhogy volt főnöke bosszút esküszik ellene, és egy távoli rendőrőrsre száműzi, ahol az alseriff egy katonás, jobbraát-balraát típusú fülgyertyázós barom, és a városka legsúlyosabb bűncselekménye is csak egy nyamvadt tyúklopás. Nem sok időre van hát szüksége hősünknek ahhoz, hogy belássa: bármire hajlandó lenne, csak hogy elhagyhassa ezt az isten háta mögötti porfészket. Az alkalom pedig természetesen jön magától, ugyanis a San Diego-i rendőrség parancsnoka egy igen fontos és roppant titkos feladattal bízza meg Larkint. Egy igen befolyásos és híres tévés személyiség - aki politikai babérokra is tör egyben – unokahúgára kell vigyázni, ami tulajdonképpen első hallásra nem is tűnik olyan borzasztó nagy feladatnak, de itt van ez a fránya de. A lány egy szimfonikus zenekar tagja és nem tűri maga mellett a személyi testőröket, így Larkin kénytelen álruhát ölteni és inkognitóban követni a lány minden lépését, ami csak úgy oldható meg, ha ő is a zenekar egyik tagjává válik. Így lesz hát Larkinból egy meleg, és vak tubázó.

"Három dolgot utálok igazán. A buzikat, a hülye picsákat meg a komolyzenét. Erre buzit csinál belőlem, és beültet egy zenekarba, hogy egy hülye picsára vigyázzak!"

A feladat, mint látjátok nem egyszerű, de Larkin tehetsége - mind színészi, és mind nyomozói tekintetben - egy kicsit sem múlja alul Bruce Willisét... Talán csak a külső megjelenésükben látok némi különbséget. Larkin tehetsége nem az a fajta "ajándék", amit korlátok közé lehetne szorítani, úgyhogy örömmel figyeltem kedvenc pikírt modorú nyomozóm visszatértét és különleges képességeinek kibontakozását, mely során most duplán olyan cinikus és humoros volt, mint korábban...

És azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, ugyanis az a humor, ami a Kaméleont oly különlegessé és szerethetővé tette a számomra, azt most ebben a könyvben nagyobb dózisban kaptam, ami néha bevallom kissé fárasztó volt... Sok volt kicsit a jóból na.

Egyébként ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön fel tudtam venni a hangulatát, olyan volt, mintha soha nem is szakadtam volna el Larkintól, régi ismerősként olvastam róla, ami igen jó érzéssel töltött el. Ám még mindig nem tudom eldönteni, hogy Larkin vajon valóban igazi profi-e a szakmájában vagy csak a véletlen és szerencsés egybeeséseknek köszönheti a sikereit? Mindenesetre van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne (márpedig nagyon remélem, hogy lesz) folytatása cinikus nyomozóm extrém kalandjainak, akkor abban sem derülne ki a teljes igazság.

A hasonmás olvasása közben ismét egy olyan szórakoztató és olvasmányos történettel volt dolgom, ami tele volt váratlan fordulatokkal és megdöbbentő reakciókkal. Larkin mostani ügye is ugyanolyan izgalmas és szövevényes volt, mint az előző, mégis tökéletesen átlátható és követhető volt benne minden. Természetesen a rosszfiúk motivációi és tettei ismét csak a könyv végére kristályosodtak ki előttem igazán, teljesen elfeledkeztem arról, hogy Réti milyen könnyen meg tudja téveszteni az olvasóit azzal, hogy a szereplői közül nem mindenki az, akinek és aminek látszik, úgyhogy aki még nem olvasta a könyvet és szeretné, annak nem kell izgulnia, mert meglepetésekben most sem lesz hiány, csakúgy mint alkoholban, csiricsáré nyakkendőkben és szerethető mellékszereplőkben sem.

"Értetlenül meredtem Polipra, aki lefelé bámult.
– Mi van?
– Lila krokodilbőr cipőt viselsz?
– Aligátor. Mi a gond vele?
– Hogy néz ez ki?
– Tudod, milyen drága volt? El sem tudod képzelni, milyen ritka a lila krokodil. Nagyjából nekem van ilyen, meg Krokodil Dundee-nak."


Mit is mondhatnék még e könyvről, mint hogy jó sztori volt, jó háttérrel, rengeteg humorral és nevetéssel, egy igazi gyöngyszem ez a sorozat.
Jöhet a következő!
Réti László

A sorozat kötetei

2. A hasonmás


Kiadó: Ulpius
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 494



2015. márc. 5.

Röpke poszt (2) - M. C. Beaton: Miss Pym és a rámenős márki ~ Miss Pym és a léhűtő lord

Úgy gondolom, hogy nem ez a két könyv lesz az, amit rommá fogok elemezni. Egyrészt, mert már olyan rég olvastam őket, hogy kissé megkoptak az emlékeim velük kapcsolatban, másrészt pedig, mert igazából mind egy kaptafára készült. Mindegyikben (az első részt is beleértve) akadt egy kicsit butácska és naiv hősnő, egy igazi jóvágású és visszafogott modorú hős férfiú, néhány vicces mellékszereplő, egy kis bonyodalom - na jó, a kicsinél néha jóval több -, és a legvégén természetesen az elmaradhatatlan boldog végkifejlet, mely elemek mind-mind egy postakocsin való utazás és egy számomra roppant szimpatikus és kitűnő kerítőnői képességekkel megáldott hölgy köré szerveződtek.

Bár a sorozat első részétől nem volta elájulva, mégis rettentő mód vágytam a folytatásra. Hogy miért, bevallom magam sem  tudom pontosan. Talán mert van egy bizonyos varázsa és bája Miss Pym történeteinek, melyet a kor miliőjének köszönhet, és az előbb említett állandó paneleknek. Talán mert stílusában oly könnyed és szórakoztató írások ezek, melyek egy két órás tökéletes kikapcsolódást tudnak nyújtani a számomra, és mert néhány apró történelmi nyalánkságra is bukkantam már bennük olvasás közben. No és persze az sem elhanyagolandó momentum, hogy nem lexikon méretű könyvekről van szó - hanem amolyan egy ültő helyemben fogyaszthatókról - melyek elolvasása egyáltalán nem jelent kihívást, sőt még csak áldozatot sem a részemről.
Szóval, egy szónak is száz a vége, megszerettem ezt a sorozatot és ellenállhatatlan vágyat érzek, nemcsak az olvasása, hanem a kötetek kézzel fogható birtoklása iránt is, úgyhogy addig nem nyugszom, míg mind a hat darabot a polcomon nem tudhatom. Ki érti ezt?

Miss Pym és a rámenős márki

A második részben a gyakorlatias és rettenthetetlen Miss Pym Bath-ba utazik, ahova – mint ahogy az előző részben sem – most sem szólította semmiféle hivatalos ügy, és rokonai sem élnek ott, csupán az utazás kalandja hajtja és az új emberek és tájak megismerése utáni vágy. Az időjárás sajnos most sem kedvez az utazásnak, de ez Miss Pymet egy cseppet sem zavarja, ugyanis ő ha esik, ha fúj, mindig tántoríthatatlan marad, ha utazásról van szó, és boldogan száll fel a következő Repülő Masinára - ahogy régen a postakocsikat nevezték – egy újabb izgalmas kaland reményében.

Amint Miss Pym beszáll a postakocsiba, rögtön azon kapja magát, hogy belegabalyodik Miss Belinda Earle nehéz helyzetébe, akit azért űztek el otthonról, mert megszökött az egyik lakájjal, mely szégyentelen tettével azonmód sikerült is kilépnie a házassági piacról. A lány nagyszülei úgy gondolták, hogy a legjobb lesz Belindának, ha a Bath-ban élő szigorú anyai nagynénjére bízzák, aki majd remélhetőleg megreformálja az eleven és meglehetősen szókimondó fiatal teremtést. A postakocsi utasai az előző részhez hasonlóan most is elég vegyes társaságnak bizonyult. Belinda és az ő társalkodónője mellett egy unalmas házaspár is felszállt a kocsira, ahol a férj egy meglehetősen arrogáns férfi benyomását keltette, aki beteges módon élvezte, ha rosszul bánhat a feleségével, aki ez miatt egyre mélyebbre süllyedt és egyre kevesebbre tartotta magát, és ráadásul ez az asszony megmagyarázhatatlan módon úgy is érezte, hogy megérdemli, amit kap.... Most mondjátok meg. Egy nő esetében ez nem felhívás a további erőszakoskodásra?
De visszatérve a történetre, utazás közben a kocsi kátyúba szorul, szerencsére azonban a közelben lévő Baddell kastély márkija rögtön az utasok segítségére siet. Frenton márki érdekes mód a közeli fogadó helyett, inkább hazaviszi az utasokat, mely nem kis meglepetést okoz az épp nála vendégeskedő nemesi származású család számára. Igaz, volt egy kis lelkiismeret-furdalással a márkinak azzal kapcsolatban, hogy nem illendő egy közönséges postakocsi utasait rászabadítania a vendégeire, de úgy gondolta, hogy e szedett-vedett társaság jelenléte majd egy kis levegőhöz juttatja őt, míg tisztázni tudja magában a Penelopé iránti érzéseit, aki a szüleivel együtt azért tartózkodott továbbra is a márki kastélyában, hogy végre megkérje a férfi a kezét. Na de ugye senki nem számolt Miss Pymmel és az ő kitűnő kerítőnői képességével. 

Nem szépítem a dolgot, ez a rész volt az eddigi leggyengébb. A szereplőket meglehetősen erőltetettnek éreztem, így egy cseppet sem kedveltem meg őket, és maga a történet sem vett le a lábamról.


Ellenben a harmadik rész - Miss Pym és a léhűtő lord -, ismét visszaadta a sorozatba vetett hitemet, ugyanis ez volt az eddigi legérdekesebb és legszórakoztatóbb kötet a három közül. A szereplők szimpatikusabbak és a cselekmény is sokkal pörgősebb és – most vigyázat, nagy szavakat fogok használni - izgalmasabb és érdekfeszítőbb volt a megszokottnál, mondhatni már-már eszeveszettül csavaros.

Ezúttal a bájos Miss Hannah Pym Portsmouthba utazik a gyönyörű és igényes Miss Penelope Wilkins társaságában. Miss Pym hamar felismeri, hogy Penelopenek szüksége van valakire, aki színt visz a széltől is óvott, törékeny világába. Úgyhogy Hannah erre a célra rögtön ki is szemelte az egyetlen legjóképűbb utastársukat, Lord Augusztust, akiről azonban Penelope véleménye sajnos közel sem volt elismerő.
Miss Pym ebben a részben nagy fába vágja a fejszéjét, ugyanis, nemcsak a két fiatal közötti rangbéli különbségekből adódó nehézségeket szándékszik megoldani, hanem egy ártatlan inas akasztását is igyekszik megakadályozni, mely küldetésekben ugyan szerencsével jár, de ezzel egy időben sajnos sikerül egy-két olyan rosszakarót is maga mögött hagynia, akik miatt bizony a közeljövőben jobb lesz vigyáznia magára és sűrűn a háta mögé néznie. 

Bár Miss Pym kerítőnői machinációi mindkét részben igen szórakoztatóak és változatosak voltak, mégis akad néhány olyan dolog, melyet meglehetősen idegesítőnek találtam vele kapcsolatban, de ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy a személye továbbra is szimpatikus maradt a számomra. És igaz, hogy Miss Pym külsőleg nem túl vonzó teremtés mégis, amikor feltűnik a színen - a történet egy állandó mellékszereplője - Sir George, a romantikus énem azonnal egy lehetséges románc lehetőségét véli felfedezni a kapcsolatukban, még akkor is, ha ez idáig még semmi komoly nem történt közöttük, ámbár ennek a lehetősége a kezdetektől fogva folyamatosan ott lóg(ott) a levegőben. Mindenesetre én bizakodó vagyok velük kapcsolatban, és tűkön ülve várom Hanna további kalandjait


A kötetek eredeti címei egyébként olyan egyszerűek, mint a százas szög. Hatalmas. Olyan jót nevettem rajtuk, hogy ihaj, a magyarba viszont már szorult némi fantáziát.

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 
6. Yvonne Goes to York 


Kiadja: Ulpius-ház
Eredeti cím: Belinda Goes to Bath, Penelope Goest to Portsmouth
Sorozat: Travelling Matchmaker 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 220, 252

2015. febr. 28.

Februári beszezések

Számomra ez a hónap valami borzalom volt. Mindkét gyerekem megbetegedett, a kisebbik 3x is visszaesett, ráadásul a férjem is elkapta ezt a nyavalyás influenzát, úgyhogy ebben a hónapban végig éjszakai műszakban voltam mellettük, melynek köszönhetően napközben folyamatosan álmos, agyilag zokni állapotban leledztem - nemhiába, a kor előrehaladtával már az éjszakázást is sokkal fájdalmasabban és fárasztóbban élem meg, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt. Kikapcsolódásra, olvasásra természetesen így alig maradt időm, és ha éjszakánként esetleg mégis megpróbálkoztam egy-egy könyvvel, annak az lett a vége, hogy úgy kb. 15-20 oldal után simán bealudtam rajta. Ezért, hogy valami jó is történjen velem ebben a szutyok hónapban, vásárolgattam kicsit magamnak. Épp csak annyit, amennyi jól esett a lelkemnek, és amitől kicsit jobb kedvre is derültem.

Az Álmaim asszonya még tavalyi rendelés volt, csak mivel a kiadó csúszott a megjelenésével, így kicsit lassan ért ide, de a lényeg, hogy itt van. A száz óra sötétséget és az Időfutár első részét a Pagony Kiadó raktársöprési akciójában vettem. Az Időfutárra nagyon kíváncsi vagyok, a Száz óra sötétégre meg már igen régóta vágyom, így amikor lehetőség adódott rá, akkor mindig játszottam is érte a kiadó fb oldalán, de persze egyszer sem nyertem, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen már régóta tudom magamról, hogy nem tartozom a kifejezetten nyerő típusok közé, de ez legyen a legnagyobb bajom :)
A követ lánya szintén egy tavalyi beszerzés volt, pontosabban egy csere, ami csak most ért ide, és Mikó Csaba Veszélyben a Tölgy című könyvéhez is ugyancsak egy akció során jutottam hozzá. Mikó könyvén egyébként sokat gondolkodtam, de annyi szépet és jót olvastam róla, hogy úgy véltem csak megér egy próbát... Hát majd a gyerekek eldöntik, hogy érdemes volt-e áldoznom rá.

A februárt öt könyvvel zártam, amit nem tartok túl soknak, de a március.... Na arról már most tudom, hogy sokkal húzósabb lesz.


2015. febr. 24.

Egy politikai dráma és egy 19. században játszódó bűnügyi sorozat ~ Filmosorozat ajánló

Nemrég a férjem csábítgatott, hogy nézzek vele sorozatot, mert általában, ha ő tévézik, akkor én mindig elvonulok olvasni, amit ő meglehetősen fájlal, mert a férjem az a fajta típus, aki a közös mozizás megrögzött híve. Tudjátok: pattogatott kukorica, egy pohár bor, nasi-masi meg egy kis beszélgetés - igen, jól olvastátok, beszélgetés, mert ő egyszerűen képtelen csendben végigülni háromnegyed órát - mit háromnegyedet, még húsz percet sem - muszáj kommentálnia a történteket, és ki más lehetne az, aki mindezt meghallgatja.... természetesen én. No de nem is a tévénézési szokásainkról szerettem volna nektek beszámolni, hanem két olyan nagyon jó sorozatot ajánlani, amiket nehezen kezdtem el, de hála a férjem kitartó unszolásának (igen, hamut szórok a fejemre) a végén mégis megszerettem.

Ezt a bejegyzést átköltöztettem az aktív blogomra. Ha kedven van, gyere, nézz körbe ott is. :)

2015. febr. 20.

Kate Furnivall: Árnyak a Níluson

Az idei év várólista-csökkentésének második olvasmánya volt nálam ez a könyv. Hogy megvettem anno két évvel ezelőtt, abba bevallom elsősorban a kötet borítója volt a ludas, persze miután jól kigyönyörködtem magam benne és elolvastam a fülszövegét rögtön vágytam az olvasására is, ezért is landolt e gyönyörű darab nem sokkal a megjelenése után a polcomon.

Mivel ez volt az első könyvem a szerzőtől, így nem igazán tudtam, hogy mire is számíthatok. Amit mindenképp reméltem és vártam, hogy a karosszékem kényelméből egy olyan kalandos utazásnak lehetek majd részese, amely az általam mindig is csodált Egyiptom bámulatos világába, és végtelen homoktengerének forró pusztaságába repít majd el engem, arra a helyre, ahol az emberek nagy isteneket tiszteltek, hatalmas templomokat és piramisokat építettek. És bár részben ugyan megkaptam mindezt az életérzést, de maradandó élményt sajnos mégsem tudott nyújtani számomra a könyv.

Pedig a szereplők szimpatikusak voltak, különösen Jessica, akitől még gyerekkorábban szakították el a kisöccsét. Amikor Jessica hétéves volt, akkor egy éjszaka a fivére rémült sikolyára ébred, s mikor másnap reggel nem találja őt a szobájában, a szülei csak annyit mondanak róla, hogy elment. Nem érdekelte őket, hogy mit érezhetett a kislány a testvére elvesztése miatt, nekik csak az volt a fontos, hogy a beteg gyermekük Georgie helyett egy egészséges kisfiuk legyen… így került hozzájuk Timothy. Húsz évvel később (1932-ben) Jessie-t még mindig rémálmok gyötrik. Valójában sosem heverte ki, hogy gyerekkorában elszakították imádott öccsétől, de az idő múlásával a fogadott testvérét Timothyt is őszintén megszerette. A régészettel és egyiptológiával foglalkozó Timnek azonban egy nap hirtelen nyoma veszik és olyan Sherlock Holmes utalásokkal teli rejtélyes üzeneteket hagy maga után, ami alapján Jessica biztosan a nyomára bukkanhat. Így Jessica útja egyenesen a gyönyörű és lázongó Egyiptomba vezet, mely veszélyes útra szerencsére Sir Montague Chamford, az elszegényedett arisztokrata kíséri el és ajánlja fe a segítségét. Monty-val kapcsolatban kezdetben nekem nagyon ambivalens érzéseim voltak, mivel a legelejétől fogva tudható volt róla, hogy sokkal többet tud Tim eltűnéséről, mint amennyit abból elárul. De a Jessica iránti visszafogott érdeklődését és tiszteletteljes közeledését annyira romantikusnak és elbűvölőnek találtam, hogy igazából soha nem gondoltam, hogy bármivel is ártani tudna a lánynak. A történetet tovább bonyolította az a tény, hogy Jessicanak fogalma sem volt arról, hogy Timothy már évek óta kapcsolatban van az ő eltűnt öccsével, mert ami annak idején Jessie-nek nem sikerült az Timnek igen, nevezetesen sikerült kiderítenie, hogy melyik intézetbe záratták be a szüleik Georgie-t gyerekkorában.

Georgie-ról a kezdetektől fogva gyanítható volt, hogy valami nem stimmel, de az írónő soha nem nevezte meg a fiú betegségét, ami szerintem autizmus volt. Abban az időben még nem volt divat az autizmus szó, az ebben a betegségben szenvedő embereket mindig valamilyen intézménybe dugták be, úgy ahogy ezt Georgie-val is tették.

A történet egyébként végig két szálon fut, ami aztán a könyv csúcspontján összetalálkozik. Az egyik szálon Jessica nyomozását és Monty-val való romantikus kapcsolatát követhetjük nyomon, míg a másikon a Georgie és Tim között létrejött erős és megbonthatatlan kötelék kialakulásának lehetünk szemtanúi.

A könyv cselekménye és hangulata érdekes volt a számomra, volt, hogy teljesen magával ragadt és repített oldalakon át, majd hirtelen elengedett, és totál érdektelenségbe fulladt részemről az olvasás. Ez utóbbi érzés főleg a kötet elejére volt jellemző, méghozzá olyannyira, hogy az is megfordult a fejemben, hogy esetleg félreteszem kicsit a könyvet, mert lehet, hogy nem épp a legmegfelelőbb időben került a kezembe, de ismerve magamat tudtam, hogyha ez megtörténik, akkor soha a büdös életben nem fogom újra elővenni. Úgyhogy folytattam tovább, ami végül is nem volt nagy kihívás, mert az események előrehaladtával egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon hol és hogyan talál majd rá Jess Timothyra - ha egyáltalán rátalál. És amikor végre a cselekmény helyszíne Londonból átkerült Egyiptomba, onnantól kezdve minden problémám megoldódott, ugyanis engem Egyiptom teljesen elvarázsolt. A piramisokat, a királysírokat, Karió és Luxor csodás kincseit, az ásatásokat, a régészeti leleteket és a Nílus látványát , mind-mind annyira lenyűgözőnek és mi tagadás kicsit misztikusnak is találtam – hiszen mégiscsak egy letűnt kor és annak kultúrájáról van szó -, hogy ahogy elképzeltem magam előtt e képeket rögtön elhatalmasodott rajtam az időtlenség kellemes és ellenállhatatlan érzése, és én ezt az érzést imádtam. Úgyhogy igazából számomra a helyszín volt az, ami a könyv zamatát adta. 
A külföldi borítók mindegyike csodálatos, nem tudok kedvencet választani közülük.

Szó mi szó, nehezen nyert meg magának a történet, de a végére mégis megszerettem. Igazság szerint csak a közepétől kezdtem el komolyan élvezni a történetet, az eleje kissé döcögősen indult a számomra. Egyébként minden megvolt benne, ami egy jó történethez szükséges; kaland, izgalom, romantika, gyilkosság, titkok, hiteles történelmi háttér és egzotikus környezet, de ennek ellenére mégis úgy éreztem, hogy ezeket az alapanyagokat az írónőnek nem sikerült kellőképpen csomómentesre összegyúrnia. 
Kate Furnivall


Kiadó: I.P.C.
Eredeti cím: Shadows on the Nile

Sorozat: -
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 480


2015. febr. 14.

Louise Walters: Levelek a bőröndből

Minden családnak megvannak a maga történetei, melyek mindegyike fontos valakinek. Az én néhai dédnagyapám például nagyon szeretett kártyázni, csodás cipőket készített és állítólag gyönyörű hangja volt. A dédikém - aki még ma is él - rengeteget szokott mesélni róla, és a gyermekkori háborús emlékeiről is, azokról a napokról, amikor az édesanyja a nővérével együtt felparancsolta őket a padlásra, vagy ki az udvar végén lévő góré mögé, ha jöttek este hozzájuk az orosz katonák „látogatóba”. És ezek csak apró morzsák, azokból a hihetetlen anekdotákból, amiket már kismilliószor hallottam egy-egy családi vacsora vagy ebéd alkalmával, és amiket a mai napig is még legalább ennyiszer képes lennék meghallgatni tőle. Mert ezek az emlékek már az enyémek is, hozzám nőttek az idő folyamán, a sajátomnak érzem őket, és fontosak nekem. Ezért is sejtem, sőt tudom, hogy mit érezhetett Roberta, amikor a nagymamájának egy régi könyvekkel teli bőröndjében egy megsárgult levelet talált, melyet a néhai nagyapja írt a ma is élő nagyanyjának Dorotheának.

"1941, február 8.
…Bocsáss meg nekem, Dorothea, azért, hogy én nem tudok megbocsátani neked. Amit teszel ezzel a gyerekkel, ennek a gyermeknek az anyjával, az hiba. Hibázol, mint ahogy az is vétség, hogy el vagyok szakítva a hazámtól, és talán sosem térhetek vissza...
...Percekkel azután, hogy megismertelek, már a házasságra gondoltam. De ez nem lehetséges. Te egy tiszteletreméltó nő vagy, de ez a dolog, amit művelsz, a tisztelettől messze van"

E levél elsőre értelmezhetetlen volt Roberta számára, mivel eddig ő mindvégig úgy tudta, hogy a nagyszülei – ha csak egy rövid ideig is -, de boldog házasságban éltek, de ebből az írásból egyértelműen az olvasható ki, hogy egy ismeretlen nő és annak gyermeke miatt nem vehette feleségül a nagyapja a nagyanyját. Ráadásul a levél 1941-es keltezésű és az ő tudomása szerint a nagyapja Londont védve halt meg 1940 novemberében. Rengeteg kérdés kavarog Roberta fejében, melyeket olyan szívesen megkérdezne a nagymamájától, de fél megtenni, mert van hogy még őt sem ismeri fel, amikor látogatóba megy hozzá az öregek otthonába, így hogy is emlékezhetne pontosan a férje ezen levelére? És, míg Roberta abban reménykedik, hogy az apjától vagy a nagymamájától megtudja családja régi titkát, addig az olvasó szeme előtt megelevenedik Dorothea valódi története.

A regény két idősíkon játszódik, melyben Dorotheáé volt a múlt, Robertáé pedig a jelen. A két nő közül Dorotheát éreztem közelebb a szívemhez, akit - azok után a hihetetlen fizikai és lelki megpróbáltatások után, amiken a háború során keresztül kellett mennie - bámulatos erővel rendelkező erős nőnek tartottam. Lehet, azért mert már anya vagyok, vagy mert én is mindent megtettem volna annak idején hogy gyermekem legyen, tökéletesen bele tudtam élni magam Dorothea helyzetébe, és át tudtam érezni a gyermekáldás utáni vágyát. Sőt úgy gondolom, hogy én is ugyanazt tettem volna az ő helyében, mint amit ő is cselekedett.

Robertáért bevallom már egyáltalán nem rajongtam, ennek köszönhetően a róla szóló fejezeteket is kevesebb lelkesedéssel olvastam. Ellenben az ő részeinek az eleje sorozatosan elvarázsolt, mivel azok mindig olyan régi és megsárgult levelek, levelezőlapok és fényképek leírásaival kezdődtek, amik különböző emberek és családok szomorú vagy épp nagyon vidám életdarabkáit rejtették magukban. Roberta ugyanis egy antikváriumban dolgozott és az értékesítésre behozott könyvek leporolása közben mindig ilyen csodás kincsekre talált, amik kidobására nem tudta rávenni magát, hiszen úgy gondolta, hogy ezek az apró leletek egykor biztos sokat jelentettek valakinek, ezért is kezelte őket féltő gonddal és őrizte meg mindegyiket. 

Összességében kellemes csalódás volt számomra a könyv, amolyan édesen szomorú, igazi léleksimogató történetnek éreztem. Szerettem a romantikáját, ami minden erőltetettség nélkül varázsolt el és Dorothea esetében bizony össze is törte a szívem. Szerettem a történet lassú tempóját és a kicsit mélabús atmoszféráját, és őszintén sajnáltam, hogy a végére érve el kellett engednem a szereplőket, akik történetében még olyan szívesen maradtam volna pár napot.
Külföldi borítók (katt a képre a nagyításért)


Igazából haragszom kicsit magamra, hogy ilyen sokáig halogattam a könyv olvasását, de mentségemre legyen mondva, hogy amikor megláttam az újdonságok között rögtön lelkesedtem érte, de balga mód hagytam magam befolyásolni a megjelenés utáni néhány negatív kritika által, amik bizony jócskán visszavetettek a lelkesedésemből. Pedig óriási hiba lett volna részemről kihagyni Louise Walters első regényét, mert ritkán akad az ember lánya ilyen kellemes stílusú olvasmányra. Dorothea története annyira magával ragadt és olyan puhán ölelt körbe - miközben egy kicsit meg is ríkatott a végére -, hogy egy meleg takaróval és egy forró teával a kezemben bármikor újra tudnám olvasni.

Louise Walters

Ui.: Sajnos a hazai könyvborító nagyon nem nyerte el a tetszésemet, a külföldiek közül talán a 4. és a 6. az, amit el tudnék képzelni a történethez, de mivel az utolsóval már jelent meg nálunk könyv, így kizárásos alapon marad a napsütéses negyedik.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Mrs Sinclair's Suitcase
Sorozat:-
Fordította: Farkas Eszter
Oldalszám: 336

2015. febr. 10.

Versek, amik megérintenek....

Szép Ernő (Huszt, 1884. június 30. – Budapest, 1953. október 2.) magyar költő, regényíró, újságíró, színpadi szerző, elbeszélő. Nevét ma egy drámaírói díj viseli.


‪Szép Ernő:‬ Én így szerettem volna élni

  Én úgy szerettem volna élni
  Minden halandóval beszélni

     Mindenkinek nevét kérdezni  
Mindenkinek szívét érezni

                                                A járdán osztani virágot
                                                 Tegezni az egész világot

                                              Megsimogatni ami állat
                                                Érinteni minden fűszálat

                                                  Imádni végtelen sereggel
                                                    A napot ha fellángol reggel

                                                 És énekszóval összejönni
                                                   Az esti csillagnak köszönni

                                                    S testvéri csókkal hazatérni
                                                     Én így szerettem volna élni.


2015. febr. 8.

Réti László: Kaméleon ~ (Kaméleon 1.)

Aki követi a blogomat, az tudja rólam, hogy a krimi műfaja igen távol áll tőlem – nem rendelkezem e téren széleskörű tapasztalattal és bevallom nem is nagyon érdeklődöm iránta - így nagy valószínűséggel soha nem is vettem volna a kezembe ezt a könyvet, ha néhány, velem hasonlóan jó ízlésű (ha-ha-ha ezt nem hagyhattam ki) molynak maradéktalanul el nem nyerte volna a tetszését. Ezért döntöttem hát úgy, hogy én is teszek vele egy próbát, és bizony azt kell mondjam, hogy az író iszonyatosan meglepett, mert magam sem gondoltam volna, hogy ez a könyv nekem ennyire fog tetszeni.

Amikor Cameron Larkint a San Diego-i gyilkossági csoporttól kényszerpihenőre küldik, visszaköltözik álmos szülővárosába Great Fallsba, ahol az érkezése után nem sokkal az egykori akadémiai barátja a segítségét kéri egy szövevényes gyilkossági ügy felgöngyölítésében. E csodás hegyek közt, egy farmon csúnya gyilkosság, minden jel szerint családon belüli erőszak történt, melyben egy rettegésben tartott szerencsétlen fiú ölte meg hirtelen felindulásból alkoholista apját. A nyomozás rutin ügynek látszik, hiszen a feltételezett tettes már megvan, Larkinra már csak a helyszíni munkák vártak, de ő szimatot fogott és érezte, hogy itt valami nagyon bűzlik. Az a rohadt nagy készségesség, amivel a fiú bevallotta az apja meggyilkolását nem tetszett neki, és úgy gondolta, hogy egy kicsit mélyebbre ás az ügyben. Nos, ez az ásás olyannyira jól sikerült, hogy néhány piszkos családi dolog felkutatása után, a szereplők is elkezdtek hullani, mint a legyek, nem kicsit növelve ezzel Montana gyilkossági statisztikáját.

A halottkém megvakarta az állát.
Nézze, mi itt Great Fallsban... hogy is mondjam? Nem vagyunk hozzászokva a nagyvárosi bűnözéshez, érti? Mióta maga megjelent, négy nap alatt a negyedik hullát helyszíneljük, és ebből kettő gyilkosság, a harmadik és a negyedik valószínűleg gyilkosság.

Kezdem azzal, hogy a történet főhőse Cameron Larkin őrmester nem egy mindennapi figura volt. Amellett, hogy túlságosan sűrűn nézett a pohár fenekére – amitől lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani, de mintha némi alkoholgőzt éreztem volna a könyvön keresztül kipárologni - megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a furcsa, mondhatni gusztustalanul csiricsáré nyakkendők, no meg a nagymellű nők iránt. Bár ez utóbbi vonzalma szerintem simán megmagyarázható. Larkin kissé öntörvényű fickó volt, ami - mivel főszereplőről lévén szó - könnyen megbocsátható neki csakúgy, mint a kegyetlen őszintesége, a másokkal és a magával szembeni cinizmusa, valamint a csípős nyelve. Melyeket persze nem jellemhibaként rovok fel a számára, hiszen épp ezek miatt a tulajdonságai miatt kedveltem meg őt, de ami végül is mégis a baromira bírom ezt a pasit irányába billentette el számomra a mérleg nyelvét, az az utánozhatatlan fanyar humora volt. Imádtam Larkin beszólásait, a magában folytatott belső monológjait, és hogy a poénjai mindig ültek, a szövege pedig végig dinamikus volt.

A krimiszálat tekintve a történet logikus volt, izgalmas és fordulatokban gazdag, és bár már a legelejétől kezdve megvolt a saját magam kis gyanúsítottja, ennek ellenére az írónak mégis sikerült úgy megcsűrnie és csavarnia a szálakat, hogy a könyv végére tényleg meglepődtem az események alakulásán. Larkin sokszor került veszélyes helyzetbe és én imádtam ezeket a részeket, mert ő is - mint ahogy mindenki más - sebezhető volt benne. Tulajdonképpen szerencsés fickónak volt mondható, bár némi rejtett tehetségre és egy nagy adag egészséges életösztönre is szüksége volt ahhoz, hogy mindig mindenből ki tudta vágni önmagát, de ettől függetlenül még véletlemül sem mondanám őt szuperzsaruank, mely apróság miatt vált igazán hihető karakterré a szememben. Egyébként a részletes leírások alapján - nemcsak a hullákat, de őt is - simán el tudtam képzelni magam előtt, mely információk alapján bizony nem volt túl okos, és túl erős sem, kívánatos férfinak meg aztán végképp nem volt mondható. Úgy nagyjából a nagy átlag közepén helyezkedett el, egy tízes skálán talán hat, hat és felet, ha egy kicsit rádolgozott volna a külsejére, akkor maximum hetet kaphatott volna. De ez utóbbiak tulajdonképpen teljesen lényegtelenek, mert nem Larkin külseje, hanem az egyénisége volt az, ami igazán szórakoztatóvá és élvezhetővé tette a könyvet.  

Egyébként, ha nem tudtam volna, hogy a regényt egy pasi írta, akkor is rögtön kitaláltam volna a stílusából és a humorából. Ahogy pedig utána is olvasgattam kicsit Réti Lászlónak, nem kis meglepetésként ért a tény, hogy nemcsak elméleti síkon, hanem testközelből is ismeri a nyomozások világát, mivel maga is éveken át nyomozott gyilkossági és rablási ügyekben. Úgyhogy nagy valószínűséggel ennek köszönhető a bennfentesek szakmai hitelességének érzete a könyvön és a nyomozás leírásának részletessége - főleg a halottkémi feladatoknál és a hullák sérüléseinek orvosi nyelven történő ismertetésénél.
Réti László

Összességében a Kaméleon remek szórakozás volt, amit azon olvasóknak ajánlok, akik egy igazán szórakoztató és humoros krimire vágynak. Én pedig már be is készítettem a sorozat második kötetét, hogy egy újabb, remélhetőleg kevésbé alkoholgőzös randira induljak Larkin őrmesterrel.

A sorozat részei


1. Kaméleon


Kiadó: Ulpius
Cím: Kaméleon
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 576


2015. febr. 2.

Könyvek, amiket várok #27

Igaz, hogy a Pagony ifjúsági kiadója a Tilos az Á Könyvek nem épp az én korosztályomat célozza meg a kiadványaival - hanem a gyerekkorból éppen kilépő, már kamaszodó fiatal olvasókat -, ennek ellenére én mégis nagy érdeklődéssel és kíváncsisággal fordulok szinte az összes könyvük felé, melyek az eddigi tapasztalataim szerint meglepően sokszínűek. Nagy örömömre pár nappal ezelőtt a kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az idei év első felére vonatkozó terveit, mely információk átböngészése után bátran mondhatom, hogy baromi jó könyvekkel rukkolnak elő a számunkra.

Itt van például ez az amerikai szerelmes és punkos történet Rachel Cohn és David Levithan tollából a Nick & Norah végtelen éjszakája, amely igen erősen birizgálja a fantáziámat. Ráadásul a könyvből 2008-ban film is készült, igaz az imdb-n csak 6.7 pontot kapott, ami nem túl biztató, de ettől függetlenül még lehet megéri megnézni. De ezt ráérek még eldönteni a könyv elolvasása után is.

"Te mit csinálnál, ha életed első szerelme a szakítás után közvetlenül megjelenne egy másik pasival a koncerteden? Ha még nincs ötleted, eláruljuk mit tett Nick. Mielőtt még az exe odaért volna hozzá gratulálni a frenetikus koncerthez, megkér egy lányt a közönség soraiból, hogy legyen egy kicsit a barátnője. Nem tudhatja, kivel kezdett, de ki fog derülni. Mégpedig egyetlen pörgős éjszaka alatt! Szóval csak 16 éven felülieknek!"

A kiadó nagy meglepetése Mán-Várhegyi Réka - aki első felnőtteknek szóló könyvével a Boldogtalanság az Auróra-telepen címmel számos díjat nyert - most a kamaszoknak szóló regényt írt A szupermenőket, mely fülszövege alapján úgy gondolom, hogy egy csipetnyi humorba csomagolt komoly történetre számíthatunk, de ez majd csak a könyv elolvasása után derül ki pontosan.

"Azzal indítunk, hogy a főhőst Marcinak hívják, de persze lány, mert eredetileg a Marcellina nevet kapta, aminél még azt is jobban szereti, ha fiúneve van. Anyu és apu sok veszekedés után elváltak, a nagy, polgári lakás után most egy kis lakótelepi lakásba költözött Marci, anyu és Marci nővére, Helga. Marcit nem vették fel komolyabb suliba, csak egy nem annyira jóba, ahova ráadásul fél órát kell utazni. De legalább meg lehet ismerkedni a szintén messziről bumlizó különc csajokkal, Laurával és Hajnival. Az iskola nem olyan gázos, ők hárman viszont kilógnak az sorból, és szeptember végére kénytelenek szembenézni az egyértelművel: egyáltalán nem menők. És ami tarthatatlan, az tarthatatlan!"

Aztán itt van a kiadó első német nyelvből fordított könyve Rolf Lapperttől a Pampa Blues, melyre a tartalma alapján roppant kíváncsi vagyok, úgyhogy már ezt is alig várom, hogy megjelenjen és olvashassam.

"Egy finom nyelvezetű, abszurd humorú, meglepő fordulatokban bővelkedő regényről van szó, ami méltán került fel idén az IBBY Honour Listre, húúú-húúúúú! Mint a finoman árnyalt, különleges hangulatú könyveket, nehéz elmesélni, mert a lényeg csak olvasás közben jön át. Hogy csak egy példát említsünk: Tudjátok, van egy árva kisfiú, akit a nagynénjéék nevelnek a vidéki Angliában, aztán valami varázslóiskolába kerül… Mi van??? Szóval a Harry Potter sem attól jó, hogy három mondatban elmeséljük a tartalmát, de azért egy kis ízelítő aPamba Bluesból: Benjamin Schilling egy tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja lelépett körbeutazgatni Európát, ő meg vigyázhat a magatehetetlen nagyapjára a semmi közepén, ahol az egyetlen nő Anna, a fodrász. Nincs hova elmenni, nincs kivel és mivel – a kilátástalanságot egy átutazó lány töri meg, akinek elromlik a kocsija. Illetve elrontja a kocsiját... Ki mit titkol a másik elöl?" Beleolvasó

Azok, akik szerették Markus Zusak A könyvtolvaj című regényét biztosan örülnek az író Underdog-trilógiájának, melynek első része idén tavasszal érkezik hozzánk.

"Cameron Wolfe tizenöt éves, a legkisebb fiú egy szegény, háromgyerekes családban. Hatalmaskodik rajta a bátyja, piszkálja az apja. Kétségbeesésében majdnem belekeveredik egy rablásba, de aztán beáll az apja mellé dolgozni. Beleszeret egy lányba, és elkezd felnőni, megérteni a felnőttek zavaros viszonyait, hatalmi játszmáit. Szóval minden kamasz álma lesz ez a könyv, mert pont arról fog Cameron beszélni, amiről mindegyikőtök beszélget a barátaival."

A következő könyv, amire ismét rámozdulnék - bár a felsorolt könyvek közül ezen vacilállok a legjobban - egy holland írótól, Marion van de Coolwijktól származik és a Mázlis csajok címet viseli. A Goodreads szerint egy 10 részes sorozatról van szó... pfff. Ez nekem kicsit sok, egy trilógiába könnyebben kezdenék bele.

"Három 16 éves lány, mindegyikük árva, kap egy-egy levelet a születésnapján, hogy jelenjenek meg ekkor és ekkor, itt és itt. Joan gazdag családban nőtt fel, el van kényeztetve, Hanna egy nagy, befogadó családban, van még három örökbefogadott tesója, és mindenben kitűnő, Tanja pedig egy igazi lázadó, aki intézetben nőtt fel és senkiben sem bízik. Az igazi apjukat nem ismerik. A megbeszélt helyen az anyjuk levele várja őket. Kiderül, hogy ikrek, és egy híres rocksztár az apjuk. A lányok megismerkednek, és csavarokban bővelkedő nyomozásba kezdenek a papa után. Garantált az izgalom, a feszültség, szóval valószínűleg függőséget fognak okozni rocksztár apa és lányai."  

És a bejegyzésem legvégére hagytam azt a regényt, amit mind közül a legeslegjobban várok - és aminek az első részétől a Tesla padlásától teljesen odavoltam - ez pedig Eric Elfman Akcelerátus-trilógiájának második kötete, ami az Edison pincéje címen fog majd megjelenni, remélhetőleg minél hamarabb.

"Nick hiába igyekszik titokban tartani, az Akcelerátus is tudomást szerez róla, hogy a Nick padlásán talált különös holmik valójában Nikola Tesla találmányának, a Nagy Hatótávolságú Energiakibocsátónak az alkatrészei, amely képes ingyenes energiát biztosítani az egész bolygó számára. Nick dolgát számos akadály nehezíti. Rá kell jönnie például, hogy Caitlin közelsége egészen különös hatással van rá. És közben az Akcelerátus sem tétlenkedik."

Számomra ezek voltak azok a könyvek, amiket a kiadó kínálatából érdekesnek találtam, de ha a fent említetteken kívül a többi újdonságukra is kíváncsiak vagytok, akkor ezen az oldalon tudtok mazsolázgatni, ahol biztos vagyok benne, hogy mindenki talál majd valami fogára valót.

2015. febr. 1.

Januári beszerzések

A tavalyi évben ez a könyvbeszerzős rovatom sajnos súlyosan elvérzett, melynek több oka is volt. Egyrészt annyi új könyv került a polcomra, hogy azt a tömérdek mennyiséget még magam előtt is szégyelltem, nemhogy még a nagyközönség elé is tárjam, rongyrázásnak éreztem volna mindet kipakolni. Másrészt pedig még mindig úgy érzem, még ha ezzel ki is lógok a sorból, hogy a sanyargassuk magunkat és vásároljunk minél kevesebb könyvet életvitelnek sajnos továbbra sem tudok hódolni, mivel nem érzem bűnnek azt, ha egy hónapban több könyvet is megveszek magamnak, ellenben azzal a három szelet tortával, amit épp tegnap este dörgöltem be filmnézés közben. Én úgy gondolom, ha egy könyvmoly könyvet vásárol, az a világ legtermészetesebb dolga, hiszen ezzel nemcsak magának, hanem a kiadóknak is nagy örömöt tud szerezni, úgyhogy én továbbra is - erősítve a kisebbséget - maradok a szabad rablás megszállott híve - természetesen megpróbálok a józan ész határain belül maradni - és továbbra is minden új szerzeményemnek lelkiismeret-furdalás nélkül örülni, és nem hamut szórni léptem nyomon a fejemre, ha elcsábultam egy-egy szépség kapcsán. Szóval ebben a szellemben szeretném újraindítani ezt a rovatot, és majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle.

Az idei évem legelső szerzeménye Juliette Faytól a Karjaidban volt, amit egy kedves barátnőmtől kaptam születésnapomra, és aminek nagyon örültem, hamarosan sort is kerítek majd rá. A Házas-társas és a Go-go girl nyomoz könyveket az Erawan akciójában vettem, darabját 1600 forintért. Az utazó házasságközvetítő 2. és 3. részét pedig szintén egy kedves barátomtól kaptam, már nagyon régóta ácsingóztam mindkettőre, úgyhogy nagy örömmel fogadtam őket.
Februárra egyelőre még nincsenek terveim, bár már van egy előjegyzésem a Líránál és lehet, hogy más könyvek is be fognak még esni hozzám, de hogy mik és hogyan, az majd csak a következő hónap végén derül ki pontosan.

2015. jan. 27.

Gail Carriger: Soulless – Lélektelen (Napernyő Protektorátus 1.)

Lassan három éve porosodik már a könyvespolcomon Gail Carriger Lélektelen című regénye, pedig amikor annak idején a 2012-es Nemzetközi Könyvfesztiválon volt szerencsém egy dedikált példányt szerezni belőle úgy éreztem, hogy madarat lehetne velem fogatni. De aztán gyorsan teltek a napok és a hónapok és valahogy elterelődött róla a figyelmem, felkerült a többi könyv közé a polcra és azóta sem vettem a kezembe, úgyhogy ezért is gondoltam, hogy jó ötlet lesz beválogatni a 2015-ös vcs könyvek közé.

Hogy őszinte legyek kicsit csalódott vagyok a könyvvel kapcsolatban, mert annak ellenére, hogy annyi szépet és jót olvastam róla és visszaemlékezve arra a hatalmas hájpra, ami a megjelenésekkor körülvette azt reméltem, hogy ez biztosan valami hihetetlen jó, fergeteges és mindenképp felejthetetlen könyv lesz majd a számomra. Ehelyett azonban egy amolyan egyszer olvasós, gyorsan felejtős, igaz hangulatában és humorában csillagos ötöst érdemelő könyvvel volt dolgom, de semmiképp sem egy, az általam remélt világmegváltó darabbal. Persze lehet, ha a megjelenéssel egy időben olvasom, akkor nálam is nagyot szólt volna, de időgép hiányában sajnos ezt már soha a büdös életbe nem fogom megtudni.

A történet egyébként a kedvenc korszakomban, a viktoriánus Angliában játszódik, ahol mint köztudott a vénkisasszonyoknak nem volt könnyű sorsuk. Ha pedig még lélek nélkül is születtek, mint ahogyan Tarabotti kisasszony, akkor meg aztán tényleg végtelenül bonyolulttá tudott válni minden körülöttük.
Történetünkben minden baj, akkor kezdődött, amikor egy kihalt könyvtárszobában egy ismeretlen kóbor vámpír az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanta Alexia Tarabotti kisasszonyt táplálkozás céljából, aki természetesen mindezt a pimaszságot nem tűrvén kénytelen volt önvédelemből megölni a támadóját. Sajnos ez a vérszomjas vámpír nem volt tisztában azzal, hogy Tarabotti kisasszony lélektelensége minden esetben semlegesíti a természetfeletti képességeket, ellenkező esetben hótziher, hogy messzire kerülte volna a hölgyet.


A haláleset kapcsán természetesen rögtön a helyszínen terem a város rendőrkapitánya a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember Lord Maccon, hogy fényt derítsen a haláleset körülményeire. Sajnos a helyzetet csak tovább bonyolítja, hogy míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, más vámpíroknak és kóbor farkasoknak ugyanilyen váratlanul nyoma vész, és közben mindenki Alexiára mutogat. A feladat tehát nem egyszerű, Alexiának és Lord Macconnak meg kell találniuk, hogy ki vagy mi tizedeli a természetfeletti társadalom magányos tagjait.

Miss Tarabotti és Lord Maccon között kezdetben kissé paprikás volt a hangulat, ami nagy örömömre a későbbiekben is megmaradt, sziporkázó szócsatákkal és forró érzéki pillanatokkal kiegészülve. Alexia, küllemét tekintve semmiképp sem volt gyönyörűnek mondható, a legjobb esetben is inkább csak az egzotikus jelzővel lehetett illetni a hölgyet, kinek teltkarcsú alakja, sötét haja és markáns orrszerkezete - amit a néhai talján atyjának köszönhetett, csakúgy mint a természeten túli mivoltát is - teljesen elvarázsolta Lord Maccont. Bár az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy vonzereje gyakran még a gróf szemében is rögvest semmivé vált, mihelyt kinyitotta a száját. 

"– Mondja, miért olyan nehéz magával mindig? – kérdezte Lord Maccon elkeseredve, mire Alexia elvigyorodott.
– Talán mert nincs lelkem? – vetette fel.
– Józan esze, az nincs – javította ki a gróf."

A történetet egyébként nagyon összeszedetnek, a cselekményt pedig izgalmasnak találtam, Carriger mesterien szőtte össze a romantikát és az austeni nyelvezetet a paranormális világgal és a steampunk elemekkel. Az írása roppant humoros és elragadóan stílusos, a karakterei pedig tökéletesen kidolgozottak és meglehetősen változatosak voltak, ennek ellenére mégsem tudtam száz százalékig elveszni a történetben. Az én szememben Tarabotti kisasszony túlontúl gyakorlatias volt, melyet mi sem bizonyított jobban, minthogy kezdetben nem is igazán a szenvedély, mindinkább a tudományos kíváncsiság vonzotta őt Lord Macconhoz, melynek köszönhetően a gróffal való izzással teli érzéki pillanatok a legtöbb esetben elvesztették számomra a varázsukat.

Gail Carriger

Természetesen ismét egy sorozatról van szó, mely első három része már nálunk is megjelent, illetve érdekességként említem, hogy már képregény is készült Tarabotti kisasszony kalandjairól.


A sorozat részei:
1. Soulless ~ Léletketelen
2. Changeless ~ Változatlan
3. Blameless ~ Szégyentelen
4. Heartless
5. Timless

Kiadó:Könyvmolyképző
Eredeti cím: Soulless
Sorozat: Napernyő Protektorátus
Fordította:Miks-Rédai Viktória

Oldalszám: 374

2015. jan. 21.

Lindsey Kelk: Aki mer, az nyer ~ A Girl#1

Bevallom tanácstalan vagyok, hogy hol és hogyan is kezdjem lelkes kis ajánlóm, mert úgy érzem, hogy azt az élményt, amit a könyvtől kaptam úgysem fogom tudni úgy átadni, mint ahogyan azt szeretném. Igazság szerint az lenne a legegyszerűbb, ha mindenki saját maga győződne meg arról, hogy milyen remek romantikus kis könyvről van szó – mely úgy hathat e műfaj kedvelőire, akár egy rózsaszín agybizsergető vattacukor –, de míg ez megtörténik, addig is megpróbálom szavakba önteni rajongásom okát.

Tess Brookes az a fajta ember, aki a legelsőként érkezik a munkahelyére és a legutolsóként hagyja el azt. Állandóan túlórázik és töri magát a karrierje érdekében. Így amikor eljön a várva várt és megérdemelt előléptetés ideje, Tesst villámcsapásként éri a hír, hogy mégsem nevezik ki kreatív igazgatónak sőt, megszüntetik a munkakörét, és elbocsátják a reklámügynökségtől. Tess érthető módon teljesen összetör, és ez még csak a kezdet. Miután a barátnője családi összejövetelén sikerül összevesznie az édesanyjával, majd utána egy alkohol mámoros pillanatában a legjobb barátjával összeszűrnie a levet -  akibe évek óta menthetetlenül szerelmes és, aki mint később kiderül, egyáltalán nem szerelmes belé -, úgy érzi az élete romokban hever. Nem meglepő hát, ha  ez a rengeteg csapás és pofon Tesst arra sarkalja, hogy életében először egy teljesen váratlan és impulzív dolgot tegyen, nevezetesen, hogy elfogadjon egy olyan Hawaii fotózásra szóló felkérést, amit nem is neki, hanem az undok lakótársának Vanessának címeztek. Így történt, hogy Tess a legelső géppel profi fotósnak kiadva magát Hawaiira utazik. Mert ugye miért is ne? Végül is régebben készített már néhány jó amatőr képet. Azonban azt már álmában sem gondolta volna, hogy ezen a mesés szigeten egy észbontóan szexi, megrögzött nőcsábász hírében álló újságíróval hozza össze majd a sors, aki szintén munkaügyben van a szigeten. Ó, hogy mekkora meglepetés volt a vele való legelső találkozás, annyira észbontóan és egyben bosszantóan szexi, hogy Tesshez hasonlóan én is csak pislogni tudtam a meglepetéstől, miközben természetesen lázas izgalommal faltam tovább a róluk szóló sorokat.

Először is szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy e forró szerelmi történet helyszíne Hawaii, mely sziget gyönyörűségében és hangulatában az író leírásai által tökéletesen el tudtam merülni. Tessel együtt én is ott érezhettem magam a meleg tengerparton, miközben éreztem a finom homok simogatását a talpam alatt, a nap meleg sugarait a bőrömön, és az elmaradhatatlan napolaj édes illatát, amik szó szerint teljesen megbolondítottak. És akkor még egy szót sem szóltam Nick Millerről, aki egy olyan bosszantóan arrogáns és durva stílusú, ellenben elképesztően szexi, amolyan félisten kinézetű álompasi, aki a gorombaságával és az arroganciájával igyekszik palástolni megsebzett szívét.

Tess és Nick első találkozása fergeteges volt, csak úgy izzott közöttük a levegő, ami a későbbiekben is kitartott. Imádtam a szikrázó szócsatáikat és a közöttük feszülő heves és végtelen vágyat, a forró erotikus pillanatokról már nem is beszélve, melyek nem voltak túlzottan erőteljesek, épp csak annyi volt belőlük, amennyi az én ízlésemnek is megfelelt.

Számomra a könyv sikere egyértelműen a szereplőkben és a könyv humorában rejlett, a mesés helyszín pedig csak hab volt a képzeletbeli tortán, tökéletes aláfestést adott a történetnek. Mindegyik szereplőt a szívembe zártam - nem is emlékszem, hogy mikor történt velem ilyen utoljára -, kivéve azt az utálatos Vanessát nem sikerült megkedvelnem, akinél nagyobb ribancot még nem hordott a föld a hátán. Tess számomra egy nagyon szerethető és pezsgő karaktere volt a történetnek, roppant szimpatikusnak találtam őt, annak ellenére, hogy néha olyan kis elveszettnek tűnt, mint aki csak sodródik az árral. Nickről pedig *sóhaj* könyveket lehetne írni – én mondom nektek, mindet elolvasnám – annyira szexi, erős és ugyancsak meghatározó szereplője volt a regénynek. 

Lindsey zseniális módon bánik a szavakkal, a stílusa vicces és könnyed, és az a rengeteg humoros és szarkasztikus párbeszéd Tess és Nick, valamit Tess és a barátnője között, nemcsak izgalmas és szórakoztató volt, hanem egyszerűen imádni való. Ráadásul a romantika mellett a barátság is fontos szerepet kapott, mely miatt részemről hatalmas plusz pont jár az írónőnek.
Külföldi borítók

Igazából nem voltak magas elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, azt gondoltam, hogy ez is csak egy lesz a sok tingli-tangli romantikus közül, de tévedtem. Egyetlen dolog volt csupán, ami levont egy csipetet a kötet tökéletességéből és az Tess túlzott alkohol fogyasztása volt, de ettől eltekintve még mindig azt mondom, hogy az eddigi évek egyik legjobb olvasmányi élményében volt részem, melynek imádtam minden sorát, úgyhogy a műfaj kedvelőinek erősen ajánlott! :)
Lindsey Kelk

Sajnos vagy sem - részemről inkább az előbbi, mint az utóbbi - egy sorozatról van szó, melynek a 2. része idén júliusban jelent meg külföldön, de hogy a folytatás idehaza mikor kerül a könyvesboltok polcaira, sajnos arról még semmit nem lehet tudni.

A sorozat kötetei:

1. About a Girl - Aki mer, az nyer
2. What A Girl Wants (Ebben a részben Tess és kis csapata Milánóba utazik)



Kiadó: Kulinária
Eredeti cím: About a Girt
Sorozat: A Girl
Fordította: Molnár Júlia Dóra
Oldalszám: 364


2015. jan. 17.

Jeannette Walls: Az Ezüst csillag

Különös hangulatú könyv volt ez - kicsit szomorú, de legfőképp nyugtalanító és indulatkeltő, néhol pedig igencsak szívszorító -, de azt hiszem, hogy épp ez miatt lett emlékezetes a számomra. Természetesen az író stílusa és a gyönyörű fogalmazása is sokat nyomott a latban, melynek köszönhetően a cselekmény alakulása miatt érzett minden félelmem és aggodalmam ellenére is sikerült elvesznem a könyvben. Az Ezüst csillag szinte az első oldalaktól kezdve a fotelhez szegezett, nem sok idő kellett ahhoz, hogy teljesen átadjam magam a történet vészjósló hangulatának és sodrásának. 

A könyv két kislány történetét meséli el az 1970-es évek Amerikájában. Ben és Liz testvérek, Ben 12 éves, Liz pedig három évvel idősebb a húgánál. Nemcsak irigylésre méltó, de megbonthatatlan testvéri kötelék fűzi őket össze, kimondhatatlanul szeretik egymást és soha nem hagynák el a másikat. Nem úgy, mint az édesanyjuk, aki bizony gyakran magukra hagyta a lányait. Charlotte-ot a legnagyobb jóindulattal sem tudnám gondos szülőnek nevezni, sőt! Én totál alkalmatlannak ítélem őt erre a feladatra, ugyanis amellett, hogy komoly bipoláris zavarokkal küzdött, személyiségi problémái is voltak. Amikor egy nap Charlotte egy-két hónapra elegendő költőpénzt hátrahagyva elindul, hogy "megtalálja önmagát", a lányok ismét egyedül maradnak, és hogy mindez sem a rendőrségnek, sem a gyámhivatalnak ne szúrjon szemet a Virginiában élő nagybátyjukhoz utaznak. Tinsley bácsit kezdetben nem tudtam hova tenni, sztoikus nyugalma a veszteségei iránt egy idő után irtó bosszantóvá vált a számomra, és hogy őszinte legyen nem sokkal éreztem nagyobb biztonságban a lányokat vele, mint a saját idegbeteg édesanyjukkal. És e megérzésem hamar be is igazolódott. Ugyanis miután a lányokat Tinsley bácsi befogadta, Liz és Ben a bácsikájuk tudta nélkül vállalnak irodai munkát és gyermekfelügyeletet Jerry Maddoxnál, a helyi gyár tagbaszakadt munkafelügyelőjénél, akiről hamar kiderül, hogy egy agresszív és hatalommániás állat. Egy olyan ember, akitől az alkalmazottai rettegnek, és senki nem mer szembeszállni vele.

A könyv narrátora egy koraérett 12 éves kislány Ben, aki egy roppant figyelemre méltó és szerethető karakter volt. Kora ellenére dicséretes volt a kitartása és az éleslátása, bár amikor bemagyarázta magának, hogy ha egy felnőtt férfi gusztustalan módon közeledve felé a hóna alá nyúlva azt mondja neki, hogy nicsak "már pelyhesedsz is” abban semmi kivetnivaló nincs, akkor bizony sikítani tudtam volna.

Kezdetben nekem úgy tűnt, hogy a két lány közül Liz az erősebb és ennek köszönhetően övé az irányítás, de ezt a szerepet a történet előrehaladtával Ben vette át tőle, akinek a bátorságát, az őszinteségét és az ösztönös igazságérzetét - amibe természetesen egy nagy adag naivitás is vegyült – nagyon nagyra becsültem.

A történet elején végig olyan érzésem volt, mintha az események egy gyorsvonat sebességével rohannának valami nagyon rossz dolog felé, amiben végül nem is tévedtem olyan nagyon sokat. Hiszen képzeljétek csak el mi várhat két ártatlan és naiv lányra, egy olyan kicsi és zárt közösségben, ahol a hatalommal és a pénzzel való visszaélés mindennapi dolognak számít. Ahol az emberek félnek nyíltan kimondani a véleményüket, mert ha ezt megteszik, az állásukkal fizetnek érte.  Ahol inkább mindenki becsukja a szemét és elfordul a mocskos dolgoktól, csakhogy elkerüljék a hatalommal való konfrontációt. Ahol épp elkezdődött a feketék és a fehérek integrálása az iskolákban. Ahol a családok Vietnámban harcoló fiait még dicsőség övezi. Ahol az emberek foggal-körömmel harcolnak a hagyományaik mellett.

Egy ilyen helyen, vajon milyen esélye lehet két védtelen lánynak?

„Teljesen össze voltam zavarodva, úgy éreztem, mintha a feje tetejére állt volna a világ. Fogalmam sem volt, mit csináljak. Hogy kell viselkedni egy olyan világban, ahol ártatlan a bűnös, és bűnös az ártatlan.”

Az első oldaltól kezdve az utolsóig rettentő aggodalommal és félelemmel teli izgalommal követtem az eseményeket és azt kívántam - amit a lányok is mindennél jobban szerettek volna -, hogy bárcsak eljönne értük az édesanyjuk és minden jóra fordulna... 
Külföldi borítók
A könyv borítóját szerintem nagyon eltalálta a kiadó, igaz Ben nem szőke, hanem barna, de kit érdekel, amikor ez az ölelkező testvérpár tökéletesen kifejezi azt az összetartozást és szeretetet, ami a két lány között volt, és nem utolsósorban hangulatában is nagyszerűen illik a történethez.

Jeannette Walls

Kiadó: Maxim 
Eredeti cím: The Silver Star
Fordította: Marcali Ferenc
Sorozat:-
Oldalszám: 300