A következő címkéjű bejegyzések mutatása: popcorn time. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: popcorn time. Összes bejegyzés megjelenítése

2016. aug. 28.

Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.


Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.
Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin
A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)




Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben mindvégig rendkívül intimnek is sikerült maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.




2016. márc. 21.

Kiéhezettek a mozivásznon

Nemrég olvastam el M. R. Carey Kiéhezettek című regényét - mely egyébként nagyon tetszett és - amelyből naná, hogy már mozifilmet is forgatnak (az lenne ám a meglepő, ha mindez nem így történne), úgyhogy kíváncsiságtól hajtva utánanéztem kicsit a dolgoknak, pontosabban, hogy milyen castinggal és mikorra várható a bemutató.
És bizony a forgatás már tavaly elkezdődött, a szereplők pedig olyan ismert színészek lesznek mint Glenn Close, aki Caroline Caldwellt (a doktornőt) fogja játszani, és Gemma Arterton, aki Helen Justineau  (a tanárnő) szerepében fogja majd irtani a zombikat.
A képeket elnézve a többi szereplő (Melanie és Gallagher közlegény) kiválasztásával kapcsolatban kissé zavarban vagyok, mivelhogy Melanie szőke Gallaghet pedig vörös volt a könyvben, szóval nem pont ilyennek képzeltem el őket.... mindenesetre kíváncsian várom a filmet, amely  még ebben az évben She Who Brings Gifts címmel kerül majd bemutatásra a mozikba.

A történetről röviden:
A könyv a jövőben játszódik, amikor is az emberiség nagy része egy gyorsan terjedő gombafertőzés áldozatává vált, amely a szervezetbe jutva átveszi az irányítást a gazdatest idegrendszere fölött, melynek következtében a fertőzöttek (más néven a kiéhezettek), gyorsan elveszítik személyiségüket, emberi mivoltukat, és egészséges emberek húsával kezdenek el táplálkozni.
Azon kevesek azonban, akik nem kapták el a fertőzést védett városokba húzódtak vissza, vagy guberálókká váltak, akik veszélyes bandákhoz csapódva próbálják túlélni a helyzetet.
A történet főhőse Melanie, egy látszólag normális, intelligens 10 év körüli kislány, akit több társával együtt egy földalatti bunkerben tartanak fogva. Érdekes mód ezek a gyerekek szintén fertőzöttek, mégsem veszítették el emberi tulajdonságaikat, és épp ez ad reményt az embereknek a túlélésre. A bunker tudósa Caldwell doktornő abban reménykedik, hogy a gyerekek felhasználásával sikerül megtalálnia az ellenszert, ám egy napon a kiéhezettek és a guberálók megtámadják a bázist, ahonnan mindenkinek menekülnie kell. A támadást egy öt fős csapatnak sikerül csak túlélnie, akikre ezek után még nagyobb megpróbáltatás vár; el kell jutniuk egy biztonságot jelentő védett területre, mely útjuk során rengeteg kiéhezettet sodor eléjük a sors.

Parks őrmester, Justineau tanárnő, Gallagher közlegény és Caldwellt doktornő 
Íme a kis csapat

Melanie és kedvenc tanárnője
Utcai csendélet 1.
Utcai csendélet 2.
A kemény mag.



2016. márc. 9.

Célestine naplója

Mostanában - ha esténként nem dőlök épp rögtön ágynak a fáradságtól, akkor Octave Mirbeau Egy szobalány naplója című regényét olvasom, melynek miután egy kicsi jobban utánanéztem a neten, egy csomó dolog meglepetésként ért vele kapcsolatban. Először is, hogy a regény első változata folytatásokban jelent meg egy párizsi lapban 1891-ben, és majd csak pár évvel később 1900-ban egy jelentősen átalakított második verzió formájában került ismét az olvasók kezébe.

Aztán meglepetésként ért az is, hogy rengeteg színház és filmadaptáció készült a könyvből. Filmből összesen négy darab, melyből nem is olyan rég 2015-ben mutatták be az utolsót, amely állítólag az eddigi filmverzióknál hűségesebben követi Mirbeau könyvét (amit egyébként a trailer alapján én is csak megerősíteni tudok). Ám azt is olvastam, hogy az 1964-es változat, amely Luis Buñuelt ihlette meg és aki bizony igen bátran hozzá mert nyúlni a történethez mégis a legemlékezetesebb mind közül.

Mindenesetre én úgy hiszem, hogy először a 2015-ös feldolgozással fogom kezdni, mert totál felcsigázott, és bár még a könyvből hátra van pár oldal, de már most borítékolom, hogy nem fog csalódást okozni.

Szóval olvassátok és nézzétek, mert olvasni megéri, nézni pedig... hát majd meglátjuk. :)



2015. febr. 24.

Egy politikai dráma és egy 19. században játszódó bűnügyi sorozat ~ Filmosorozat ajánló

Nemrég a férjem csábítgatott, hogy nézzek vele sorozatot, mert általában, ha ő tévézik, akkor én mindig elvonulok olvasni, amit ő meglehetősen fájlal, mert a férjem az a fajta típus, aki a közös mozizás megrögzött híve. Tudjátok: pattogatott kukorica, egy pohár bor, nasi-masi meg egy kis beszélgetés - igen, jól olvastátok, beszélgetés, mert ő egyszerűen képtelen csendben végigülni háromnegyed órát - mit háromnegyedet, még húsz percet sem - muszáj kommentálnia a történteket, és ki más lehetne az, aki mindezt meghallgatja.... természetesen én. No de nem is a tévénézési szokásainkról szerettem volna nektek beszámolni, hanem két olyan nagyon jó sorozatot ajánlani, amiket nehezen kezdtem el, de hála a férjem kitartó unszolásának (igen, hamut szórok a fejemre) a végén mégis megszerettem.

Ezt a bejegyzést átköltöztettem az aktív blogomra. Ha kedven van, gyere, nézz körbe ott is. :)