Pár napja értem a végére Brandon Sanderson Ködszerzet trilógiájának első könyvének, és meg kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy a fantasy nem tartozik szorosan az általam kedvelt műfajok közé, mégis maximálisan elvarázsolt és levett a lábamról. Olvasás közben már erősen fogalmazódott bennem a gondolat, hogy ahogy a végére érek írok egy kis idézetekkel és képekkel tarkított kedvcsinálót, hátha mást is sikerül elcsábítanom a könyv olvasására, mert ez a történet nemcsak egyszerűen jó, hanem fantasztikusan jó.
Mindenesetre addig, amíg össze nem szedem a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban és azokat írásos formába nem öntöm, muszáj levonnom csendben a saját magam kis konklúzióját - a komfortzónáról, amiről most nagyon jó kis körbeposztok születtek, meg az életről meg úgy az egész Világmindenségről... bár ez utóbbiakat inkább hagyjuk máskorra -, mely szerint jó ha az emberben van annyi bátorság, hogy az általa jól megszokott és bejáratott műfajokon kívül másokat is kipróbáljon, mert bár ha nem is mindegyik könyv (lásd, London folyóit képtelen voltam végigolvasni) fogja elnyerni a tetszését, biztos lesznek olyanok, amiket óriási baklövés lenne kihagyni. És ez a könyv pont ilyen.
"Hamu hullott az égből.
Tresting nagyúr összehúzta a szemöldökét, és felnézett a
vörös, déli égboltra.
Szolgálói előresiettek, és kinyitottak egy napernyőt az
uraság és előkelő vendége
feje fölött. A hamueső nem volt szokatlan jelenség a Végső
Birodalomban, Tresting
mégis abban reménykedett, hogy gyönyörű új felöltőjét és
piros mellényét, amelyek
nemrég érkeztek gondolán Luthadelből, nem teszi tönkre a
pernye. Szerencséjére a
szél nem fújt erősen – így a napernyő talán pont elég
védelmet nyújt majd.
Tresting és vendége egy dombra épült, kicsiny épület belső
udvarában álldogált,
ahonnan a szántóföldeket lehetett látni. Barna munkásruhába
öltözött emberek
százai dolgoztak a szemerkélő hamuban; a termést gondozták.
Munkájuk kissé
lomhának tűnt – de hát a szkák már csak ilyenek:
földművesek; lusta és
haszontalan népség. Természetesen nem panaszkodtak, annál
több eszük volt.
Egyszerűen csak dolgoztak, lehajtott fejjel, és teljes
közönyt tanúsítottak a munkájuk
iránt. A felügyelők ostorcsapásai pár pillanat erejéig
kemény robotra sarkallták őket,
de amint a felügyelő ellépett mellőlük, visszatértek eredeti
ritmusukhoz.
A dombtetőn Tresting a mellette álló férfihoz fordult:
– Azt hinné az ember – jegyezte meg –, hogy ezer,
földműveléssel töltött év után
némileg hatékonyabbak.
Az obligátor megfordult, és felhúzta a szemöldökét. Mindezt
úgy tette, mintha a
legjellegzetesebb vonására, a szeme körüli területet tarkára
festő, tekervényes
tetoválásra akarná felhívni a figyelmet. Az óriási rajzok
betakarták az orrnyergét is,
és lefutottak mindkét orrcimpájára. A férfi valóban nagyon
fontos obligátor lehetett,
valószínűleg egy főprelán. Trestingnek is megvoltak a saját
személyes obligátorai a
majorságban, de jelentéktelen funkcionáriusok lévén nemigen
díszítették rajzok az
ábrázatukat. Ez a férfi Luthadelből jött, ugyanazzal a
gondolával, ami Tresting új
felöltőjét is szállította.....
...Tresting bólintott, amikor a tohonya szká tömegre
pillantott. Egyesek kapáltak,
míg mások négykézláb tisztogatták a hamuban nyiladozó
termést. Nem
panaszkodtak. Nem is reméltek. Még gondolkozni is alig
mertek. De ez így volt
rendjén. A szkák esetében ez a szokás. Hisz a szkák…
Tresting hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy az
egyikük őt nézi. A férfi
szúrós szemét az övébe fúrta, arckifejezésében pedig egy
szikrányi – nem is,
inkább egy egész tábortűznyi – dac mutatkozott. Tresting még
soha nem találkozott
ehhez hasonlóval, legalábbis nem egy szká esetében.
Ösztönösen hátralépett és
megrázkódott, miközben a különös, egyenes derekú szká rajta
tartotta a szemét.
A rabszolga mosolygott.
Tresting elfordította a fejét. – Kurdon! – csattant fel.
A termetes felügyelő felszaladt az emelkedőn. – Igen, uram?
Tresting megfordult, és rámutatott a…
Megráncolta homlokát. Hol is állt az a bizonyos szká? A
lehajtott fejjel dolgozó,
pernyétől és izzadságtól mocskos rabszolgák annyira
egyformának tűntek. Tresting
megállt, és szemével a fiatal férfit kereste. Azt remélte,
felismeri a helyet… egy olyan
üres sort kell keresnie, ahol senki sem áll.
De hiába…"
"– Te miben hiszel, Kelsier mester, ha megkérdezhetem?
A ködszerzet elfintorodott.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – vallotta be –, de a Végső Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tűnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít?
Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem hiszem.
– Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet."
A ködszerzet elfintorodott.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – vallotta be –, de a Végső Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tűnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít?
Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem hiszem.
– Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet."
Így néztek ki azok az embertelen teremtmények, akiket acélinkvizítoroknak neveznek és akiktől nem csak a szkák, de a nemesek is rendkívül félnek:
"...A második, magas és erős testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szeméből vastag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltő, szögszerű cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni."
 |
| Az én lelki szemeim előtt azért nem voltak ám ennyire kigyúrtak. |
És naná, hogy a romantika sem maradhatott ki a könyvből.
Vin is felkelt, és visszaadta a férfinak a zsebkendőjét.
Ám Elend nem vette vissza. - Esetleg megtarthatná. Nem pusztán orrtörlésre adtam.
A lány lenézett a zsebkendőre. A nemesek zsebkendőt adnak annak a hölgynek, akivel komolyabb szándékuk van.
- Ó! - mondta, és visszavette a zsebkendőt. - Köszönöm.
Elend mosolygott, és közelebb lépett hozzá. - Az a másik férfi, akárki is az, előnyt szerzett magának az ostobaságom miatt. Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ne kezdenék versengeni vele. - Ezután kacsintott, kissé meghajolt, és visszasétált a központi bálterembe.
