A hét borítója

Olyan hangulatosak ezek az Ikeás lampionok. Érdekes, régebben nem szerettem a hortenziákat, olyan öregasszonyos virágnak tartottam őket. Most meg tucatszám vásárolom a kertembe.... 

Bele se merek gondolni vaj'h mit jelenthet ez.:P

Tovább olvasom...

Isaac Marion: Eleven testek

"Rongyos ajkai közül fekete lé szivárog. Az ujjával a távolba bök, és azt hörgi:
-Város!
Bólintok és indulok utána. Megyünk ennivalót keresni. Ahogy a város felé csoszogunk, egész kis vadászcsapat gyűlik körénk. Nem nehéz vállalkozókat találni az ilyen kirándulásokra, akkor sem, ha épp senki sem éhes. Ritkaságszámba megy, hogy valakinek tiszta gondolatai támadjanak, ezért ha valakire rátör egy, követjük. Különben csak álldogálnánk egy helyben és hörögnénk egész nap. Egyébként is elég sokat álldogálunk és hörgünk. Évek telnek el így. A csontjainkról leszárad a hús, mi meg csak állunk, és várjuk, hogy leessen." 

Bevallom, nekem ez volt az első zombis könyvem, nem rajongok a műfajért, sőt a róluk készült filmekért sem, de az egyetlen ok, amiért bele mertem vágni ebbe a regénybe, hogy láttam a film trailerét és az előítéleteimet félretéve úgy gondoltam mégiscsak megér egy próbát.

A könyv egy olyan új világot mutat be nekünk, ami tele van zombikkal és Csontikkal (a zombik egy még durvább változata) és persze emberekkel, akik nemcsak, mint zombi táplálék vannak jelen a könyvben, hanem mint egy megrokkan, félelemmel és fájdalommal teli, pusztulásra ítélt társadalom. Narrátorunk R, egy olyan fiatalember, aki nem emlékszik a korára, arra, hogy ki volt és hogy honnan jött, igazából semmire sem emlékszik a zombivá válása előtti életéből. Ennek ellenére, még ha nehezen is, de mindig emlékezni próbál és olyan támpontokat keresni maga körül, amik segítségével talán össze tudná rakni a múltja darabkáit. Ez azonban sajnos nem igazán jön össze neki, pedig R más mint a többiek. 

A zombi kolónia, ahova R is tartozott egy repülőtéren élte mindennapjait. Sétálgattak, hörögtek, gyereket neveltek, szexeltek és vadásztak. Majdnem teljesen úgy éltek, mintha normális emberek lennének, azonban mivel mindezt totál érzelemmentesen, kissé döcögősen és folyamatosan rohadva tették, így csak maradtak azok amik; oszlásnak indult halottak. Az egyetlen olyan alkalom, amikor egy csipet emberi érzelemben lehetett részük, az az emberi agy elfogyasztásánál volt. És ahogy ez a nagykönyvben meg vagyon írva, valóban csoszogva és „agyat, agyat” kántálással indultak vadászni e fincsi csemegére, ha annak szükségét érezték. Főhősünk R épp egy ilyen közös vadászat alkalmával találkozik Julieval, akit  minden zombi szabályt felrúgva a védelmébe vesz. Ezzel a találkozással, no és persze a lány barátjának, Perry agyának az elfogyasztásával minden megváltozik. R álmodni kezd és furcsa gondolatai támadnak.

A kép a filmből való

A könyv szórakoztató volt, és igazából a történet elején alig lehetett levakarni a mosolyt az arcomról, ami aztán később a brutális részeknek hála, magától is lehervadt -tudjátok, elég vizuális típus vagyok. Éreztem én, hogy ez a történet mondani akar nekem valamit, de hogy mit, arra csak a végén jöttem rá. És bevallom többre számítottam, illetve ha pontos akarok lenni, akkor inkább valami másra. Egy nagy durranásra, olyanra, amitől leesik az állam.
Igazából minden adott volt ahhoz, hogy én ezt a történetet szeressem. Egy zombi fiú és egy lány, egy tiltott kapcsolat, sok izgalom és humor.... Az egyetlen bökkenő a szereplőkkel volt, ugyanis egyiket sem sikerült megkedvelnem. Julie mocskos szája a könyv végére kifejezetten zavaróvá vált, R pedig.. nos ő egy ZOMBI volt. Egy húsevő zombi, aki hiába vágyott egy melegebb és színesebb élet után, mégis csak büdös, koszos és gusztustalan volt. Dicséretesnek tartom ahogyan az író arra törekedett, hogy R-t megkedveltesse az olvasóval; fogékonnyá tette őt a környezetére a zenére és a színek világára, sőt még egy kis humorral is megfűszerezte mindezt, de hát mit szépítsem a dolgokat, mégiscsak egy hulláról volt szó.

Szerencsére volt jó pár olyan rész a történetben, amiken jókat mosolyogtam. Kedvenceim közé tartozott a zombik között zajló rém egyszerű kommunikáció, amiben két szótagú szavaknál több, szinte soha nem fordult elő. És hát igen, R sem nagyon remekelt verbális téren, azonban a fejében megfogalmazódó gondolatok figyelemre méltóak voltak. Ezek a gondolatok azonban nem mind tőle származtak, hanem főként Julie fiújától - tudjátok, akinek az agyát felzabálta mielőtt megpillantotta volna a lányt - melynek köszönhetően bizony volt néhány rész, ahol nem volt teljesen tiszta, hogy melyik gondolat kié is volt valójában. Ezek, és az R fejében megjelenő "lopott" emlékképek kezdetben irtóra zavartak és kissé untattak is, de később rájöttem, hogy mindez szerves része a történetnek és tulajdonképpen ezzel együtt egy harmadik szereplőt is kaptunk Perry személyében.

Kíváncsian vártam Julie és R kapcsolatának fejlődését - a holt és az élő világ románcát -, melyet sajnálatos módon egyáltalán nem éreztem romantikusnak, ami tulajdonképpen nem is meglepő, hiszen szenvedély nélkül nehezen lehet szerelembe esni. Kettőjük között csak egy amolyan édes és tétova, mély érzelmekkel átszőtt barátság alakult ki, melyben Julie inkább katalizátorként funkcionált - mintsem hős szerelmesként -, és vitte előre az események alakulását.. 

Minden fanyalgásom ellenére jó kis könyv volt ez, amolyan egyszer olvasós kategória, érdekes szereplőkkel és tartalommal, amely tele volt az emberiséget érintő cinikus megfigyelésekkel, a zombik viselkedését és gondolatait tekintve pedig rengeteg humorral. Egy próbát mindenképp megér, de ne várjatok tőle túl sokat.

Isaac Marion

Egyébként már most biztosan tudom, hogy a belőle készült filmet is meg fogom nézni, fordított esetben azonban nem biztos, hogy a könyvet is elolvasnám.

Update:

Teljesen helytálló volt az a mondatom, hogy ha előbb láttam volna a filmet, akkor nem biztos, hogy a könyvet is elolvastam volna. Utólag már bizton állíthatom, hogy ez tuti így is lett volna, mivel a film sem nyerte el a tetszésemet.

Kiadó: Libri
Eredeti cím: Warm Bodies
Fordította: Nagy Gergely
Oldalszám: 312

Tovább olvasom...

Rachel Vincent: Lélekmentők (Sikoltók sorozat 2.)

Tisztám emlékszem, hogy amikor a Lélektolvajokat befejeztem - még tavaly júliusban - úgy gondoltam, hogy biz én vevő leszek a folytatásra, de hát ki gondolta volna, hogy erre ilyen sokat kell majd várnom. Ennek köszönhetően bizony jócskán megfakultak az emlékeim a könyv cselekményét és hangulatát illetően, ami miatt bevallom kicsit féltem is kezdetben, de az írónőnek hála fokozatosan elevenedtek fel előttem Kaylee váratlan sikoltozásának okai és körülményei, és a Hudson fivérek szerepe a lány életében és az ő képességeik… egyszóval kár volt aggódnom.

Amikor a tini popsztár Eden a színpadon holtan esik össze, meglepő módon Kaylee nem érez késztetést arra, hogy "énekeljen" a lány lelkéért. Mint később kiderült, Kaylee dobhártyaszaggató sikoltása azért maradt el, mert nem volt miért „énekelnie”. Ugyanis Edennek nem volt lelke, mivel azt már rég eladta az Alvilágnak hírnévért és pénzért cserébe. Csakúgy, mint egy másik, szintén híres és fiatal lány Addy, aki korábban Tod ex-barátnője volt, és aki iránt a fiú még mindig gyengéd érzelmekkel viseltetik. Tod, hogy megmentse a lány lelkét meggyőzi Kayleet és a testvérét Nasht, hogy menjenek el az Alvilágba és szerezzék vissza azt, mert ha Addy lélek nélkül halna meg, akkor örök szenvedésre lenne kárhoztatva. 

Hogy őszinte legyek igen nehezen rázódtam bele az olvasmányba, komolytalannak és kicsit nevetségesnek éreztem az elejét, (bár az is lehet, hogy csak én vagyok már túl öreg ehhez a műfajhoz) azonban a végére sikerült az írónőnek gatyába ráznia a történetet és az Alvilág csábítóan torz ábrázolásával - ahol a kisördögök elvonási tünetekkel küzdenek és a búza üvegszilánkosra törik -, sikerült felkelteni az érdeklődésemet. Hogy őszinte legyek a szereplőkkel bajban vagyok, mert nem igazán tudtam a szívembe zárni őket, hiába volt Kaylee bátor és önfeláldozó, Nash pedig erős és óvó, valahogy mégsem sikerült közel engednem magamhoz őket. Olvasás közben mindvégig külső szemlélőként éreztem magam, mintha egy olyan jó kis sorozatot néznék a tévében, aminél biztosra tudom, hogy a vége úgyis pozitív kimenetelű lesz a főszereplőkre nézve, ezért teljesen felesleges is izgulnom. Ellenkező esetben ugye hol maradna a folytatás? (Itt jegyzem meg, hogy a sorozat 8 részes plusz még az ilyen olyan köztes kötetek!)

A történet szereplői közül Kaylee mellett, aki önfeláldozásával és bátorságával úgy vélem, hogy könnyen kivívja majd magának az olvasók elismerését, Tod karakterét érzem még említésre méltónak, akinek az emberi oldaláról most sokkal többet volt szerencsém megtudni, mint korábban, és aki pont ezért vált számomra igazán szilárd részévé a sorozatnak. Ő az egyetlen olyan szórakoztató személyiség a könyvben, még az önzősége ellenére is, akinek a felbukkanását mindig tűkön ülve vártam. Igazán kíváncsi vagyok, hogy hogyan fejlődik majd tovább a személyisége a következő részekben.
A szerelmi szál tekintetében örömmel konstatáltam, hogy Tod érdeklődése, az előző résszel ellentétben, nem Kaylee felé irányult, hanem a volt barátnője Addy felé, gyengítve ezzel a (Kaylee-Nash-Tod) szerelmi háromszög elmélyülését, aminek erősödésében az előzmények ismeretében szinte teljesen biztos voltam. Ami Kayleet és Nasht illeti, az első részben megélt románcuk, ami akkor annyira friss és izgalmas volt, most kicsit háttérbe szorult, amit egyáltalán nem éreztem zavarónak, ellenkezőleg, inkább örültem, hogy kaptak még egy kis időt az írónőtől arra, hogy nyugodtan dolgozhassanak a kapcsolatuk megszilárdulásán. A cselekmény központjában így nem ők álltak, hanem Addy illetve az ő lelkének a megmentése, amiért Kaylee és Tod elszántan harcolt. Nash pedig… nos ő tigrisként vigyázta Kaylee majd minden lépését. Tetszett és jó érzés volt olvasni, hogy a történet végére ők hárman egy olyan jó kis ütős csapatot alkottak, amiben egymás képességeit kihasználva és előnyükre fordítva majd minden akadályt képesek voltak leküzdeni.

Összességében úgy érzem, hogy a cselekmény maga nem valami nagy durranás, nem mondom, voltak a végén váratlan csavarok, de olyan hihetetlen nagy történésekre ne számítson senki. Ami viszont igazán nagyot dobott a történeten az az Alvilág ábrázolása volt, a hátborzongató lényekkel és a különösen veszélyes tájjal, amiről szívesen olvastam volna még többet is. Sokkal többet. Igazából ennek a világnak a tüzetesebb megismerése utáni vágy sarkallhat arra, hogy a következő részeket is elolvassam… no meg az is sokat nyom a latba, hogy menthetetlenül sorozatfüggő vagyok. Hát majd meglátjuk.

Az írónő

Sorozat részei:

1. My Soul to Take (2009) - Lélektolvajok (2012)

2. My Soul to Save (2009) - Lélekmentők (2013)

3. My Soul to Keep (2010) - Lélekőrzők (2014)

4. My Soul to Steal (2011)

5. If I Die (2011)

6. Before I Wake (2012)

7. With All My Soul (2013)

Kiadó: Jaffa

Eredeti cím: My Soul To Save (Soul Screamers Series #2.)

Fordította: Farkas Veronika

Oldalszám: 264

Tovább olvasom...

Tana Vasilkova: A pók hálójában

Tana Vasilkova jelenleg Szlovákia legsikeresebb regényírója. Az 5 milliós országban eddig 25 könyve jelent meg, amiből tudomásom szerint 1 millió példányt adtak el. Persze az emberek mentalitása, gondolkodása és ízlése országonként változó, de ezek a számok azért elgondolkodtatnak kicsit, hogy vajon ez a háromgyermekes írónő - akinek gőzöm sincs, hogy mikor futja az idejéből írásra - mi a fenét tudhat, hogy ilyen nagy hírnévnek örvend hazájában.

A története Blankáról szól, aki szinte még gyerek volt - 13 éves -, amikor az édesanyja meghalt. Anyja halála után apja természetesnek vette, hogy majd a lánya vezeti tovább a háztartást és gondoskodik a család férfitagjairól. A háztartási teendők a főzés, mosás, takarítás mellett persze sem ideje sem energiája nem maradt szegény lánynak, hogy a tizenévesek gondtalan életét élje. És ha mindez még nem lett volna elég, önző és hatalmaskodó apja nem csak a gyermekkorát vette el tőle, hanem első nagy szerelmét Zdenot is, amikor zsarolással arra kényszerítette, hogy egy másik, általa választott férfihoz menjen feleségül, aki akkor még csak nem is sejtette, hogy leendő felesége más gyermekét várja.

Időközben Blankából híres színésznő lett és a kislánya is megszületett, aki sajnos lassabban fejlődött a kortársainál. És mivel Blanka pont annál a színháznál dolgozott, amit korábbi szerelme Zdeno vezetett, szinte minden nap alkalma nyíl találkozni vele. Ezek a találkozások kezdetben felkavarták őt, de idővel gátat tudott szabni a múlt fojtogató emlékeinek és épp kezdett a férjével és beteg kislányával egy kiegyensúlyozott és boldog családot alkotni, amikor egyszer csak az élet közbe szól és Blanka hazugságai napvilágot látnak.

Maga a történet egyáltalán nem hétköznapi, ami viszont a szereplőket illeti, ők nagyon is azok. Dolgozni járnak vagy épp otthon vannak és gyereket nevelnek, féltékenykednek, perlekednek és persze anyagi problémákkal is küzdenek. Ettől függetlenül egyikükkel sem tudtam azonosulni, mert én teljesen más típusú ember vagyok és máshogy is gondolkodom, mint a könyvbéliek.

Tapasztalatból tudom, hogy az élet gyakran nehéz helyzet elé állít bennünket, és bizony Blankával sem bánt kesztyűs kézzel a sors. És bár olvasás közben végig tisztában voltam Blanka cselekedetei hátterében álló lelki okokkal, melyek ismeretében könnyebb volt megértenem, mint elítélnem őt, ettől függetlenül a helyében én mégis sok esetben egészen másként cselekedtem volna, arról már nem is beszélve, hogy ekkora lelki teher mellett, amit a hazugságai róttak rá, én már biztosan rég megtörtem volna.

Blanka külsőleg egy törékeny, lelkileg viszont nagyon is edzett és erős asszony volt. Egy olyan nő, akinek az élete tele volt fájdalommal és csalódással, és akinek az életét át- meg átszőtték a hazugságok, illetve ha pontos akarok lenni, nem is hazugságok voltak ezek, hanem eltitkolt igazságok. Olyan igazságok, amiket azok elől a férfiak elöl hallgatott el, akiknek joguk lett volna tudni róla, akik igazán érintettek voltak benne. És bár Blanka tisztában volt azzal, hogy az igazság elhallgatásával csak önmagát csapja be, mégsem volt hajlandó változtatni ezen, minden maradt a régiben, miközben menthetetlenül elmerül a múlt emlékeiben és arról ábrándozott, hogy mi lett volna ha…

Vajon működőképes-e egy olyan házasság vagy akár élettársi kapcsolat, ami hazugságokra épül? Vajon le lehet-e élni egy teljes életet úgy, hogy a titkaink soha nem látnak napvilágot? Vajon milyen terheket ró egy családra, ha sérült gyermekük születik? Vajon miből lehet tudni, hogy egy sérült gyermekkel mikor teszünk jót és mikor teszünk rosszat? Vajon rejtegetni való téma-e a fogyatékos családtaggal való együttélés? És a legfontosabb: az elfogadás kérdése!

Ezek és ezeken kívül még számos olyan jelentős téma kerül elő a történet kapcsán, amikkel nap mint nap találkozhatunk, mint például a barátság és az önzetlen segítség fontossága, a munka és a család kapcsolata, a féltékenység no és persze a beteljesületlen szerelem.

Mint látjátok rengeteg területet érint a könyv és ennek köszönhetően pillanatok alatt sikerült elmerülnöm a történetben, azonban egyetlen hibát mégis muszáj megemlítenem, amiről, hogy őszinte legyek még a cselekmény folyamatos változása sem tudta mindig elvonni a figyelmemet, az pedig a könyv már-már zavaróan egyszerű stílusa és nyelvezete. Nagyon hiányoztak nekem a regényből a szép szavak és a nagyívű mondatok.

                                                   

                                                                      Tana Vasilkova

Kiadó: Sanoma
Oldalszám: 320
Ár: 2900.-

Tovább olvasom...

Victoria Schwab: Az archívum

Mindig öröm olyan könyvről véleményt írni, ami pillanatok alatt be tudta magát lopni a szívembe. Így jártam Victoria Schwab regényével is, amiről minden túlzás nélkül mondhatom, hogy egy szuper jó történet. Schwab a csodás meséjével olyan hirtelen és tartósan ki tudott szakítani a valóságból, hogy még a külön bejáratú mókuskerekem tekerése közben sem tudtam másra gondolni, csakis arra, hogy mikor folytathatom már végre tovább ezt az izgalmas történetet. És a legtermészetellenesebb mindebben tudjátok, hogy mi? Hogy mindezt az élményt nem is egy történelmi romantikustól, chick-littől vagy kifejezetten a női olvasók számára íródott regénytől kaptam, hanem egy egyszerűnek látszó, 272 oldalas ifjúsági regénytől!? Atya világ! Úgy látszik, hogy valami hiba csúszott a rendszerbembe!

"Képzelj el egy helyet, ahol a holtak polcokon nyugszanak, mint a könyvek."

Hátborzongató és egyben érdekes egy elképzelés ez a túlvilágra vonatkozólag, nemde?  

Szóval, ebben a történetben a halottak – akiket ezentúl nevezzünk Történeteknek – egy könyvtárban helyezkednek el - amit nevezzünk Archívumnak -, akikre a Könyvtárosok ügyelnek. Ők egyébként ezekben a könyvekben olvasni is tudnak és ha kell, akkor törölni is képesek belőlük bármilyen emléket. Hébe-hóba azonban előfordul, hogy ezekből a Történetekből egy-egy nyughatatlannak sikerül megszöknie a Sikátorba - ami az Archívum és a mi világunk között húzódik -, ahol aztán egyre kétségbeesetten bolyongva keresik a kiutat. És ekkor van szükség az Őrzőkre, akiknek az a feladatuk, hogy ezeket az egyre erőszakosabbá váló szökevényeket visszavigyék az Archívumba. Főszereplőnk Mac is egy ilyen Őrző, akire még a nagyapja testálta rá pár évvel ezelőtt ezt a tisztséget, és ami bizony örökre megváltoztatta a lány életét. Egy dolgot jó ha tudunk. A halottakat soha nem szabad megzavarni. Ezt a szabályt azonban valaki mégis megszegi, mert a dolgok határozottan kezdenek furcsa irányt venni.

A történetet Mac szemszögéből és az ő visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg. Az egyik dolog a sok közül, ami nagyon tetszett a könyvben az Mac kapcsolata volt a családjával. Igaz, hogy ez a kapcsolat feszültségekkel volt tele - az öccse elvesztése miatt - és nem kevés hazugsággal, amire Macket a túlvilági feladatai elvégzésére lopott idők kényszerítettek, de valahogy mégis annyira reálisnak éreztem ezt a nem épp idilli családi kapcsolatot. Szerettem Macet és sajnáltam amiért küzdenie kellett, hogy távol tartsa magától a valódi és őszinte emberi kapcsolatokat a titkai megőrzése érdekében. Szerettem és sajnáltam, amikor a visszaemlékezéseit és a testvéréről szóló részeket olvastam, amelyben szinte tapintható volt a hangjában megbújó fájdalom és a veszteség érzése. És nem utolsó sorban szerettem, hogy nem csak fizikailag, de mentálisan is egy nagyon erős és talpraesett karakter volt.

Szerettem a romantikát a történetben, ami kicsit meglepett, mert az "egy lány két fiú felállás" szerint azt hittem, hogy egy tipikus szerelmi háromszöget fogok majd kapni, rengeteg nyűglődéssel és féltékenykedéssel, de ebben a háromszögben ezekről szó sem volt. Nagyon szimpatikus volt számomra Wesley, aki egy festett szemű, feketében járó, mégis vidám és különc rocker srác volt, Owen mellet azonban én csak amolyan "cuki" fiúnak könyveltem el magamban, ellenben Owen… nos ő egészen más tészta volt.

Szerettem Wesleyt és örültem, hogy belopta magát Mac szívébe és könnyedséget vitt az életébe. Végre akadt egy olyan ember, aki igazi társa és igazi barátja lett a lánynak. Aki ha csak részben is, de le tudott némi terhet venni abból a mázsás súlyként ránehezedő felelősségből, amit a nagyapja hagyott rá. És szerettem Owent, akinek a közelében Mac, ha rövid időre is, de békét és nyugalmat lelt, de legfőképp azért szerettem nagyon, mert az én szívemet is megdobogtatta.

Szerettem a helyszíneket, amiket olyan szemléletesen tudott ábrázolni az írónő, hogy az összeset magam előtt láttam, minden gond nélkül. Imádtam a régi hotelből átépített lakásokat - ahova Mac a szüleivel együtt költözött – félelmetesen kísértetiesnek, emlékekkel és titkokkal telinek éreztem. A padló résein megbúvó furcsa gyilkosságokról árulkodó emlékektől pedig szabályosan felállta a szőr a hátamon.  Imádtam a sötét és a távoli suttogásokkal teli Sikátort, ahol Mac a Történetekre vadászott és ahol Owennel is találkozott. És hát természetesen imádtam a hatalmas, boltívekkel és színes üvegekkel teli Archívumot, ahova belépve soha nem felejtette el a szerző felhívni a figyelmet arra, hogy itt kérem senkinek sem szabad hangoskodnia, mivel ez ugye egy könyvtár volna.

Imádtam a könyv hangulatát és hogy Schwab írása erősen vizuális volt számomra. Olyan ügyes kézzel fonta ezt a valószínűtlen világot, hogy azzal teljesen levett a lábamról.  Az archívum egy gyönyörűen megírt kissé mogorva, izgalmasan félelmetes könyv, egy rendkívüli alapötlettel csodás kivitelezésben, tele szomorúsággal, reménnyel, szeretettel és küzdelemmel.

Mit mondhatnék még…. részemről szerelem ez a javából!

Ő pedig az írónő

Olvassatok bele a könyvbe, megéri!

Kiadó: Főnix Könyvműhely

Eredeti cím: The Archived

Fordította: Hudácskó Brigitta

Oldalszám: 272

Tovább olvasom...

Lipcsében járva láttam...

Képzeljétek mit láttam pár napja Lipcsében. Épp az egyik legkedvesebb helyemen tébláboltam, mert ugye egy vérbeli moly bárhol is legyen, időt és fáradságot nem kímélve, soha nem tud elmenni egy könyvesbolt mellett úgy, hogy ne menne be, ha csak pár percre is, és hát vérbeli révén ugye ezt én sem hagyhattam ki...  szóval miközben nézegettem a szebbnél szebb és jobbnál jobb könyveket - például a kezembe akadt egy teljesen új, számomra ismeretlen Finduszos mesekönyv, több tucat más, szintén nagyon szép és vicces német mesekönyvekkel együtt... aztán egy jól látható helyen megláttam a Matched-trilógiát is keménytáblás! kiadásban, ami meglepő módon sokkal vaskosabb és szebb volt, mint a mi kiadásunk... és természetesen ezeken kívül még sok más ismerős könyvvel is találkoztam, amikért a szívem sajgott... de mielőtt még menthetetlenül belehergelném magam a látottak leírásába, inkább befejezem az előbb elkezdett mondandómat...  Szóval ott tébláboltam a boltban, amikor megláttam ezt a gyönyörű könyvet, amit muszáj volt lefényképeznem, annyira megtetszett.

Virágok voltak a lapszélekre nyomtatva, ami gőzöm sincs, hogy mennyire drágítja meg egy könyv kiadási költségeit és hogy mennyi plusz munkával jár, de szerintem nagyon ötletes és rettentő látványos. 

Katt a képre és nagyobb lesz

Katt a képekre és nagyobb lesz.

Tovább olvasom...

Daniel Glattauer: Örökké tiéd

Daniel Glattauer nevével először a Gyógyír északi szélre című regénye - illetve ennek folytatása, a Hetedik hullám - kapcsán találkoztam. Ekkor könyveltem el őt magamban úgy, hogy erre az íróra érdemes lesz odafigyelni, mert ez a pasi jó könyveket ír. Nem hétköznapiakat és nem is unalmasakat, hanem amolyan egyszuszraolvasósakat, amikben a különös élethelyzetek és az érzelmek mellett a humor is szerepet kap.

Az Örökké tiéd című könyvének története csak abban hasonlít az előbb említett regényeihez, hogy szintén egy férfi és egy nő szerelmi kapcsolatáról szól, de ebben az esetben ez a kapcsolat egyáltalán nem egészséges. Ez a kapcsolat beteges, félelmetes és veszélyes. 

Judith egy 37 éves és még mindig független, részben sikeres üzletasszony, aki egy bécsi lámpaüzletet vezet, amit még a családjától örökölt. Egy szupermarketben történő vásárlás közben találkozott először Hannesal, aki később a lámpaboltba is beugrott hozzá, majd virágokkal halmozta el őt és Judithnak még csak kettőt sem volt ideje pislogni, máris egy párként könyvelte el őket mindenki. Kezdetben nem is volt ezzel semmi gond, sőt, úgy tűnt, hogy Hannessal bizony megfogta az isten lábát, de aztán kiderült, hogy mindez túl szép ahhoz, hogy igaz is legyen.

És hogy milyen volt Hannes? Ó, hát ő egy nagyon jóképű építőmérnök volt, minden lányos anya igazi álma. Magas, tagbaszakadt, kicsit esetlen, nőtlen, szeme körül napsugárráncok. „Amikor pedig nevetett, egyik fülétől a másikig ívelt a nagymama fogsora, mint valami hófehér függőágy.„

A könyv egy teljesen klasszikus szerelmi történetként kezdődik; két ember találkozik és szerelembe esik … azonban a végkifejlet ennél a sztorinál egészen más. Judith a kapcsolatuk kezdetén próbálja kiélvezi az új szerelemmel járó udvarlást és a kitüntető figyelmet, de mindez csak addig tart, amíg ez a kezdetben sokat ígérő kapcsolat szegyszer csak át nem fordul egy borzalmas rémálomba. Hannes kétségkívül egy lehengerlő egyéniség volt, amit senki nem is vont kétségbe. Hogy is tehették volna, amikor a legelső perctől kezdve mindenkit levett a lábáról - Judith családjától kezdve a barátain át a szomszédokkal bezárólag - megnyerő modorával, kedvességével, de legfőképp Judith iránt érzett mérhetetlen szerelmével. Judithnak viszont egy idő után ez a sok figyelem és szeretet már kezdett terhessé válni.
Olyan jól írta le az író a szereplők kapcsolatfejlődését, hogy tökéletesen együtt tudtam érezni Judithtal és ez a mindent elsöprő szerelem már nekem is kezdett kissé terhessé válni, később pedig határozottan fojtogatóvá. Félelmetes volt, ahogy Hannes manipulálni tudta Judithot, a kifinomult zsarolási módszereitől pedig nem egyszer kezdett erőteljesen lüktetni a halántékom. Hannes különleges érzékkel tudta kézben tartani a dolgokat. Mindig minden úgy alakult, ahogyan azt ő eltervezte... és ez rettentő bosszantó tudott lenni. No, de minden pohár betelik egyszer, így történet ez Judithnál is mikor ugyanis egy velencei utazásuk alkalmával végleges döntést hoz; nem akarja tovább folytatni Hannessel a kapcsolatot és hazaérve szakít vele.

Innentől kezdve Judith állapota folyamatosan romlik, hogy mitől vagy kitől, és hogy van-e alapja a hallucinációinak és a rémálmainak, azt gyakran már én sem tudtam pontosan megmondani. Amiben viszont biztos voltam, hogy mélységes empátiát éreztem iránta. Borzalmas volt látni, ahogy folyamatosan veszítette el a kapcsolatot a valósággal. Fájt a szívem az átvirrasztott éjszakái és a démonjaival vívott csatái miatt. Judith eljutott arra a szintre, hogy szakmai segítség nélkül már nem tudott egyedül boldogulni.

De szerencsére Hannes, mindig ott volt mellette!

A történet nagyon izgalmas, kiszámíthatatlan és szórakoztató, de közel sincs vége ott, ahol én abbahagytam a mesélést. Meglátásom szerint a regény erőssége nem épp a szereplők és az őket körülvevő helyszínek részletes és színes leírásában rejlik, hanem a hangok és fények leírásában a fanyar humorú párbeszédekben (amik szinte az egész történetet uralják) és a rövid, de velős monológokban. Élmény volt olvasni a könyvet és bevallom nem bírtam úgy végigolvasni, pedig csak 214 oldal, hogy közben a végére ne lapozzak.

A könyv keménytáblás és védő borítós. Olyan igényes és gyönyörű kiadás, amit öröm kézbe venni és gyönyörködni benne.... egyszerűen imádom!

Daniel Glattauer

Olvassatok bele a könyvbe!

Az író további művei:

Gyógyír északi szélre

A hetedik hullám

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: Ewig Dein

Fordította: Szitás Erzsébet

Oldalszám: 214

Tovább olvasom...

Amanda Stevens: Örök kísértés

Olyan jól sikerült a könyv beharangozója, a megfelelő helyeken elejtett apró hírek és pozitív vélemények, hogy menthetetlenül sikerült bezsongnom iránta. Így már csak az maradt számomra a kérdés, hogy mikor. Mármint, hogy mikor vehetem a leghamarabb kezembe a könyvet ami, mint látjátok nem is váratott olyan sokat magára.

„Kilencévesen láttam először kísértetet”

Ritka az a könyv, ami már a nyitómondatával rögtön megragadja a figyelmem és már az első oldala után határozottan úgy érzem, hogy ez egy igazán nekem való történet lesz. Hősnőnk Amelia egy különleges képességgel bíró, szellemlátó sírkő-restaurátor. Micsoda kombináció. Gyerekkorában látta az első szellemet, ami után édesapja szigorú szabályokat állított fel velük kapcsolatban.

„Az első és legfontosabb szabály: Soha ne vegyél tudomást a halottakról!

Soha ne tévedj messzire a megszentelt földtől.

Nagy ívben kerüld el azokat, akiket kísértenek!

És soha, de soha ne kísértsd a sorsot!”

Nos, Amelia időközben felnőtt és sikerült is betartania apja tanácsait, míg egy nap, egy charlestoni temető restaurálása közben szörnyű dolgok láttak napvilágot. Gyilkosság történet és az ügy felgöngyölítése érdekében a rendőrség Amelia segítségét kérte. Ekkor találkozik Amelia John Devlin nyomozóval, aki bár tiltott gyümölcs Amelia számára, mivel elhunyt felesége és kislánya szelleme árnyékként követik őt – mégis egyszer és mindenkorra kitörölhetetlenné válik az életéből. Egyébként nagy valószínűséggel (és ha kegyes lenne hozzám a sors!) bennem is mély nyomott hagyna egy ilyen szexi és vonzó férfi, még akkor is, ha kísértetei vannak és olyan félelmetes és megfejthetetlen sötét múlttal rendelkezik, mit John. De visszatérve a történethez, ez lesz az a bizonyos találkozás, ami örökre megváltoztatja Amelia sorsát, ugyanis innentől kezdve figyelmen kívül hagyja apja intelmeit, kezdve azzal, hogy egy olyan emberrel tartja, a meglehetősen intenzív kapcsolatot, akit szellemek kísértenek, és ha még mindez nem volna elég, akkor még kapcsolatba is lép velük.

Nos, ez volt a történet paranormális és „szexi” része egy kis tiltott szerelemmel és erős szexuális vonzással. Mivel azonban a cselekmény jelentős részét mégsem ez teszi ki, így számolni kell még egy-két brutális gyilkossággal és a hozzájuk kapcsolódó hátborzongató indokkal és nyomozással is. Mint látjátok, rengeteg téma jelenik meg a könyvben, amit az írónő - higgyétek el nekem -, igen biztos kézzel ötvöz egymással. 

A történetet Amelia szemszögéből olvashatjuk, melynek köszönhetően éles képet kaphatunk róla, és az irigylésre méltó nyugalmáról, ami több évnyi, szellemek társaságában eltöltött munka gyümölcse. Amelia és John nagyon érdekes karakterek voltak a számomra. Amelia okos, de néha ostobán bátor, míg Devlin... nos, nála néha olyan erős és sötét kisugárzást éreztem, hogy nem voltam száz százalékig biztos abban, hogy valóban egy pozitív karakter szerepét tölti-e majd be a történetben. Ez az érzésem azonban nem csak nála jelentkezett, hanem szinte az összes szereplőnél, akik közül sokaknak volt mindvégig valami rejtegetnivalójuk, vagy épp egy-két nem túl szimpatikus megnyilvánulásuk. A tisztánlátás érdekében ezért szívesen olvastam volna még többet is róluk, de ugye akkor hol maradna a rejtély? Merem remélni, hogy majd a folytatásban több információt kapunk a többiekről is. A könyv hangulata egyébként hátborzongató, ami néhol kellemes, néhol pedig éppen hogy csak súrolta azt a bizonyos ingerküszöböt. (Speckó az enyém elég alacsonyan van szellemügyben). Mindenesetre, ha azt mondom, hogy a nyugalmam megóvása érdekében nem szerettem közvetlen lefekvés előtt olvasni a könyvet, akkor mindenki tudja, hogy miről beszélek. A történet hangulatához a szereplőkön kívül a helyszínek is nagyban hozzájárultak, és itt most nemcsak a temetőkre és az alattuk lévő katakombákra gondolok, amiknek a gótikus hangulatot köszönhetjük, hanem a különleges illatokkal, rejtélyes misztikummal és a párás meleggel ábrázolt dél-carolinai Charlestonra.

Muszáj megemlítenem a sírkertekről és a sírköveken elhelyezett szimbólumok (rózsabimbó, kinyílt rózsa vagy épp tollpihe) részletes jelentéséről szóló érdekes részeket is, amelyeket az író olyan élvezetes formában tár az olvasó elé, hogy akit eddig netán mindez egy cseppet sem érdekelt, a megismerésük után biztos, hogy jó néhány dolog szöget üt majd a fejében.

Amanda Stevens egy nagyon jó mesemondó és bár a könyvben nem kifejezetten a romantikán volt a hangsúly, nekem mégis elég volt az a mennyiség, amit kaptam belőle, annyira intenzív és erős volt. A könyv nagyon hangulatos és természetesen kísérteties, úgyhogy aki nyugtalan szellemekre, rejtélyekre, brutális gyilkosságokra és egy csipet romantikára vágyik, annak bátran ajánlom.

 A könyv borítója gyönyörű, remélhetőleg a továbbiak is követni fogják az eredeti verziót, illetve kevesebb elírással és zavaros párbeszéddel lesz majd dolgunk a folytatásban, ami biztos, hogy még élvezhetőbbé teszi az olvasást.

Amanda Stevens

  

Az írónő már több mint 50 könyvet írt, főleg tinédzsereknek és főként romantikusokat. Az Örök kísértés a Sírkertek Királynője című sorozat első része, melynek tűkön ülve várom a folytatását. Ugyancsak nagy izgalommal várom a sorozat tévés változatát is, amit, ha minden igaz Graveyard Queen címmel tervez az NBC csatorna.

És végezetül olvassatok bele a könyvbe! Megéri.

Tovább olvasom...

Szergej Kuznyecov: Pillangóbőr

Miután végeztem A szultán asszonyával, sokáig ott tébláboltam tanácstalanul a könyvespolcom előtt, nem tudván melyik könyv legyen a soron következő, melyik passzolna leginkább a hangulatomhoz... pedig nálam aztán van kínálat, nekem elhihetitek. Végül is úgy döntöttem, hogy nem hazárdírorzok, hanem biztosra megyek és egy romantikus könyv mellett kötöttem ki, de sajnos már az első negyedénél éreztem, hogy ez most nekem túl rózsaszín, túl banális és túl kiszámítható lesz. Így aztán vállalva a kockázatot és kilépve saját kis olvasói komfortzónámból, már ha egyáltalán van ilyen kifejezés, belekezdtem a Pillangóbőr című thrillerbe, gondoltam itt az ideje kicsit durvulni.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem a könyv értékelését. Ami legelőször az eszembe jut róla, hogy édes istenem, soha a büdös életbe, még csak a közelébe se kerüljek olyan embernek, aki olyan szörnyűségekre képes, mint amire ez a sorozatgyilkos volt a könyvben. Félelemmel tölt el, hogy egy ilyen történetet bárki elolvashat, gondolok itt főleg azokra, akiknek hajlamuk van a szadizmusra, mivelhogy akár gyakorlati útmutatóként is használhatják az ott olvasottakat. Ebben a tekintetben a könyvet nagyon merésznek érzem, másrészt viszont Kuznyecov bonyolult elbeszélő technikáját megismerve lenyűgözőnek.

A történetben gyakorlatilag nem sok szereplő van. Xénia egy ambiciózus és sikeres fiatal újságírónő, aki a durva szexet a BDSM-et kedveli, ami ha esetleg valaki nem tudná, különböző hajlamok gyűjtőneve: kötözés-fegyelmezés, dominancia-alávetettség és szadizmus-mazochizmus. Nos ezen hajlamait Xénia nem is titkolja barátnői Olga és Marinka elől, akik úgy fogadják el őt, ahogy van, viszont a szeretője Alekszej, aki egy kétgyermekes családapa, ezekről mit sem tud. A szeretkezéseik valahogy így zajlottak:
"Sokáig fogjuk még ezt csinálni? - gondolja Xénia. - Bár annyira igyekszik szegény, hadd csinálja. Különben ha arra vár, hogy elélvezzek, érdekes éjszaka előtt állunk."
Szóval Xénia gondol egy nagyot és készít egy internetes oldat egy moszkvai sorozatgyilkosról a róla szóló rendőrségi jelentésekkel, különböző szakértői interjúkkal, és persze az elmaradhatatlan fórummal együtt, melynek hatására egy szép napon az ICQ-n keresztül jelentkezik nála egy „idegen”, akivel hamar megtalálja a közös hangot, de persze csak később válik nyilvánvalóvá számára, hogy ő az a szörnyeteg, aki rettegésben tartja a várost, aki hetekig, sőt hónapokig kínozza áldozatait, majd brutális módon megöli őket.

A könyv erősen szexuális beállítottságú - és nem a romantikus fajtából -, tele gyilkos szenvedéllyel és izgalommal. Ha valaki esetleg arra számít, hogy pozitív érzelemmel is találkozik a történetben, akkor azt ki kell ábrándítanom, egy morzsányi sincs benne. A szexuális örömet okozó kínzások fizikai leírása és a gyilkos fejében zajló zavaros kaotikus képek elborzasztóak voltak, nem egy alkalommal aludtam nyugtalanul éjszakánként miattuk.

Szergej Kuznyecov

Az író stílus nagyon szokatlan volt számomra. Az állandóan változó narratív perspektíva, a rengeteg monológ és ismétlés min-mind nagyon idegenül hatott, de ha kezdetben kissé ódzkodtam is ettől az írásmódtól idővel gyorsan belerázódtam, sőt a végére kifejezetten megszerettem. A történet sodrása elég lassú volt, de az előbb említett írásmód miatt erre nem is figyeltem fel igazán, csak már a vége felé, ahol olyan hirtelen lendületet vett a cselekmény, hogy még megemészteni sem volt időm a korábban olvasottakat máris egy új, egy teljesen váratlan fordulat következett, ami pontot tett a történet végére.

Hogy őszinte legyek kezdetben nem ragadt magával a regény, még azon is elgondolkodtam, hogy lehet félbehagyom - főleg a sok gyomorfogató rész miatt -,de aztán valahogy mégsem tudtam letenni, kíváncsi voltam a végére. Lassan kezdtem ráérezni az ízére és rájönni arra, hogy Kuznyecov szokatlan írásmódjának, a brutalitások virágnyelven történő leírásának és a sötét karaktereknek köszönhetően van egy bizonyos „varázsa” ennek a regénynek. Mint látjátok igen ambivalens érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatba, a történet rettenetes, az írásmód viszont művészi... mindenesetre egy dolog nyilvánvalóvá vált számomra olvasás közben: soha nem ez lesz a kedvenc műfajom.

Olvassatok bele az első pár oldalba.

Kiadó: Libri Könyvkiadó

Eredeti cím: Шкурка бабочки

Fordította: Goretity József

Oldalszám: 448 

Tovább olvasom...

Vajh miért pont neki szól az írói ajánlás?

Ti el szoktatok gondolkodni azon, hogy egy író miért pont a feleségének, férjének, nagymamájának, nagypapájának, édesanyjának, lányának, fiának, anyósának vagy épp a szomszéd macskájának ajánlja a könyvét?

Mert én igen.

Szeretem a könyv eleji ajánlásokat. Ha a könyvesboltban kezembe veszek egy könyvet és belelapozok, akkor mindig ez az első, amit elolvasok. És mivel ez ugye nem szokott egy hosszadalmas szövegfolyam lenni - ellenben a könyv végén található gyakori köszönetnyilvánításokkal, amik gyakorta több oldalasak -, soha nem is szoktam kihagyni. 

Szerintetek sokat gondolkodik egy író, hogy kinek ajánlja a könyvét?

És miért pont XY-nak szól az ajánlás? Ő ihlette volna meg az írót? Vagy csak egyszerűen köszönetet akar mondani a szeretetért, nyugalomért, biztonságért vagy a fene se tudja, hogy miért, amit tőle kapott?  (Bár arra ugye ott van a könyv vége.) 

Egyáltalán van az olvasó számára valami jelentősége annak, hogy kinek ajánlja az író a könyvét? Vagy kár ezen agyalni, egyszerűen csak egy kedves gesztus a részéről? 

Igazából nem szoktam én ezen sokat gondolkodni, csak a most olvasott könyvemben a Pillangóbőrben olvastam a következő ajánlást, ami okán kicsit beindult a fantáziám.  

"Ezt a könyvet két barátomnak akartam ajánlani. De még csak elolvasni sem voltak hajlandóak, és megkértek, hogy véletlenül se hozzam összefüggésbe a nevüket az írásommal. Ezért a regényt feleségemnek, Kátyának ajánlom: a történethez a legcsekélyebb köze sincs, a szerelme viszont segít túlélni ezt a gyönyörű világot "

Tovább olvasom...

Jane Johnson: A szultán asszonya

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését ó, de még mennyire! Először a borító hívta fel magára a figyelmem, ami úgy vonzott, mint holdat a világtenger. Persze miután a fülszövegből megismertem magát a történetet is, akármilyen borítóval elém rakhatták volna, akkor is ugyanígy ugrottam volna rá, és vetettem volna bele magam kíváncsian az olvasásba, mint most, mert valljuk be kedves hölgytársaim - és őszintén -,  ki ne lenne kíváncsi arra, hogy mi zajlik egy háremben.

Nos, mivel nekem már volt szerencsém elolvasni a könyvet, és így már van is némi fogalmam erről, elárulhatom, hogy semmi jó. Sőt! Többször eszembe jutott olvasás közben, hogy bár nem tudom még mit hoz a jövő, de összetehetem a két kezem, hogy ebben a korban és helyen születtem.

A történet a 17. század végi Meknészbe, Afrikába repíti el bennünket, ahol történelmi hűséggel ismerhetjük meg a kor embereit, azok szokásait és babonáit, valamint a marokkói uralkodó Muláj Iszmail szultán vérszomjas és kegyetlen természetét. Ez utóbbi, többször is oly annyira elborzasztott, hogy egész nap az járt a fejemben, hogy hogy tudtak nap mint nap, úgy ébredni emberek a szultán palotájában, hogy bármelyik pillanatban meghalhatnak egy helytelen vagy épp rossz időben elejtett mondatuk miatt.

 „Az élet és a halál mindig szempillantás alatt jön és megy, Núsz-Núsz – …

– Meg vagyok lepve, hogy te ezt a leckét még nem tanultad meg, pedig jó ideje itt élsz az udvarban”

 A történet középpontjában Núsz-Núsz, egy afrikai eunuch rabszolga állt, aki egy szudáni törzsfőnök fia volt. Szerintem nyugodtan mondhatom, hogy szerencsés és kalandos élete volt Núsz-Núsznak, mielőtt a szultán palotájába került volna, mivel az előző gazdája, aki egy brit orvos volt, legalább emberszámba vette őt, megtanította írni, olvasni és angolul beszélni. Ezen képességek tették őt felbecsülhetetlenné a szultán és a szultán legnagyobb hatalommal bíró feleségének, Zidanának a szemében. Mivel Núsz-Núsz egy fekete rabszolga volt, ráadásul eunuch, gyakran kezelték őt barátságtalanul és lekicsinylően, amit ő a túlélése érdekében mindig méltósággal viselt. Az egész regény folytán végig bátor és egyenes emberként viselkedett.

Nemcsak Núsz-Núsz küzdött a túlélésért a palotában, hanem Alys Swan is, aki egy nemesi származású nagyon szőke és nagyon fehér angol nő volt, akit épp a vőlegényéhez vezető hajóúton raboltak el a tenger kalózai majd ajándékoztak oda a szultánnak. Alys egy nagyon bátor és erős, ugyanakkor egy nagyon makacs és vonakodó teremtés volt. Az a fajta, akinek ezek a tulajdonságai csak éles élethelyzetekben mutatkoztak meg. A palotába érve Alyst erőszakkal akarták rávenni arra, hogy térjen át az iszlám vallásra, ami ellen ő foggal-körömmel harcolt, még akkor is, ha tudta, hogy az életével kell fizetnie érte. Egyedül Núsz-Núsz volt az, aki rá tudta venni őt - a szultán parancsára - az engedelmességre, és aki később is mindvégig a segítségére volt abban, hogy túlélje a háremben rá váró veszélyeket, összeesküvéseket és intrikákat. 

Mély hatást gyakorolt rám a könyv, melynek oka, hogy rendkívül meggyőzően tudta ábrázolni az író Iszmail szultán karakterét és feleségét Zidanát, aki egy boszorkány volt. Ő volt a hárem teljhatalmú úrnője, egy velejéig gonosz és romlott, egy rosszindulatú és gusztustalan nőszemély, aki rettegésben tartotta az ott élő nőket. Titokban űzte a gyilkos kis játékait, méreggel boszorkánysággal, és amivel csak tudta. Még a szultánnál is nagyobb gazember volt. Nem hiszem, hogy ezek után részletesebben ki kéne még térnem arra, hogy milyen érzésekkel is viseltettem iránta.

A két szereplőn keresztül két eltérő kultúra jelenik meg a regényben. Ennek hangsúlyozására a szerző Núsz-Núszt még Londonba is elvitte, II. Károly udvarába a szultáni követséggel együtt, ami valóban meg is történt 1682-ben, amikor ugyanis 7 hónapot töltöttek ott a marokkói követek. Itt szembesül Núsz-Núsz azzal, hogy milyen világ is várhatna rájuk, ha sikerülne megszökniük Alyssel a palotából, amiről egyébként máig nem tudom, hogy mit gondolja, azt meg végképp nem, hogy milyen életük lett volna Londonban... de hátha lesz majd  a történetnek folytatása.

Csupán a véletlen műve, hogy ismét egy olyan könyv került a kezembe amiben valós történelmi személyek, helyszínek és események szerepeltek, és bár a két szereplő csak kitalált személy volt, mégis teljesen hihetőnek és életszagúnak éreztem a szerelmi történetüket. Még annak ellenére is, hogy a szerző az olvasók lelki épségének érdekében kicsipkézte kicsit a történet végét, hogy a sok szenvedés, vérontás és fájdalom után, amit ezeknek a szerencsétlen szereplőknek át kellett élniük ne essünk mély letargiába.

A könyv története annyira intenzív, hogy az elolvasása után is sokáig ott motoszkált még a fejemben. Tele volt mágiával, vallással, gyilkossággal, ármánykodással, szerelemmel, erotikával…. és őrülettel. Elsősorban azoknak ajánlom olvasásra, akiket érdekel a kor Marokkója és szeretnének egy kis bepillantás nyerni a háremek véres világába, de legfőképp Iszmail szultán véreskezű uralkodásába.

„Eddig csupán despotaként tekintettem rá, a kéjencre, egy őrületig vallásos megszállottra, aki a hatalmát csak arra használja, hogy kiélje vágyait és érvényesítse zsarnoki akaratát. Ám lassan észreveszem a szultáni cím mögött rejtőző férfit is, aki egy nem túl jelentős hatalommal bíró hadúr kisebb fiaként nagyon messziről, ha kellett, ármánnyal küzdötte fel magát oda, ahol ma van. A trónt is ugyanilyen eltökéltséggel védelmezi minden ellenséggel és árulóval szemben. Ő az a férfi, aki egyesíteni akarja a királyságot, és kiterjeszteni birodalma határait, dinasztiát alapítani és bámulatra méltót alkotni az utókor számára.”

A könyvben olvasható történelmi személyekről a könyv végén egy rövid tájékoztatást találhatunk, amit örömmel olvastam.

A szerző honlapján berber férjével együtt is láthatjuk őt.

Kiadó: Athenaeum

Eredeti cím: The Sultans's Wife

Fordította: Kocsis Anikó, Szigethy-Mallász Rita

Oldalszám: 512

Tovább olvasom...

Februári lista

Csak most láttam, hogy három hónappal is el vagyok maradva a beszerzett könyvek dokumentálását illetően, de mentségemre legyen mondva, hogy nálunk általában már novemberben elkezdődik az év végi hajcihő, ami persze decemberben teljesedik ki, aminek még januárban is érezzük az utóhatását, születésnapok formájában, szóval az akkori időhiány miatt jobbnak láttam ha "értelmesebb" posztokba feccölöm az energiámat, úgyhogy ez az év a beszerzésekről szóló bejegyzések tekintetében most februárral fog kezdődni. Uff!

A hónap legelső szerzeménye a Mackenzie fivérek sorozat második kötete volt, ami egyébként szerintem egy nagyon jó kis sorozat, bár lehet, hogy korai még ilyet állítani rögtön az első rész elolvasása után, de bízom a folytatásban, amiről eddig csak pozitív véleményeket olvastam. A Honolulu egy hármas csere eredménye, a Vámpírok múzsáját és az Átkozott balszerencsét pedig akciósan, potom 3000 forintért vásároltam, amely könyvekről megint annyi szépet és jót hallottam, hogy az alapján vétek lett volna kihagyni ezt a kedvező lehetőséget. Csakúgy, mint Alice Hoffman könyvénél, amihez szintén szemtelenül alacsony áron jutottam hozzá. Aztán a hónap közepe táján, amikor épp egy papírboltban nézelődtem  A vágy virágai c. könyv szinte már-már rám ugrott a polcról.... hát ki tud ilyen rámenősségnek ellenállni.... 400 forintért(?), igen tudom, gyenge vagyok. Aztán kaptam ám ebben a hónapban is ajándékokat, amiknek úgy örültem, mint kisgyerek a cukorkának. Ben Elton regényét Ananiilának köszönhetem, a Háremet pedig Nikinek, ami nagy meglepi volt. Nagyon köszönöm lányok!

Remélem látszik a képen, hogy micsoda művészi hajlammal vagyok megáldva.... micsoda kompozíció.:) A rendszerezés viszont már nem az erősségem. 

Tovább olvasom...

María Dueñas: Öltések közt az idő

"Egy írógép fordított a sorsomon. Hispano-Olivetti volt, és heteken át csupán a kirakatüveg választott el tőle. Ha ma visszanézek az eltelt évek emelte barikád mögül, nehéz elhinnem, egy egyszerű készülékben elég erő volt hozzá, hogy eltérítsen kijelölt életpályámról, és néhány nap alatt felrobbantson minden tervet, ami rajta tartott. Így történt azonban, és képtelen voltam másképp cselekedni, amivel mindezt megakadályozhattam volna."

Ezt a bejegyzésemet átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha kedved van gyere, nézz körül ott is! :)

Tovább olvasom...

Jill Colonna: Akarom, mert Makaron!

Régóta szemezgettem én már ezzel a könyvvel, amit csak azért nem mertem ez idáig beszerezni, mert egyrészt attól féltem, hogy olyan receptekkel fogok benne találkozni, amit még maga a szerző sem próbált ki (gondolom, mindenkinek volt már ilyen irányú tapasztalata), másrészt pedig azért, mert attól tartottam, hogy olyan alapanyagok szerepelnek majd benne, amik nálunk beszerezhetetlenek. Ám örömmel jelentem, hogy ezek egyike sem igaz, úgyhogy nyugodtan belevághat bárki, aki szeret sütni és alkotni. No, azt azért nem mondom, hogy könnyű feladat a macaronkészítés, de aki olyan tántoríthatatlan süti imádó, mint amilyen én is vagyok, annak muszáj lesz kipróbálnia, még ha a fene fenét eszik is. El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora öröm látni, ahogy a sütőben kalaposodni kezdenek ezek a tündi-bündi több színben pompázó korongocskák, amiket a franciák ugyan macaronnak neveztek el, és kisebb kultusszal vettek körül, de felőlem aztán a kiskutya farkának is hívhatták volna mindenféle sallang nélkül, én akkor is ugyanilyen leküzdhetetlen vágyat éreznék az elkészítésüket illetően, mint most. Szóval nagy elszántsággal és lelkesedéssel vetettem bele magam a sütésbe és csodák csodája, ha nem is az első próbálkozásra, de a másodikra már sikerrel is jártam. Igaz, az eredménnyel nem voltam száz százalékig elégedett, de éreztem, hogy lesz ez még jobb is.

A könyvet egy skót származású hölgy Jill Colonna írta, aki 20 éve él Párizsban és macaronfüggő. A könyv első fejezete a szerző ezen függőségének és megszállottságának a kialakulásáról szól, amiben a legjobb és legérdekesebb rész számomra az volt, ahol arról olvashatunk, hogy hogyan is eszik a francia nők úgy a macaront, hogy attól egy dekát nem híznak. (Hihetetlen, de ezeknek a franciáknak az étkezési szokásaik mindig ámulatba ejtenek.)

„Ebédidőben a lányokkal együtt ültünk egy előkelő áruház teaszalonjában, a macaron pedig egyetlen elegáns hölgy tányérjáról sem hiányozhatott. Olyan volt, akár egy divatkiegészítő.

Szerelem volt első látásra: csöppnyi, könnyed macaronok üldögéltek a porcelán tányérokon, nem sugallva, hogy „a ruhaméreteddel játszol, ha megkóstolsz….””

A könyv lépésről-lépésre vezet bennünket végig a macaron elkészítésének a folyamatain, amelyeket Jill képekkel is alátámaszt a biztonság kedvéért, hogy a legkisebb hibát se tudjuk elkövetni. Természetesen mindeközben bölcs tanácsokkal is ellát bennünket a színes korongocskák készítésének technikáját illetően. Az igazi élvezet a könyvben a gyönyörű képeken kívül a receptek voltak, amiket 40 körül számoltam. Van köztük vaníliás, kávés, mandulás, citromos, pisztáciás és ezek még csak a szelídebb változatok….. szóval, van itt minden, amit csak el tudtok képzelni, plusz még amit nem.

Ezen felül a szerző nagyon ötletesen a könyv hátulján összegyűjtött néhány olyan receptötletet, amikben a kimaradt tojások sárgájának a felhasználására ad tippeket, mivel egy adag macaron sütése után bizony 5 darab is felhasználatlan marad. Bevallom én a macskánknak adtam, amitől olyan gyönyörű lett a szőre, hogy aki meglátta, nem állta meg szó nélkül. Na, de visszatérve a könyvre az ötlettáron kívül a hátulján még egy gyorskeresőt és egy macaronszervízt is találhatunk. Az előző a tojásfehérje, mandulaliszt és cukor arányhoz ad segítséget, míg az utóbbi a macaronkészítés gyakori hibáira hívja fel a figyelmet. 

Természetesen teszteltem én is néhány receptet, amik eredményeit közkincsé is teszem, és hogy mások is okuljanak a hibáimból, azokat a macaronokat is megmutatom, amelyek nem sikerültek épp fényesre. Egyébként, ha kalapos lett, ha nem, a gyerekeim odavoltak érte, és alig bírták kivárni, hogy egy napot érjen a hűtőben.

Az olvasás mellett a sütés a második hobbim, úgyhogy élvezettel készítettem ezeket a kincsecskéket, igaz nem mindegyik sikerült úgy, ahogy elképzeltem, de úgy gondolom, hogy kiváló játszótérré válhat a konyha sütés közben mindazon háziasszonyok számára, akik elég kreatívak és szeretnek a színekkel játszani. 

Katt a képre és nagyobb lesz!

Ezek a macaronok rózsaszínnek indultak, de kevés festéket tettem bele ezért lettek ilyen haloványkák.

Ezek a zöldikék pedig azért lettek ilyen ducik, mert túl kemény lett a tésztája. Egyébként volt egy olyan próbálkozásom is, ahol meg túl hígra sikerült a tészta, de úgy döntöttem, hogy azt inkább jobb, ha nem látjátok... borzalmasan néztek ki.  

Mindenesetre most egy ideig felfüggesztem a sütést, mert macaronmérgezésben szenved az egész család, de a következő hónapban újra izzítom a sütőt.

Kiadó: T.bálint

Eredeti cím: Mad About Macarons!

Fordította: Lieberman Klára

Oldalszám: 128

Tovább olvasom...

On Sai: Calderon, avagy hullajelölt kerestetik

A könyvet már majd egy hónapja olvastam és mivel sajnos nem vettem a fáradságot, hogy rögtön utána papírra is vessem a gondolataimat róla, így ez most csak egy amolyan szedett-vedett bejegyzés lesz, amiért mindenkitől előre is elnézést kérek.

A legelső gondolatom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy ebből egy brutál jó filmet lehetne készíteni, no nem olyat, ami napok múlva is, teszem fel porszívózás közben folyamatosan ott motoszkál majd az ember fejében, de egy egyszeri, szombat esti könnyed és szórakoztató kikapcsolódásnak mindenképp megtenné.

"Genius Calderon meghúzta a ravaszt, de a lézerfegyver felmondta a szolgálatot. A zizegésből ítélve lemerült az energiacella. Meg sem lepődött rajta, csak fásult mozdulattal kivette a szájából a csövet, és az ablakon beszivárgó hajnali derengést bámulta.
Mara halott."

Már az első oldalakat olvasva elkapott a gépszíj és rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való olvasmány lesz, elsősorban a humora és természetesen Calderon kapitány miatt, akinek rekordidő alatt sikerült belopnia magát a szívembe. A történet kicsit meghökkentő módon indul, ugyanis Calderon már a nyolcadik öngyilkossági kísérleténél tart (a fent olvasható idézetből láthatóan ismét eredménytelenül) mégpedig azért, mert mindig akad valaki vagy épp valami, ami e halálos tevékenységében meggátolja. És mivel kortól és helytől függetlenül egy temetkezés mindig is drága mulatság volt és lesz, és nem utolsó sorban egy úriember nem temetkezik hitelbe, így Calderonnak bizony pénz után kell néznie, ha kényelmes nyughelyet kíván magának biztosítani a jövőben. Nos a legkézenfekvőbb dolog  erre ugyebár a munka, amely nem is áll olyan messze hősünktől, így rendes emberhez méltóan, ám de nem rendes módon munkát is talál magának egy hatalmas űrcirkáló kapitányaként. Igaz gyakorlata és tudása az nem sok van hozzá, és az állást is gyanúsan könnyen kapta meg, de mindez egy cseppet sem zavarja, mivel bízik annyira magában, hogy tudja, nincs az a helyzet amiből ne tudná magát kivágni. Na és innentől kezdve kezdődik a bonyodalmakkal teli történet tele akcióval, ármánnyal és egy kis romantikával.

A könyv erőssége egyértelműen a karakterek voltak, és azok közül is elsődlegesen Calderon kapitány, akinek bevallom nem csak a humora és a külleme, de a talpraesettsége és a lovagiassága is teljesen levett a lábamról. Az érzékeny lelkéről és az emberek manipulálásában való kivételes tehetségéről már nem is beszélve, ami olyan jól ment neki, mint alkoholistának az ivás.
Felüdülés volt számomra a regény még akkor is, ha valami oknál fogva nem tudtam gördülékenyen haladni vele, amit lehet, hogy a fáradság hozott ki belőlem vagy csak egyszerűen nem állt rá az agyam az írónő stílusára, fogalmazásmódjára, a fene se tudja. Más negatívumot nem is igazán tudnék mondani róla, hacsak nem azt, hogy a végét kicsit túlírtnak éreztem, mintha csak azért szaporította volna a szerző a sorokat, hogy növelje a könyv terjedelmét, illetve volt egy jelenet - amikor Calderont átjárja a kard szelleme a szekrény tetején és egy kicsit még tovább is -, aminél kifejezetten olyan érzésem volt, hogy nem kellő gondossággal lett összefésülve az előtte és az utána következő részekkel.

Mindezek természetesen olyan apróságok voltak, amik egyáltalán nem rontották a könyv élvezeti értékét, sőt, hogy őszinte legyek nem gondoltam volna, hogy ez az űropera vagy inkább nevezzem űrponyvának(?) ennyire elnyeri majd a tetszésemet. Arról már nem is beszélve, hogy az elején olvasható ajánlást rendkívül kedves gesztusnak éreztem az írónőtől. Olyan személyesre sikerült, hogy tényleg elhittem, hogy ez a pár sor csak nekem szól.

"Ajánlom a regényt minden kedves Olvasónak, aki naponta ingázik munkába, iskolába a járműveken szardíniaként összezárva, átlopva a lelkét egy másik világba.
Ajánlom azoknak is, akiknek a vállán túl nehézzé vált az élet. Egy korty finom bor, egy jó ponyva és az asztalra tett láb engem is sokszor átsegített az élet zivatarán. Megtisztelve érzem magam, hogy most én mesélhetek."

On Sai

Az On Sai, ami számomra nem túl bizalomgerjesztő álnév egy magyar írónőt takar, akinek a honlapján még több részletet olvashattok a regényből.
Kiadó: Könyvmolyképző
Oldalszám: 288
Ár: 2.124.- (kartonált)

Tovább olvasom...