Tahereh Mafi: Ne érints

Még a megjelenése előtt figyeltem fel erre a könyvre és nem csak a borítója, hanem a tartalma miatt is, és bár YA könyvről van szó, én mégis úgy gondoltam, hogy miért is ne olvasnám, hiszen már nem egy olyan történettel volt dolgom ebben a műfajban, ami annak ellenére, hogy nem az én korosztályomnak szólt, mégis elnyerte a tetszésemet.

A könyv főszereplője egy 17 éves lány Juliette, akinek az érintése halálos. A lány e különleges képessége több ember figyelmét is felkeltette, többek között az épp hatalmon lévő elnyomó rendszer vezetőjéét, aki a lány képességét fegyverként, mintegy kínzóeszközként akarja használni a kormány ellen lázadó embereken. Juliette csapdába esik, és miközben küzd a rá váró erőszak ellen, rengeteg minden kavarog a fejében. Valóban szörnyeteg lenne? Valóban nincs kiút? Vajon van valami mód arra, hogy ezzel a szörnyű szörnyű szörnyű képességgel együtt éljen?

A történet a közeljövőben játszódik, és úgy indul, hogy Juliette egy magánzárkában van már 264 napja, mert néhány hónappal ezelőtt az érintésével véletlenül meggyilkolt valakit. A zárkából Juliette hamarosan kikerül és szembesülnie kell azzal, hogy a világ megváltozott. A természet egyensúlya felborult, az időjárás kiszámíthatatlanná vált, a levegő szennyezett lett, az élelmiszer egyre kevesebb és mérgezett, ami miatt az emberek elkezdtek éhezni és riasztó ütemben fogyatkozni. És félni. Amikor a Regeneráció átvette a hatalmat azt ígérte, hogy helyre tudja hozni a dolgokat…. de ez nem így történt. És most Juliette-et akarják fegyverként használni az elégedetlenkedők ellen.

Nos, én úgy gondolom, hogy az, hogy egy olvasó mit tart egy regényben prózainak vagy gyönyörű leírásnak, hasonlatnak vagy épp metaforának az nagyon szubjektív dolog. Míg egyikünk egy írást ebből szempontból vizsgálva nagyszerűnek talál, addig a másikunk erőltetettnek, túlzónak már-már melodramatikusnak vagy épp feleslegesnek gondol. Én ennél a könyvnél az utóbbiakat éreztem.

"Becsukom a szememet, egészen szorosan, mintha be lenne varrva. Ágya recsegését hallom, a rugók nyöszörgését, ahogy leült. Felbontom a szemhéjam varrását, a padlót bámulom."

Vagy ez:

"Mindig csodáltam az esőcseppeket.

Csodálom, hogy mindig lefelé esnek, megbotlanak saját lábukban, elfelejtenek ejtőernyőt venni, és csak úgy leugranak az égből a bizonytalan cél felé."

Igazából nem is lenne semmi bajom, ezekkel a túlzó képi leírásokkal, ha mindezeket nem csőstül nyomta volna az író az olvasó arcába. Na jó, ezt a leírást az esőről így önmagában is nagyon izzadságszagúnak érzem. Az állandó szóismétlésekről és lehúzgálásokról már nem is beszélve, melyek tudom én, hogy Juliette zavaros lelki állapotát voltak hívatottak még szemléletesebbé és még nyomatékosabbá tenni, de nekem az érzelmek ilyetén hangsúlyozásának módja - amit nem mellékesen,azért elismerem, hogy rendkívül egyedi - egy idő után irtó fárasztóvá és idegesítővé vált. Bár az író mentségére legyen mondva, hogy míg ezeket a „kiemelő eszközöket” kezdetben nagyon sűrűn használta, addig a könyv végére - Juliette lelkében zajló vihar csendesedésével együtt- nagyon következetesen szinte teljesen eltüntette.

A könyv központi karaktere Juliette, aki a gyilkos érintése miatt inkább távol marad az emberektől, nem érintkezik senkivel, ami miatt magányosságot érez. Szinte majd végig csak az ő szenvedéseiről, önostorozásáról, kételyeiről és az önfeláldozásáról olvashatunk. Egy szörnyetegnek képzeli magát, és közben észre sem veszi, hogy mennyire szép és okos és nagylelkű. A könyv elején egy idegesítően bizonytalan lányt ismerhettünk meg benne, tele fájdalommal és ambivalens érzelmekkel, de a könyv végére szerencsére mutatott némi érzelmi fejlődést és végre végre elfogadta önmagát.... el sem tudom mondani, hogy ezzel együtt én is mennyire megkönnyebbültem.

A könyv központi témája a romantika, amiből aztán tényleg van benne bőven, egy panasz szavam nem lehetett rá. Juliette-et két szexi pasi is körbe veszi és magának akarja. Igaz, hogy az egyikük gonosz, ő lenne Warner, aki erkölcsileg romlott és hataloméhes, de rendkívül vonzó és nagyon szenvedélyes - egyébként ő az érdekesebb karakter számomra - míg a másikuk Adam, aki tiszta szívű, kedves, gyöngéd és figyelmes…. egyszóval tökéletes. Az én ízlésemhez képest már túlzottan is. Tudom magamról, hogy érzelmileg hajlamosabb vagyok mindig a gonosz, de szigorúan csakis szexi főhőssel szimpatizálni, és itt is felmerült bennem ennek az érzésnek egy kezdetleges szikrája. Véleményem szerint szexi és gonosz nem lehet valaki egyszerre. Ha ez pedig mégis így van, akkor azzal a szereplővel az írónak valamilyen hátsó szándéka vannak. És mivel itt az elnyomó rendszer vezetőjéről Warnerről elhangzott, hogy nyomasztó és tragikus családi gyermekkora volt, így arra a következtetésre jutottam, hogy talán nincs is olyan nagy baj vele, hiszen nem így született csak a körülmények tették azzá, amivé vált… szóval van még remény. Akár még egy szerelmi háromszögre is a folytatásban. A regény végére ez a szám azonban már négyre növekedett, hát ja.. higgyétek el, hogy nincs itt hiány ideális férfiban.

Bevallom, hogy a könyv utolsó 80 oldala tetszett a legjobban, mert annak ellenére, hogy a befejezése kissé közhelyesre sikerült és igen erősen érződik rajta az X-Men hatás, ennek ellenére nekem mégis nagyon tetszett.

Úgyhogy, végül is nem volt ez egy rossz könyv, egy elsőkönyves írótól pedig semmiképp, és hiába csak a negatívumairól tudtam beszélni, azért voltak a könyvben jó dolgok is, ettől függetlenül a folytatáson még gondolkodni fogok.  

Tahereh Mafi

A sorozat egyébként 4 részes és szerintem a magyar borító nagyon jól sikerült, tökéletesen illik a történethez. Az angol is szép, gyönyörű széria, de nem látok sok összefüggést köztük és a könyv tartalma között. Az elsőnél legalábbis.

Katt a képre ha nagyban is látni szeretnéd

Kiadó: Gabo

Eredeti cím: Shatter Me

Fordította: Bozai Ágota

Oldalszám: 292

Tovább olvasom...

Mary Robinette Kowal: Tünékeny illúziók - Bűbájoló történet #1

Nos, ez a könyv olyan volt nekem, mintha a Büszkeség és balítélet és az Értelem és érzelem könyvek néhány elemét és szereplőjét összekeverték volna egy kis mágiával, és némi túlzással szerintem azt is nyugodtam mondhatom, hogy egy csipet akcióval, hiszen a történet vége már-már képernyőre kívánkozó izgalmakat szolgáltatott a számomra.

Történetünk a 19. század első felében, Angliában játszódott, melynek főszereplői az Ellsworth lányok, Jane és Melody, akik azon kívül, hogy édestestvérek voltak nem sok közös tulajdonság volt bennük. Jane 28 éves, egyszerű kinézetű, már-már csúnyácska vénkisasszonynak számító teremtés volt, akinek különleges tehetsége a bűbájolásban rejlett. Azt tudni kell, hogy ebben a világban a hölgyeknek a zene és a festészet mellett a bűbájoláshoz is rendkívül érteniük kellett, ezekkel tudtak hamis illúziókat, hangokat és illatokat kelteni és természetesen imponálni a leendő kérőiknek. Nos, Jane húga Melody, ezekhez mit sem értett, viszont nagyon csinos és bájos teremtés volt, olyannyira, hogy a figyelem oroszlánrészét mindig ő aratta le. Mindkét lány féltékeny volt egymásra, de míg Jane ezt nagyon diszkréten és visszafogottan tette, ügyelve arra, hogy ne tegyen vagy mondjon semmi olyat, amivel megsérthetné húga érzéseit, addig Melodynak olyan féltékenységi megnyilvánulásai voltak, amik felettébb bosszantóak és roppant idegesítőek voltak a számomra, nem is értem, hogy Jane-nek, hogy volt hozzá türelme.

Jane a szomszéd földbirtokos Mr. Dunkirt után epekedett, akit viszont minden jel szerint Melody bájai bűvöltek el. Ám Melody figyelmét nemcsak Mr. Dunkirt, hanem egy másik vonzó férfi, úgynevezett Livingstone kapitány is meglehetősen felkeltette. Miközben Jane küzd az érzelmei ellen és minden erejével próbálja leplezni Mr. Dunkirt iránti szerelmét, addig Melody mit sem törődve nővére érzéseivel, szinte lubickol e két férfi figyelmében. Sajnos 28 évesen és udvarló híján Jane lassan kezd beletörődni abba, hogy vénkisasszonyként kell majd leélnie az életét, amikor egyszer csak egy harmadik férfi, egy bizonyos Mr. Vincent tűnik fel a színen, egy nagyon tehetséges és titokzatos bűbájmester, aki igen hallgatag és magának való, de mindez kit érdekel, ha növeli a potenciális jelöltek számát. 

A történetben szereplő kisasszonyok fő motivációja – a regency korban játszódó regényekhez hasonlóan – a férjfogás, mely cél elérése érdekében egyetlen pompás vacsorát vagy baráti összejövetelt és csodás kertekben való sétálást ki nem hagytak volna. Emellett természetesen a történet bonyodalmaktól és félreértésektől sem mentes, az ájulásokról és a túlcsordult érzelmektől való elalélásokról már nem is beszélve. Egyébként az írónő le sem tagadhatná Jane Austen iránti rajongását. Rengeteg hasonlóságot véltem felfedezni Austen egyes regényeinek nemcsak különböző részei, de az abban szereplő személyek között is. Gondolok itt rögtön Jane-re és Melodyra (róluk Elizabeth Bennett és Lydia Bennett jutott az eszembe) vagy a lányok szórakozott apjára és a kissé hipochonder anyjára (mintha csak a Bennett házaspárt láttam volna), vagy a húgát féltve őrző úriemberre Mr. Dunkirtra (róla nekem Mr. Darcy jutott az eszembe) és végül a hozományvadász délceg katonára, Livingstone-ra (akiről meg Wickham kapitányt ugrott be rögtön). A szereplőkön túl Bath neve mellett sem tudok szó nélkül elmenni, ami egy angliai fürdőváros és amivel szinte minden történelmi romantikus regényben találkoztam már - de jó is lenne néhány napot, hetet vagy akár hónapot ott tölteni. Szóval rengeteg ismerős karakter és momentum található a regényben, amikről kezdetben nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez a nagyfokú hasonlóság engem most zavar-e vagy sem, de a könyv végére azt kell mondjam, hogy megszoktam és igazából már semmi kifogásom nem volt ellene.

Bath egy látványosan gyönyörű város, igazi turistaparadicsom, melyet 1987-ben az UNESCO Világörökség részévé választottak. Kép forrása (Látjátok, hogy ki van az ablakban :))

Nagyon szimpatikus volt Jane karaktere; a törekvése a szeretetre, a szerénysége, a kiváló modora, és hogy a kinézete ellenére egy olyan világban, ahol a gazdagság és a szépség nyomott többet a latban ő mégis a tehetségével próbált helyet találni magának. Kicsit zavart, hogy a könyv végéig kételyek közt kellett őrlődnöm, hogy vajon melyik férfi nyeri, majd el a kezét - Mr. Dunkirt vagy Mr. Vincent -, mivel mindkét férfinál az érzelmeik kinyilatkoztatása igencsak vérszegényre sikerült, de végül is nem lehet okom panaszra, hiszen ezek a visszafogott és a végletekig eltitkolt érzelmek szintén Austen stílusát idézték... csak nála valahogy mindez mégis jobban működött.

A regény különlegességét egyértelműen a fantasy elemek adták, a sok csillogás és illúzió, melyeket az író olyan ügyesen szőtt bele a történetbe, mintha az teljesen természetes része lenne ennek a világnak. 

Szóval én nagyon jól szórakoztam ezen a könyvön, a karakterek vonzóak voltak, a beállítások pedig nagyon ismerősek, de valahogy mégis egyediek. És bár maga a történet mély nyomot nem hagyott bennem, mégis nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra. 

Mary Robinette Kowal

Ui.: Ismét egy sorozatba sikerült belebotlanom, melynek a külföldi borítója szép-szép, de nekem a mienk jobban tetszik. Jöhet is a folytatás.

A sorozat eddig megjelent részei: 

Kiadó: I.P.C.

Eredeti cím: Shades of Milk and Honey

Fordította: Szántai Zsolt

Oldalszám: 432

Tovább olvasom...

Jennifer Probst: Érdekházasság - Milliárdosfeleségek #1

Ó, hogy nekem ez a könyv mennyire jól esett! Nem is tudom, hogy mikor olvastam utoljára ennyire üdítő kis romantikus történetet, ami annak ellenére, hogy az elejétől a végéig tökéletesen kiszámítható volt, mégis magával ragadt és kiszakított a hétköznapok nyomorúságából. Ezt a könyvet olvasva kicsit olyan érzésem volt, mintha visszarepültem volna az időben és ismét az iskolapadban ülve az asztal alatt Romanat vagy Júliat  olvasnék, azzal a különbséggel, hogy azokban még nem voltak erotikus jelenetek, de a történet cselekménye az itt olvasottakhoz hasonlóan ugyancsak nem okozott nagy meglepetést, mondhatni már-már elcsépelt is volt. De mindebből végül is csak azt akartam kihozni, hogy ezek a végletekig kiszámítható és kissé szirupos írások, ha nem is épp a magas irodalmat képviselik, mégis nagyon szórakoztatóak és néhány órás biztos kikapcsolódást tudnak nyújtani az olyan menthetetlenül romantikus lelkületű női olvasók számára, mint amilyen én is vagyok. 

Történetünk Alexaról és Nickről szól, akik már gyermekkoruk óta ismerték egymást. Alexa mindig is odavolt Nickért a legjobb barátnője bátyjáért, akivel egy tizenhárom évvel ezelőtti kis incidens miatt minden kapcsolatot kerülni próbált. Most azonban barátnőjének köszönhetően újra találkoznak, egy tisztán csak üzleti kaland erejéig, mivelhogy mindkettőjüknek szüksége van valamire. Alexának egy férfira, lehetőleg olyanra, akinek úgy 150 000 felesleges dollárja van. No, nem azért, mert szingli mivoltából adódóan férfi és pénz nélkül már nem bírna tovább élni egyedül, nem, ennél őt sokkal nemesebb célok vezérlik. Szeretné megmenteni a családi otthonát, ami anyagilag a csőd szélén áll.

És itt van nekünk Nicholas, akinek pedig egy feleségre lenne szüksége sürgősen, és nem azért, mert annyira hisz a házasság szent kötelékében, hogy azonnal családot szeretne alapítani és egy takaros fehér kerítéses kis házikóban megöregedni, hanem azért, mert a gazdag bácsikája csak ezzel a feltétellel hagyja rá a sokat érő építőipari vállalatát.

Nos, ez a két ember egy évre alkut köt egymással, melyben különböző szabályokat fektetnek le, miszerint a házasságuk kizárólag csak érdekházasság, vagyis minden érzelmet és szexet kizáró üzleti kapcsolat.... blablabla-blablabla…. egyszerűnek tűnik nem igaz? De természetesen, ahogy ez már lenni szokott ebben a műfajban, nem egészen úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt a szereplők eltervezték.

Imádom az ilyen történeteket, még akkor is, ha tudom, hogy mi lesz a végük.

Szerettem, ahogy incselkedtek egymással a szereplők és próbáltak ellenállni az egymás iránt érzet ellenállhatatlan vágyuknak.

Szerettem, hogy már gyermekkoruk óta ismerték egymást – ami egyébként nagyban megerősítette a közöttük lévő romantika hitelességét - és, hogy az évekkel ezelőtt váltott első gyermeteg csókjuk mélyen bevésődve az emlékezetükbe még mindig kísértette őket. Szerettem, hogy Nicholas kezdetben egy zárkózott, és az érzelmeit magába fojtó férfi volt, aki persze majd a történet végére megváltozik, igaz számomra kissé túl gyorsan, de kit érdekel, ha egyszer csak így végződhet happy enddel a történet.

Szerettem Alexat, mert nagylelkű volt, vonzó, és független. Minden cselekedetét önzetlenül tette. És nem szabad elfelejtenünk azt a tényt sem, hogy nem csak az állatok elkötelezett barátja volt, de egy könyvesbolt boldog tulajdonosa is, ami hihetetlen nagyot lendített a róla kialakult pozitív véleményemen. Nicholas már más tészta. Őt is szerettem, mert ugye hogy a fenébe ne szeretne az ember lánya egy ilyen jóképű és vonzó férfit, mint amilyen ő is volt. Pláne akkor, ha már a könyv elején tudható róla, hogy hiába gyötrődik és küzd az érzelmei ellen, végül úgyis rá fog jönni arra, hogy nem is olyan rossz dolog szerelemben és bizalomban együtt élni életünk párjával. 

Egyszóval ez a könyv, a szereplők és a cselekmény tényleg telitalálat volt nálam. Panaszom csupán annyi lenne rá, hogy a vége túl sziruposra sikeredett, és bár nem vagyok epilógus kedvelő, itt mégis nagyon jó húzásnak tartottam az írótól, hogy itt vezette fel a következő rész főszereplőit.

Jennifer Probst

A Házasságban egy milliárdossal című sorozat egyébként 4 részes, aminek a következő része Trükkös házasság címen fog megjelenni, remélhetőleg majd novemberben, a harmadik pedig Elhibázott házasság címen, sajnos majd csak 2014-ben. 

Még egy apróság.... a magyar borító szerintem gyönyörű lett, sokkal szebb, mint az eredeti. Remélhetőleg a további részek is hasonló stílusban fognak majd megjelenni.

Kiadó: Libri

Eredeti cím: The Marriage Bargain

Fordította: Németh Anikó Annamária

Oldalszám: 324

Tovább olvasom...

Júliusban vásároltam, cseréltem

Sajnos a lakásfelújítás és festés miatt az előző hónap beszerzési listája elmaradt, de ez a hónap már tuti nem fog, ha már ilyen szépen megörökítettem őket nektek.

Szóval ebben a hónapban három könyvet vásároltam (Az utolsó szerelmes levél, Spontán szerelem, Finomhangolás), amolyan "a hülyének is megéri" áron, a másik kettőhöz pedig csere útján jutottam. Ugye milyen szépek?

Tovább olvasom...

Shannon Messenger: Vihar szeli ketté - Égszakadás I.

A legutóbb olvasott nagyívű és sok figurát megmozgató, kissé vaskos olvasmányom után valami könnyedre vágytam, és mivel már kezdtek komoly elvonási tüneteim lenni az ifjúsági regények iránt, amik – miért is szépíteném a dolgot – köztudott, hogy többnyire igen sablonosak és ebből kifolyólag nagy meglepetést nem okozhatnak az olvasók számára, én mégis örömmel vetettem bele magam a nemrég megjelent levegőelementálokról szóló könyv olvasásába. És, hogy tetszett-e? Azt kell mondjam, hogy tökéletes választás volt, mert ebben a nagy nyári melegben, épp egy ilyen típusú könyvre volt most szükségem.

Röviden a történetről: Vane ugyan olyan ember, mint te vagy én…. vagy legalábbis ő úgy gondolja magáról. Amióta a szüleit elveszítette egy pusztító tornádóban, álmaiban mindig egy gyönyörű, hosszú sötét hajú lány jelenik meg, akit személyesen ugyan még nem ismer, de ez hamarosan meg fog változni.

Audra szilf, egy szélvándor, aki képes parancsolni a szeleknek, és nem mellékesen az orkánosztag egy fiatal tagja, akiknek, mint őrzőknek nem csak az a feladatuk, hogy a szilfek társadalmában fenntartsák a rendet, hanem a szélvándorok és az emberek között lévő békés együttélését is felügyelniük kell. Audra elsődleges és legfőbb feladata az volt, hogy Vane-re vigyázzon. Ennek szentelte az életét.

Nos, mikor ez a két fiatal ténylegesen is találkozik egymással, akkor az a csodás "valami" fog kettejük között kialakulni, amit mi földiek egyszerűen csak szerelemnek hívunk. Ez a szerelem azonban tiltott, még egy egyszerű csóknak is súlyos következményei lehetnek, nemhogy egy olyan röpke kis szélnek, amit Audra kénytelen segítségül hívni, hogy Vane-t megmentse egy szerencsétlen ballépéstől. Ez a kis szél lett az okozója annak, hogy az ellenség, aki megölte mindkettőjük családját most rájuk talált. És annak is, hogy a veszély közeledtével Audra kénytelen volt láthatóvá válni Vane előtt, hogy a fiú rejtett képességeit felélesztve felkészüljenek a támadásra. 

Be kell vallanom, hogy rajongásom a könyv iránt nem feltétel nélküli. Nem volt rossz, de volt benne egy-két olyan dolog, ami nem teljesen nyerte el a tetszésem. A cselekmény vezetése meglehetősen lineáris volt, így soha nem volt kétségem afelől, hogy mi fog történni, amivel igazából semmi problémám nem volt. Azonban ahogyan egyre előrébb haladtunk a történetben és megismertem a két főszereplő múltját és Audra motivációját, sokkal több akciót vártam, sőt kifejezetten rosszul esett, hogy mindezt nem kaphattam meg. Már csak azért is, mivel Audra mindig annyit beszélt az őket fenyegető veszélyről, amelyik bármelyik pillanatban lecsaphat rájuk, hogy én végig teljesen abban a hiszemben voltam, hogy bizony a könyv végén kapott végső és igen vérszegény összecsapás helyett sokkal, de sokkal nagyobb és epikusabb, no meg jóval hosszabb harci jelenetben lesz majd részünk. Egyébként Vane harci kiképzését sem ilyennek képzeltem, mint ahogyan azt az író elénk tárta. Ez nem egy kiképzés volt, hanem inkább csak amolyan felkészítés féle, melyben Vane-t a négy égtáj szeleinek magába fogadására, megismerésére és a velük való kisebb trükkök elsajátítására tanította meg a lány.

Ami viszont kifejezetten tetszett a könyvben az az író által megálmodott világ volt. A szilfek őrült és különös szerkezeti felépítése nagyon ötletes volt csakúgy, mint a módszer, ahogyan Audra próbálta tanítgatni Vane-t a szelek nyelvére. A könyv eleje teljesen levett a lábamról, azt olvasva úgy gondoltam, hogy végre egy olyan YA könyv, ahol nem egy szerencsétlen lányt kell megmenteni, felkarolni, vezetgetni, pátyolgatni, stb… hanem egy fiút, és hát ez a nem épp szokványos felállás számomra nagyon üdítően hatott.

A másik dolog, ami szintén pozitívum volt számomra a könyvben a kettős perspektíva, amit én kifejezetten szeretek, mivel ennek segítségével mindkét szereplő fejébe betekintést nyerhetünk.

A szereplők közül Vane nőtt jobban a szívemhez, és nem csak rajta érződött erősen, hogy érzelmileg még éretlen volt a feladatához, hanem Audran is. De ugye mit várhat az ember két 17 éves kamasztól. Merthogy kamaszok voltak az biztos, és ezt mi sem bizonyította jobban, mint Vane személyisége, no meg a gondolatai, amiktől a könyv vége fele már a falra másztam. Ajjj már, hogy tényleg mindig csak a szexen járt ennek a srácnak az esze!

Egyszóval minden nyavalygásom ellenére szerettem olvasni ezt a könyvet, üdítő, szórakoztató és humoros kikapcsolódásban volt részem általa. Azt nem mondom, hogy maradandó élményt nyújtott, de azoknak, akik valami újat keresnek a paranormális ifjúsági regények terén, azoknak bátran ajánlom. Szerintem tökéletes választás és igazán élvezetes olvasmány lesz a számukra.

Rengeteg vicces idézetet jelöltem be a könyvben olvasás közben, de talán ez tetszik mind közül a legjobban.

"A légkondi hidege megcsap minket, amint belépünk a zsúfolt étterembe, és Hannah meg én egyszerre sóhajtunk fel. 
Elpárolog köztünk a feszültség. Bárki találta is fel a légkondit, Nobel-díjat érdemelne. Fogadok, a Közel-Keleten is eluralkodna a béke, ha mindenhol beszerelnék a légkondicionálást, és időről időre szépen lehűtenék magukat. Meg kéne írnom a javaslatomat az ENSZ-nek."

Shannon Messenger

Muszáj pár szót szólnom a könyv külleméről, ami egyszerűen gyönyörű. Jó kézbe venni és olvasni, a betűméret elég nagy és a sorközök is szellősek, a borító pedig csodás. Egyszóval nagyon igényes kiadás csakúgy, mint a kiadó korábbi könyve az Eskü. A Vihar szeli ketté egyébként egy trilógia első része, aminek a folytatására még nagyon sokat kell várnunk.

Kiadó. Merít könyvek

Eredeti cím: Let the Sky Fall

Fordította: Komáromy Zsófia

Oldalszám: 430

Tovább olvasom...

Anthony Capella: A jégkirálynő

Igaz, hogy Anthony Capellanak eddig még egyetlen könyvéhez sem volt szerencsém, de annyi jót hallottam már róla egy korábbi regénye kapcsán, hogy amikor a Geopen kiadó nemrég két könyvét is megjelentette, A kávék költőjét és A jégkirálynőt, akkor komoly fejtörést okozott, hogy melyikkel is kezdjem a vele való ismerkedést. Hosszas mérlegelés után A jégkirálynő mellett döntöttem, de már most szeretném leszögezni, hogy ez után a könyve után az író többi művére is nagyon kíváncsi vagyok.

Aki netán azt hiszi, hogy ebben a regényében Capella egy amolyan egyszerű kis romantikus történetet írt volna egy kis gasztronómiával fűszerezve, az bizony nagyon is téved. Ugyanis nemcsak egy izgalmas történelmi fikciót tárt elénk hiteles történelmi eseményekkel és valós történelmi szereplőkkel a szerző, hanem, és ez itt a lényeg, érzéki élmények tömkelegével árasztotta el az olvasót. Azt vettem észre, hogy Capella egyik legfontosabb eszköze a regényeiben valamely élelmiszer, mint például a kávé vagy a különleges olasz ételek... jelen esetünkben pedig a fagylalt. Ez viszi előre a történetet és jelentős mértékben ez határozza meg a könyv hangulatát is.

A történet két főszereplő körül forog. Az egyik Carlo Demirco, akit 8 éves korában egy perzsa szüleitől megvásárolva vitte el őt magával Firenzébe, ahol kitanította a jég művészetére: a jég tartósítására, a négyféle jégdesszert közötti különbség ismeretére, olyan titkos információkra, amik a fagylalt tökéletes textúrájának eléréséhez szükségesek, valamint különböző jégtányérok és jégtálak faragására, amelyek mind-mind féltve őrzött titkok voltak a számára. De Carlonak ez nem volt elég, neki magasztosabb törekvései voltak a jég felhasználását illetően. Új ízeket és új technikákat szeretett volna kipróbálni, de legfőképp a saját útját szerette volna járni. Aztán jött a nagy lehetőség egy Lucina Audiger névre hallgató francia képében, aki rávette Carlot, hogy utazzon el vele Versailles-ba a francia udvarba, és gazdagodjanak meg együtt a jégdesszertekről való közös tudásuk kamatoztatásával. Így hát XIV. Lajos udvarában megkapta Carlo a várva várt szabadságát, kidolgozhatta saját stílusát és divattá tette a különböző ízű különleges fagyasztott desszerteket, miközben szerelembe esett egy Louise nevű francia udvarhölgybe.

"„ Felejtse el” – mondta a lány, de – meglepetésemre – nem tudtam. Nem a megjelenése tette, vagy nem csak egyedül az. A francia udvar tele volt gyönyörű nőkkel; igazából, az ottani mérce szerint Louise nem is számított szépségnek: az a lusta, majdnem kancsali szem bizonyára ellene szólt e téren. Nem, valami egészen más vonzott benne. Volt valami a modorában, amit különlegesnek találtam. Az olaszoknak van egy szavuk, stizzos, amit olyasvalakire használnak, aki tüskés, elégedetlen, sőt morcos is, mint egy tarajos sül vagy sündisznó. Versailles csiszolt modorú, egykedvű hölgyei között igen kevés sündisznóval találkoztam. De Louise de Keroualle az volt."

Másik elbeszélőnk a regényben a már fent említett hölgy Louise de Keroualle, egy szegény nemesi család fiatal lánya, aki a szépsége mellett igen intelligens volt. Louise II. Károly legkedvesebb húgának Henrietta d’Anglettere udvarhölgye volt a francia udvarban, akinek a halála után XIV. Lajos rögtön Angliába is küldte őt, pontosabban egy hedonista uralkodó, II. Károly ágyába, hogy így befolyásolhassa az angol királyt a politikai döntéseiben, de legfőképp azért, hogy az a bizonyos doveri egyezmény feledésbe ne merüljön. Ezen felül Lajos Franciaország és Anglia szövetsége iránt mutatott nagyrabecsülése jeléül elküldte még Carlot is Louise mellé ajándékba, hogy különleges jégdesszertjeivel az angol udvart is elkápráztassa.
Szóval a bábuk innentől kezdve a táblán álltak.
Louise és Carlo az angol udvarban új szerepre kényszerülnek, legfőképp Louise, aki igen nehezen bocsátja áruba a tisztességét. Carlo pedig továbbra is féltve őrzi a jégdesszert készítés titkait és közben folyamatosan epekedik Louise után.

Fú, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. A könyvet egy igen forró nyári napon kezdtem el olvasni, úgyhogy a jég előkészítésének, tárolásának és felhasználásának, és később a jégkrémek és sorbettok elkészítésének a leírásait olvasva, magam is többször fagylaltot ragadtam. Igaz sok olyan ízzel (pl. különböző fűszerekkel és zöldségfélékkel) kísérletezett Carlo, amit jómagam nem szívesen próbálnék ki, de ugye egészen más volt olvasni róla, mint ténylegesen meg is kóstolni azokat. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen kreációkat tudtak akkoriban készíteni a jégből, arról már nem is beszélve, hogy mindezt az évszaktól függetlenül, nyáron is minden gond nélkül el tudták készíteni.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egyik szereplő sem volt szimpatikus a számomra, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lesz a sorsuk.

Carlot sajnos többre értékelte a munkáját, mint amennyit valójában ért, így ha nem kapta meg a kívánt elismerést érte, akkor igen ingerlékennyé és durcássá változott. Bosszantóan öntelt egy alaknak éreztem, ami miatt bevallom egy csepp együttérzést sem tanúsítottam iránta. De még mindig jobban kedveltem őt, mint Louise-t, (gondolhatjátok?) aki kezdetben nekem olyan naivnak tűnt. Aztán az angol udvarba kerülve úgy kikupálódott, hogy a megvesztegetések, intrikák és ambíciók szünet nélküli körforgásában piszok jól megállta a helyét.

"Elgondolkodom: valóban férjhez akarok-e menni, hogy aztán valami nemesember tenyészkancája váljék belőlem? Hogy köteles legyek vele ezt tenni, amikor csak a kedve tartja, miközben a király bizalmasa is lehetnék?
A felismeréstől, hogy mennyire megemelkedtek a tétek ebben a játszmában - hogy mennyire mélyül mindkét oldalon a szándék -, meglepett és nem kis csodálkozással állapítom meg, hogy nem is félelmet és undort érzek, hanem inkább izgalmat: olyasvalaki izgalmát, aki ütővel a kezében a teniszpályára lép."

Történelmileg kizárt dolog, hogy pontos lenne a regény, de ettől eltekintve tökéletesen elfogadható. A dekadens angol udvari élet leírása a csilli-villi francia pompával és etikettel ellentétben elképesztő érdekes volt a számomra. A regény kapcsán egy olyan izgalmas történelmi korba nyerhettünk bepillantás, ahol a politikában és a szerelemben a gyorsaság számított. Úgyhogy akit érdekelnek a történelmi kuriózumok, azoknak bátran ajánlom a könyvet.

       Nell Gwenn angol színésznő               II. Károly angol uralkodó, akit                        És ő volt Louise

        és prostituált, II. Károly                     szeretők egész sora vett körbe.

        legkedvesebb szeretője és
        egyben Louise vetélytársa.

Egyetlen hibát tudnék csak felróni, az pedig a regény terjedelme, amelyet indokolatlanul hosszúnak éreztem. Rendkívül sok szó esett a fagylaltkészítésről, a különböző technikákról és ízesítésről, amiből bevallom a végére nekem már túl sok volt. Értem én, hogy mint szimbólum jelent meg a könyvben ez az édesség, ami a különböző társadalmi osztályok közötti különbségekre volt hívatott felhívni a figyelmet, de érzésem szerint ez kissé túlzásba lett víve. Így a regényben a gasztronómia lett túlsúlyban a romantika rovására, melyet bevallom kissé sérelmeztem, de a kiváló történelmi háttér mindenért kárpótolt. 

Egyszóval nagyon élveztem a könyvet, a cselekmény magával ragadó volt az író stílusa pedig rendkívül gördülékeny és látványos. Az első oldaltól kezdve éreztem, hogy ezt a könyvet nem lehet habzsolni és gyorsan ledarálni, hanem csak szépen lassan, minden sorát kiélvezve kell és szabad csak olvasni. Mintha egy nagy adag gyümölcsös fagyikelyhet fogyasztanánk.

Anthony Capella

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: The Empress of Ice Cream
Fordító: Szabó Réka Eszter
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

A hét borítója

Lassan a "A hét borítója" című rovatot átkeresztelhetem a hónap borítójára, amilyen sűrűn jelentkezem vele. E késlekedés oka pedig abban rejlik, hogy hiába botlok lépten-nyomon szebbnél szebb borítókba, ha nem látom meg bennük azt a bizonyos kis pluszt, ami miatt érdemesnek tartom őket arra, hogy veletek megosztva a blogomon is megörökítsem. És hát ez a barackos most nálam nagyon betalált. Harmonikus is és szép is és különleges is... no meg ugye most van a szezonja.

Tovább olvasom...

Carol McCleary: A gyilkosság illúziója (Nellie Bly 2.)

Mivel nagy sikert aratott nálam az írónő előző könyve, így nem volt kérdéses, hogy a folytatásra is nagyon kíváncsi voltam. Már csak azért is, mert rendkívül szeretem azokat a történeteket, amelyekben valós személyek szerepelnek és amelyek valós eseményeket dolgoznak fel. Az ilyen alapkövekre épített fikciók, mindig beindítják a fantáziámat és elgondolkodtatnak arról, hogy vajon hol érthetett véget a könyvben a valóság és hol kaphatott szárnyra az író fantáziája?

Miután Nellie az előző részben elfogadta Julius Verne kihívását, melyben vállalta, hogy Phileas Foggal ellentétben, ő kevesebb, mint 80 nap alatt kerüli meg a Földet, fogja a kis motyóját és 1889 novemberében útnak indul. Ekkor persze még sejtelme sem volt arról, hogy micsoda rejtélyes gyilkossági ügybe fog majd keveredni az útja során, bár őt ismerve, ha tudta volna is ugyan úgy útnak indult volna. Történetünk Nellie utazásának a 13. napjától kezdődik, amikor Egyiptomba érve a városi bazárban nézelődve egy gyilkosság szemtanúja lesz, ahol az áldozat titokban egy skarabeuszt ad át neki, benne egy kis kulccsal, s közben egy nevet suttog… „Amelia”.

Nellie meggyőződése, hogy az áldozat egy európai ember volt, akivel már korábban is találkozott a hajón. Az utastársai azonban - akikkel a későbbiek folyamán, majd szerencséje lesz közelebbről is megismerkedni - mindezt szentül tagadták. Állításuk szerint a gyilkosság csak a bennszülöttek között zajló véres vita volt, amivel Nellie-nek nem kellene foglalkoznia. Nellie azonban ragaszkodik a maga igazához, még akkor is, ha ez miatt egy kellemetlenkedő, hisztérikus és bajkeverő nőszemélynek tartják. Nellie sokak számára egy felettébb bosszantó és kikíváncsiskodó riporternő volt, akit többek között ezért is, no és persze amiatt a bizonyos kis kulcs miatt, többször is megpróbáltak eltenni láb alól. 

Így utazta körbe a földet Nellie,
ezzel a pöttöm kézitáskával.
(Katt a képre)

A könyv hősnője az előző részben megismert Nellie Bly, aki mint tudjuk, nemcsak az első női újságíró volt Amerikában, hanem az oknyomozó újságírás úttörője is. Híressé azonban mégsem ez tett őt, hanem hogy 72 nap alatt utazta körbe a Földet. Az előző részhez hasonlóan, most is egy rakás híres személyiséget és ünnepelt sztárt vonultatott fel az írónő a regényben, olyanokat, mint például Sarah Bernhardot, a legendás francia színésznőt, vagy Frederick Seloust, a híres felfedezőt és nagyvad-vadászt, az Indiana Jones figurájának ihletőjét, akik mind-mind közeli kapcsolatba, mondhatni barátságba kerültek Nellie-vel a hosszú út alatt.

Rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy ez a rész jobban tetszett, mint az előző. Carol McCleary olyan ügyesen szőtte hősnője Nellie Bly köré a gyilkosságokkal, rejtélyekkel és botrányokkal tarkított kis történetét, hogy a könyv végéig sejtésem sem volt arról, hogy vajon mi lesz majd a történet vége. Olyan veszélyes és nem mindennapi kalandokba keverte ezt a minden lében kanál nőszemélyt, hogy attól még egy adrenalin függő edzett kalandor is biztosan besokalt volna.

Míg az előző részben voltak olyan fejezetek, amiket kissé unalmasnak éreztem, addig ennél a könyvnél nem találkoztam ilyennel. A történet végig fenntartotta az érdeklődésemet és a történetvezetés is sokkal egyenletesebb volt, mint az előző részben. Nem mondom, kicsit frusztráló volt, hogy végig nem tudtam eldönteni, hogy Nellie helyében én kiben is bízhatnék meg az utastársai közül, de mire ez a bizonytalanság felőrölte volna az idegeimet megoldódott a nagy rejtély.

Ezt az utat járta be Nellie gőzhajón, postakocsin és vasparipán.

Annak ellenére, hogy engem nem igazán vonz a titokzatos Kelet, a kígyóbűvölők, a színpadi bűvészek és a kínai spiritiszták világa, most mégis sikerült elcsábulnom irányukban. Őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam Nellie Egyiptomon, Hong Kongon, Japánon... stb. keresztül  vezető úti beszámolóit, különösen a különböző tájakról, kultúrákról és társadalmi erkölcsök bemutatásáról szóló részeket.

De, hogy ne csak a pozitívumokról beszéljek, van ám itt párt dolog, ami az ellen oldalt is képviseli. Ha tízszer nem, akkor egyszer sem olvastam Nellie-nek a Blackwell-szigeti őrültekházában eltöltött napjairól. Már komolyan ott tartottam, ha még egyszer az orrom alá dörgöli mindezt az író, akkor sikítani fogok. Azonban a rengeteg történelmi rész, amikből bevallom sokat tanultam, és a rengeteg humor, ami pedig üdítően hatott minderre és nagyban megkönnyítette e rengeteg információ megemésztését, kárpótolt a milliószoros ismétlődésekért. 

Egyszóval, még ha a történet - hogy egyáltalán ilyen megtörténhet -, kissé hihetetlen és nevetséges is, az elképzelés maga viszont mégis nagyon, de nagyon szórakoztató volt. Örülök, hogy Carol McCleary így kisajátította magának Nellie Bly karakterét és kíváncsian várom e nem mindennapi hölgyemény kalandjainak a folytatását, ami ha minden igaz, akkor A gyilkosság képlete címen fog majd megjelenni….. ki tudja mikor.

A könyvben lévő lábjegyzetek és illusztrációk rendkívül jól működtek együtt a történettel, azokat elnézegetve mindig elkalandozott a képzeletem és azon agyaltam, hogy vajon milyen valós kalandokba keveredhetett Nellie, miközben 72 nap alatt körbeutazta a Földet. Vajon abból a kicsi kézitáskából, amit erre a hosszú útra magával vitt, mi hiányozhatott neki a legjobban? És vajon milyen valós veszélyeket és kalandokat élhetett át az útja során? De gondolom, hogy mindezt a saját könyvében meg is írta.

Kiadó: K.U.K.

Eredeti cím: Carol McCleary: The Illusion of Murder

Fordította: Boda András

Oldalszám: 352

Tovább olvasom...

Tammara Webber: Easy – Egyszeregy

Ebben a nagy nyári hőségben, valami könnyed olvasmányra vágytam, valami olyanra, amiben nincs semmi túlfűtött erotika meg lepedőakrobatika, hanem csupán csak kellemes, tudjátok(?), amolyan bizsergető romantika. És itt jött a képbe az Easy. 

Jacqueline a középiskola után zenei főiskolára szeretett volna menni, de ehelyett inkább a barátját, Kennedyt követte egy másik főiskolára, ami nem igazán volt testhez álló a számára. De hát ugye a szerelmünkért sok mindenre hajlandóak vagyunk…. Nos, ez a drága Kennedy, háromévnyi együtt járás után ráeszmélt arra, hogy neki bizony még nagy szüksége van a vad és zabolátlan szabadságra, ami azt jelentette, hogy más lányoknál is tapasztalatokat akart szerezni. Úgyhogy minden lelkiismeret-furdalás nélkül szakított Jacqueline-nal, akinek ezzel a szíve, mondhatni darabokra tört és a tanulmányi eredményei is igen erősen leromlottak. De ha mind ez még nem lett volna elég, a szakítás után Jacqueline szabad prédává vált Kennedy egy haverja számára, aki igen agresszívan el is kezdett a lányra vadászni. Egy buli alkalmával, amikor Jacqueline épp hazafele indult, szó szerint meg akarta erőszakolni őt, ám egy magas és felettébb jóképű srácnak köszönhetően Jacqueline-nak sikerült megmenekülnie előle. És szerencséjére ez a jóképű idegen továbbra is ott maradt mellette, hogy vigyázzon rá.

Tammara Weber története egy szívmelengető történet az első szerelemről és az igaz szerelemről. A könyv azonban nem csak erről szól, hanem olyan komoly témákat is magába foglal, mint a nemi erőszak és a zaklatás. 

A történet narrátora Jacqueline, akit ha megszeretni nem is tudtam, de mindenképp megkedveltem, annak ellenére, hogy én inkább a tökösebb csajokat szeretem jobban, és Jacqueline határozottan nem ebbe a kategóriába tartozott. Mivel a külsejéről annyira részletes leírást nem kaptam, mint mondjuk például a férfi főszereplőnkről Lucasról, így a lelki szemeim előtt őt egy törékeny, szőke szépségnek képzeltem el, akire ugyan a butácska jelzőt nem tudtam ráhúzni, de mindenképp határozatlannak, naivnak és kissé esetlennek éreztem. Olyannak, aki mindig valaki másnak a támogatásra szorul. Pont e határozatlanságának köszönhetően több olyan szituációval is találkoztam, ahol a cselekedetei kissé idegesítőek voltak a számomra, bár az önvédelmi tanfolyamra való beiratkozását, kitartását és az ott elért teljesítményét nagyon nagyra értékeltem. Egyébként sokat gondolkodtam a könyv kapcsán azon, hogy vajon én ennyi idősen és ebben a szituációban - mármint, ha valaki megpróbált volna erőszakoskodni vagy szexuálisan zaklatni engem - mit tettem volna. Utólag természetesen biztosat nem tudok mondani, de Jacqueline esetében, mint külső szemlélő úgy láttam, hogy nem állt kellő határozottsággal a sarkára, mind a volt barátja és mind az őt zaklató fiúval kapcsolatban.

A szereplők közül a kedvencem egyértelműen Lucas volt, a titokzatos szépfiú a tetoválásaival, a motorjával, a macskájával és a szemüvegével, ami nálam, halkan jegyzek meg, feltette az i-re a pontot. Egyszóval Lucas a megtestesült álom, erkölcsös, udvarias, romantikus és rendkívül szeretetre méltó, még akkor is, ha neki is megvannak a saját démonjai, ami hatással voltak a cselekedeteire. Sajnos az ő karakterfejlődése kissé háttérbe szorult Jacqueline-éval szemben, de kit érdekelt, amikor így is minden mozdulata és cselekedete teljesen elvarázsolt.

Fontos szerepet töltött be a történetben Erin, aki Jacqueline szobatársa és egyben a legjobb barátnője is volt. És nem csak ezért fontos őt kiemelnek a szereplők közül, mert rajta keresztül vitt az írónő egy csöpp humort a történetbe, hanem azért is, mert Erin volt a hűséges barátnő tökéletes példája a könyvben.

Tulajdonképpen egy panaszom nem lehet az Easyre, mivel tökéletes kikapcsolódást nyújtott. Végre egy olyan romantikus történettel volt dolgom, amiben nem csak minden a szex körül forgott. Persze voltak benne olyan meghitt szerelmes jelenetek, amiktől bizony az ember lánya menten elalélt, de emellett más fontos és kényes témákat is érintett az írónő.

A regény műfaja new adult, amivel még csak most kezdek ismerkedni. A young adultal ellentétben itt már nem középiskolások, hanem idősebbek, 18-26 évesek a szereplők és az ebben íródott könyvek legnagyobb csábereje számomra legfőképp abban rejlik, hogy tökéletesen ábrázolt főiskolai környezetben játszódnak. Igaz még csak két könyvet olvastam a műfajban, úgyhogy nagy tapasztalattal nem rendelkezek e téren, de úgy érzem, hogy ez a műfaj bizony nekem való lesz. 

Tammara Webber

Érdekesség: A borítón szereplő páros nem csak ezen a könyvön szerepel.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Easy

Fordította: Komáromy Rudolf

Oldalszám: 334

Tovább olvasom...

Egy kis kedvesség

Először is nagyon köszönöm Diának és Ariadnenak, hogy gondoltak rám!

Ismét egy új díj ütötte fel a fejét, ami szerencsére abban különbözik a többitől, hogy ezzel bizony munka is van és nem csak egyszerű stafétabot módjára kell továbbadni a kiszemelt áldozatoknak. Bevallom, ez a típusú díjeső sokkal szimpatikusabb, mint az előző, mert ennek legalább értelme is van, hiszen lehetőségünk adódik egy kicsivel többet megtudni a másikról. És miért is ne használnánk ki azon gyarló emberi tulajdonságunkat, miszerint mindenki szeret magáról beszélni. (Lásd, ha tovább nem is jut ez a díj valamely blogon, a címzett mindig megválaszolja a kapott kérdéseket.)

Bevallom nehéz volt összeszedni tíz kérdést, öttel könnyebben kibékültem volna, de hát a szabály az szabály és jókislány révén igyekszem betartani őket. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy talán nem lenne veszélyben a világbéke, ha egy két dolgon néhány változtatást eszközölnék.

És jöjjenek a szabályok:

• Linkkel jelöld azt az ember, aki téged jelölt/nevezett a díjra!
• Válaszolj a 10 kérdésre, amit a neveződ kiírt!
• Nevezz/jelölj Te is 10 embert a díjra! (Arra figyelj ,hogy 200 alatti legyen a követőik száma)  őőőőő... miért is? Miért pont 10-et? Mi van, ha nincs annyi? És mi köze az egészhez a blogot követők számának? Ennek a pontnak nem látom értelmét.
• Írj Te is kérdéseket az általad jelölteknek!
• Jelezd a jelöltjeid blogjain, hogy jelölted/nevezted őket!

Dia kérdéseire a válaszok:

1.) Melyik az a könyv, amelyiket már ötnél többször is képes voltál végigolvasni? (Többet is megnevezhetsz)

Még nem volt olyan. Túl sok a jó könyv és túl kevés az idő.

2.) Ha emlékszel rá: melyik volt az első könyv, amit a kezedbe fogtál és elolvastál?

Ha az elsőre nem is, de az első olyanra, ami mélyebben is megérintett emlékszem:  Jókaitól Az aranyember.

3.) Harry Potter vagy Gyűrűk Ura? Miért? 

iiiiiiij... egyik sem :)

4.) Melyik tanárnyat tanította az a tanár, aki pikkel(t) rád a gimiben vagy melyik volt a leghírhedtebb? :D

Középiskolában nem volt ilyen. Főiskolán volt egy tanár, aki minden lányt megbuktatott, többször is, mert szent meggyőződése volt, hogy erre a szakmára csak a fiúk alkalmasak. (Egyébként az egész évfolyamban 7-en voltunk  lányok:)) 

5.) Hány könyvespolcod van? :D 

Három

6.)Melyik a kedvenc hímnemű karaktered és melyik könyvben szerepel? (kötelező legalább egyet megnevezni!)

Büszkeség és balítélet, Mr. Darcy 

7.) Ki a kedvenc íród és melyiket szereted a legkevésbé? Miért?

Julia Quinn és Georgette Heyer, és mert imádom a könnyed és humoros történelmi romantikát.

8.) Mikor kellemesebb számodra olvasni? a.) Nyáron, egy homokos tengerparton. b) Télen, pokrócba bugyolálva egy kakaó mellett. (Válassz! :D )

Egyértelműen a b.

9.) Ha választhatnál, hogy melyik könyvszereplő kelljen életre, akkor kit választanál? (Könyv címét, íróját és a szereplő nevét is írd le, kérlek)
Az az igazság, hogy ez éppen attól függ, hogy éppen mit olvasok.

10.) Vezetsz naplót? Ha igen, akkor a számítógépen vagy igazi füzetbe? Ha füzetbe, milyen színű a füzet és hogy néz ki? :D

Nem vezetek naplót.

Ariadne kérdéseire a válaszok:

1. Olvasmányélményeid helyszínei közül, hova látogatnál el szívesen?

Az 1900-as évek Angliájába.

2. Mi alapján értékelsz egy könyvet? Mitől jó neked egy könyv?

Mindig a maga műfajába értékelek egy könyvet, de a külső tényezőket (pl, hogy épp milyen fáradt vagyok, vagy épp milyen hangulatom van) sajnos nem tudom kivédeni. 

3. Csendben vagy zenét hallgatva, kint vagy bent olvasol szívesebben?

Csendben és bent.

4. Szerinted, ha olcsóbbak lennének a könyvek, többen olvasnának?

Szeretném azt hinni, hogy igen.

5. Mennyire fontos számodra mások véleménye, amikor a blogodról mondanak kritikát? Fontos, hogy sok követőd legyen?

Mindenkinek jól esik, ha elismerik a munkáját és adnak a véleményére. Kezdő bloggerként jobban érdekelt, ma már sokkal kevésbé. 

6. Mi az, amit szívesen megtennél, ha lehetőséged lenne rá?

Hmmm ez igen nehéz kérdés és nem hiszem, hogy publikus :P

7. Ha nem olvasol éppen, mit csinálsz, amikor nem dolgozol?

Gyereket próbálok nevelni, főzök, mosok takarítok.

8. Vannak káros szenvedélyeid?

Csak az olvasás és a blogolás

9. Mit változtatnál meg az életben?

Hát ez ismét egy olyan kérdés, ami nagyon személyes tud lenni...

10. Ajánlanál egy könyvet, amit szerinted kár lenne kihagyni?
Akár többet is! Jane Eyre, Quo Vadis, Tüskevár...  könnyed romantikának pedig Julia Quinntől bármit.:)

Az én kérdéseim:

• Férjed, kedvesed, szüleid, barátaid, szomszédjaid, munkatársaid,  tudják, hogy blogot írsz? Mit szólnak hozzá?
• Miért kezdtél el blogolni?
• Milyen szerepet tölt be az életedben a blogod?
• Ha felkérnének, hogy írj egy könyvet, akkor miről vagy kiről szólna? Milyen műfajban írnál?
• Melyik kedvenc íród boldog (vagy akár gonosz) szereplője lennél szívesen?
• Milyen sűrűn porolod le a könyveidet?
• Mennyi időt töltesz naponta olvasással és molyolással?
• Mennyit tévézel és mi a kedvenc műsorod?
• Gondolkodtál már azon, hogy befejezed a blogolást? Ha igen, mi tartott vissza?
• És végezetül, ha megtehetnéd, akkor a Föld mely részére utaznál el szívesen, mondjuk egy hónapra vagy akár örökre.

Természetesen nem muszáj válaszolni a kérdésekre, és lehet, hogy olyan bloggereket is megneveztem, (bár igyekeztem, hogy ne tegyem), akik már kaptak pár kérdéssort és már nyűg nekik ez a sok kérdezősködés, ettől függetlenül kíváncsian várom a válaszukat :)

Gigi

Magnolia

Nikkincs

Shanara

SzAngelika

Zenka

Zsuzsi

UPDATE

Időközben tigi5 is megajándékozott e díjjal és a vele járó kérdéseivel, amit ezúton is hálásan köszönök neki. Irtó jól esett, hogy gondoltál rám.

1. Te hogyan viseled, hogyan tudod feldolgozni a kudarcaidat? (esetleg valami példával, hátha tanulunk belőle)

Próbálom könnyedén venni, de igazából azt figyeltem meg magamon, hogy a korral együtt ez egyre nehezebben megy.

2. Hogy érzed magad ma? (Komolyan érdekel, nem csak úgy udvariasságiból!)

Szarul. Épp ma bőgtem egy hatalmasat, és épp egy kudarc miatt. De amikor ezt a díjat kaptam tőled, akkor nagyon jó  napom volt.:)

3. Jártál már úgy, hogy napi bármilyen tevékenységed közben egyszer csak megálltál, és rácsodálkoztál az életre, hogy milyen szép? (példát esetleg?)

Nem emlékszem, hogy mikor volt utoljára ilyen…. talán, amikor még nem voltak meg a gyerekeim. Amióta megvannak néha, ha nem látnak, és épp nem gyilkolják egymást nézem őket, és azon csodálkozom, hogy hogy lehetnek ennyire gyönyörűek. :)

4. Csak a szépre emlékezem - énekli Huszti Péter (is). Te milyen ember vagy? Csak a szépre emlékezel vagy a sérelmeidet dédelgeted?

Próbálok csak a szépre emlékezni. Vannak rossz emlékeim, de azokat megpróbálom elnyomni magamban.

5. Sokszor, sokféle módon felvetődik könyves fórumokon, és én sem tudom kihagyni a kötelező olvasmányok-kérdést. Volt-e a kötelezők között olyan élményed, amelyikre azt mondod, hogy ez időt álló, ma is, ötven vagy száz év múlva is ajánlod az ifjúságnak?

A Tüskevár és Az aranyember örök kedvenc.

6. Ha már a könyveknél járok: sorozat (sok kötetes, mint pl. Kenyon Sötét vadászok sorozata), trilógia-tetralógia vagy önálló történetek?

Nem is tudom…. inkább az önálló történetek. A sorozatokkal sem lenne semmi bajom, ha nem kéne rájuk annyit várnom.

7. Milyen nyelveken olvasol? Ha csak magyarul, szeretnél-e megtanulni más nyelvet és melyiket (az angolon kívül is:). Ha több nyelven tudsz, melyiket részesíted előnyben: az eredetit vagy a fordítást?

Nagyon szeretnék megtanulni angolul és oroszul. Én még ahhoz a generációhoz tartozom, akik még oroszul tanultak az iskolában és hiába utálta mindenki én nagyon is szerettem.  Egyébként mindig németet tanultam, de sajnos nem beszélem olyan jól, hogy olvassak is azon a nyelven.

8. Lehet-e jobb szerinted egy fordítás, mint az eredeti?

Nem tartom kizártnak.

9. Meg szoktad nézni olvasás előtt, ki fordította a könyvet (egyáltalán: szempont a fordító?), s ha igen, vannak-e kedvenceid (rajtam kívül természetesen :D)

Régebben egyáltalán nem foglalkoztam vele. Mostanában szoktam csak nézegetni, és kezd kirajzolódni bennem, hogy kinek örül és kinek nem :)

10. Mi az, amit legjobban szeretsz az életedben? Ami segít továbblépni akkor is, amikor a legmélyebb gödörben érzed magad?

A gyerekeim.

Drága Zsuzsi, nagyon köszönöm, hogy gondoltál rám, érdekesek voltak a kérdések, amiket feltettél főleg a legelső tetszett a legjobban.:)))

1. Ha lehetőséged lenne otthonodban egy saját könyvtárszoba berendezésére milyen lenne?

Nem tudom, hogy esetleg láttad-e a Hegylakó című filmet. Abban Connor MacLeodnak volt egy kör alakú szobája, ahol a kincseit tartotta. A szoba közepén olyan süllyesztett üllőalkalmatosság volt, amit fölül körbe lehetett járni… na, valami olyasmit el tudnék képzelni én is magamnak könyvtárszobaként, tele könyvekkel. És ha netán pont olyan lenne, mint a filmben az sem lenne nagy baj.:P

2. Mivel lehet neked örömöt szerezni?

Könyvvel és sütivel.

3. Inspirál téged valaki/valami a blogírás közben?

Nem igazán, hacsak nem az, hogy nincs annál jobb érzés, amikor elkészülök egy bejegyzéssel és azt közzé teszem és tudom, hogy ezt én írtam.

4. Volt már olyan könyves élményed, amikor vágyakozva gondoltál arra, hogy bárcsak velem történt volna mindez?

ÓÓÓÓ rengetegszer. J

5. Ki az az író, akivel személyesen találkoznál és mi érdekelne vele kapcsolatban?

Most biztos sokan megköveznek azért amit írni fogok, de engem nem érdekelnek az írók. Egyáltalán nem vagyok kíváncsi a magánéletükre és arra, hogy miért és hogy honnan jött nekik az ihlet. Engem csak az érdekel, hogy mit tesznek le az asztalra.

6. Van valaki, aki számodra megbízhatóan objektív véleményt tud adni egy adott könyvről, amiben nem vagy biztos, hogy elolvasnád?

Igen vannak, többen is.

7. Ha ajándékba kapsz könyvet nem zavar, ha írnak bele pár kedves sort?

Dehogy zavar. Sőt! El is várom.

8. Nyaraláskor viszel magaddal könyvet, és ha igen hányat?

Az épp aktuális olvasmányomat mindig magammal viszem és az e-könyv olvasómat. Biztos, ami biztos.

9. Ha egy könyvet kellene megnevezned azok közül, amelyeket eddig olvastál, és valamiért nagy hatással volt rád, melyik lenne az?

Most nem a kötelező olvasmányok közül írok egyet, mert azt már én is unom, hanem inkább egy viszonylag friss olvasmányomat neveznék meg, és az a Színarany.

10. Volt már rá példa, hogy egy könyvet először az eredeti nyelven olvastál, és amikor a kezedbe került magyarul csalódtál benne?

Nem, ilyen még nem volt.

Tovább olvasom...

Eowyn Ivey: A hóleány

Találkozásom a könyvvel teljesen hétköznapi volt; egyszerűen csak a kedvenc kiadóm újdonságait böngészve bukkantam rá. Azt nem mondom, hogy a borítója volt az, ami első látásra megfogott - egyébként ez az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek – inkább a tartalma miatt vettem a kezembe, amit bevallok pont a borítója miatt többször is elolvastam bizonyosságképpen a választásom helyességét illetően. És hogy jól döntöttem-e? Elég ha annyit mondok, hogy  amikor befejeztem a könyvet, akkor a könnyeimet törölgetve csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is önthetném én szavakba azokat az intenzív érzelmeket és megfoghatatlan hangulatot, amit Eowyn Ivey ilyen gyönyörű költői nyelven szavakba öntött.

A történet a 20. század elején az alaszkai vadonban játszódik, és egy középkorú gyermektelen házaspárról, Jackről és Mabelről szól, akik a gyermekük elvesztése után úgy gondolták, hogy ha elköltöznének a világ peremére, ahol nem hallhatnának gyermeksírást és gügyögést, ahol nem lennének szomszédjaik és barátaik csak a végtelen nyugalom, és a békés csend venné őket körül, az talán gyógyírt jelenthetne megtört lelkükre. De, mint később kiderült, Alaszka zord időjárású éghajlata egyáltalán nem könnyíti meg az ott élők sorsát.

Már a nyitó oldalon szíven ütött Mabel boldogtalansága, aki abban a reményben ment a folyó befagyott jegére, hogy ha az netán beszakadna alatta, akkor milyen könnyen véget vethetne az életének.
Mabel és Jack alig beszéltek egymással, Jack a földeken töltötte az egész napját, míg Mabel egyre melankolikusabb állapotba került a magába zárt bánattól és magánytól. Aztán egyszer csak leesett az első hó és valami igazán varázslatos és megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy váratlan gondolattól vezérelve e két ember egy hógyermeket épített, egy sállal és kesztyűvel felöltöztetett hókislányt, akinek reggelre azonban nyoma veszett. Csak gyereklábnyomok maradtak utána a hóban, amik az erdőbe vezettek. A regény története egy orosz népmesére - amit egyébként az írónő is beleszőtt a történetébe - Sznyegurocska (Hópelyhecske) meséjére épült, akit szintén egy idős és gyermektelen házaspár formált hóból, aki aztán később életre kelt.

A könyv cselekmény egyáltalán nem mondható gyors sodrásúnak, és a szereplők is teljesen hétköznapiak, olyanok, akik keményen tudnak dolgozni és nem hátrálnak meg az élet nehézségeitől. A történet elbeszélése csendes és a szereplők sem túl szószátyárok. Ennek ellenére mégis, annyira elvarázsolt és magával ragadt a regény hangulata, hogy nem is emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára ilyen élvezettel és várakozással teli egy könyvet. A regény különlegességét a gyönyörű tájleírások mellett egyértelműen a karakterek adják, akik ízig-vérig valóságos emberek voltak tele hibákkal, fájdalommal, vágyakkal és szeretettel. Mabel és Jack nem mutatták ki egymásnak az érzelmeiket. Bánatuk és boldogságuk, egy saját gyermek utáni hihetetlen, szinte kézzel tapintható vágyakozásuk rendkívül meggyőző és egyben megható is volt számomra. Nem olvastam vagy legalábbis nem jut most az eszembe olyan könyv, amiben ennyire határozott és erős női karakterekkel találkoztam volna, mint itt. Tökéletesen együtt tudtam érezni Mabellel (szerintem minden anya így lesz majd ezzel) és jobban aggódtam érte, mint az erdőben bóklászó kislányért, Faináért. És az alaszkai vadon ábrázolása pedig....  olyan élénk és erős volt, különösen a téli időszakban, hogy az minden képzeletemet felülmúlta.

Forrás

Faina feltűnése, aki a hóleány eltűnésével egy időben jelent meg a házaspár tanyájának a környékén, mindent megváltoztatott. Fontos szerepet töltött be a házaspár életében. Azon kívül, hogy újraélesztette a kettőjük közötti szeretetet, reményt és célt is adott nekik. Érdekes mód azonban Faina mindig csak télen jelent meg Mabeléknél, és mindig úgy, hogy senki nem láthatta őt. A könyv első felében kérdéses is volt számomra, hogy létezik ő egyáltalán, vagy csak Mabel és Jack képzelete teremtette őt? Kicsoda ő valójában? És honnan jött? Ezekre a kérdésekre mindvégig türelmetlenül kerestem a választ, valami kézzel foghatót, ha tudományosat nem is, de mindenképp hihető magyarázatra vártam. De igazából erre soha nem került sor, ellenben kaptam egy csomó rejtélyt, és misztikumot, és érzelmek tömkelegét. Meg festői szépségű leírásokat a havas alaszkai tájról, amikben szó szerint szinte belevesztem és amiknek minden sorát élvezettel olvastam. A regény első fele varázslatosan misztikus volt, amitől könnyen elhittem, hogy Faina valóban a hó gyermeke. De aztán amikor már fiatal lánnyá cseperedett, és már mások figyelmét is felkeltette, olyan események sora következett, amitől a történet letért a mágikus realizmus útjáról és egyre inkább valóságossá kezdett válni, hogy aztán a végére egy jó nagyot koppinthasson az orromra.

A történet vége keserédes - végig ott volt bennem egy esetleges tragédiától való félelem, de ennek ellenpontjaként egy nagy adag remény is - és talán kissé kiszámítható is, de ennek ellenére mégis így volt tökéletes, ahogy volt, más véget el sem tudtam volna képzelni hozzá. Még akkor sem, ha pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy érzelmileg is mindezt megemésszem.

"Az anyák szórakozottan megérintik ajkukkal a karjukban tartott csecsemő homlokát. Ahogy elhaladnak a totyogó csöppségük mellett, összeborzolják a haját, sőt felkapják, és addig puszilgatják az arcát, a nyakát, amíg a kisgyerek már visít a gyönyörűségtől. Szerethet-e így mást, tűnődött Mabel, ilyen nyíltan  és semmivel sem törődve egy nő az életében?" 

Egy kis érdekesség az írónő honlapjáról: Eowyn (ejtsd A-o-win) LeMay Ivey Alaszkában nevelkedett és jelenleg is ott él férjével és két lányával együtt. Az édesanyja J.R.R. Tolkien Gyűrűk Ura c. regényének egyik karaktere után keresztelte el őt. A Hóleány Eowyn első regénye.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Snow Child
Fordította: Bori Erzsébet
Oldalszám: 340

Tovább olvasom...