2014. aug. 17.

Popcorn time!


Johnny Depp azon színészek közé tartozik, akiket szívesen elnézegetek a mozivásznon, így amikor pár nappal ezelőtt a friss mozielőzetesekben szemezgetve rábukkantam erre a filmre naná, hogy felcsillant a szemem. Sajnos azonban míg a Mortdecai a hazai mozikban is látható lesz nagyon-nagyon sokat kell várni, (az amerikai bemutató február 6-án lesz), de addig is legalább marad időm elolvasni a film alapjául szolgáló regényt, ami hamarosan a könyvesboltokban is kapható lesz.

A Mortdecai egyébként egy műkereskedőről szól, aki megpróbál visszaszerezni egy ellopott festményt, hogy az abban lévő kód segítségével megtalálja a nácik elveszett aranyát. A filmben pedig olyan nagyszerű színészek szerepelnek majd, mint Johnny Depp, Ewan McGregor és Gwyneth Paltrow. Tehát nem kérdéses, hogy ezt mindenképp látnom kell!

2014. aug. 15.

Rebecca Maizel: Infinite Days – Végtelen napok

Kezdjük azzal, hogy én még mindig nagyon szeretem a vámpíros történeteket, és minden könyvre, ami ebben a témában a piacra kerül rettentően kíváncsi vagyok. Aki olvassa a blogomat az tudja, hogy hármasnál kevesebb szívecskét nem igazán szoktam könyvekre adni, alapjában véve én egy hálás olvasó vagyok, nem a hibákat keresem egy regényben, hanem a pozitívumokat, amitől jó, amitől szórakoztató tud lenni egy történet, hiszen mi másért is olvasnék, ha nem a szórakozásért. Ennek ellenére ezzel a könyvvel mégsem sikerült egymásra találnunk, pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt.

A könyv nagyon jól indult, Lenah Beaudonte egy 16 éves testbe zárt 592 éves vámpírkirálynő, aki emberként ébredt fel, miután lelki társa Rhode egy ősi szertartás segítségével feláldozta önmagát. Mielőtt Rhode meghalt volna még elmagyarázta Lenah-nak, hogy az alatt a 100 év alatt, amíg ő a föld alatt pihent (hibernálódott), sok minden megváltozott a világban. Figyelmeztette, hogy nem lesz könnyű szembenéznie a 21. századdal, de ez a probléma mind eltörpül amellett a veszély mellett, amit a több száz évvel ezelőtt Lenah által teremtett klán tagjai jelenthetnek a lányra nézve, ha ember formájában a nyomára bukkannak. A klán tagjait még anno Lenah kötötte magához fekete mágiával, ő maga válogatta és változtatta át valamennyiüket kegyetlen vámpírrá és állapodott meg velük abban, hogy senki nem szállhat ki a szövetségből anélkül, hogy az életével ne fizetne érte.

Hogy Lenah-nak minél könnyebb legyen a társadalomba való beilleszkedése, és hogy rejtve maradjon az üldözői elől, Rohde gondoskodott róla, hogy egy divatos bentlakásos iskolába járjon. Ellátta elegendő pénzzel és instrukciókkal az új kor vívmányairól, de mint később kiderült mégsem volt elég körültekintő a nyomok eltüntetésében.

Nem is tudom, hogy hol kezdjem. Magát az alapkoncepciót meglehetősen eredetinek találtam, hiszen gondoljatok csak bele, egy erős és hatalmas, több száz éves vámpír újra emberré válik. Micsoda tudást és tapasztalatot halmozhatott fel az idők során, hiszen a saját szemével lehetett szemtanúja a történelemnek – és ki tudja, akár részt is vehetett volna benne -, rengeteget utazhatott és különleges emberekkel találkozhatott. Micsoda lehetőségek, micsoda potenciált rejt mindez magában, amit az írónő véleményem szerint sajnos csak nagyon minimálisan használt ki. De mindezek felett simán szemet tudtam volna hunyni, ha nem lett volna a történet tele ellentmondással és logikai malőrökkel, vagy akár a szereplőket sikerült volna annyira megkedvelnem, hogy ne legyenek zavaróak mellettük mindezek a tökéletlenségek és hiányosságok.

Lenah egy kegyetlen és érzéketlen vérbeli vámpírkirálynőből egy átlagos és idegesítően önző tinilánnyá változott, akit a szerző a megszokottnál is unalmasabb és szürkébb középiskolás környezetbe helyezett el, a szükséges papírmasé karakterekkel együtt, akiket egyszerűen lehetetlen volt megkedvelnem. Ráadásul Maizel egyáltalán nem félt használni a már jól ismert sulis kliséket (az iskolába érkezett új lány és a suli legjobb sráca között szerelem szövődik, melybe egy féltékeny barátnő és az ő sekélyes barátnői néha kicsit bekavarnak…), amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, hiszen szeretem én a kliséket is, ha az jól van megírva, de itt bizony a rosszabbik fajtából kaptam egy nagy adag ízelítőt.

A történetben a jelen eseményeit Lenah visszaemlékezései szövik át, melyek között olyan éles kontraszt húzódott, hogy az teljesen kettévágta a történetet, egy kicsit sem sikerült a szerzőnek megteremtenie a két idősík közötti összhangot, ami számomra szintén zavaró tényező volt.
Ami megmentette a történetet a totális csalódástól, azok Lenah visszaemlékezései voltak, amik meglehetősen kegyetlenekre és félelmetesekre sikeredtek, de ez számomra nem okozott problémát sőt, kifejezetten élveztem ezeket a részeket, hiszen a lelki szemeim előtt én is ilyennek képzelek egy  érzelem nélküli, a könyörületességet hírből sem ismerő legendásan vérszomjas vámpírkirálynőt.

Összességében, mint látjátok nekem ez a könyv egyáltalán nem jött be. Látom a lehetőséget a sorozat alapötletében, de a kivitelezés abszolút nem nyert meg magának. Minél tovább olvastam a könyvet, annál mélyebbre süllyedt a történet élvezhetősége, úgyhogy nagyon úgy tűnik számomra, hogy Maizel is csak egy, a rengeteg YA író közül, aki ugyan most tudott villantani valami eredetit, de csak azért, hogy azt a könyv végére totálisan taccsra vágja. Úgyhogy ha a könyv vége felé kicsit el is gondolkodtam azon, hogy folytatni fogom-e a sorozatot, a zárókép (ami olyan Twiligh szagú volt, hogy ihaj) végleg meggyőzött arról, hogy a legjobb lesz, ha inkább gyorsan elfelejtjük egymást.

Rebecca Maizel


A sorozat részei:
1. Infinite Days
2. Stolen Night
3. Enternal Dawn


Kiadó: Könyvmolyképző
Eredeti cím: Infinite Days
Sorozat: Vampire Queen
Fordította: Cziczelszky Judit
Oldalszám: 384


2014. aug. 11.

Nyrae Dawn: A játszma

Mivel a sok YA könyvtől már kezdett kissé csömöröm lenni és valami kevésbé ártatlan történetre vágytam - na nem kell ám rögtön amolyan pajkosan kecses és játékosan erotikus történetre gondolni, csak épp annyi fülledt erotikával megbolondított történetre, ami bőven belefér még mondjuk egy főiskolásokról szóló regénybe - kezembe került ez a könyv, amely, mint utóbb kiderült meglehetősen jó választásnak bizonyult.

Cheyenne egy tizenkilenc éves lelkileg sérült lány, akit folyamatosan kísért a múltja. Pontosan emlékszik arra a napra, amikor az édesanyja gyermekkorában egy nap kisétált az életéből, és soha többet nem tért vissza hozzá. Ez az emlék nemcsak mély nyomot hagyott a lányban, hanem a mai napig nem tudta feldolgozni magában, hogy az egyetlen ember, akit szeretett, szó nélkül magára hagyta.

Colt huszonegy éves és semmi mást nem szeretne jobban, minthogy a beteg édesanyja életben maradjon. Soha nem akart tovább tanulni, de a haldokló anyja kívánságának eleget téve mégis jelentkezett a főiskolára, és hogy ne okozzon neki csalódást, végig úgy tett, mintha ő is nagyon szeretné mindezt, holott legbelül végig úgy gondolta, hogy az apjához hasonlóan ő sem fogja sokra vinni az életben.
Amikor Cheyenne a barátját, akiben hosszú együtt járás után hülye módon már kezdett megbízni, egy másik lánnyal találja az ágyban, a szíve majd megszakad.  Hogy e fájdalmát leplezze és világossá tegye a fiúja számára, hogy tovább tud lépni a kapcsolatukon, megkéri az első útjába eső srácot - aki nem más, mint Colt -, hogy játssza el az új barátja szerepét. Colt kezdetben ódzkodik a feladattól, de amikor Cheyenne pénzt kínál a szolgáltatásaiért, akkor mégis igent mond erre a színjátékra, hiszen az anyja kezeléséhez rengeteg pénzre van szüksége. Cheyenne és Colt észre sem veszik, de egyre jobban kezdnek belemerülni a kis játékukba, és az idő múlásával már annyira egymásba gabalyodnak, hogy a kapcsolatuk már nem színjáték, hanem egyre inkább a valóság.

A könyv első szám első személyben íródott, és imádtam, hogy a történetet és vele együtt a fiatalok érzéseit váltott nézőpontú fejezetekből ismerhettem meg, ami egyáltalán nem volt zavaró, hiszen rögtön lehetett tudni, hogy kiét olvassuk éppen. Az intelligens jó kislány és a zűrös tetovált srác párosítás mindig is a kedvenceim közé tartozott, ugyanis ezekből a helyzetekből mindig kész érzelmi hullámvasút szokott kikerekedni és nem utolsósorban mindig érdekesebb két egymástól teljesen különböző ember közötti szerelmi kapcsolat kibontakozásának a szemtanúi lenni, mint egy konfliktus nélküli, egyszerű romantikus történetnek, nem igaz? Ráadásul ebben a regényben nemcsak külsőleg különböztek a főszereplők egymástól, hanem mély lelki problémáik is voltak, ami csak még bonyolultabbá tette a kapcsolatukat. Colt egy igazi rosszfiú volt, mocskos szájú, aki gyakran ivott, bulizott, csajozott, és az anyja ápolásához szükséges pénzt sem tisztességes úton szerezte meg. De, hogy őszinte legyek engem ez egy cseppet sem zavart, hiszen épp ezek a dühös, és brutálisan őszinte, alapvetően „gengszter” típusú vonások tették a számomra oly vonzóvá az ő karakterét… és hát, mi tagadás, a rosszfiúk mindig is a gyengéim voltak. Cheyenne-t sajnos nem sikerült annyira megkedvelnem, mint ahogyan azt szerettem volna,  de kétség kívül nagyra becsültem a bátorságát és az elszántságát.

A kettőjük közötti kapcsolat lassan kezdett kibontakozni és elmélyülni, ami igazán szívmelengető volt a számomra. Nem volt instant szerelem, és nem volt semmiféle szerelmi háromszög sem, ami miatt aggódnom kellett volna, szóval a romantika átkozottul jól volt megírva a történetben és a kémia, amit a közös jeleneteknél az olvasó a gyomrában érez tökéletesen működött közöttük.

A könyv a feléig számomra szinte tökéletesnek bizonyult, nagyon élveztem és jól szórakoztam a szereplők párbeszédjein és a kínos szituációikon. Élveztem a kettőjük közötti kapcsolatot, hogy mindig ott voltak egymásnak, amikor valamelyiküknek szüksége volt a másikra. Aztán ugye, ahogy az már lenni szokott, egyre komolyabbá kezdett válni a kapcsolatuk, és egy idő után már nemcsak szexuálisan, hanem érzelmileg is kezdtek egymáshoz kötődni, mely érzés természetesen mindkettőjüket megijesztette, de szerencsére mindezt hihetetlen jól kezelték, nem volt kettőjük között semmi félreértés és mellébeszélés.
Ami nem igazán tetszett a kötetben, hogy a tragédiát, tragédia követett, melyet érzésem szerint kissé túlzásba vitt a írónő, hiszen nem volt elég, hogy Colt fájdalmának végig a szemtanúi lehettünk - ami épphogy csak nem lépte át a realitás érzete és a hatásvadászat között húzódó vékony határvonalat -, még megfejelte mindezt egy másik szerencsétlenséggel is a könyv végén, amire véleményem szerint már tényleg semmi szükség nem volt, hacsak nem az oldalszámok gyarapítása végett, mely célra valóban tökéletesen megfelelt.

Mindezektől eltekintve kellemes meglepetésként ért a könyv, nem számítottam rá, hogy ez nekem ennyire fog tetszeni, és hogy a romantikus énemet így elkényezteti majd. A könyv lendületes volt és olvasmányos, síros és nevetős, egy olyan szerelmi történet, amely olyan komoly témákat is felkarolt, mint a halál és az elhagyás, a szerelem és a család, a megbocsátás és az elfogadás. Úgyhogy aki az NA műfajban egy igazán olvasmányos, és meglehetősen érzelgős olvasmányra vágyik, annak bátran ajánlom Nyrae Dawn regényét, ami biztos nem fog csalódást okozni.



A könyv egyébként egy trilógia első része, de nem kell megijedni, mert önálló köteteként is tökéletesen megállja a helyét. A következő rész Colt barátjának, Adriannak a kötete lesz, amit már tűkön ülve várok, mivel biztos vevő leszek.
A sorozat része:


1. Charade - A játszma ~ Cheyenne & Colton története
2. Facade ~ Adrian & Delaney története
                                      3. Masquerade ~ Maddox Cross & Bee Malone története

Kiadó: Ulpius
Eredeti cím: Charade
Sorozat: Games
Fordította: Császár Tímea
Oldalszám: 334



2014. aug. 6.

Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nem vagyok nagy thriller-rajongó, de néha - főleg ebben a nagy hőségben - jól esik egy kis borzongás és izgalom, mely vágyaim kielégítésére Sophie McKenzie könyve tökéletes választásnak bizonyult. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv, olyan mintha Gillian Flynntől a Holtodiglan és S. J. Watsontól a Mielőtt elalszom című regények kereszteződése lenne, mely állítás valódiságáról csak részben tudok nyilatkozni, ugyanis csak az utóbbit olvastam, de tény, hogy olvasás közben az volt az első könyv, ami az eszembe jutott róla.  

A történet kezdetén úgy tűnik, hogy Geniver Loxley normális életet él, de ahogy egyre jobban megismerjük őt, rájövünk arra, hogy az élete nem is olyan boldog, mint ahogyan az kívülről látszik. Nyolc évvel ezelőtt a kislánya halva született, és ez a tragédia azóta is beárnyékolja a mindennapjait. Gen, a kislánya halála előtt több könyvet is írt, de a tragédia után elvesztette a múzsáját, depresszióba esett és most - amolyan ímmel-ámmal - egy művészeti egyetemen tanít óraadó tanárként. Ezzel szemben Gen férjének, Artnak a karrierje azóta is csak felfele ível, és minden jel szerint az üzleti sikerei csúcsán áll, melynek következtében Gen totális csődtömegnek érzi magát mellette.

Aztán egy nap egy ismeretlen nő kopogtat Gen ajtaján és azt állítja, hogy nyolc évvel ezelőtt a gyermeke élve született. És erről nemcsak a szülésnél segédkező nővér tudott - aki ennek a nőnek a testvére volt és a halálos ágyán gyónta meg neki mindezt -, hanem a szülészorvos is, és ami a legnagyobb döbbenet, Gen férje, Art is. Gen kezdetben nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy bármi is igaz lehet abból, amit ez a nő állított, de mégis gyökeret vert a fejében a gondolat; mi van, ha mégis igazat beszélt, és a kislánya valóban életben van?
Innentől kezdve Gen élete fenekestől felfordul, először csak megkérdőjelezi a szülés körüli múltbéli eseményeket, majd az egyre sűrűsödő apró jelektől és információktól felbuzdulva megszállottan kezdi keresni a halottnak hitt kislányát.

Az első benyomásom a főszereplőkről az volt, hogy szeretik egymást, mert különben mi másért maradtak volna együtt a gyermekük halálát követő hosszú kimerítő éveken át, a hat lombikbébi próbálkozásról már nem is beszélve. Úgyhogy Genhez hasonlóan az Artot ért gyanúsítást, ha el nem is vetettem, de hajlottam rá, hogy csak egyszerű rágalomnak higgyem, melyet a történet szempontjából jó húzásnak tartottam az író részéről a feszültség fenntartásához. De elég hamar rá kellett jönnöm arra, hogy tévedtem, és Genhez hasonlóan egy idő után már én is kételkedni kezdtem Artban, csakúgy, mint az összes többi szereplőben, ami kellőképpen izgalmassá és feszültté tette a könyv hangulatát.

Úgy hiszem, hogy ez a kötet egy olyan témát dolgoz fel, ami minden nő legrosszabb rémálma lehet; mit tennénk, ha kiderülne, hogy valaki elrabolta a gyermekünket? Én mindenre képes lennék, hogy visszaszerezzem és ezzel Gen is így volt. Igaz, hogy a történet elején mintha kissé túl sok idő kellett volna neki ahhoz, hogy végre a kezébe vegye az irányítást és gőzerővel vesse bele magát a nyomozásba - melynek következtében kissé lassan indultak be az események -, de miután ez megtörtént, egy éles jobb kanyar következett, ami után már nem volt visszaút. Én csak találgatni tudtam, hogy mi fog történni a következő oldalakon, illetve ha őszinte akarok lenni, akkor erre sem volt időm, mivel McKenzie annyira ügyesen szőtte a szálakat és a könyv vége felé már annyira feszített volt a tempó, hogy nemcsak az elmélkedésre nem marad időm, de levegőt is majd elfelejtettem venni. Úgy faltam a sorokat, mintha az életem függött volna tőle. A történet egyszerre volt szívfájdító, Gen tragédiája miatt, és hihetetlenül izgalmas, mert soha nem lehetett tudni, hogy kiben lehet megbízni, ki mond igazat, vagy épp ki hazudik. 

Én úgy gondolom, hogy egy jó thrillerben kell, hogy legyen izgalom, valamilyen rejtély, természetesen szükség van lenyűgöző karakterekre no és persze rengeteg fordulatra, melyek ebben a könyvben mind megvoltak. McKenzie megtalálta az arany középutat az érdekes történetmesélés és a szükséges szenzációhajhászás között. Úgyhogy, aki már unja a könnyed limonádé típusú könyveket, és egy kis izgalmas borzongásra vágyik, annak mindenképpen ajánlom McKenzie könyvét, de azért szeretném felhívni mindenki figyelmet arra, ha esetleg bárki magával vinné a strandra ezt a könyvet, akkor ne felejtsen el fényvédőt használni mellé, mert ha egyszer belemerül az olvasásába, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szabadul tőle egyhamar.

Sophie McKenzie


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Close My Eyes
Fordította: Záhonyi Barbara
Oldalszám: 416

2014. aug. 1.

Brandon Sanderson: A Végső Birodalom I-II. (Ködszerzet 1.)

Amikor elkezdtem a könyv olvasását, bevallom féltem kissé, hogy nem fog tetszeni és azon kevesek közé fogok tartozni, akik nem tudnak majd ódákat zengeni róla, hiszen a fantasy nem tartozik a kedvenc műfajaim közé, és mégis. Bármilyen változatos is a romantikus könyvek terén a felhozatal, időről időre szükségét érzem, hogy más műfajjal is kísérletezzek, hogy változtassak és kipróbáljak valami újat, valami szokatlant. És hát van az úgy, hogy egy-egy könyvvel totál mellé fogok, de olyan is van, hogy a végére érve nem térek magamhoz a döbbenettől, annyira fantasztikus, annyira csodás volt. És most is pont ez történt velem, ugyanis az író által megálmodott mágikus világ annyira összetett, és a legapróbb részletekig kidolgozott volt, hogy az totálisan elvarázsolt és levett a lábamról, egyszóval imádtam ezt a könyvet.

A Végső Birodalom a Ködszerzet trilógia első kötete, melyet a nagy terjedelme miatt (928 o.) a kiadó két részben adott ki, csakúgy, mint a trilógia többi kötetét, ami számomra egyáltalán nem zavaró, sőt. Örülök, hogy nem egy fél téglával kell rohangálnom, hanem annak is csak a felével.

A történet a jól ismert klasszikus témára, a jó és a rossz, jelen esetben az elnyomók és az elnyomottak örök harcára épül, és ugyancsak klasszikusnak mondható a főszereplők (Kelsier és Vin) egymáshoz való viszonya is, mely szerint ők ketten, mint mester és tanítványa szerepelnek a történetben. Az elnyomottak a rabszolgasorban élő szkák, a szolgák, akik a nagyurak ültetvényein dolgoznak és akiket teljes elnyomásban tartanak a nemesek. Az elnyomók pedig az egyszerű életet élő nagyurak, akik csak az egymás közötti versengéssel vannak elfoglalva. Ám az ő függetlenségük is korlátozva van részben, az ún. obligátor végrehajtó hatalommal, illetve az acélinkvizítorokkal, akik bárkit felkereshettek és kivégezhettek, ha az a hatalomra, a világ urára, isten egy darabjára vagyis magára az Uralkodóra nézve veszélyt jelentett. A történetben a mágia használata igen összetett és következetes volt. A mágiát a szkák nem tudták használni, a nemességnek is csak egy része volt képes a fémek égetésével különböző képességekre szert tenni. De hogy mit is jelent ez az „égetés” pontosan. Tizenegy fém létezik, melyeket ha oldatban lenyelve a mágiahasználó, vagyis az allomanta elkezdi égetni, akkor különböző hatásokat ér el. Például a cinket égető személy képes felkorbácsolni más emberek érzelmeit, az ónt égetőnek az érzékei (látás, hallás, szaglás) erősödnek fel, míg a bronzot égető személy képes érzékelni más allomanciát gyakorló míves jelenlétét… és így tovább. A mívesek azok az allomanták, akik mindig csak egy fémet tudnak égetni, míg a ködszerzetek valamennyit képesek. És utoljára hagytam az isteni természettel felruházott Uralkodót, akiről csak annyit, hogy talán ő volt az eddigi olvasmányaim közül a legsötétebb és leggonoszabb gazember, akiről valaha is olvastam.

A történetben szereplő hősök célja kettős. Az egyik és legfontosabb céljuk, a szká népet elnyomó isteni zsarnok bukását előidézni, a másik pedig a történelem egyik legnagyobb rablását véghezvinni. Mindezek megvalósítása érdekében főhősünk Kelsier az alvilági elitből maga köré toborozza a legmegbízhatóbb embereket, akiket csak ismer, és akik mindegyike valamilyen különleges képességgel bír, no és persze nem riadnak vissza a kihívásoktól sem. De ez a kis csapat mit sem ért volna a hősnőnk, Vin nélkül, akit a véletlen szerencse sodort Kelsier útjába.

Muszáj pár szót szólnom Kelsierről és Vinről, akik ketten fantasztikus főszereplők voltak - Kelsier nagy kedvencemmé is vált a könyv olvasása során. Ő egy olyan ember volt, akinek nem volt vesztenivalója, ennek ellenére mégsem volt megkeseredett vagy kegyetlen, inkább eltökélt, határozott és pimaszul vidám. Volt egy terve; a Végső Birodalom megdöntése és ezt minden áron véghez akarta vinni. Míg Vínnek nem voltak eszméi, ő csakis a túlélésért küzdött. Vin fiatal volt, bizalmatlan és tapasztalatlan. Gondolatai, félelmei és kérdései – melyből aztán akadt bőven a regényben - szerves részét képezték a történetnek, és mivel ő egy fejlődőképes, kemény és erős szereplő volt így a legelejétől fogva úgy gondoltam, hogy érdemes érte szurkolnom és hogy őszinte legyek meg is szerettem őt.
  
A regény legnagyobb erőssége a részletesen kidolgozott és egyedülálló világfelépítésben rejlik. Ebben a világban a mágia nagyon fontos szerepet játszik. A fémek hatásai lélegzetelállítóak - például a vonzás és a taszítás, mely törvényszerűséget kihasználva Kelsier és Vin épületek között szárnyaltak és küzdöttek - egyszerűen csodálatosak voltak, úgyhogy ezeket a részeket olvasva csak ültem és ámultam Sanderson kivételes fantáziáján. Sanderson egyébként a mágiát természetes folyamatként kezelte, amely bizonyos szabályok szerint működött. Vagyis mivel a fémeket az allomanták üzemanyagként használták, így ha az elfogyott, akkor a mágia is elfogyott, és ha mindez épp egy harc kellős közepén következett be, akkor bizony elég nagy bajban volt az illető... Vagyis mindez azt jelentette, hogy a mágiahasználók sem voltak legyőzhetetlenek.

Bár a történet kissé lassan indult be és a legelején féltem, hogy el fogok veszni a mágia világában, mégis nagyon hamar sikerült elmerülnöm ebben az új és sötét, hamuval és köddel borított környezetben, ahol a mágia használata mindennapi dolognak számított. Maga a történet pedig egyszerűen fogalmazva is zseniális volt. A folyamatosan fenyegető hatalmi rendszer felépítése, a forradalom megszervezése, a rengeteg akció és a számos váratlan fordulat, amik aztán tényleg – szívbemarkolóan és felkavaróan - váratlanok voltak, adták a regény ívét. A vezető karakterek kiválóak voltak, a cselekmény pedig akciódús és bár számos vérontás és kegyetlenség volt a könyvben, ennek ellenére mégsem éreztem sötétnek, vagy nyomasztónak.

Rengeteget tudnék még mesélni és áradozni a regényről, de száz szónak is egy a vége; hihetetlen élményben volt részem, úgyhogy tényleg mindenkinek csak szívből ajánlani tudom ezt a könyvet, még azoknak is, akik úgy gondolják, hogy ez nem az ő műfajuk, mert ki tudja? Lehet, hogy hozzám hasonlóan ugyancsak kellemes meglepetésben lesz részük.

Brandon Sanderson

A könyvhöz való kedvcsináló idézeteket és képeket itt találtok.

Kiadó: Delta Vision
Eredeti cím: The Final Empire 
Fordította: Kopócs Éva, Matolcsy Kálmán
Sorozat: Mistborn
Oldalszám: 382, 540

2014. júl. 26.

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, melynek mind a tartalma, mind a csodás borítója azt sugallta a számomra, hogy egy olyan különleges romantikus történettel - és mint később kiderült olyan mulatságossal is - lesz majd dolgom, amivel engem aztán igazán le lehet venni a lábamról, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy a saját könyvespolcomra kerüljön. Ebben a hónapban ez már a második Franciaországban játszódó történetem volt, igaz itt a francia életérzés, nem annyira erősen volt érzékelhető, mint például a Rejtekhely Párizsban című könyvnél, de azért itt sem felejtheti el egy percre sem az olvasó, hogy Franciaországban jár.

"Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet. Tudom, ez elég valószínűtlenül hangzik. Némelyek éppenséggel túlzónak vagy melodramatikusnak tarthatják az ilyen kijelentéseket. Pedig hát pontosan így történt."

A történet középpontjában egy fiatal nő Aurélie áll, akinek a szerelmi élete épp válságba került, és hogy elterelje figyelmét szívfájdalmáról Párizs utcáit róva teljesen véletlenül egy nagyon hangulatos kis könyvesboltban köt ki. Itt kerül a kezébe az a bizonyos könyv, amit aztán egy éjszaka leforgása alatt sikerült elolvasnia – nagy teljesítmény ám ez a részéről, ugyanis Aurélie-át a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szenvedélyes olvasónak minősíteni – és ami örökre megváltoztatta az életét.

Ez a könyv - amit később Aurélie becses kincsként őrzött - egy olyan mondattal kezdődött, ami nemcsak megdöbbentette a lányt, de kíváncsivá is tette, mondhatni teljesen felvillanyozta. Mert azért valljuk be, hogy senki nem tulajdonítaná csupán a véletlen művének, ha mondjuk a saját családi vendéglője játszaná a központi szerepet az általa olvasott romantikus regény lapjain, és a hősnő is pont is olyan lenne, mintha csak róla mintázták volna. Így hát Aurélie elhatározza, hogy utánajár a dolgoknak és megismerkedik azzal a férfival, aki a könyvet írta. Azonban álmában sem gondolta volna, hogy ez majd olyan hihetetlen nehéz feladat lesz, mint amilyennek végül is bizonyult.

El tudjátok képzelni, hogy mi minden sülhet ki egy olyan történetből, ahol a hősnő mindent megtesz azért, hogy találkozzon kedvenc írójával, és a könyv főhőse - aki nem más, mint ezen fura eseményeket elindító titokzatos könyv főszerkesztője - is mindent megtesz azért, hogy mindezt meghiúsítsa, miközben megpróbálja megódítani a nő szívét? Természetesen ha a háttérnek Párizst választjuk a hangulatos kávézóival, bisztróival és vendéglőivel, mindezt megspékelve egy kis főzéssel és a könyv végén egy-két nyálcsorgató recepttel, mi mást is kaphatnánk, mint egy nagyon szórakoztató, helyenként pedig mesésen szép gondolatokkal tűzdelt romantikus vígjátékot.

"Én például gondolatokat gyűjtök. Hálószobám egyik falán színes cédulák vallanak a gondolatokról, amelyeket rögzítettem, nehogy feledésbe merüljenek. Megannyi gondolat kihallgatott kávéházi beszélgetésekből, szertartásokról és jelentőségükről, éjjel a parkban váltott csókokról, a szívről és bizonyos szállodai szobákról, kezekről, kerti padokról, fényképekről, titkokról és kipattanásukról, s faágak közt cikázó fényről, és arról, hogy miért áll meg néha az idő.
Kis feljegyzéseim trópusi pillangóként tapadnak a világos falhoz: elkapott pillanatok, melyeknek egyedüli céljuk, hogy a közelemben maradjanak, és ha kinyitom az erkélyajtót, a szobán átsuhanó enyhe léghuzatban kicsit megremegnek, mintha el akarnának szállni."

A könyv karakterei annyira hétköznapiak és annyira emberiek voltak teli hibákkal és kétségekkel, hogy az író teljesen el tudta velem hitetni, hogy az itt olvasott tévedések vígjátéka nemcsak a filmeken és a színdarabokban fordulhat elő, hanem a való életben is. És ki tudja? Talán még velem is megtörténhetne, ha nem is holnap, de valamikor egy szép napon.

Szóval nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, az pedig, hogy a történet elbeszélése váltott szemszögből történt külön öröm volt számomra, mert szerintem ezzel az írói eszközzel csak még izgalmasabbá tudta tenni a sztorit a szerző, még akkor is, ha az elejétől fogva bizonyosak lehetünk a boldog végkifejletben. Úgyhogy bár a történet kiszámítható volt engem ez egy csöppet sem zavart, mert többek között pont ez miatt szeretem az ehhez hasonló könnyed női románcokat mindamellett természetesen, hogy egy-egy fáradt nap után tökéletes szórakozást és kikapcsolódást nyújtanak.

És ez a könyv ebből a szempontból tökéletes volt. Az egészet áthatotta valami kedvesség, bájosság, ami könnyűnek és természetesnek tűnt, Párizs pedig hmm… tökéletes helyszín egy ilyen szerelmi történethez.

Itt kezdődik a történet Párizs szívében, egy kis étteremben.
Forrás

...Még tisztán emlékszem: azon a tavaszi estén egyedül bóklásztam Saint Germainben. Az emberek már kinn ültek a vendéglők és kávéházak előtt. Történetesen bekanyarodtam egy kis utcába, ahol csak ritkán fordulok meg. Egy nappali méretű vendéglő ablaka előtt állt, háttal nekem és egy vendéggel beszélgetett, aki egy piros-fehér kockás abrosszal terített kis faasztalnál ült. Megálltam, és magamba szívtam e fiatal nőalak minden részletét. A finom selyemből készült egyszerű, zöldes árnyalatú ruhát, amit olyan magától értetődő természetességgel viselt, mint egy római tavaszistennő...

Az író 1980-ban Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. És akár hiszitek, akár nem, ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján. :) A könyv borítóján legalábbis ez olvasható róla, de mint később megtudtam ez mind csak kamu, mert Nicolas Barreau egy egyszerű írói álnév, amely egy szőke német szépséget takar, nevezetesen Daniela Thielet... Mit is mondhatnék, engem totál megvezetett az írónő.

Daniela Thielet


A szerzőnek már több könyve is megjelent külföldön, érdekes, hogy mindegyik borítónak van valami piros beütése (kabát, ruha, ernyő), no és persze az Eiffel-torony is valamennyin ott figyel. :)


A szerző eddig megjelent köteti:

Die Frau meines Lebens (2007) - Álmaim asszonya (ha minden igaz, akkor ősszel jelenik meg nálunk) 
Du findest mich am Ende der Welt (2008) - A világ végén megtalálsz
Das Lächeln der Frauen (2010)- A nő mosolya (2014)
Eines Abends in Paris (2013) - Egy este Párizsban



Kiadó: Park
Eredeti cím: Das Lächeln der Frauen
Fordította: Szántó Judit
Oldalszám: 288

2014. júl. 22.

Mit nekem fantasy! Ide vele!



Pár napja értem a végére Brandon Sanderson Ködszerzet trilógiájának első könyvének, és meg kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy a fantasy nem tartozik szorosan az általam kedvelt műfajok közé, mégis maximálisan elvarázsolt és levett a lábamról. Olvasás közben már erősen fogalmazódott bennem a gondolat, hogy ahogy a végére érek írok egy kis idézetekkel és képekkel tarkított kedvcsinálót, hátha mást is sikerül elcsábítanom a könyv olvasására, mert ez a történet nemcsak egyszerűen jó, hanem fantasztikusan jó.

Mindenesetre addig, amíg össze nem szedem a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban és azokat írásos formába nem öntöm, muszáj levonnom csendben a saját magam kis konklúzióját - a komfortzónáról, amiről most nagyon jó kis körbeposztok születtek, meg az életről meg úgy az egész Világmindenségről... bár ez utóbbiakat inkább hagyjuk máskorra -, mely szerint jó ha az emberben van annyi bátorság, hogy az általa jól megszokott és bejáratott műfajokon kívül másokat is kipróbáljon, mert bár ha nem is mindegyik könyv (lásd, London folyóit képtelen voltam végigolvasni) fogja elnyerni a tetszését, biztos lesznek olyanok, amiket óriási baklövés lenne kihagyni. És ez a könyv pont ilyen.

"Hamu hullott az égből.
Tresting nagyúr összehúzta a szemöldökét, és felnézett a vörös, déli égboltra.
Szolgálói előresiettek, és kinyitottak egy napernyőt az uraság és előkelő vendége
feje fölött. A hamueső nem volt szokatlan jelenség a Végső Birodalomban, Tresting
mégis abban reménykedett, hogy gyönyörű új felöltőjét és piros mellényét, amelyek
nemrég érkeztek gondolán Luthadelből, nem teszi tönkre a pernye. Szerencséjére a
szél nem fújt erősen – így a napernyő talán pont elég védelmet nyújt majd.
Tresting és vendége egy dombra épült, kicsiny épület belső udvarában álldogált,
ahonnan a szántóföldeket lehetett látni. Barna munkásruhába öltözött emberek
százai dolgoztak a szemerkélő hamuban; a termést gondozták. Munkájuk kissé
lomhának tűnt – de hát a szkák már csak ilyenek: földművesek; lusta és
haszontalan népség. Természetesen nem panaszkodtak, annál több eszük volt.
Egyszerűen csak dolgoztak, lehajtott fejjel, és teljes közönyt tanúsítottak a munkájuk
iránt. A felügyelők ostorcsapásai pár pillanat erejéig kemény robotra sarkallták őket,
de amint a felügyelő ellépett mellőlük, visszatértek eredeti ritmusukhoz.
A dombtetőn Tresting a mellette álló férfihoz fordult:
– Azt hinné az ember – jegyezte meg –, hogy ezer, földműveléssel töltött év után
némileg hatékonyabbak.
Az obligátor megfordult, és felhúzta a szemöldökét. Mindezt úgy tette, mintha a
legjellegzetesebb vonására, a szeme körüli területet tarkára festő, tekervényes
tetoválásra akarná felhívni a figyelmet. Az óriási rajzok betakarták az orrnyergét is,
és lefutottak mindkét orrcimpájára. A férfi valóban nagyon fontos obligátor lehetett,
valószínűleg egy főprelán. Trestingnek is megvoltak a saját személyes obligátorai a
majorságban, de jelentéktelen funkcionáriusok lévén nemigen díszítették rajzok az
ábrázatukat. Ez a férfi Luthadelből jött, ugyanazzal a gondolával, ami Tresting új
felöltőjét is szállította.....

...Tresting bólintott, amikor a tohonya szká tömegre pillantott. Egyesek kapáltak,
míg mások négykézláb tisztogatták a hamuban nyiladozó termést. Nem
panaszkodtak. Nem is reméltek. Még gondolkozni is alig mertek. De ez így volt
rendjén. A szkák esetében ez a szokás. Hisz a szkák…
Tresting hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy az egyikük őt nézi. A férfi
szúrós szemét az övébe fúrta, arckifejezésében pedig egy szikrányi – nem is,
inkább egy egész tábortűznyi – dac mutatkozott. Tresting még soha nem találkozott
ehhez hasonlóval, legalábbis nem egy szká esetében. Ösztönösen hátralépett és
megrázkódott, miközben a különös, egyenes derekú szká rajta tartotta a szemét.
A rabszolga mosolygott.
Tresting elfordította a fejét. – Kurdon! – csattant fel.
A termetes felügyelő felszaladt az emelkedőn. – Igen, uram?
Tresting megfordult, és rámutatott a…
Megráncolta homlokát. Hol is állt az a bizonyos szká? A lehajtott fejjel dolgozó,
pernyétől és izzadságtól mocskos rabszolgák annyira egyformának tűntek. Tresting
megállt, és szemével a fiatal férfit kereste. Azt remélte, felismeri a helyet… egy olyan
üres sort kell keresnie, ahol senki sem áll.
De hiába…"


"– Te miben hiszel, Kelsier mester, ha megkérdezhetem?
A ködszerzet elfintorodott.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – vallotta be –, de a Végső Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tűnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít?
Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem hiszem.
– Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet."



Így néztek ki azok az embertelen teremtmények, akiket acélinkvizítoroknak neveznek és akiktől nem csak a szkák, de a nemesek is rendkívül félnek:

"...A második, magas és erős testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szeméből vastag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltő, szögszerű cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni."

Az én lelki szemeim előtt azért nem voltak ám
ennyire kigyúrtak.

És naná, hogy a romantika sem maradhatott ki a könyvből.

Vin is felkelt, és visszaadta a férfinak a zsebkendőjét.
Ám Elend nem vette vissza. - Esetleg megtarthatná. Nem pusztán orrtörlésre adtam.
A lány lenézett a zsebkendőre. A nemesek zsebkendőt adnak annak a hölgynek, akivel komolyabb szándékuk van.
- Ó! - mondta, és visszavette a zsebkendőt. - Köszönöm.
Elend mosolygott, és közelebb lépett hozzá. - Az a másik férfi, akárki is az, előnyt szerzett magának az ostobaságom miatt. Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ne kezdenék versengeni vele. - Ezután kacsintott, kissé meghajolt, és visszasétált a központi bálterembe.

2014. júl. 17.

Kiera Cass: Az Igazi (Párválasztó #3)

Végre hozzám is eljutott a Párválasztó trilógia utolsó része, amit a fene se gondolt volna, hogy ennyire fogok majd várni, hiszen már a könyv borítója is elég spoileres volt ahhoz, hogy sejteni lehessen a történet végkifejletét és mégis… Semmi pénzért nem mulasztottam volna el a finálét.

Mint tudjuk America választás előtt áll, és a nagy kérdés, amitől a könyv megjelenése előtt csak úgy visszhangoztak a közösségi oldalak, hogy vajon kit választ majd; a herceget vagy a palotaőrt? És naná, hogy erre volt kíváncsi mindenki a történettel kapcsolatban, de azért nem szabad megfeledkeznünk a háttérben zajló eseményekről sem - a lázadókról és azok motivációjáról – mert ugye az előző részekben ezekről a dolgokról igencsak csekély információt kaptunk az írónőtől.

Most, hogy a Párválasztó ceremónia a végéhez közeledett eljött az idő, hogy Maxon kiválassza a négy megmaradt lány közül az igazit. America soha nem álmodott arról, hogy Maxon szívét meghódítva királynő legyen, de ahogy egyre otthonosabban kezdte magát érezni a Palotában rájött arra, hogy mennyi mindent veszíthet azzal, ha nem él a lehetőségével. És bár America kezdetben küzdött a herceg iránti egyre növekvő vonzódása ellen - hiszen első szerelmét Aspent szívből szerette és rengeteg közös emlék kötötte őket össze -, de az utolsó részben végre valahára - nem tépve tovább az olvasók idegeit a döntésképtelenségével - sikerült elhatározásra jutnia, és meghoznia magában a döntést, mely szerint kész volt harcolni a jövőért. Végre!

A versenyben ugye négy lány maradt: a kissé visszafogott Elise, a kedves Kriss, a gyönyörű, ámbár meglehetősen rosszindulatú Celeste és a történetünk lobbanékony hősnője America, aki soha nem bírta ki, hogy befogja a száját, és hogy ne okozzon valami galibát, melynek következményeként mindig magára vonta Clarkson király haragját. Mint például, amikor azt javasolta a népnek, hogy támadjanak vissza, ha az ellenséges déli lázadók kasztról kasztra akarnák majd szedni az áldozataikat, amely javaslatától Clarkson király rendesen bepöccent. Nem meglepő hát, hogy ő mindenképp America bukását akarta - de ezt már az előző részekből is tudtuk - és e célja megvalósítása érdekében a legalantasabb eszközöktől sem riadt vissza.
A befejező résztől bevallom én azt vártam - na jó, már az előző résztől is -, hogy több információt kapok majd a Palotán kívüli életről, a kasztrendszerről, a lázadókról és az ő szövetségeseikről... Ehelyett ismét csak a Palotában toporogtunk, igaz ugyan, hogy tettünk egy kis kiruccanást a falakon túlra is, de ez annyira minimális és nevetségesen súlytalan volt, hogy tényleg szóra sem érdemes.
Mindezen konfliktusok mellett természetesen tovább folytatódott a főszereplők szerelmi háromszögének fárasztó huzavonája is, melyben America, Maxon és Aspen egyre közelebb kerültek ahhoz a párbeszédhez, ami az ügyük rendezéséhez elkerülhetetlen lett volna… De mivel America nem kapkodta el túlzottan a helyzet tisztázást, így ez feszültséget szült, és ez a feszültség volt az ami a cselekményt előre vitte és nem a politikai dráma látszata, mert ez a sorozat - akár tetszik, akár nem - elsősorban egy szerelmi történet és semmiképp sem disztópia.

Ha azonban sikerül - márpedig részben sikerült - a fent említett negatívumokat lehámoznom a történetről, akkor egy magával ragadó, bár kissé bizarr, ámbár mégis nagyon hangulatos és mindenek előtt egy meglehetősen meseszerű és romantikus könyvvel (sorozattal) volt dolgom, amit egyszerűen nem tudtam letenni addigi, amíg a végére nem értem.



A trilógia részei:
Az Igazi

A sorozat magyar facebook rajongói oldala
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The One
Sorozat: The Selection 
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 346

2014. júl. 11.

Rachel Vincent: Lélekőrzők (Sikoltók sorozat 3.)

Érdekes a viszonyom ezzel a sorozattal; nem mondhatnám, hogy maradéktalanul levesz a lábamról - mivel eddig egy csomó kivetnivalóval és következetlenséggel találkoztam már benne, és igazából izgalomban sem mindig bővelkedik -, de mégis, ahogy megjelenik egy újabb része, egyszerűen nem tudok neki ellenállni, azonnal meg kell vennem és minél hamarabb el kell olvasnom. Most is ez történt, de nem bántam meg, mert miután elolvastam örömmel nyugtáztam, hogy ez volt az eddigi legjobb és legsötétebb könyve a sorozatnak.

Aki olvasta az előző két részt az biztos egyetért velem abban, hogy a történet alapkoncepciója nagyon egyedi; Kaylee és Nash két középiskolás fiatal, akik tökéletes párost alkotnak, és nem csak azért mert szerelmesek egymásba, hanem mert különleges képességüknek köszönhetően kiegészítik egymást. Ők ketten bansheedok, azaz ludvércek, melyből kifolyólag igen sűrűn kerülnek összetűzésbe az Alvilággal.

Míg az előző részben néhány fiatal a hírnévért és pénzért cserébe adta el a lelkét, addig itt a Démonleheletért folyt a harc, ami egy alvilági kábítószer, amely használatába akár bele is lehet halni. Ennek a rendkívül addiktív vegyületnek valahogy sikerült átjutnia az emberek világába és természetesen Kaylee-ra és Nash-re várt az a feladat, hogy felszámolják a forrást és megvédjék tőle a barátaikat, akik közül az egyik már függővé is vált.

Kaylee mint mindig, most is hozta a szokásos formáját, önfeláldozó volt és bátor, senkinek nem akart ártani, sőt még azoknak is a segítségére sietett, akik mindezt meg sem érdemelték, amit én még mindig túl szépnek és jónak találok ahhoz, hogy igaz legyen, de lassan már kezdem megszokni Kaylee nagylelkűségét.
Az eddigi részeknél inkább a könyv hangulata fogott meg, mintsem maga a cselekmény, most azonban mindez másképp alakult. Ebben a könyvben az előző rész történései jelentős szerepet játszottak és meg kell mondjam, hogy nagyon tetszett, amilyen irányban elvitte a cselekményt az írónő, ugyanis most a Kaylee és Nash közötti kötelék lett próbára téve, melyben bizony, nem teljesítettek valami túl jól a fiatalok. De ez egyáltalán nem rovom fel hibának, sőt! Szerintem épp ez volt a történet legnagyobb pozitívuma. Néha jó jön egy kis szünet a romantikában, amely határozottan frissítően tud hatni, és itt az írónő úgy írta meg a két fiatal közötti konfliktust, hogy figyelembe vette a tetteik következményét, ugyanúgy, mint ahogy az a való életben is történne.

Ha eddig azt hittem, hogy Kaylee és Tod között lehet valami, akkor most elszállt az összes reményem, ugyanis egyáltalán nem éreztem, hogy több lenne közöttük pusztán barátságnál, amit hogy őszinte legyek nem is nagyon bántam. De miért is bánnám, amikor Nash és Kaylee jó párost alkotnak, illenek egymáshoz és eddig a részig nagyon jól működtek együtt. Nash amióta megismerte Kaylee-t soha nem hagyta magára és tényleg mindentől megvédte a lányt, de most az ő gyengeségének lehettünk szemtanúi, ami tulajdonképpen nagyon is hihetővé tette a történetet - már amennyire hihető lehet egy alvilági lényektől hemzsegő világ. És bár Nash cselekedete Kaylee szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított én mégsem hibáztattam őt érte bárki bármit mondjon, mivel a srác önhibáján kívül került ebbe a slamasztikába.

A történet kapcsán ismét kirándulást tehettünk az Alvilágba, ahol a rosszfiúk igazán gonoszak és veszélyesek voltak, és mindent megtettek azért, hogy a céljukat elérjék. Kaylee pedig ismét megmutatta az erejét és rátermettségét a túlvilági szörnyekkel szemben és szerencsére nemcsak ott, hanem az őt ért érzelmi zűrzavarban is tökéletesen megállta a helyét.

Azt nem mondom, hogy a könyv hibátlan volt, mert találkoztam benne nagyon idegesítő és bugyuta részekkel, de az összbenyomásom róla mégis pozitív. Nagyra értékeltem, hogy az írónő most egy olyan témával állt elő mint a kábítószer terjedése és fogyasztása és a vele való visszaélés, ami mindig aktuális a fiatalok körében. De a legnagyobb pozitívuma a történetnek mégis a mondandója volt, ami biztos vagyok benne, hogy még azokhoz az olvasókhoz is el fog jutni, akik nem szoktak az ilyen dolgokra odafigyelni.



Kiadó: Jaffa
Eredeti cím: My Soul To Keep
Sorozat: Soul Screamers Series 
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 326



Érdekesség:

Az írónő a sorozatot 7 kötetesre tervezte, melyben a hét főbűn került feldolgozásra. Az első könyvben a kevélység, a másodikban a fösvénység, a harmadikban pedig a falánkság bűnére utalt, és bár én mindebből eddig semmit nem érzékeltem, a továbbiakban majd ilyen szemmel is fogom olvasni a történeteket. És, hogy milyen bűnökre számíthatunk még? A bujaságra, az irigységre, a torkosságra, a haragra, és a jóra való restségre. Mit is mondhatnék... izgatottan várom őket. 


Sorozat részei:
1. My Soul to Take (2009) - Lélektolvajok (2012)
2. My Soul to Save (2009) - Lélekmentők (2013)
3. My Soul to Keep (2010) - Lélekőrzők (2014)
4. My Soul to Steal (2011)
5. If I Die (2011)
6. Before I Wake (2012)
7. With All My Soul (2013)



2014. júl. 3.

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Azok közé az olvasók közé tartozom, akikre egy szép borítóval nagyon lehet hatni (tudom sekélyes dolog, de mit tegyek, ha egyszer borítómániás vagyok), így amikor a friss megjelenések között megláttam ezt a gyönyörű könyvet, rögtön a kívánságlistám tetejére került. Úgy gondoltam, hogy ebbe a csodás köntösbe bújtatott könnyednek látszó kis chick litben majd biztos kitűnő olvasmányra lelek a forró nyári napokra. És ha annyira könnyed limonádénak nem is volt mondható, mint ahogyan azt gondoltam, mindenképp nagyon kellemes és szórakoztató kikapcsolódást nyújtott.

A történet középpontjában három amerikai nő áll, akiknek az élete elérkezett arra a pontra, amit már nem tudtak kezelni, így a legegyszerűbb megoldást választották, elmenekültek előle. Annie férje három éve halt meg, és bár már előtte is kissé antiszociális volt, a tragédia után már végképp csak a gyermekeinek, a főzésnek és az otthonának élt. Imádta a lakását, de miután anyagilag már nem tudta a családját fenntartani, kénytelen volt kiadni a szobáit, hogy bevételhez jusson. Miután Lola és Althea jelentkezett a hirdetésére, Annie megnyitotta előttük az otthonát és segédkezet nyújtott nekik. Ők azonban nem voltak teljesen őszinték vele.
Lola egy gyönyörű nő volt, aki a bántalmazó férje elöl menekül két kezelhetetlen gyermekével együtt Párizsba, Althea pedig komoly étkezési rendellenességben szenved, míg Annie… Nos ő rejti magában a legnagyobb titkot mindhármójuk közül. Annie "albérletes" tervét Lucas – aki a férjének a legjobb barátja volt és annak halála után az ő barátjává is vált – az elejétől fogva ellenezte, de mivel szerelmes volt a nőbe, így nem tudott mit tenni, mint hogy mindenben támogatta őt.

"Figyelte, ahogy Lucas eszik, és el kellett rejtenie a mosolyát. Lucas-n kissé kiütköztek a beltenyészet jelei, de jó értelemben. Nem volt csúnya, egyáltalán nem. Határozottan volt stílusa. Magas, slank és végletekig modoros férfi volt. Papírforma szerint igazi főnyeremény volt, csakhogy volt benne valami, amiről az ember vagy nőcsábásznak, vagy rejtőzködő melegnek gondolná – ebből a típusból meglehetősen sok szaladgál Párizsban."

Szeretem a Párizsban játszódó történeteket. Annyira jellegzetes, annyira varázslatos a hangulatuk, annyira... franciás. És hogy ez mit is takar pontosan? Az oly sokat emlegetett párizsi romantikus környezetet, a francia zöldség és halpiacot, a különleges ételeket, az evés és a főzés művészi szintre való emelését, tulajdonképpen az egész francia kultúrát, a francia emberek szokásait és habitusát, amiket az író rendkívül jól érzékeltetett a két amerikai nő, Lola és Annie szemén és tapasztalatain keresztül. Althea szemszögéből sajnos nem sokat láthattunk a városból, mivel mindig csak a szobájában kuksolt, de amikor a szívdöglesztő francia festő Jared - aki egyben Lucas pártfogoltja volt - vette ki Annie harmadik szobáját, ez is megváltozott.

Az eredeti borító is káprázatosan szép!
Az emberek (többek között én is) gyakran fantáziálnak(ok) arról, hogy egy új helyen, egy új városban vagy országban, milyen jó lenne mindet újra kezdeni. Biztos minden probléma megoldódna, vagy legalábbis egy ideig sikerülne a hátunk mögött hagyni őket. Persze lennének helyette újak, de azokat az akadályokat az ember könnyebben venné, mert van célja, amiből erőt meríthet ahhoz, hogy megváltoztassa az életét. Ez a változás utáni vágy hajtotta Lolát és Altheát is, amikor jelentkeztek az Annie által feladott hirdetésre. Mindketten új életet akartak kezdeni.

A három nő nemcsak jellemük, de külsejük alapján sem különbözhettek volna jobban egymástól. Nem tudom megmondani, hogy melyikük volt a kedvencem, mert mindegyikükben találtam olyan jellemvonást, amit szerettem, és olyat is, ami miatt nem hiszem, hogy jó barátnők tudunk volna lenni. Annie határozott volt, parancsolgató, gyakran voltak érzelemkitörései, némileg kaotikus és kapkodó vot. Ellenben imádta a gyermekeit, és imádott főzni. A legkedvesebb helye a házban a konyha volt. Számára a főzés gyógyító hatással bírt amellett, hogy egy örömteli és tartalmas tevékenység is volt egyben. Ennek apropóján rengeteg szó esett a könyvben a francia ételekről és az evés öröméről, amiket én mindig nagy-nagy élvezettel olvastam. (És ennek hatására már ki tudja, hogy hanyadszorra fogadtam meg magamban, hogy az eddiginél jóval több hal kerül majd az asztalunkra.)

Lola Annie ellentéte volt, vékony és gyönyörű, csendes és konfliktuskerülő, egyáltalán nem volt ura az életének. Egy olyan nő volt, aki túl sokszor tett rossz lóra. És ott volt még Althea, aki egy rendkívül depressziós és antiszociális fiatal lány volt. Szerette volna, ha a szülei jobban odafigyelnek rá, de ők csak magukkal foglalkoztak, észre sem vették, hogy van egy lányuk. Althea láthatatlan volt a számukra és ennek következtében maga is jelentéktelennek érezte magát.
Az együtt töltött hat hónap alatt, az érzelmi gátak átszakadtak és ezzel együtt a három nőnek nemcsak az élete változott meg, de ők maguk is átalakultak kicsit. Egymáshoz való viszonyuk ugyanolyan volt, mint a valós életben. Volt, hogy harcban álltak egymással, volt, hogy kéretlen tanácsokkal látták el egymást, és volt, hogy háborítatlanul teltek a napjaik, de a lényeg; hogy szerették egymást, féltették és törődtek egymással.

A könyv hangulata - tudjátok az a bizonyos párizsi érzés -  teljesen magával ragadt,  a szereplők sorsáért pedig végig aggódtam, főleg a könyv vége fele, ami majdnem olyan volt, mint egy színdarab utolsó felvonása, amikor a bonyodalom a tetőfokára hág, hogy aztán azon túljutva mindenki megkapja a méltó jutalmát.
Szerettem ezt a könyvet olvasni, mert az írónő úgy írta meg, hogy ne legyen több, mint ami. Egy kicsit romantikus, egy kicsit humoros, egy kicsit bohókás és egy kicsit szerelmes, de mégis valós és hihető problémákat felkaroló és egy kicsit boncolgató, nőknek szóló igazi szórakoztató nyári olvasmány.




Kiadó: Tercium
Eredeti cím: Hidden is Paris
Fordította: Balázs Laura
Oldalszám: 384

2014. jún. 25.

Jennifer McVeigh: Afrikai akác

Amikor a kezembe vettem a könyvet, még nem is sejtettem, hogy az idei év egyik legszórakoztatóbb és legjobb könyvével lesz majd dolgom. Pedig de! Imádtam ezt a regényt, és atyaég! Hogy ez a nő mennyire jól tud írni! De kezdjük az elején.

Ezt a bejegyzést átköltöztettem az aktuális blogomra. Ha kedved van, gyere, nézz körül ott is.





2014. jún. 20.

Julie James: Gyakorlat teszi a mesterkedőt

Nem vagyok nagy rajongója a jogi hátterű könyveknek, ráadásul abban sem voltam biztos, hogy két ügyvéd közötti romantika egyáltalán lekötné-e a figyelmemet, különösen akkor, ha még versengniük is kell egymással a számukra hőn áhított pozícióért, de tévedtem, mert kész felüdülés volt a sok tinidráma után, ami mostanság a kezem ügyébe került, Julie James könnyed romantikája.

Payton Kendall és J.D. Jameson kiváló ügyvédek. Payton keményen megharcolt a sikerért ebben a férfiak dominálta szakmában. Ambiciózus volt, okos és gyönyörű, és nem mellesleg feminista, erős és büszke a saját eredményeire.  J.D. Jameson ugyancsak becsvágyó volt, okos és hmmm… hát nem rúgnám ki az ágyamból, csak mert telemorzsálta. És bár gazdagnak gazdag volt és kiváltságosnak is született, mégsem ezzel a hátszéllel ért el kimagasló eredményeket a szakmában, hanem kemény munka árán vívta ki magának az elismerést. A chicagói székhelyű ügyvédi irodában eltöltött 8 évük alatt csak egyazon cél vezérelte őket: mindketten a cég üzlettársává akartak válni. Körülbelül négy hét volt még hátra a döntésig, amikor közölték velük a rossz hírt, miszerint csak az egyikük lehet a vállalat partnere, ami azon kívül, hogy mindkettőjük számára hidegzuhanyként hatott, még jobban kiélezte a már évek óta köztük lévő ellentéteket.

Biztos ismeritek azt a mondást, miszerint vékony a határ a szerelem és a gyűlölet között, és Payton és J.D. kapcsolatánál ez a megállapítás tökéletesen helytálló. A karrierjük építése közben nem csak szellemileg, de fizikailag is leterheltek voltak, ennek ellenére egyetlen alkalmat sem szalasztottak volna el, hogy ne tegyenek csípős megjegyzéseket egymásra. Az életük csakis a munkáról szólt, és mindent megtettek, hogy szakmailag felülmúlják a másikat, ebből kifolyólag a kettőjük közötti versenyszellem jócskán átlépte azt a határt, ami még egészségesnek volt mondható. Amikor azonban egy közös megbízás alkalmával ráeszmélnek, hogy nem csak a munkájukban alkotnak jó csapatot, hanem az ágyban is, akkor komolyabban is elgondolkodnak azon a lehetőségen, hogy mi lenne, ha az állandó veszekedések helyett inkább összekötnék az életüket és egy sokkal kellemesebb elfoglaltsággal, mondjuk szerelmeskedéssel töltenék el az időt.

„Abba a könnyed, szentimentális beszélgetésbe süllyedtek, amire csak a szerelmesek képesek, miután nyolc éven át meg akarták fojtani egymást, aztán hirtelen rájöttek, hogy hoppá, inkább szexelni kellene."

De még mielőtt bármilyen következtetésekre is jutnának és rátérnének a dolgok eme kellemes pontjára, sok minden történik közöttük; heves szócsaták, csínytevések és visszavágók, melyek mögött tagadhatatlanul ott lapul a mindet elsöprő érzéki vonzalom.

Mindig is szerettem azokat a romantikus történeteket, ahol a szereplők kezdetben civakodnak, majd később rájönnek, hogy nemhogy élni, de még levegőt venni sem tudnak egymás nélkül, és ebben a könyvben az írónő ezt a szituációt tökéletesen megoldotta. Payton és J.D. kapcsolatfejlődését a konfliktusok mellett rengeteg humorral és tüzes szócsatákkal tette rendkívül élvezhetővé és szórakoztatóvá a számomra. Meg kell mondjam, hogy rengeteget mosolyogtam a szereplőkön, a kettejük ellenségeskedésén, ahogy a zárt ajtók mögött azonnal egymás torkának estek, míg azokon kívül, ahol szemtanúja is volt a beszélgetésüknek csupa udvariasság volt mindkettő. A könyvben Payton és J.D. mellett meglehetősen érdekes másodlagos karakterekkel is találkozhatunk, akik mind csak növelték a történet fényét. Ilyen volt például "tökéletes Chase", akinek már a neve is beszédes, és a szereplők legjobb barátai, akik amellett, hogy mindig meghallgatták hőseinket, soha nem mulasztották el, hogy jó tanácsokkal is szolgáljanak a számukra. Payton tárgyalótermi jelenete haláli volt, és J.D. legjobb barátját pedig – amikor felvázolta Payton és J.D. kapcsolata, valamint a nők  Darcy-komplexusa közötti dinamikát – azonnal a szívembe zártam.

Lehet, sőt biztos, hogy a könyv nem volt tökéletes - példának okáért itt van az a sok évnyi versengés, ami még gombócból is sok, nemhogy ellenségeskedésből, ráadásul mindezt egy aprócska félreértés miatt... -, de annyi baj legyen, én így is maximálisan jól szórakoztam a könyvön. A szerző remek atmoszférát teremtett az irodai és tárgyalótermi jelenetekkel, amik jogi hátterük ellenére sem voltak unalmasak, sőt, meglepő módon nagyon is élveztem őket. Julie James regénye könnyen olvasható, vicces és izgalmas volt. Tipikusan az az olvasmány, aminek bár már a legelejétől fogva tudható a vége, ennek ellenére mégsem bírod letenni, mert az az út, amelyen a szereplők eljutnak a boldog befejezésig a legédesebb és legszórakoztatóbb dolog, amit egy romantikus könyvben olvashat az ember.
Kell ennél kellemesebb olvasmány a nyárra, mondjuk a Balaton-partra vagy bármelyik tengerpartra két fürdőzés közé?

Julie James


Kiadó: Pioneer Books
Eredeti cím: Practice Makes Perfect
Fordította: Dörnyei Julianna Katalin
Oldalszám: 336

Én tökéletesen megvagyok elégedve a magyar borítóval, az itt lévők közül vannak jók és vannak rosszabbak. Talán a legelső viszi mind közül a pálmát.