Sophie McKenzie: Mióta meghaltál

Nem vagyok nagy thriller-rajongó, de néha - főleg ebben a nagy hőségben - jól esik egy kis borzongás és izgalom, mely vágyaim kielégítésére Sophie McKenzie könyve tökéletes választásnak bizonyult. Valahol azt olvastam, hogy ez a könyv, olyan mintha Gillian Flynntől a Holtodiglan és S. J. Watsontól a Mielőtt elalszom című regények kereszteződése lenne, mely állítás valódiságáról csak részben tudok nyilatkozni, ugyanis csak az utóbbit olvastam, de tény, hogy olvasás közben az volt az első könyv, ami az eszembe jutott róla.  

A történet kezdetén úgy tűnik, hogy Geniver Loxley normális életet él, de ahogy egyre jobban megismerjük őt, rájövünk arra, hogy az élete nem is olyan boldog, mint ahogyan az kívülről látszik. Nyolc évvel ezelőtt a kislánya halva született, és ez a tragédia azóta is beárnyékolja a mindennapjait. Gen, a kislánya halála előtt több könyvet is írt, de a tragédia után elvesztette a múzsáját, depresszióba esett és most - amolyan ímmel-ámmal - egy művészeti egyetemen tanít óraadó tanárként. Ezzel szemben Gen férjének, Artnak a karrierje azóta is csak felfele ível, és minden jel szerint az üzleti sikerei csúcsán áll, melynek következtében Gen totális csődtömegnek érzi magát mellette.

Aztán egy nap egy ismeretlen nő kopogtat Gen ajtaján és azt állítja, hogy nyolc évvel ezelőtt a gyermeke élve született. És erről nemcsak a szülésnél segédkező nővér tudott - aki ennek a nőnek a testvére volt és a halálos ágyán gyónta meg neki mindezt -, hanem a szülészorvos is, és ami a legnagyobb döbbenet, Gen férje, Art is. Gen kezdetben nem tudja elfogadni a gondolatot, hogy bármi is igaz lehet abból, amit ez a nő állított, de mégis gyökeret vert a fejében a gondolat; mi van, ha mégis igazat beszélt, és a kislánya valóban életben van?

Innentől kezdve Gen élete fenekestől felfordul, először csak megkérdőjelezi a szülés körüli múltbéli eseményeket, majd az egyre sűrűsödő apró jelektől és információktól felbuzdulva megszállottan kezdi keresni a halottnak hitt kislányát.

Az első benyomásom a főszereplőkről az volt, hogy szeretik egymást, mert különben mi másért maradtak volna együtt a gyermekük halálát követő hosszú kimerítő éveken át, a hat lombikbébi próbálkozásról már nem is beszélve. Úgyhogy Genhez hasonlóan az Artot ért gyanúsítást, ha el nem is vetettem, de hajlottam rá, hogy csak egyszerű rágalomnak higgyem, melyet a történet szempontjából jó húzásnak tartottam az író részéről a feszültség fenntartásához. De elég hamar rá kellett jönnöm arra, hogy tévedtem, és Genhez hasonlóan egy idő után már én is kételkedni kezdtem Artban, csakúgy, mint az összes többi szereplőben, ami kellőképpen izgalmassá és feszültté tette a könyv hangulatát.

Úgy hiszem, hogy ez a kötet egy olyan témát dolgoz fel, ami minden nő legrosszabb rémálma lehet; mit tennénk, ha kiderülne, hogy valaki elrabolta a gyermekünket? Én mindenre képes lennék, hogy visszaszerezzem és ezzel Gen is így volt. Igaz, hogy a történet elején mintha kissé túl sok idő kellett volna neki ahhoz, hogy végre a kezébe vegye az irányítást és gőzerővel vesse bele magát a nyomozásba - melynek következtében kissé lassan indultak be az események -, de miután ez megtörtént, egy éles jobb kanyar következett, ami után már nem volt visszaút. Én csak találgatni tudtam, hogy mi fog történni a következő oldalakon, illetve ha őszinte akarok lenni, akkor erre sem volt időm, mivel McKenzie annyira ügyesen szőtte a szálakat és a könyv vége felé már annyira feszített volt a tempó, hogy nemcsak az elmélkedésre nem marad időm, de levegőt is majd elfelejtettem venni. Úgy faltam a sorokat, mintha az életem függött volna tőle. A történet egyszerre volt szívfájdító, Gen tragédiája miatt, és hihetetlenül izgalmas, mert soha nem lehetett tudni, hogy kiben lehet megbízni, ki mond igazat, vagy épp ki hazudik. 

Én úgy gondolom, hogy egy jó thrillerben kell, hogy legyen izgalom, valamilyen rejtély, természetesen szükség van lenyűgöző karakterekre no és persze rengeteg fordulatra, melyek ebben a könyvben mind megvoltak. McKenzie megtalálta az arany középutat az érdekes történetmesélés és a szükséges szenzációhajhászás között. Úgyhogy, aki már unja a könnyed limonádé típusú könyveket, és egy kis izgalmas borzongásra vágyik, annak mindenképpen ajánlom McKenzie könyvét, de azért szeretném felhívni mindenki figyelmet arra, ha esetleg bárki magával vinné a strandra ezt a könyvet, akkor ne felejtsen el fényvédőt használni mellé, mert ha egyszer belemerül az olvasásába, akkor biztos vagyok benne, hogy nem szabadul tőle egyhamar.

Sophie McKenzie

Kiadó: Európa

Eredeti cím: Close My Eyes

Fordította: Záhonyi Barbara

Oldalszám: 416