2015. márc. 31.

Tom Harper: Lazarus kripta

A Lazarus kripta immár a harmadik várólista-csökkentős könyvem, ami bizony már igen régóta várakozott a sorára a polcomon. Igazából magam sem tudom, hogy annak idején miért is vásároltam meg, mivelhogy történelmi kalandregényről lévén szó, műfajügyileg nem kifejezetten áll közel a szívemhez, úgyhogy én arra gondolok, hogy talán a pillanat heve sodort akkor magával, vagy épp nagyon bátornak éreztem magam ahhoz, hogy egy próbát tegyek vele - ki tudja. A lényeg hogy elolvastam, és bár nem voltam tőle elájulva, mindenképp egy roppant erős történelmi jelleggel átitatott történettel volt dolgom, amiért - azon kívül, hogy igen ritkán kerül ilyen a kezembe - bevallom, nem nagyon rajongok. Hogy ez nálam valami születési rendellenesség, vagy a történelemtanáromnak köszönhető, aki az órákon csak leadta és nem előadta az anyagot, nem tudom. Lehet, ha nagyobb hangsúlyt fektetett volna a minden mindennel összefügg elv követésére, és az összefüggések megértésére, akkor most csak úgy falnám a történelmi témájú könyveket, de persze erre már soha nem fog fény derülni.

De visszatérve a regényre, ha nem is tett rám mély benyomást, mindenképp egy meglehetősen érdekes és izgalmas olvasmánynak találtam. Szerettem, ahogy az egyes fejezetek felváltva tárták fel előttem a jelen és a múlt titkait, mely történetvezetést én rendkívül kedvelem.

Ami most kicsit zavart ebben a megoldásban, hogy a fejezetek igen rövidek voltak ahhoz, hogy maximálisan el tudjak bennük veszni, úgyhogy amikor már úgy éreztem, hogy sikeresen átjárt mondjuk a lovagkor hangulata, akkor hirtelen vissza kellett ugranom a jelenbe, Ellie gyötrelmeinek a közepébe, mely ugrások során mindig úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal… értitek ugye? Persze hamar el tudtam merülni újra és újra az új helyszín és szereplők világába, de ezek a rövid fejezetek és a hirtelen ugrások kissé megbontották számomra az elbeszélés folytonosságát.  

A könyv egyébként a Szent Grál és egy titokzatos lándzsa eredetéről szól, mely során időben egészen a 12. századig megyünk vissza.

Az egyik idősíkon Camrosi Pétert, más néven Chrétien de Troyes-t egy 12. századi mesemondót, lovagot és utazót ismerhetünk meg. Péter mindössze nyolc éves volt, amikor a szeme láttára brutális módon ölték meg a családját. Akkor megfogadta, hogy bosszút áll a gyilkosokon, de míg addig eljut, rengeteg megpróbáltatáson kell keresztül mennie.

A másik idősíkon pedig egy olyan doktori disszertációjára készülő elszegényedett végzős hallgató a főszereplőnk, akit a londoni Monsalvat bank teljesen érthetetlen módon állásinterjúra invitál. Ellie érzi, hogy a bank körül nincs minden rendben, hogy titkolnak előtte valamit, de az a rengeteg kiváltság, amit ígérnek neki – mesés kezdő fizetés, korlátlan hitelkártya használat - teljesen leveszi a lábáról és ezért el is fogadja az állást. Persze ahogy a lány elkezd a banknál dolgozni, az élete teljesen megváltozik, és fogalma sincs arról, hogy mélyen a bank alatt a középkorból megmaradt kripta egy elképzelhetetlen hatalmú, és féltve őrzött tárgyat rejt, amelynek története elválaszthatatlanul összefonódik az övével. Mint ahogy arról sincs semmi fogalma, hogy a rengeteg utazásnak és a megfeszített munkatempónak hála a barátjával való kapcsolata tönkre fog menni, míg a rejtélyes és titokzatos bankvezetővel Vivian Blanchardal pedig személyesre fog fordulni.

Tetszett, ahogy az író csűrte és csavarta a múlt és a jelen szálait, melyek szép lassan összeértek a történet végére, és melyek nagy része ugyan fikció volt, de az alapok azok mégiscsak igaz történelmi tényekre épültek. Tetszett, hogy a sztori végig gondolkodásra késztetett és a befejezéssel sem volt semmi problémám, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy sajnos egyáltalán nem ragadt magával a könyv és varázsolt el úgy, mint ahogyan azt vártam. Nem tudtam magam igazán beleélni a történetbe, úgy éreztem, mintha végig egy fal lett volna köztem és a regény szereplői között, mintha totál kívülről szemléltem volna az eseményeket. Úgyhogy összességében nem hagyott mély nyomott bennem a kötet, amit igazán sajnálok, mert nem volt rossz, de nem az én világom.
Tom Harper

Kiadó: Ventus Libro
Eredeti cím: The Lazarus Vault
Sorozat:-
Fordította: Sóvágó Katalin
Oldalszám: 452


2015. márc. 25.

Ellis Weiner: A Templeton ikrek nagyszerű terve

Ahogy megláttam ezt a mesekönyvet rögtön beleszerelmesedtem, a borítója és a fülszövege olyan hívogató volt a számomra, hogy nem sokat teketóriáztam a vegyem, vagy ne vegyem kérdésen, már repült is rögtön a kosaramba. Amikor aztán megérkezett, nem győztem csak csodálni, simogatni és lapozgatni, annyira elvarázsolt a kék és narancssárga színben pompázó borító, és a könyvben található ragyogó illusztrációk, hogy teljesen odáig voltam érte meg vissza. Persze tudom tudom, hogy nem minden a külső - bár mint látjátok, engem aztán simán be lehet vele etetni -, a belbecs az, ami igazán számít, mely tekintetben ez esetben bevallom azért kicsivel jobbra számítottam.

Tegyük fel, hogy van egy tizenkét éves ikerpár, John és Abigail. Mondjuk John gyakorlatias, és szeret dobolni, Abigail pedig elméleti ember és bonyolult keresztrejtvényeket fejt. Az édesanyjuk hosszú betegeskedés után halt meg nem is olyan rég, mely  miatt az édesapjukat a mai napig folyamatosan eszi a bánat. Persze az ikreket is, de ők valahogy mégis tovább tudtak lépni és folytatni a mindennapjaikat. Ja és az mondtam már, hogy az apjuk egy briliáns feltaláló, akinek az egyik találmánya szabadalmát ugyancsak egy ikerpár akarja kisajátítani – ők játsszák a főgonoszt a történetben -, akik azért, hogy megzsarolhassák a professzort elrabolják az ikreket, akiknek a történet végére majd ki kell szabadulniuk? Nem? Pedig bizony ez így lesz, a kis zseni Templeton palántáknak nagy szükségük lesz az eszükre, hogy túljárjanak a rablók gógyiján – satöbbi, satöbbi. De a végén megoldják. Ennyi.

John és Abigél roppant szimpatikusak voltak a számomra, nagyon tetszett, hogy soha, de tényleg soha nem kaptak hajba, hanem békében elvoltak egymás mellett, és amikor elrabolta őket Vektor R. Hektor és Vektor R. Viktor (akiknek a teljes neve mindig, de tényleg mindig ki volt írva a mesében) profi csapatként működtek együtt a menekülési terv kidolgozásában. (Na az én gyerekeim ilyen "békében megvoltak" dologra tuti nem lennének képesek, ugyanis bűnösen sok energiát tudnak elpazarolni piszlicsáré dolgokon való marakodással.)

A mese egyébként meglehetősen furmányos, kalandokkal és feszültségekkel teli olvasmány volt. Az Elbeszélő - aki nem más, mint maga az író - szellemes és néha szarkasztikus megjegyzései segítettek abban, hogy részletes betekintést nyerjünk a sztoriba, ő volt az, aki végig kalauzolt bennünket a történeten, és akinek tulajdonképpen a stílusa és az egyénisége tette igazán szórakoztatóvá és humorossá a könyvet.
És ő volt az is, aki folyamatosan csak beszélt és beszélt hozzánk, kérdéseket tett fel nekünk, kioktatott, kötekedett és szüntelenül okoskodott, egyszóval állandóan csak kellemetlenkedett. Úgyhogy mi tagadás, egy idő után, nekem kicsit már sok volt belőle, bár minden kétséget kizárólag élveztem a humorát, főleg a fejezetek végén lévő ellenőrző kérdéseit, igaz közel sem annyira, mint a gyerekeim, de azért sokszor csalt mosolyt az arcomra.


Szóval a narrátor félrebeszélését és a történetről való szakadatlan figyelemelterelését bár fárasztónak éreztem, mégis azt kell mondja, hogy jó kis könyv volt ez. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az összhatás tekintetében nálam a könyv külleme többet nyomott a latban, mint a tartalma, de higgyétek el, hogy ettől függetlenül mégis megéri birtokolni e csodás kötetet, hiszen nemcsak egy izgalmas gyerekrablásos mizériának lehettünk részesei általa, hanem olyan " fontos" dolgokra is magyarázatot kaptunk belőle (az Elbeszélőnek hála), mint például hogy mi is az a kriptikus keresztrejtvény, mit jelent pontosan a prototípus, mi a különbség a foxterrier és a Jack Russel terrier között, mire nem jó egy svájci bicska, miért hívják a forgópisztolyt forgópisztolynak, hogyan lehet drótról autót indítani, és a többi és a többi…. bár ez utóbbi kettőre remélem, hogy soha a büdös életben nem lesz szükségük a gyerekeimnek.
Mint mondtam a könyv illusztrációi gyönyörűek, íme pár darab belőlük. (Katt a képre a nagyításért.)
A kötetet 9-12 éves fiataloknak ajánlja a kiadó, és van második része is, amit szintén muszáj lesz majd beszereznünk, de addig is akit érdekel az első kötet ITT bele tud lapozni. Kukkantsatok bele, megéri.
Ellis Weiner

Kiadó: Pagony
Eredeti cím: The Templeton Twins Have an Idea 
Sorozat:Templeton Twins
Illusztráció: Jeremy Holmes
Fordíatotta: Gács Anna
Oldalszám: 232

2015. márc. 20.

Tara Sivec: Csábítások és csemegék

Könyvválasztás tekintetében megvan az a különleges képességem – vagy nevezzük inkább egyszerűen csak női megérzésnek –, hogy igen ritkán nyúlok mellé. Hogy pontos legyek évente kb. egy, max. két olyan regény kerül a kezembe, amitől agyfaszt szoktam kapni, és a Csábítások és csemegékkel az idei év első darabja jelentem ezennel megvolt.
Nem szándékozom bő lére ereszteni az értékelésem, úgyhogy nagy vérengzésre és darabokra cincálásra ne számítsatok, de mivel szó nélkül sem tudom hagyni eme remek művet, így muszáj pár sort írnom arról, hogy miért is nem varázsolt el e gyöngyszem a kiváló soraival. 

Szeretem a szerelmes és romantikus, sőt még a kicsit erotikus történeteket is, aki olvassa a blogomat az tudja rólam, hogy halomszámra olvasom őket. Nem érzem magam álszentnek, virágszálnak vagy prűdnek, nem irtózóm a csúnya beszédtől, sőt gyakran használom is a "b" és "k" betűs szavakat, DE – és az a fránya de, ugye, hogy az mindig ott van? - az a rengeteg káromkodás és szitkozódás, amivel ebben a könyvben találkoztam, az már jócskán túllépte részemről a jó ízlés és érzés határát.

Bevallom nekem már az első 40-60 oldal után kedvem lett volna az egészet a falhoz vágni, de azok, akiknek tetszett a könyv azt mondták, hogy tartsak ki, és olvassam tovább, jó lesz ez, majd meglátom… de nem lett jobb, csak egyre rosszabb. Maga a sztori egy totál valószerűtlen, szirupos tündérmese, semmi eredeti nincs benne, amivel tulajdonképpen nem is lenne semmi problémám, mivel a romantikus ponyvák világában az eredetiség nem elvárás, a lényeg a körítésen van, a szerző stílusán és humorán, a szereplők kidolgozásán, a cselekmény alakulásán és dinamikáján. Ha mindezeket a hozzávalókat az írónak sikerül a megfelelő arányban kevernie és kézben tartania, akkor sínen van a dolog és nyert ügye van. De ez persze nem sikerülhet ám mindenkinek. Bocs Tara, de ez bizony így van.

Innentől bármelyik pillanatban megtörténhetett, hogy kézen fogva körbeállnak, és kórusban énekelni kezdenek a vaginámhoz – az én szegény, szeretet nélkül felnőtt vaginámhoz, amely sohasem ismerhette meg egy műfütyi rezgő érintését. Sajnálom, drága vaginám, bizonyára jobban gondodat kellett volna viselnem!

Atyaég, hogy ez milyen egy borzalmas könyv volt. Semmi másról nem szólt csak a szexről, és hogy ki mennyit tud inni – melynek természetes hozadéka volt persze a hányás - és csúnyán beszélni, ki hogy becézi a farkát és a punciját… most őszintén, ki a fenét érdekel mindez? A szereplők nagyszájú és idióta infantilis tahók voltak. Egyikőjüket sem tudtam megkedvelni és magam előtt elképzelni olyannak, akivel, ha teszem azt, egy csoda folytán találkozhatnék, akkor kapva kapnék az alkalmon, hogy szóba elegyedhessek vele. De mit szóba… messziről elkerülném valamennyit, hiszen két értelmes mondatot nem tudnék váltani egyikőjükkel sem.

Alpári és közönséges. Azt hiszem, hogy ez a két szó jellemzi a legjobban a regényt, mellyel véleményem szerint az írónak nem a megbotránkoztatás volt a célja - pedig lehet, az sokkal jobb lett volna -, hanem annak bemutatása, hogy az erotika és a trágárkodás milyen szépen is megférnek kéz a kézben egymás mellett, illetve hogy mindez milyen csodálatosan szellemes, stílusos!, és mennyire hihetetlenül egyedi is tud lenni. Nos nem akarok ünneprontó lenni, de azt kell mondja, hogy bullshit. Persze nem vagyunk egyformák és nyilván sokan szeretni fogják a könyvet - mint azt a statisztika is mutatja - számomra azonban a többséggel ellentétben nagyon nem jött be. Az irodalom eme fajtáját én túl öncélúnak és vulgárisnak érzem ahhoz, hogy azt a legkisebb mértékben is szórakoztatónak és humorosnak találjam. Hogy őszinte legyek ez az írás meglehetősen unalmas és érdektelen volt - az agyam kicsit meg is tört olvasás közben -, és akkor a történetről még egy szót sem szóltam.

Tara Sivec

Ui.: Ja, hogy a két pont? Az a humor miatt jár, amiről aztán végül is kiderült, hogy mégsem annyira fekszik, úgyhogy igazából csakis a borító miatt.

Kiadó: Könymvolyképző
Eredeti cím: Seduction and Snacks 
Sorozat: Chocolate Lovers ~ Csokoládéimádók 
Fordította: Farkas János 
Oldalszám: 376


2015. márc. 15.

M. C. Beaton: A szende Minerva ~ A hat nővér #1

Egy kicsit rákaptam M. C. Beatonra, mert rövid időn belül ez már a negyedik könyvem tőle. Igaz nem mindegyik volt igazán telitalálat, de e mostani regényében kellemesen csalódtam. Hatalmas bátorsággal felvértezve kezdtem neki A szende Minervának, mivelhogy a róla olvasott eddigi vélemények alapján úgy jött le nekem, hogy ez egy borzalmasan rossz könyv lehet. Az igazat megvallva, azonban számomra nem is volt ez olyan hűde borzalmas, mondjuk az is igaz, hogy a regency románcok már alapból tuti befutók nálam, no meg most igen fogékony hangulatomban is voltam eme műfaj iránt, úgyhogy mi tagadás, hatalmas előnnyel indult a kicsike.

A történet Charles Armitage bemutatásával kezdődik, akinek igen népes családról kell gondoskodnia - hat lány és két fiúgyermek boldog édesapja - ám Isten szolgájaként meglepő mód jobban érdeklik a Sportmagazinok, a Lóverseny magazin hasábjai és a vadászkutyák, mint Isten igéje, így nem csoda hát, hogy a családi kassza kiürült. Mivel tehetős fivére nem hajlandó segíteni rajta, a lelkész kénytelen Londonba küldeni legidősebb lányát, hogy a báli szezonban mielőbb találjon magának egy gazdag férjet. Egy távoli rokon, Lady Godolphin gondjaira bízza Minervát, hogy bevezesse őt az előkelő társaságokba, ám a szépséges Minerva igen tapasztalatlan és naiv, nem ismeri a flörtölés művészetét, és nem tudja, hogy az elegáns külső és a jó modor olykor romlott lelket takar. Persze az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy erkölcsi példázatait a csillogó és léha londoni társaság igen közönyösen fogadja és meglehetősen unalmasnak, a kíméletlen őszintesége miatt pedig igen önelégültnek és túlontúl fölényesnek bélyegzik, mely miatt Minervának életében most először kell megtapasztalnia, hogy milyen érzés is népszerűtlennek lenni, sőt mi több, milyen érzés az, ha azt mondják róla, hogy nem eredeti személyiség.

Mindezeknek hála, a londoni ficsúrok között nagyon gyorsan rossz híre kél a lánynak, melynek köszönhetően aljas terveket szőnek ellene, és fogadást kötnek, hogy kinek sikerül megrontania az ártatlan leányt. Azonban a gazdag és jóképű Lord Sylvester gálánsan a szárnyai alá veszi Minervát, de hogy megtudja-e óvni őt a rosszakaróitól, azt már bizony nem árulhatom el.

Amit nagy általánosságban el szeretnék mondani a könyvről, hogy nagyon kellemes, ha néha ugyan kissé bosszantó, de mindenképp szórakoztató perceket okozott a számomra. A szereplők közül igazán senkit sem sikerült megkedvelnem, még a főhős sem nőtt közel a szívemhez, a történet is kissé sablonos volt, arról már nem is beszélve, hogy végig sem kell olvasni a könyvet ahhoz, hogy tudjuk, hogy milyen végkimenetele lesz az egésznek, ennek ellenére mégis azt kell mondjam, hogy élveztem a főhősök egymásra találásának viszonylag egyedülállóan rögös útját, Minerva csetléseit, botlásait és a szexuálisan túlfűtött vén csoroszlya Lady Godolphin jelenlétét a történetben.
Egyébként én nagyon bírom a csakis a bálozások és csakis az előnyős férjfogások körül forgó történeteket, még akkor is, ha gyakran bugyuta köntösbe bújtatják őket az írók és a szereplőknél is igen szűkmarkúan mérik a szürkeállományt. De annyi baj legyen, én ezeken a dolgokon simán túl tudok lendülni, amit érdekes mód más könyveknél pl. a modern románcoknál már egyáltalán nem tudok ilyen könnyen megtenni.

Összességében nekem tetszett ez a könyv, egy kis lazulásra, kikapcsolódásra és figyelemelterelésre tökéletesen megfelelt, úgyhogy már most biztos vagyok benne, hogy a folytatásokra is mindenképp sort fogok majd keríteni.



A sorozat kötetei:

1. Minerva - A szende Minerva
2. The Taming of Annabelle
3. Deirdre and Desire
4. Daphine
5. Diana the Huntress 
6. Frederica in Fashion
Egyébként a skót származású írónő romantikus regényei közé tartozó hatkötetes - A hat nővér című - sorozat első könyve 1983-ban jelent meg, az utolsó pedig 1985-ben, és nem M.C. Beaton néven, hanem - Az utazó házasságközvetítő sorozathoz hasonlóan - először Marion Chesney, az író eredeti nevén látott napvilágot. De ez csak egy apró háttér-információ a sorozatok megjelenésével kapcsolatban, a lényeg, hogy nagyon úgy tűnik, hogy totál rákattantam az írónőre, akinek a következő írása, amit olvasni fogok az Agatha Raisin sorozat lesz, mivel annyi szépet és jót hallottam már róla, hogy azt is muszáj lesz sorra kerítenem.

Kiadó: Ulpiusz
Eredeti cím: Minerva
Sorozat: The Six Sisters - A hat nővér
Fordította: Tolvaj Zoltán
Oldalszám: 282



2015. márc. 9.

Réti László: A hasonmás ~ (Kaméleon 2.)

Réti László Kaméleon című könyve után - mely be kell valljam, rendkívül nagy meglepetést okozott a számomra, csakis a szó jó értelmében – nem volt kérdéses, hogy a  folytatásra is kíváncsi vagyok, úgyhogy bő egy hónapos Larkin mentes időszak után, ismét belevetettem magam kedvenc nyomozóm kalandjaiba. Az író humora és stílusa már ismerős volt, Larkint meg ugye az előző részben a szívembe zártam, úgyhogy sacper kábé már tudtam, hogy mire is számíthatok, ennek ellenére ez a rész mégsem szólt akkorát, mint az elődje – lehet az újdonság varázsának hiánya miatt - ellenben mindenképp méltó folytatása lett a Kaméleonnak.

"Pocakos voltam, ráadásul már közeledtem a negyvenhez. Ez a kor sok érdekes dolgot előhoz. A múltkor például szembesülnöm kellett vele, hogy ha jön szembe az utcán egy csinos tinédzser az anyjával, nekem már mindkettő tetszik."

Mint tudjuk Cameron Larkin a legutóbbi akciója után nem maradhatott Montanában, ezért visszatér korábbi lakóhelyére, San Diegoba. Csakhogy volt főnöke bosszút esküszik ellene, és egy távoli rendőrőrsre száműzi, ahol az alseriff egy katonás, jobbraát-balraát típusú fülgyertyázós barom, és a városka legsúlyosabb bűncselekménye is csak egy nyamvadt tyúklopás. Nem sok időre van hát szüksége hősünknek ahhoz, hogy belássa: bármire hajlandó lenne, csak hogy elhagyhassa ezt az isten háta mögötti porfészket. Az alkalom pedig természetesen jön magától, ugyanis a San Diego-i rendőrség parancsnoka egy igen fontos és roppant titkos feladattal bízza meg Larkint. Egy igen befolyásos és híres tévés személyiség - aki politikai babérokra is tör egyben – unokahúgára kell vigyázni, ami tulajdonképpen első hallásra nem is tűnik olyan borzasztó nagy feladatnak, de itt van ez a fránya de. A lány egy szimfonikus zenekar tagja és nem tűri maga mellett a személyi testőröket, így Larkin kénytelen álruhát ölteni és inkognitóban követni a lány minden lépését, ami csak úgy oldható meg, ha ő is a zenekar egyik tagjává válik. Így lesz hát Larkinból egy meleg, és vak tubázó.

"Három dolgot utálok igazán. A buzikat, a hülye picsákat meg a komolyzenét. Erre buzit csinál belőlem, és beültet egy zenekarba, hogy egy hülye picsára vigyázzak!"

A feladat, mint látjátok nem egyszerű, de Larkin tehetsége - mind színészi, és mind nyomozói tekintetben - egy kicsit sem múlja alul Bruce Willisét... Talán csak a külső megjelenésükben látok némi különbséget. Larkin tehetsége nem az a fajta "ajándék", amit korlátok közé lehetne szorítani, úgyhogy örömmel figyeltem kedvenc pikírt modorú nyomozóm visszatértét és különleges képességeinek kibontakozását, mely során most duplán olyan cinikus és humoros volt, mint korábban...

És azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, ugyanis az a humor, ami a Kaméleont oly különlegessé és szerethetővé tette a számomra, azt most ebben a könyvben nagyobb dózisban kaptam, ami néha bevallom kissé fárasztó volt... Sok volt kicsit a jóból na.

Egyébként ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön fel tudtam venni a hangulatát, olyan volt, mintha soha nem is szakadtam volna el Larkintól, régi ismerősként olvastam róla, ami igen jó érzéssel töltött el. Ám még mindig nem tudom eldönteni, hogy Larkin vajon valóban igazi profi-e a szakmájában vagy csak a véletlen és szerencsés egybeeséseknek köszönheti a sikereit? Mindenesetre van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne (márpedig nagyon remélem, hogy lesz) folytatása cinikus nyomozóm extrém kalandjainak, akkor abban sem derülne ki a teljes igazság.

A hasonmás olvasása közben ismét egy olyan szórakoztató és olvasmányos történettel volt dolgom, ami tele volt váratlan fordulatokkal és megdöbbentő reakciókkal. Larkin mostani ügye is ugyanolyan izgalmas és szövevényes volt, mint az előző, mégis tökéletesen átlátható és követhető volt benne minden. Természetesen a rosszfiúk motivációi és tettei ismét csak a könyv végére kristályosodtak ki előttem igazán, teljesen elfeledkeztem arról, hogy Réti milyen könnyen meg tudja téveszteni az olvasóit azzal, hogy a szereplői közül nem mindenki az, akinek és aminek látszik, úgyhogy aki még nem olvasta a könyvet és szeretné, annak nem kell izgulnia, mert meglepetésekben most sem lesz hiány, csakúgy mint alkoholban, csiricsáré nyakkendőkben és szerethető mellékszereplőkben sem.

"Értetlenül meredtem Polipra, aki lefelé bámult.
– Mi van?
– Lila krokodilbőr cipőt viselsz?
– Aligátor. Mi a gond vele?
– Hogy néz ez ki?
– Tudod, milyen drága volt? El sem tudod képzelni, milyen ritka a lila krokodil. Nagyjából nekem van ilyen, meg Krokodil Dundee-nak."


Mit is mondhatnék még e könyvről, mint hogy jó sztori volt, jó háttérrel, rengeteg humorral és nevetéssel, egy igazi gyöngyszem ez a sorozat.
Jöhet a következő!
Réti László

A sorozat kötetei

2. A hasonmás


Kiadó: Ulpius
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 494



2015. márc. 5.

Röpke poszt (2) - M. C. Beaton: Miss Pym és a rámenős márki ~ Miss Pym és a léhűtő lord

Úgy gondolom, hogy nem ez a két könyv lesz az, amit rommá fogok elemezni. Egyrészt, mert már olyan rég olvastam őket, hogy kissé megkoptak az emlékeim velük kapcsolatban, másrészt pedig, mert igazából mind egy kaptafára készült. Mindegyikben (az első részt is beleértve) akadt egy kicsit butácska és naiv hősnő, egy igazi jóvágású és visszafogott modorú hős férfiú, néhány vicces mellékszereplő, egy kis bonyodalom - na jó, a kicsinél néha jóval több -, és a legvégén természetesen az elmaradhatatlan boldog végkifejlet, mely elemek mind-mind egy postakocsin való utazás és egy számomra roppant szimpatikus és kitűnő kerítőnői képességekkel megáldott hölgy köré szerveződtek.

Bár a sorozat első részétől nem volta elájulva, mégis rettentő mód vágytam a folytatásra. Hogy miért, bevallom magam sem  tudom pontosan. Talán mert van egy bizonyos varázsa és bája Miss Pym történeteinek, melyet a kor miliőjének köszönhet, és az előbb említett állandó paneleknek. Talán mert stílusában oly könnyed és szórakoztató írások ezek, melyek egy két órás tökéletes kikapcsolódást tudnak nyújtani a számomra, és mert néhány apró történelmi nyalánkságra is bukkantam már bennük olvasás közben. No és persze az sem elhanyagolandó momentum, hogy nem lexikon méretű könyvekről van szó - hanem amolyan egy ültő helyemben fogyaszthatókról - melyek elolvasása egyáltalán nem jelent kihívást, sőt még csak áldozatot sem a részemről.
Szóval, egy szónak is száz a vége, megszerettem ezt a sorozatot és ellenállhatatlan vágyat érzek, nemcsak az olvasása, hanem a kötetek kézzel fogható birtoklása iránt is, úgyhogy addig nem nyugszom, míg mind a hat darabot a polcomon nem tudhatom. Ki érti ezt?

Miss Pym és a rámenős márki

A második részben a gyakorlatias és rettenthetetlen Miss Pym Bath-ba utazik, ahova – mint ahogy az előző részben sem – most sem szólította semmiféle hivatalos ügy, és rokonai sem élnek ott, csupán az utazás kalandja hajtja és az új emberek és tájak megismerése utáni vágy. Az időjárás sajnos most sem kedvez az utazásnak, de ez Miss Pymet egy cseppet sem zavarja, ugyanis ő ha esik, ha fúj, mindig tántoríthatatlan marad, ha utazásról van szó, és boldogan száll fel a következő Repülő Masinára - ahogy régen a postakocsikat nevezték – egy újabb izgalmas kaland reményében.

Amint Miss Pym beszáll a postakocsiba, rögtön azon kapja magát, hogy belegabalyodik Miss Belinda Earle nehéz helyzetébe, akit azért űztek el otthonról, mert megszökött az egyik lakájjal, mely szégyentelen tettével azonmód sikerült is kilépnie a házassági piacról. A lány nagyszülei úgy gondolták, hogy a legjobb lesz Belindának, ha a Bath-ban élő szigorú anyai nagynénjére bízzák, aki majd remélhetőleg megreformálja az eleven és meglehetősen szókimondó fiatal teremtést. A postakocsi utasai az előző részhez hasonlóan most is elég vegyes társaságnak bizonyult. Belinda és az ő társalkodónője mellett egy unalmas házaspár is felszállt a kocsira, ahol a férj egy meglehetősen arrogáns férfi benyomását keltette, aki beteges módon élvezte, ha rosszul bánhat a feleségével, aki ez miatt egyre mélyebbre süllyedt és egyre kevesebbre tartotta magát, és ráadásul ez az asszony megmagyarázhatatlan módon úgy is érezte, hogy megérdemli, amit kap.... Most mondjátok meg. Egy nő esetében ez nem felhívás a további erőszakoskodásra?
De visszatérve a történetre, utazás közben a kocsi kátyúba szorul, szerencsére azonban a közelben lévő Baddell kastély márkija rögtön az utasok segítségére siet. Frenton márki érdekes mód a közeli fogadó helyett, inkább hazaviszi az utasokat, mely nem kis meglepetést okoz az épp nála vendégeskedő nemesi származású család számára. Igaz, volt egy kis lelkiismeret-furdalással a márkinak azzal kapcsolatban, hogy nem illendő egy közönséges postakocsi utasait rászabadítania a vendégeire, de úgy gondolta, hogy e szedett-vedett társaság jelenléte majd egy kis levegőhöz juttatja őt, míg tisztázni tudja magában a Penelopé iránti érzéseit, aki a szüleivel együtt azért tartózkodott továbbra is a márki kastélyában, hogy végre megkérje a férfi a kezét. Na de ugye senki nem számolt Miss Pymmel és az ő kitűnő kerítőnői képességével. 

Nem szépítem a dolgot, ez a rész volt az eddigi leggyengébb. A szereplőket meglehetősen erőltetettnek éreztem, így egy cseppet sem kedveltem meg őket, és maga a történet sem vett le a lábamról.


Ellenben a harmadik rész - Miss Pym és a léhűtő lord -, ismét visszaadta a sorozatba vetett hitemet, ugyanis ez volt az eddigi legérdekesebb és legszórakoztatóbb kötet a három közül. A szereplők szimpatikusabbak és a cselekmény is sokkal pörgősebb és – most vigyázat, nagy szavakat fogok használni - izgalmasabb és érdekfeszítőbb volt a megszokottnál, mondhatni már-már eszeveszettül csavaros.

Ezúttal a bájos Miss Hannah Pym Portsmouthba utazik a gyönyörű és igényes Miss Penelope Wilkins társaságában. Miss Pym hamar felismeri, hogy Penelopenek szüksége van valakire, aki színt visz a széltől is óvott, törékeny világába. Úgyhogy Hannah erre a célra rögtön ki is szemelte az egyetlen legjóképűbb utastársukat, Lord Augusztust, akiről azonban Penelope véleménye sajnos közel sem volt elismerő.
Miss Pym ebben a részben nagy fába vágja a fejszéjét, ugyanis, nemcsak a két fiatal közötti rangbéli különbségekből adódó nehézségeket szándékszik megoldani, hanem egy ártatlan inas akasztását is igyekszik megakadályozni, mely küldetésekben ugyan szerencsével jár, de ezzel egy időben sajnos sikerül egy-két olyan rosszakarót is maga mögött hagynia, akik miatt bizony a közeljövőben jobb lesz vigyáznia magára és sűrűn a háta mögé néznie. 

Bár Miss Pym kerítőnői machinációi mindkét részben igen szórakoztatóak és változatosak voltak, mégis akad néhány olyan dolog, melyet meglehetősen idegesítőnek találtam vele kapcsolatban, de ennek ellenére is azt kell mondjam, hogy a személye továbbra is szimpatikus maradt a számomra. És igaz, hogy Miss Pym külsőleg nem túl vonzó teremtés mégis, amikor feltűnik a színen - a történet egy állandó mellékszereplője - Sir George, a romantikus énem azonnal egy lehetséges románc lehetőségét véli felfedezni a kapcsolatukban, még akkor is, ha ez idáig még semmi komoly nem történt közöttük, ámbár ennek a lehetősége a kezdetektől fogva folyamatosan ott lóg(ott) a levegőben. Mindenesetre én bizakodó vagyok velük kapcsolatban, és tűkön ülve várom Hanna további kalandjait


A kötetek eredeti címei egyébként olyan egyszerűek, mint a százas szög. Hatalmas. Olyan jót nevettem rajtuk, hogy ihaj, a magyarba viszont már szorult némi fantáziát.

A sorozat kötetei:
1. Emily Goes to Exeter - Miss Pym és a menekülő menyasszony
2. Belinda Goes to Bath - Miss Pym és a rámenős márki
3. Penelope Goes to Portsmouth - Miss Pym és a léhűtő lord
4. Beatrice Goes to Brighton
5. Deborah Goes to Dover 
6. Yvonne Goes to York 


Kiadja: Ulpius-ház
Eredeti cím: Belinda Goes to Bath, Penelope Goest to Portsmouth
Sorozat: Travelling Matchmaker 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 220, 252