2016. okt. 21.

Amy Ewing: Az ​Ékkő ~ Az Ékkő-trilógia 1.

Amikor levettem a polcomról ezt a könyvet, nem gondoltam volna, hogy egy kivételesen jó íráshoz lesz majd szerencsém - persze az sem kizárt, hogy csak a jó kor jó helyen olvasás tipikus esete állt fent nálam, mindenesetre hosszú idők óta nem került olyan YA regény a kezembe, ami ennyire magával sodort és levett volna a lábamról, mint az Ékkő. Pedig a téma és a helyszín nem volt számomra szokatlan, sokszor bevillant egy-két régebben olvasott regény képe olvasás közben - mint például a gyönyörű bálok és ruhák hangulata kapcsán a Párválasztó sorozat, vagy a szereplők közötti egyezményes kézjelzés miatt Az éhezők viadala -, de csak ennyi, a történet szempontjából semmilyen más párhuzamot nem tudtam vonni az előbb említett könyvekkel.

Maga a történet szerintem elég durva, ugyanis ebben a világban – aminek a kialakulása mindvégig elég homályos maradt - a szegényebb sorból származó lányokat, ha elérnek egy bizonyos kort és genetikailag is alkalmassá nyilvánítják őket, hogy gyereket szüljenek, akkor elszakítják a családjuktól és egy külön erre a célra létesített intézményben ún. helyetteseket nevelnek belőlük. Mely szó önmagában nem is tűnik oly borzasztónak, és a lányok sem sejtik ekkor még, hogy mi is rejlik igazán mögötte, amit tudnak, hogy ők azok a különleges kiválasztottak, akik képesek a társadalom élén álló nemesi nők gyermekét kihordani, amire ki tudja miért, azok képtelenek. Ám azzal egyikük sincs tisztában, hogy onnantól kezdve, amint aukcióra bocsájtják és megvásárolják őket ezek a hölgyek, a nevüktől kezdve mindenük elveszik, és rabszolgaként fogják tovább élni az életüket. A legszörnyűbb dolog ebben a világban, hogy itt nincsenek érzelmek; szeretet és barátság, együttérzés és empátia, csak kapzsiság, kegyetlenség és a minél nagyobb hatalomért való versengés, amiért a nemesek bármire, mondom bármire képesek. És akkor itt jön a képbe a mi hősnőnk Violet, aki szintén egy a sok kiválasztott közül, illetve egy-két dologban azért mégiscsak egy kicsit más, mint a többiek, és pont ez teszi alkalmassá arra, hogy részese lehessen e borzalmasan furcsa és torz társadalmi rendszer megdöntésének.

Őszintén szólva nagy meglepetés volt számomra ez a könyv, és csakis jó értelemben. Izgalmas volt, érdekes és kicsit elgondolkodtató is, ami egyértelműen annak volt köszönhető, hogy a szerző Violet személyében egy olyan igazi hús-vér karaktert tudott teremteni, akin keresztül totál bele tudtam magam élni a történetbe. Az ő sorsán keresztül képes voltam átérezni a lányok fájdalmát, kiszolgáltatottságát és azoknak a sorozatos megaláztatásoknak a hatását, ami a palotában érte őket.

"Úgy pattant fel, mintha villanyáram érte volna. - Nem - csóválja lassan a fejét. - Nem. - Két ujja közé csippenti az orrnyergét. - Nyugtass meg, hogy nem te vagy a helyettes.
Pofoncsapásként érnek a szavai, és amikor megint rám néz, megváltozott a tekintete, és tudom, hogy úgy néz rám, mint mindenki más, azzal a pillantással, ami a szerint ítél meg, ami vagyok, és nem a szerint, aki. Engem már nem lát többé."


Meg aztán, mi tagadás, kellemes meglepetés volt számomra a mágia bevezetése is a történetbe, amelyet szintén csak ezek a szegény sorból származó lányok voltak képesek mívelni. És hogy mire használták? Természetesen, hogy egészséges, okos és szép gyermeket szüljenek a nemesi hölgyeknek. És mivel Violet ebből is kimagasló képességgel rendelkezett, felbecsülhetetlen kinccsé vált a gazdája számára - gyanítom, hogy ebből a szempontból több is rejlik ebben a lányban, mint azt elsőre gondolnánk. Úgyhogy, bár igaz, hogy a könyv eleje kissé lassan kezdődött, de amint elérkeztem ahhoz a részhez, ahol a lányok ki jobb, ki rosszabb (rabszolgatartó) család mellett elfoglalták végleges helyüket a palotában, azonnal hangulatba kerültem és úgy is maradtam egészen a legutolsó jelenetig, amikor is az írónőnek egy olyan ütős fordulatot sikerült behoznia a történetbe, hogy attól ujjongva csaptam össze a tenyerem! (És én ezt tudtam. Annyira tudtam.)

Szóval nem egy szokványos disztópikus történettel volt dolgom, épp annyi izgalom, könyörtelenség, romantika és fájdalom került bele, amitől nálam telitalálat lett. Úgyhogy a műfaj szerelmeseinek én mindenképp csak ajánlani tudom, azoknak pedig akik eddig ódzkodtak vagy már megcsömörlöttek a disztópiától itt az alkalom, hogy (újra) kipróbálják azt, mert ez nem abból a bizonyos szokványos tucat fajtából való, hanem annál sokkal különlegesebb.


Ui.: Nem szoktam a fordítások miatt kötözködni, igazság szerint ha egyszer belemerülök egy könyvbe, akkor nem is nagyon veszem észre a hibákat, de itt pont a fent idézett szövegnél a villanyáram  bizony kicsapta nálam a biztosítékot.

A sorozat részei:
1. The Jewel - Az Ékkő
2. The White Rose - A fehér rózsa
3. The Black Key 




Kiadó: Maxim
Eredeti cím: The Jewel
Sorozat: The Jewel-trilógia 
Fordította: Szűr-Szabó Katalin
Oldalszám: 368

2016. okt. 15.

Brittainy C. Cherry: Lebegés

Nem ez volt számomra a hónap legvágyottabb könyve, így nem is állt szándékomban megvásárolni, persze jó volt elnézegetni a szakállas muksót a kötet elején, de csupán ezért (amikor mindezt a monitoron keresztül is simán megtehetem) és a fülszöveg alapján, nem éreztem legyőzhetetlen vágyat, hogy birtokolni is akarjam... mármint a könyvet. Meg aztán mostanában nem is mondhatnám, hogy mint a régi szép időkben intravénásan tolnám a romantikusokat, szóval egyszerűen csak óvatos voltam és kivártam, kinek mi lesz a véleménye róla. Persze nem kellett sok idő, hogy lássam, milyen hihetetlen népszerűségnek örvend a hölgyismerőseim körében a kötet, ráadásul az egyik barátnőm is igen meleg szívvel ajánlotta, így hát mit volt mit tennem, én is beadtam a derekam és megrendeltem.

És tulajdonképpen nem bántam meg, mert egy gyönyörű szerelmi történetet olvashattam, amely két olyan megtört lelkű emberről szólt, akik egy váratlan baleset következtében veszítették el a szeretteiket. Tristan a feleségét és a kisfiát, Lizzie pedig a férjét. Trisant a történtek érthető mód teljesen a padlóra küldték, magába forduló, durva és mogorva lett, míg Lizzie-nek muszáj volt valahogy tartania magát a kislánya miatt, aki szinte még fel sem fogta, hogy az apukája meghalt. Tristan a múlt emlékei elől egy kisvárosba menekül, ahol a véletlen - vagy inkább az isteni gondviselés -, épp Lizzie szomszédságába sodorja, és bár Lizzie-t óva intik a barátai Tristantól - azt mondják róla, hogy kegyetlen, jéghideg, és durva egy pasi - ő mégsem fél tőle, mert önmagát látja benne, és mert benne is ugyanaz a tehetetlen düh tombol a szerelme elvesztése miatt, mint Tristanban.

Kétségtelen, hogy a könyvet egy igen intenzív érzelmi hullámvasútként éltem meg, mely olvasása közben a meghatódottságtól gyakran összefolytak előttem a szavak, hogy aztán a következő oldalon már mosolyogva, kicsit szipogva töröljem ki a könnyeket a szememből. Olyan szépen és meghatóan tudta szavakba önteni a szerző a két szereplő fájdalommal és szenvedéssel teli gyászát, majd a közöttük lévő különleges érzéseket és törékeny kapcsolatot, hogy le a kalappal előtte. Annál is inkább mivel szerintem baromi nehéz feladat lehet ezeket a témákat; veszteség és újrakezdés feldolgozni úgy, hogy az ne csapjon át valami kínosan nyálas drámába, vagy szívet tépő érzelmekben való dagonyázásba, bár szerintem még így is elég necces volt, hogy a szereplők egy évre a szeretteik elvesztése után ismét szerelembe tudtak esni. Ám ha ezt az apróságot figyelmen kívül hagyom, akkor azt kell mondjam, hogy hát jah… igazi kötéltáncosként remekelt ebből a szempontból Brittainy C. Cherry, ám ennek ellenére még így is túl soknak bizonyult számomra a könyvben lévő érzelmek tömkelege. Merthogy gyakran volt olyan érzésem olvasás közben, hogy belefulladok, hogy szinte agyonnyom az a sok  gyötrelem és megpróbáltatás, amit ezek ketten átéltek. Ezért is volt rendkívül jó hatással a történetre Lizzie barátnőjének felbukkanása, akit kezdetben a közönséges és szexcentrikus szabadszájúsága miatt nem is igazán kedveltem, de aztán számomra is meglepő mód, egyre jobban kezdtem megszeretni és élvezni a vele való jeleneteket. Jól esett olvasni a szurkálódásait és beszólásait, amik roppant üdítően hatottak a sztorira csakúgy, mint a kisvárosi miliő jellegzetes velejárói, a helybéliek rosszindulatú pletykálkodásai és a "kedves" szomszédok irigy élcelődései, melyek szintén egy kis izgalmat vittek a történetbe. A könyv vége felé bekúszó lájtos krimi szálnak pedig kifejezetten örültem, hiszen ennek köszönhetően végre egy kis lélegzethez juthattam, mert mi tagadás, mint kiderült kissé nehezen viselem ezt a fajta túlzott érzelgősséget.

Szóval aki egy szívszorító romantikus regényre vágyik, annak bátran ajánlom ezt a könyvet, amit számomra igazából nem is a történet mélysége és a karakterek részletessége tett igazán emlékezetessé, hanem azok a gyönyörű mondatok és gondolatok, amiket az író a történetbe szőtt és a szereplők szájába adott.



Kiadó: Libri
Sorozat: Romance Elements
Eredeti cím: The Air He Breathes 
Fordította: H. Prikler Renáta
Oldalszám: 392

2016. okt. 7.

Peter Swanson: Egy gyilkosság ára

Ted Severson egy repülőtér bárjában találkozik először a csinos vörös hajú Lily Kintnerel. Miközben pár szót váltanak egymással kiderül, hogy ugyanazzal a járattal utaznak Bostonba, de mivel a gépük késik, így beszélgetésbe elegyednek egymással. Néhány pohár martini után már sok mindent megtudnak egymásról, talán többet is, mint kellene. Ted elárulja Lilynek, hogy attól tart, hogy a felesége megcsalja őt és tréfásan megjegyzi, hogy a legjobb lenne megölni őt, mire Lily mintha mi sem lenne természetesebb felajánlja a segítségét.

"Igazság szerint én úgy vélem, hogy a gyilkosság nem olyan rossz dolog, mint amilyennek beállítják. Mindenki meghal. Mit számít, ha pár rohadt gyümölcs kicsit korábban leesik, mint ahogy Isten akarta?”

Igazából jó kis szórakoztató könyv volt ez a végétől eltekintve, mert az írás stílusa egyszerű, a történet pedig nagyon gördülékeny volt, és az író is azt az írói eszközt használta, amit én roppant mód szeretek; nevezetesen, hogy minden fejezetben egy-egy szereplő szemszögén keresztül ismerhetjük meg az eseményeket, belelátva ezzel a fejükbe, megismerve a gondolataikat és a motivációjukat. Ráadásul az egyes fejezetekben felváltva jelentek meg a múlt és a jelen eseményei, mely által magyarázatot kaphattunk a főszál mögött rejlő valódi okokra.

Nekem a történet első fele tetszett igazán, amikor Lily gyerekkoráról olvashattunk - ami hedonista szüleinek hála nem volt épp lánymesébe illő -, meg az első szerelméről és a szerelemben való csalódásáról. Tetszett Ted története is, a feleségével való kapcsolata, ami az első években tökéletesen működött, de aztán egyszer csak minden megváltozott. Szóval a történet zökkenőmentesen halad szépen előre, Ted és Lily is egyre közelebb kerülnek egymáshoz, és már épp terveket kezdenek szövögetni Ted feleségének a meggyilkolásáról, amikor egyszer csak bimm, egy másik szociopata is bekerül a képbe, aki bizony elég csúnyán belerondít a levesükbe.

Tetszett, ahogy a szerző összekötötte a szereplők sorsát, és hogy még a vége fele is érkezett új narrátor a könyvbe. Lily jól megrajzolt karakter volt, míg a többiek - Ted, a gazdag üzletember; Miranda, a hűtlen feleség; és Brad a könnyen befolyásolható építési vállalkozó továbbra is csak sztereotípiák maradtak.

Összességében nem ez volt az év legjobb thrillere mégis, a műfaj kedvelői számára szerintem megér egy próbát, annál is inkább mivel nem egy hosszú könyvről van szó, gyorsan lehet vele haladni és ráadásul rendkívül olvastatja is magát. Én például a legelején teljesen el voltam ájulva tőle, olyan baromi jól indult minden: a történet tele volt izgalommal és váratlan fordulatokkal, egyik meglepetés jött a másik után, olyanok, amikre tényleg nem számítottam, de aztán ahogy egyre előrébb haladtam az eseményekben úgy lettem egyre csalódottabb, mígnem a végére a lelkesedésem legkisebb szikrája is teljesen tovaszállt. Sajnos a befejezést kissé érthetetlennek és összecsapottnak éreztem, Lily döntését pedig abszolút logikátlannak, amit irtó sajnálok, mert nagyon ígéretesen indult a sztori, de aztán valahol félúton valami nagyon elromlott. Kár érte.



Ui.: Van egy olyan érzésem, hogy a Holtodiglan és a Lány a vonaton könyvek után ez a történet is mozivászonra fog kerülni.

Kiadó: Geberal Press
Eredeti cím: The ​Kind Worth Killing
Fordította: Fügedi Tímea
Oldalszám: 276

2016. szept. 27.

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Bori önkéntes segítő egy családon belüli erőszakkal foglalkozó alapítványnál. Egy éjszaka azonban éppen őt támadják meg és brutálisan összeverik. A lány lakótársát - aki a könyv főszereplője és akinek a nevét a történet végéig nem tudjuk meg - felzaklatja a tragédia, és elhatározza, hogy elkapja Bori ismeretlen támadóját. A nyomozás mondhatni testhezálló feladatnak bizonyul számára, hiszen ő az az ismeretlen "önkéntes igazságosztó", aki esténként Budapest utcáit járva lecsap azokra a férfiakra, akik a feleségüket vagy a barátnőjüket félelemben tartják. Ám egyszer csak fordul a kocka és a vadászból áldozat válik.

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de nekem ez a könyv kényelmetlen volt és frusztráló. És nem a témája miatt, mert igen is, én is úgy gondolom, hogy kell a nők elleni és a családon belüli erőszak problémájáról beszélni, mert a téma nagyon aktuális és nagyon forró, de nem biztos, hogy pont ebben a formában kellene mindezt megtenni.
A könyv főszereplője számomra nagyon idegen volt és nem csak azért, mert az írónő végig nem árulta el a nevét, hanem mert az a mérhetetlen harag, erőszak és gyilkolás utáni vágy, ami szinte a nap minden percében belülről feszítette meglehetősen irritálónak és idegesítőnek éreztem, és nem is igazán értettem, hogy mi az, ami mindezt táplálja. A könyv főszereplője egy rendkívül antiszociális és cinikus személyiség volt tele előítéletekkel, egy olyan ember, akit elsősorban az érzelmei vezéreltek, ráadásul mindenkiben csak a rosszat látta és kereste ott is, ahol aztán tényleg nem volt. Nyilván ezek után nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy egy kicsit sem sikerült megszeretnem őt, de szerintem az írónőnek sem ez volt a célja e karakter megrajzolásánál - akinél szerintem egy két tulajdonságot sikerült kissé túltolnia -, hanem egy olyan különleges és egyedi főhőst teremteni, amire eddig még nem volt példa a hazai krimi-irodalomban. És ez tulajdonképpen sikerült is neki. Persze az már más kérdés, hogy mindez az olvasóknál hogy csapódik le, együttérzésre, cselekvésre vagy valami másra sarkallja-e őket. Az én olvasatomban az erőszak mindig erőszakot szül, ami nem old meg semmit üzenete volt az egésznek, mert ugye a feleségverő Zoli miután két hét múlva kikerül a kórházból ugyanúgy el fogja majd gyepálni Verát mint azelőtt, de lehet, hogy rosszul állok a könyvhöz, és más aspektusból kéne néznem a dolgokat, nem szabadna ennyire komolyan vennem a főhős erőszakos viselkedését, hanem egyszerűen csak élveznem és értékelnem kellene ezt a meglepően új karaktert és témát, amibe ezt az egész történetet BK belehelyezte, nem tudom.

Mindenesetre el kell mondjam, hogy minden negatívuma mellett volt a könyvben valami, ami nem engedte, hogy a felénél abbahagyjam, hanem szó szerint fogva tartott és nem eresztett. Bizonyára az író különleges és rendkívül szórakoztató stílusa, valamint remek szófordulatai és fanyar humora volt a ludas mindebben. És bár a történetet kissé kidolgozatlannak éreztem mégis elég csavarossá és érdekessé vált a végére ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a nyomozás.

Összességében egy roppant érdekes és - hogy is mondjam finoman - meglehetősen mellbevágó könyvhöz volt szerencsém, amit mindenképp örülök, hogy olvashattam, de nem hiszem, hogy újraolvasás céljából bármikor is lekerülne még a polcról.



Ui.: A poszt írása közben egyébként az jutott az eszembe, hogy erről a könyvről egy könyvklub keretein belül szerintem iszonyat sokat lehetne beszélgetni.


Kiadó: Agave
Oldalszám: 344

2016. szept. 23.

Könyvek, amiket várok

Biztosan tudom, hogy még egyetlen olyan hónap sem volt az évben, amikor ne csillant volna fel a szemem valami izgalmas újdonság láttán. Most is már elég régóta gyűjtögetem a friss megjelenéseket, melyek között vannak olyanok, amiket a nagy örömködés közepette egyszerűen nem bírtam ki és már a facebook oldalamon is megosztottam, de úgy gondoltam, hogy mégiscsak jobb, ha egy csokorba szedtem őket, hogy velem együtt Ti is kedvetekre gyönyörködhessetek bennük.

Először a legfrissebbel, Mary Kubica legújabb könyvével A ​fogadott lánnyal kezdem, amire én tuti vevő leszek, hiszen az írónő előző könyve A jó kislány is nagyon tetszett anno, úgyhogy hasonló színvonalat várok ettől a könyvétől is, ha nem jobbat.

Mary Kubica: A ​fogadott lány
Egy ​​véletlen találkozás hazugságok kibogozhatatlan szövevényére derít fényt a népszerű szerző, Mary Kubica pompás új pszichothrillerében. A zuhogó esőben Heidi megpillant egy lányt a peronon, aki egy kisgyermeket szorongat a karjában. Elindul vele a vonat, sebesen elsuhan mellettük, ám a lány nem megy ki a fejéből… Heidi Wood mindig is hitt a jótékonykodásban: egy nonprofit szervezetnél dolgozik, kóbor macskákat fogad be. Azt azonban már megdöbbenéssel fogadja a férje és a lánya, amikor egy Willow nevű fiatal nővel és annak négy hónapos kisbabájával érkezik haza. A zilált és a jelek szerint magányos teremtés akár bűnöző is lehet – vagy még rosszabb. Ám Heidi a családja ellenvetései dacára úgy dönt, menedéket nyújt az otthonukban Willow-nak és gyermekének.A következő napokban az asszony segít a lánynak talpra állni, de ahogy egyre több részlet bukkan felszínre Willow múltjából, Heidinek el kell döntenie, meddig hajlandó elmenni egy vadidegen kedvéért. Ami csupán egy jó szándékú gesztusnak indult, hátborzongató és kiszámíthatatlan történetbe fordul…
Kiadó :  Harlequin,   Megjelenés időpontja: 2016. október 28.

Az előző életemben az egyik kedvenc sorozatom az Alvilág Urai volt, amit aztán a kiadó nagy bánatomra szépen elkaszált. Most azonban  úgy tűnik, hogy a Libri felkarolta és ha minden igaz novemberben már a kezemben is tarthatom a sorozat 5. részét. Kicsit azért izgulok, hogy ugyanúgy fog-e tetszeni, mint öt évvel ezelőtt - lehet ám, hogy nagy pofára esés lesz a vége.

Gena Showalter: Éjsötét ​szenvedély
Az Alvilág Urai és a Vadászok közti harc nem ért véget…
Aeron, a harag démonának őrzője sosem látott még ilyen gyönyörű orvgyilkost. Olivia megesküszik, hogy nem démoni erő lakozik benne, hanem egy bukott angyal, aki azért vesztette el a szárnyait, mert nem volt képes teljesíteni gyilkos küldetését. A gyönyörű halandó felkorbácsolja a halhatatlan harcos szenvedélyét, de kettőjük szerelme nem csak rájuk hozhat pusztulást, de az ártatlanokat is örök kárhozatra ítélheti.
Aeronnak dönteni kell; kötelességének vagy vágyainak engedelmeskedjen. Hűséges kísérője és tanácsadója Olivia vesztét akarja, miközben egy mindegyiküknél veszélyesebb ellenség szegődik a nyomukba, hogy elvégezze a feladatot, amire a lány képtelen volt…
Gena Showalter a paranormális-romantikus irodalom csillaga. Világszerte népszerű sorozataiban démoni vágyakkal és emberfeletti hatalommal rendelkező férfiak, és az őket csábító nők szerelmét írja meg, szenzációs sikerrel.
Kiadó: Libri, Várható megjelenés: 2016. november 10.

Aztán épp tegnap hívta fel a figyelmem egy barátnőm erre a könyvre, amire bizony én nagyon kíváncsi vagyok. Úgy hiszem minden megvan benne, ami egy nagyon szórakoztató, több órás kikapcsolódást tud nyújtani a számomra.

Dinah Jefferies: A ​teaültetvényes felesége
A ​​tizenkilenc éves Gwen reményekkel és szerelemmel teli szívvel érkezik Ceylonba teaültetvényes férjéhez, Laurence-hez. A paradicsomi szépségű birtok azonban sötét titkokat rejt: egy elhagyatott sír a kertben, egy poros ruhásláda.
A kezdeti boldogságnak hamar vége szakad. Laurence megváltozik: kiszámíthatatlanul, távolságtartó módon, mogorván viselkedik a lánnyal. Nem hajlandó magyarázatot adni a rejtélyekre sem, hagyja, hogy a felesége kétségek közt vergődjön.
Gwen teherbe esik, Laurence boldog, de az igazi nehézségek csak most kezdődnek.: az ikrek születése szívbemarkolóan nehéz döntés elé állítja Gwent, és ettől kezdve tragikus titok terheli az ő szívét is.
A lebilincselően izgalmas regény az 1920-as években, Ceylon szigetén játszódik, és még az utolsó oldalakon is váratlan fordulatokkal lepi meg az olvasót.
Kiadó: Tericum, Várható megjelenés: szeptember 30.

És mivel mostanság egyre jobban rákaptam a krimikre - no nem azokra a totál brutál vérengzős fajtákra, amiktől aztán rosszat tud álmodni az ember, hanem az amolyan könnyen emészthető, néha kicsit humoros, modern női vonalú írásokra, mint amilyennek ezt a könyvet is gondolom, melyben szerintem mondjuk nem sok humor lesz, de így is nagyon kíváncsi lettem rá.

Amy Stewart: Lány ​pisztollyal
Egy ​​súlyos családi titok arra késztet egy anyát, hogy családjával New Yorkból egy eldugott tanyára költözzön. Az anya halála után a három lány egyedül folytatja életét a tanyán, a legidősebb lány, Constance irányítása alatt. 1914 nyarán, amikor Európában kirobban az első világháború, felborul a három Kopp nővér élete is: egy autó belefut a bricskájukba, és Constance elhatározza, hogy megtérítteti a kárt a baleset okozójával.

A felelős egy helybeli gazdag és hatalmaskodó gyáros, aki ettől kezdve pokollá teszi a lányok életét. Constance követelése süket fülekre talál nála, a leány ezért hivatalos feljelentést tesz. A hatóságok először vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance attól kezdve mindenben segíti a seriff munkáját. A sok megpróbáltatás után, amelyben a tanya elleni fegyveres támadások, gyújtogatások is szerepelnek, melyek során Constance fegyverrel kényszerül megvédeni a testvéreit, győz az igazság.
Constance a család megrendült anyagi helyzete miatt munkát keres, és az őket segítő seriff felajánlj neki maga mellett egy állást. Így lesz Constance az Egyesült Államok első női helyettes seriffje.
Kiadó: Kossuth, Várható megjelenés: október 3.

Aztán ugyancsak nagyon izgalmasnak és szórakoztatónak ígérkezik ez a krimisorozat  is, ami külföldön már... na neee már, tényleg a 34 résznél tart??

Emily Brightwell: Mrs ​Jeffries és a halott orvos
Ha Miss Marple házvezetőnő lenne, úgy hívnák: Mrs Jeffries.
A külföldön nagy sikerű sorozat főszereplője az okos, csavaros eszű Mrs Jeffries. Remek logikájával és elsőre ártatlannak tűnő kérdéseivel minden gyanús esetben rávezeti munkaadóját, a kedves, naiv, ám sajnos egyáltalán nem pengeagyú Whiterspoon felügyelőt a helyes megoldásra. Ráadásul Mrs Jeffries mindig készen áll egy kis saját detektívmunkára, hogy elősegítse a felügyelő nyomozását.

Amikor holtan találják Dr. Slocumot az elegáns rendelőjében, úgy tűnik, véletlen baleset érte az elismert londoni orvost. Csakhogy Mrs Jeffries szerint egyes körülmények meglehetősen rejtélyesek. Miért a hátsó ajtón keresztül érkezett látogatóba Dr. Hightower az elhunyt kollégához? Mi történt pontosan az előző szombaton Mrs Crookshank teadélutánján? Mit titkol Mrs Leslie francia szobalánya? És kinek állhatott érdekében mérgező gombát csempészni az orvos vacsorájába?
Kiadó: Kulinária,  Várható megjelenés: 2016. november 15.

És utoljára tartogattam az Agave kiadó legújabb keményebb vonalú, nyomozós pszicho-thrillét. Érdekes mód régebben nem igazán érdekeltek a kiadó könyvei, most azonban egyre több kiadványuk kelti fel az érdeklődésem, ilyenkor veszem észre magamon, hogy milyen sokat változom.

Megan Miranda: Minden ​eltűnt lány
Nicolette ​​Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt.

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler – Nic volt barátja – pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel.
Kiadó: Agave Kiadó,  Várható megjelenés: október 25.

Ui. : És ne higgyétek, hogy a történelmi romantikusokról megfeledkeztem, de azokat annyira imádom, hogy nekik külön poszt dukál. :P

2016. szept. 18.

Courtney Milan: A ​hercegné háborúja (Sinister fivérek 1.)

A hercegné háborúja egy kissé mást nyújtott, mint amire számítottam, de csakis pozitív értelemben. Kezdetben teljesen odáig meg vissza voltam az írónő stílusától és humorától, meg is jegyeztem magamban, hogy na végre! Végre egy újabb gyöngyszem a romantikus írók palettáján, akiért Julia Quinn után ismét rajonghatok, és bár mire a könyv végére értem Courtney-nak nem sikerült megugrania a lécet, de így is elégedetten csuktam be a könyvet.  

Merthogy az elbeszélés stílusa csodálatos volt, a szereplők közötti párbeszédek viccesek és lendületesek, és magát a történet is többé kevésbé kedvemre valónak találtam. A szereplők nagyon szokatlan és érdekes személyiségek voltak, a közöttük zajló romantika pedig finom és édes, a szexjelenetek pedig… hm hát, majd döntse el mindenki maga, nekem ez most annyira nem jött be. A legnagyobb bajom a főhősökkel volt, egyrészt Roberttel, akivel egyszerűen képtelen voltam szerelembe esni, ami azért ennél a műfajnál valljuk be, nem épp elhanyagolandó probléma. Másrészt pedig Minervával, akinek a végletekbe menő nebáncsvirág színjátéka nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Pedig kezdetben olyan jól indult minden. Robert Blaisdellt, Clermont hercegét egy nagyon jóképű, udvarias és kedves férfinak ismertem meg, aki - és ez sosem hiányozhat egy romantikus regényből sem - mély lelki sérüléseket hordozott magában. Nagyon szimpatikus volt, hogy Robertet a nemesség többi tagjával ellentétben nem érdekelték holmi úri huncutságok, az ő figyelmét olyan lényeges dolgok kötötték le, mint például a nemesség intézményének a megszüntetése, mely célja elérése érdekében komoly lépésekre is szánta el magát - álnéven röplapokat kezdett terjeszteni a munkások körében, arra ösztönözve őket, hogy harcoljanak a kizsákmányolásuk ellen.  

Minerva karaktere pedig egy csöndes és nagyon visszahúzódó, amolyan szürke kisegér típus volt, aki botrányos múltjának köszönhetően mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Mindenki számára láthatatlan akart maradni, ezért is alakította ki magáról ezt az unalmas és rideg képet, hogy ne keltsen feltűnést és hogy mihamarabb férjhez mehessen, a jövője biztosítása érdekében. Ám a Roberttel való találkozása minden tervét felborította. A kettőjük közötti vonzalom szinte az első perctől kezdve érezhető volt, de míg Minnie, úgy taktikázott a herceggel, mintha csak egy sakkjátszmát játszott volna vele, addig a herceg mindvégig csak saját magát adta, egy olyan fickót, akinek a szerelemtől elkocsonyásodott az agya, és akit végig csak az ösztönei hajtottak, amivel, ha bajt is hozott a lány fejére, nem akarattal tette, hanem csak egyszerűen azért, mert szerelmes volt belé.

Minnie és Robert találkozása a könyv legelején óriási volt. Többször is elolvastam a jelenetüket és magam elé képzeltem az egészet... egyszerűen IMÁDTAM. A történet során kettőjük kapcsolatát rengeteg váratlan öröm és bánat jellemezte, olyan nem várt események, amelyekről én úgy véltem, hogy biztos nem fogják tudni megoldani, de végül is még a látszólag lehetetlen helyzeteket is sikerült együtt leküzdeniük, melyben a megértés és a megbocsátás fontos szerepet játszott közöttük.

Érdekes volt és egyben nagyon szokatlan, hogy a könyvet nem a két szereplő közötti szerelmi történet uralta mindvégig, hanem volt itt minden, mint a búcsúban - a társadalmi és politikai kérdésektől kezdve a tudományos fejlődésen és a védőoltások fontosságán át a munkások egyenjogúságáig -, melyek tulajdonképpen összhangban voltak a korszak valós eseményeivel, de ettől függetlenül mégsem éreztem azt, hogy mindezeket a dolgokat a szerzőnek tökéletesen sikerült összegyúrnia a romantikus szállal. Fura volt, hogy egyik téma sem kapott túl nagy hangsúlyt, mindegyiknek szinte csak a felszínét kapargattuk, melynek következtében kissé kiforratlannak, szétcsúszottnak találtam az egészet.

Ám minden nyüszögésem ellenére összességében azért jó kis romantikus könyv volt ez. Őszintén mondhatom, hogy az első találkozásom az írónővel meglepően kellemesre sikeredett, a stílusa és a nyelvezete mindenképp az én ízlésemnek való, úgyhogy részemről vevő vagyok a sorozat többi részére is.



Ui.: A borító.... tudom, tudom már én is unom, hogy mindig ezen rugózom, de egyszerűen tényleg nem tudom szó nélkül hagyni, vessetek meg miatta, de szerintem ez is borzalmasan rosszra sikerült.

A sorozat részei:
1. The Duchess War - A ​hercegné háborúja ~ Minerva Lane & Robert Blaisdell
2. The Heiress Effect - Az ​örökösnőhatás ~ Jane Fairfield & Oliver Marshall
3. The Countess Conspiracy ~ Violet Waterfield & Sebastian Malheur
4. The Suffragette Scandal ~ Frederica "Free" Marshall & Edward Clark



Kiegészítő novellák:
0.5 The Governess Affair ~ Serena Barton & Hugo Marshall
1.5 A Kiss For Midwinter ~ Lydia Charingford & Dr Jonas Grantham
4.5 Talk Sweetly to Me ~ Rose Sweetly & Stephen Shaughnessy


Kiadó: Gabo
Eredeti cím:  The Duchess War
Sorozat: Brothers Sinister 
Fordította: Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 388

2016. szept. 10.

Bernard Minier: Durva ​egy történet

A történet egy Seattle partján fekvő kis szigeten játszódik, ahol a legfontosabb közlekedési eszköz a komp, mellyel a lakosok be tudnak járni a szárazföldre. Ezen a helyen bálnák helyett kardszárnyú delfinek hasítják a vizet és az időjárás is elég zord. Az év legnagyobb részében csak folyamatosan esik az eső és sűrű, vastag köd lepi a tájat, ami végeláthatatlanná és elég lehangolóvá teszi ezt az időszakot. Mindezeket pedig csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez a történet pont októberben, a sziget legsötétebb hónapjában játszódik, amikor is minden meglehetősen hideg, párás és nyomasztó.

Az eseményeket a könyv főszereplője, Henry meséli el nekünk, aki ezen a szigeten él örökbefogadó leszbikus szüleivel együtt.

Henry tizenhat éves, szereti a könyveket, a horrorfilmeket, a kardszárnyú delfineket és a Nirvanat. Régebben a családjával sokat vándoroltak és költözködtek, mintha menekültek volna valaki vagy valami elöl, de amikor mindezt szóba hozta a szülei előtt az anyja mindig csak elmismásolta a dolgot. Ezen a szigeten azonban már elég régóta lecövekeltek ahhoz, hogy mindez feledésbe merüljön és olyan barátokra leljen, akik úgy fogadták el őt ahogy volt. Charlie, Johnny, Naomi, Kayla és Henry elválaszthatatlanok voltak egymástól, életre szóló szövetséget és örök barátságot kötöttek egymással hét évvel ezelőtt, amikor ő ideköltözött.

Egy este a szigetre tartó kompon Henry heves vitába keveredik a barátnőjével Naomivel, akit másnap holtan találnak a közeli strandon. Az első számú gyanúsított ezek után ki lehetne más, mint Henry, aki úgy dönt, hogy a barátaival együtt kideríti az igazságot és megtalálja azt a szemetet, aki képes volt megölni a barátnőjét.

Mindeközben egy távoli helyen egy apa már 16 éve keresi az eltűnt fiát, és hatalmának köszönhetően minden eszközt bevet a célja elérése érdekében, egy apró információmorzsa pedig pont e szigetre tereli a figyelmét.


Nos azt hiszem, hogy ennyit mondhatok el erről a baromi szövevényes történetről anélkül, hogy szétspoilerezném az egészet.

Igazából nem sok panaszom volt a könyvre azon kívül, hogy néhol zavaróan hullámzónak éreztem a dinamikáját és az elejét is kissé túlírtnak találtam, de úgy kb. a könyv egyharmadától kezdve már teljes mértékben magával tudott sodorni az események alakulása. A helyszín légköre, a kissé nyomasztó és szürke hangulata, a sok eső és szél, a hideg óceán zaja valamint a sziget zárt univerzuma tökéletes atmoszférát biztosított a sztorihoz, ami nem kis hatással volt rám, többek között ezért is szerettem olvasni ezt a könyvet.

A cselekmény több szálon futott, melyből egyrészt Henry zűrös múltját ismerhettük meg, másrészt pedig a jelenben zajló eseményeket követhettük nyomon: egy apa rég eltűnt fia utáni kutatását és Henry rendkívül veszélyes és vakmerő nyomozását a barátnője gyilkosa után, mellyel kapcsolatban nekem nem egyszer okozott  nagy meglepetést ez a fura srác, mert, hogy fura volt az biztos, ezt minden porcikámban éreztem, de hogy miért, azt már pontosan nem tudtam volna megmondani, de igazából nem is kellett, mert a végére minden szépen a helyére került. Lehet, hogy egy rutinosabb krimiolvasónak sikerült volna kitalálni a könyv befejezését, én beismerem kudarcot vallottam, mert Bernard Minier olyan tehetségesen tudott manipulálni, hogy mindvégig az orromnál fogva vezetett – no nem mintha olyan irtó nehéz dolga lett volna velem. Olyan ügyesen vonta be a szemem előtt zajló valóságot hamis fénnyel, hogy azzal totál tévútra vezetett, melynek köszönhetően a könyv végére részemről tényleg teljes volt a döbbenet.


Ami a legjobban tetszett a regényben - és amit ugye már korábban is említettem - az a helyszín különleges atmoszférája és a sziget zárt közössége volt, ahol mivel mindenki ismert mindenkit senkinek nem voltak titkai a másik előtt, vagy ha mégis, akkor azokat nagyon mélyre kellett magukban temetniük ahhoz, hogy ne lássanak napvilágot, de Henry és Charlie magánnyomozásának hála még így is sok mocskos dolog a felszínre került. Tetszettek a leírások és a dialógusok is – pl. a gengszterek és a tizenéves gyerekek között zajló jeleneteket baromi izgalmasnak és rendkívül intenzívnek éreztem, úgyhogy bár az elején kissé nehezen tudtam felvenni a könyv ritmusát és el-elkalandozott a figyelmem a végére azért egészen jól belerázódtam és elégedetten csuktam be az utolsó oldal után.

"Soha, semmi pénzért sem mennék vissza a szigetre. Még akkor se, ha maga Jennifer Lawrence könyörögne térden állva."



Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Une putain d'histoire
Fordította: Bíró Péter
Oldalszám: 472
Beszerzés: vásárlás

2016. aug. 28.

Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.


Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.
Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin
A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)




Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben mindvégig rendkívül intimnek is sikerült maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.




2016. aug. 19.

Te jó ég, ki látott már ilyet?


"Egyenesen a szemembe nézett. Naominak fátyolos, ametiszt színű szeme volt, némi lapislazuli- és nefelejcskék-árnyalattal, az írisze szélén pedig egy sötét, már-már fekete sáv futott körbe." 

Na még egyszer, hogy jól értettem-e.

Egyenesen a szemembe...  oké, eddig sima ügy.... ametiszt színű... aham, alakul, bár lila szemet én még soha az életben nem láttam... a lapislazuli- és nefelejcskék árnyalat belekeverésével pedig olyan túlmisztifikálttá vált az egész, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt maga elé tudja képzelni. Még jó, hogy az írisze szélén futó sötét, már-már fekete sávval nem volt gondom.


Most őszintén, miért nem lehetett egy egyszerű kökény- vagy nefelejcskék, vagy ne adj' isten bogárfekete színű szeme annak a szegény Naominak?





2016. aug. 15.

Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Meg Corbyn egy vérpróféta, aki ha megvágja a bőrét erős kínok és eufória között látja a jövőt. Számos hozzá hasonló nővel együtt rabszolgaként tartották eddig fogva egy olyan helyen, ahol rengeteg pénzért gazdag ügyfelek kíváncsiságát elégítette ki. Megnek azonban a tél közepén sikerül megszöknie és menekülése során átfagyva és kétségbeesve egy Mások által lakott Udvarban menedékre lelnie. Tudni kell, hogy ebben a világban minden városban van egy Udvar, ahol a Mások laknak és ahol az emberi törvények nem hatályosak. Ezekben az Udvarokban juthatnak hozzá a Mások az emberek által előállított tárgyakhoz és termékekhez, amik létrehozására ők nem képesek. Illetve ide jönnek azok a kíváncsi emberek, akik a Mások után érdeklődnek, esetleg munkát keresnek náluk, vagy netán intimebb kapcsolatra vágynak velük. Szóval Meg ide menekül az üldözői elöl, ahol a változatosság kedvéért most olyanok könyörületére lett bízva, akik csak alakjukban hasonlítanak hozzánk. Szerencséjére Simon Wolfgard az Udvar alakváltó vezetője épp egy olyan Emberi Összekötőt keres, aki úgy tudja átvenni a szállítóktól érkező leveleket és csomagokat, hogy mindeközben nem kívánja felfalni őket. És bár Simon először vonakodik felvenni Meget, ám egy erősebb ösztön mégis arra készteti, hogy alkalmazza őt.

Meg tehát egy időre biztonságban van az Udvarban, de az üldözői szorosan a sarkában vannak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kihozzák onnan és újra munkába állítsák.


A könyv nem mondható gyors tempójúnak és nem is túl akciódús, bár a végén volt egy-két látványos robbantással és lövöldözéssel egybekötött üldözési jelent, de összességében egyáltalán nem ez volt rá a jellemző. A történet elsősorban Megre és az ő új, összekötői szerepére koncentrált, melyet a lány látomásai kissé megbonyolítottak, mivel nem lehetett tudni, hogy ezek a látomások mikor és hogy pontosan hol fognak majd bekövetkezni, mert gyakran ezek nem voltak többek, mint szétszórt képek, de, hogy mindenképp megtörténnek abban biztosak lehettünk. És mivel Meg a saját halálát is előre látta így a könyv tulajdonképpen erre a várakozásra épít, mely idő jelentős részét a lány csendes hétköznapjainak a megismerése, illetve a beilleszkedésének és az Udvar lakóival kialakított rendkívül szoros kapcsolatának lassú folyamata teszi ki.

Bevallom, kezdetben kicsit bonyolultnak találtam ezt a világot és annak szabályrendszerét, de miután sikerült akklimatizálódnom benne nagyon élveztem az egészet. Szó se róla, Bishop rendkívül jó mesemondó, mely képessége kellően ellensúlyozza a történet lassú folyását, de véleményem szerint a regény tele van zűrös dolgokkal. Kezdjük például rögtön a főszereplővel. Meg gondolkodása egy tízéves kislányéval vetekszik - amit még hihetőnek is éreztem úgy ahogy, mivel a fogvatartóinak hála olyan elszigetelt körülmények között kellett élnie, ahol fogalma sem volt az élet dolgairól -, de szerintem ez még egyáltalán nem elég indok arra, hogy mindenki az első perctől kezdve úgy odalegyen érte, hogy még az életüket is képesek legyenek kockára tenni miatta. Érthetetlen volt számomra, hogy miért volt Meg a Másoknak olyan baromi szimpatikus, amikor semmit nem tett ennek érdekében, csak leveleket és csomagokat kézbesített. És senki ne mondja nekem, hogy csupán a naiv gyermeki szíve miatt, mert ez annyira gyenge, hogy nem veszem be, sőt, pont e naivitása és a Mások iránta való megmagyarázhatatlan rajongása miatt voltam képtelen megkedvelni őt. Aztán ott volt Asia - szintén zenész -, aki a kezdetektől fogva nem szívlelte Meget. Először azért, mert elhappolta előle álmai állását, később pedig amikor rájött arra, hogy ő az a lány, akit az emberek égen-földön keresnek, már csakis a hírnév és az érte járó jutalom lebegett a szeme előtt. Úgyhogy a célja elérése érdekében terveket szőtt, de olyanokat, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez a nő tényleg ennyire hülye vagy csak tetteti? Az egészséges emberi életösztön legapróbb szikráját sem láttam meg benne, úgy viselkedett, mint egy totál idióta, egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Aztán nem tudtam elmenni az mellett a kérdés mellett sem, hogy a Mások miért nem fejlődtek? Mármint, hogyhogy nem értettek még csak egy kicsit sem az elektronikához, a számítástechnikához, a fegyverekhez és az orvosláshoz. Miért nem vették már réges rég a fáradságot arra, hogy mindezt - ha csak egy kicsit is de - megismerjék és megtanulják?

Szóval sok kérdés és tüske maradt bennem a szereplőkkel és magával a világgal kapcsolatban is, gondolom, hogy a következő részekben a szerző majd jobban ráhasal ezekre a témákra és több magyarázattal szolgál majd rájuk nézve, illetve a szereplők cselekedetei és motivációi mögé is több értelem szorul majd. Úgyhogy bár tudom, hogy most úgy tűnhet ez a könyv számomra egy borzalmasan rossz élmény volt, de ez nem igaz, mert tényleg egy rendkívül gazdag és színes fantáziavilágot hozott össze az írónő, ami kellőképp birizgálja a fantáziám ahhoz, hogy a folytatásra is kíváncsi legyek, de való igaz, hogy a sok pozitív értékelés után - ami előtt kissé értetlenül is állok - picit csalódott vagyok.



Kiadó: Twister Media
Eredeti cím:  Written in Red
Sorozat: The Others 
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 512

2016. aug. 6.

Júliusi szerzemények

Kicsit késve ugyan, de itt van végre a júliusi beszerzési listám... tudom, hogy vártátok, ne is tagadjátok. :)


A nyúlfarknyi szöszért pedig előre is bocsi, de ebben a gatyarohasztó melegben egyszerűen képtelen vagyok hosszabb időt a monitor előtt tölteni.

Nos, tisztában vagyok azzal, hogy az előző hónapban könyvstoppot kiáltottam, de csak nem tudtam megtagadni önmagam és júliusban is muszáj volt beszereznem egy-két gyönyörű könyvecskét, melyek közül egy kivételével mindegyik vásárlás volt. A felső kettő lírás, az alsó kettő pedig molyos, az az egy huncut középső pedig csere útján került hozzám, és hogy őszinte legyen ennek örültem a legjobban - biztosan azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ráadásul a borítója élőben nem is olyan szörnyű, mint azt első látásra gondolná az ember sőt, komolyan mondom, hogy én már annyit forgattam, nézegettem és simogattam, hogy már-már szépnek is mondanám.


Ebben a hónapban sajnos nem sok időm jutott az olvasásra, pedig bele kell húznom, ha az idei év összes vásárlását ki akarom végezni. Márpedig 2016-ra ez az egyetlen könyves kihívásom amit célul tűztem ki magamnak (még külön polcom is van ám hozzá) és elég elszántnak is érzem magam ahhoz, hogy ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő feladatot véghez is vigyem, úgyhogy hajrá, hajrá, - persze sokat lendítene a dolgon, ha ez a dög meleg megszűnne már végre és minél hamarabb beköszöntene az ősz, de erre még azt hiszem, hogy pár hetet várnom kell.

Na és kérem erről a könyvről beszéltem fentebb. Na? Ugye, hogy nem is olyan szörnyű.... vagy mégis? Élőben higgyétek el tényleg jobban néz ki. ;)




2016. aug. 2.

Lisa Kleypas: Nem múló varázs ~ Wallflowers 0.5

Időben 1832-ben járunk Anglia déli részén, Hampshirben. Egy gróf legidősebb lánya, Lady Aline Marsden, aki ekkor még csak 18 éves, és egy ugyancsak 18 éves lovászfiú, John McKenna szerelmet fogadnak egymásnak. Ők ketten már gyerekkoruk óta ismerik egymást, ám a családias vonzalom helyett őszinte szerelem és erős testi vágy alakult ki közöttük. Amikor azonban mindez Aline apjának a tudomására jut mérhetetlen haragra gerjed és figyelmezteti a lányát, hogy ha nem vet véget azonnal ennek a kapcsolatnak, akkor örökre tönkre fogja tenni a fiú életét. Aline, hogy védje szerelmét kénytelen hazug szavakkal eltaszítani őt magától, Jonhnak pedig nincs más választása mint megsebzett szívvel elhagyni a birtokot, hogy egy másik helyen új életet kezdhessen.

Tizenkét évvel később azonban immár tehetős üzletemberként egy üzlettársával együtt Gideon Shawal tér vissza Hampshirbe, hogy Aline bátyjával befektetési lehetőségekről tárgyaljon, ám visszatérésének igazi oka nem az üzlet, hanem, hogy bosszút álljon Aline-en, aki anno összezúzta a szerelemről szőtt álmait.
Szeretem Kleypas könyveit, régebben sokat olvastam tőle, de a legfőbb bajom mindig is az volt velük, hogy olyan sok és erőteljes bennük a testiség, hogy az az én ízlésemnek már túl sok. Őszintén szólva engem a romantikus regényekben soha nem a hálószoba ajtók mögött zajló forró jelenetek izgattak a legjobban - és izgatnak továbbra is ennél a műfajnál -, hanem az odáig vezető kalandokban, élvezetes pillanatokban, párbeszédekben és parázs vitákban gazdag hosszú rögös út, melynek a végén gyakran még önmagukat is meglepve jönnek rá hőseink, hogy mire és kire is vágynak igazán. De ennél a könyvnél már a legelején készen kaptuk a szerelmeseket, pedig ó, hogy szeretem nyomon követni a megismerkedés apró lépéseinek édes folyamatát és az első találkozás bizsergető izgalmát, de sajnos erről a folyamatról itt lecsúsztam, merthogy Aline és John már régóta teljesen egymásba voltak habarodva. Ám, hogy mégse maradjunk izgalom nélkül Kleypas a jól ismert és kedvelt tiltott szerelem receptjét vetette be, ami meg kb. csak úgy a könyv első 60 oldaláig tartott ki, de sebaj, mert most még így is élvezetes volt számomra a történet, ami igazából  innentől kezdődött, amikor is John kénytelen volt elhagyni a birtokot, Aline pedig magára maradva egyre zárkózottabbá és magányosabbá vált és nemcsak a szerelmének az elvesztése miatt, hanem egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően is, melynek következtében az egyik testrésze annyira eltorzult, hogy a lány önbizalmát ez alapjaiban rengette meg.

Amikor tizenkét év múltán John ismét visszatér a birtokra, mindketten olyan mohó éhséggel próbálják felfedezni mindazokat a változásokat, amelyek az egymástól távol töltött hosszú évek alatt végbementek a másikban, hogy szerintem ez volt a történet legjobb része. Mondjuk irtó bosszantó volt Aline mártírkodása, meg hogy oly sokáig engedte, hogy a sérülése miatti félelmek uralják a tetteit, hogy én néha már csak a szememet forgattam ez miatt. Persze megértem az érzéseiét, és hogy a balesete után úgy érezte, hogy senki nem fogja őt kívánni, na de könyörgöm, ha nem titkolta volna el a szeretett férfi elöl mindezt, ha őszinte lett volna vele, ha bízott volna a szerelmükben annyira, hogy megnyíljon előtte, akkor minden sokkal gördülékenyebben és egyszerűbben ment volna, mondjuk az is igaz, hogy a könyv is pár száz oldallal rövidebb lett volna.

Ám ennek ellenére - és hatalmas szívemnek hála - még így is sikerült Aline-nek elnyernie a szimpátiám, csakúgy mint Johnnak, a mellékszereplőkről már nem is beszélve, akik szerintem remekül kiegészítették a fő cselekményszálat. Olivia (Aline húga) és Gideon történetének romantikus varázsa nekem nagyon tetszett és szerintem szükség is volt rá, hogy kicsit feldobja az alapsztorit.
Őszintén szólva - ismerve az írónő munkásságát - nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, így nem is okozott csalódást, kellemes kikapcsolódást nyújtott a múlt démonaival küzdő sérült, de ördögien jóképű főhős és a mártírharcost játszó hősnő egymásra találásának története. Mondjuk azt nem mondom, hogy rohanok megvenni a sorozat következő köteteit, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb azok is a polcomon kötnek majd ki.
Lisa Kleypas

Ui.: A borítóval kapcsolatban annyit, hogy ez a vattacukor-rózsaszín engem nagyon szíven ütött, meglehetősen erőltetettnek és ízléstelennek tartom. Szerintem sokkal előnyösebb és találóbb lett volna, ha a kiadó az itt látható külföldi borítóhoz hasonló szépséget választott volna, amiből az is kiderül, hogy véletlenül sem egy ifjúsági regényről van szó, hanem egy erős erotikus töltetű történelmi romantikusról.



Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Again the Magic
Sorozat: Wallflowers
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 364