2016. szept. 27.

Baráth Katalin: Arkangyal éjjel

Bori önkéntes segítő egy családon belüli erőszakkal foglalkozó alapítványnál. Egy éjszaka azonban éppen őt támadják meg és brutálisan összeverik. A lány lakótársát - aki a könyv főszereplője és akinek a nevét a történet végéig nem tudjuk meg - felzaklatja a tragédia, és elhatározza, hogy elkapja Bori ismeretlen támadóját. A nyomozás mondhatni testhezálló feladatnak bizonyul számára, hiszen ő az az ismeretlen "önkéntes igazságosztó", aki esténként Budapest utcáit járva lecsap azokra a férfiakra, akik a feleségüket vagy a barátnőjüket félelemben tartják. Ám egyszer csak fordul a kocka és a vadászból áldozat válik.

Nagy izgalommal vettem a kezembe a könyvet, mert már annyi szép és magasztaló kritikát olvastam róla, hogy irtó kíváncsi lettem rá, de be kell valljam, hogy én kissé csalódott vagyok.

Lehet, sőt biztos, hogy a kisebbséghez fogok tartozni ezzel a véleménnyel, de nekem ez a könyv kényelmetlen volt és frusztráló. És nem a témája miatt, mert igen is, én is úgy gondolom, hogy kell a nők elleni és a családon belüli erőszak problémájáról beszélni, mert a téma nagyon aktuális és nagyon forró, de nem biztos, hogy pont ebben a formában kellene mindezt megtenni.
A könyv főszereplője számomra nagyon idegen volt és nem csak azért, mert az írónő végig nem árulta el a nevét, hanem mert az a mérhetetlen harag, erőszak és gyilkolás utáni vágy, ami szinte a nap minden percében belülről feszítette meglehetősen irritálónak és idegesítőnek éreztem, és nem is igazán értettem, hogy mi az, ami mindezt táplálja. A könyv főszereplője egy rendkívül antiszociális és cinikus személyiség volt tele előítéletekkel, egy olyan ember, akit elsősorban az érzelmei vezéreltek, ráadásul mindenkiben csak a rosszat látta és kereste ott is, ahol aztán tényleg nem volt. Nyilván ezek után nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy egy kicsit sem sikerült megszeretnem őt, de szerintem az írónőnek sem ez volt a célja e karakter megrajzolásánál - akinél szerintem egy két tulajdonságot sikerült kissé túltolnia -, hanem egy olyan különleges és egyedi főhőst teremteni, amire eddig még nem volt példa a hazai krimi-irodalomban. És ez tulajdonképpen sikerült is neki. Persze az már más kérdés, hogy mindez az olvasóknál hogy csapódik le, együttérzésre, cselekvésre vagy valami másra sarkallja-e őket. Az én olvasatomban az erőszak mindig erőszakot szül, ami nem old meg semmit üzenete volt az egésznek, mert ugye a feleségverő Zoli miután két hét múlva kikerül a kórházból ugyanúgy el fogja majd gyepálni Verát mint azelőtt, de lehet, hogy rosszul állok a könyvhöz, és más aspektusból kéne néznem a dolgokat, nem szabadna ennyire komolyan vennem a főhős erőszakos viselkedését, hanem egyszerűen csak élveznem és értékelnem kellene ezt a meglepően új karaktert és témát, amibe ezt az egész történetet BK belehelyezte, nem tudom.

Mindenesetre el kell mondjam, hogy minden negatívuma mellett volt a könyvben valami, ami nem engedte, hogy a felénél abbahagyjam, hanem szó szerint fogva tartott és nem eresztett. Bizonyára az író különleges és rendkívül szórakoztató stílusa, valamint remek szófordulatai és fanyar humora volt a ludas mindebben. És bár a történetet kissé kidolgozatlannak éreztem mégis elég csavarossá és érdekessé vált a végére ahhoz, hogy az utolsó lapokig kitartsak és tudni akarjam, hogy hogyan is zárul végül a nyomozás.

Összességében egy roppant érdekes és - hogy is mondjam finoman - meglehetősen mellbevágó könyvhöz volt szerencsém, amit mindenképp örülök, hogy olvashattam, de nem hiszem, hogy újraolvasás céljából bármikor is lekerülne még a polcról.



Ui.: A poszt írása közben egyébként az jutott az eszembe, hogy erről a könyvről egy könyvklub keretein belül szerintem iszonyat sokat lehetne beszélgetni.


Kiadó: Agave
Oldalszám: 344

2016. szept. 23.

Könyvek, amiket várok

Biztosan tudom, hogy még egyetlen olyan hónap sem volt az évben, amikor ne csillant volna fel a szemem valami izgalmas újdonság láttán. Most is már elég régóta gyűjtögetem a friss megjelenéseket, melyek között vannak olyanok, amiket a nagy örömködés közepette egyszerűen nem bírtam ki és már a facebook oldalamon is megosztottam, de úgy gondoltam, hogy mégiscsak jobb, ha egy csokorba szedtem őket, hogy velem együtt Ti is kedvetekre gyönyörködhessetek bennük.

Először a legfrissebbel, Mary Kubica legújabb könyvével A ​fogadott lánnyal kezdem, amire én tuti vevő leszek, hiszen az írónő előző könyve A jó kislány is nagyon tetszett anno, úgyhogy hasonló színvonalat várok ettől a könyvétől is, ha nem jobbat.

Mary Kubica: A ​fogadott lány
Egy ​​véletlen találkozás hazugságok kibogozhatatlan szövevényére derít fényt a népszerű szerző, Mary Kubica pompás új pszichothrillerében. A zuhogó esőben Heidi megpillant egy lányt a peronon, aki egy kisgyermeket szorongat a karjában. Elindul vele a vonat, sebesen elsuhan mellettük, ám a lány nem megy ki a fejéből… Heidi Wood mindig is hitt a jótékonykodásban: egy nonprofit szervezetnél dolgozik, kóbor macskákat fogad be. Azt azonban már megdöbbenéssel fogadja a férje és a lánya, amikor egy Willow nevű fiatal nővel és annak négy hónapos kisbabájával érkezik haza. A zilált és a jelek szerint magányos teremtés akár bűnöző is lehet – vagy még rosszabb. Ám Heidi a családja ellenvetései dacára úgy dönt, menedéket nyújt az otthonukban Willow-nak és gyermekének.A következő napokban az asszony segít a lánynak talpra állni, de ahogy egyre több részlet bukkan felszínre Willow múltjából, Heidinek el kell döntenie, meddig hajlandó elmenni egy vadidegen kedvéért. Ami csupán egy jó szándékú gesztusnak indult, hátborzongató és kiszámíthatatlan történetbe fordul…
Kiadó :  Harlequin,   Megjelenés időpontja: 2016. október 28.

Az előző életemben az egyik kedvenc sorozatom az Alvilág Urai volt, amit aztán a kiadó nagy bánatomra szépen elkaszált. Most azonban  úgy tűnik, hogy a Libri felkarolta és ha minden igaz novemberben már a kezemben is tarthatom a sorozat 5. részét. Kicsit azért izgulok, hogy ugyanúgy fog-e tetszeni, mint öt évvel ezelőtt - lehet ám, hogy nagy pofára esés lesz a vége.

Gena Showalter: Éjsötét ​szenvedély
Az Alvilág Urai és a Vadászok közti harc nem ért véget…
Aeron, a harag démonának őrzője sosem látott még ilyen gyönyörű orvgyilkost. Olivia megesküszik, hogy nem démoni erő lakozik benne, hanem egy bukott angyal, aki azért vesztette el a szárnyait, mert nem volt képes teljesíteni gyilkos küldetését. A gyönyörű halandó felkorbácsolja a halhatatlan harcos szenvedélyét, de kettőjük szerelme nem csak rájuk hozhat pusztulást, de az ártatlanokat is örök kárhozatra ítélheti.
Aeronnak dönteni kell; kötelességének vagy vágyainak engedelmeskedjen. Hűséges kísérője és tanácsadója Olivia vesztét akarja, miközben egy mindegyiküknél veszélyesebb ellenség szegődik a nyomukba, hogy elvégezze a feladatot, amire a lány képtelen volt…
Gena Showalter a paranormális-romantikus irodalom csillaga. Világszerte népszerű sorozataiban démoni vágyakkal és emberfeletti hatalommal rendelkező férfiak, és az őket csábító nők szerelmét írja meg, szenzációs sikerrel.
Kiadó: Libri, Várható megjelenés: 2016. november 10.

Aztán épp tegnap hívta fel a figyelmem egy barátnőm erre a könyvre, amire bizony én nagyon kíváncsi vagyok. Úgy hiszem minden megvan benne, ami egy nagyon szórakoztató, több órás kikapcsolódást tud nyújtani a számomra.

Dinah Jefferies: A ​teaültetvényes felesége
A ​​tizenkilenc éves Gwen reményekkel és szerelemmel teli szívvel érkezik Ceylonba teaültetvényes férjéhez, Laurence-hez. A paradicsomi szépségű birtok azonban sötét titkokat rejt: egy elhagyatott sír a kertben, egy poros ruhásláda.
A kezdeti boldogságnak hamar vége szakad. Laurence megváltozik: kiszámíthatatlanul, távolságtartó módon, mogorván viselkedik a lánnyal. Nem hajlandó magyarázatot adni a rejtélyekre sem, hagyja, hogy a felesége kétségek közt vergődjön.
Gwen teherbe esik, Laurence boldog, de az igazi nehézségek csak most kezdődnek.: az ikrek születése szívbemarkolóan nehéz döntés elé állítja Gwent, és ettől kezdve tragikus titok terheli az ő szívét is.
A lebilincselően izgalmas regény az 1920-as években, Ceylon szigetén játszódik, és még az utolsó oldalakon is váratlan fordulatokkal lepi meg az olvasót.
Kiadó: Tericum, Várható megjelenés: szeptember 30.

És mivel mostanság egyre jobban rákaptam a krimikre - no nem azokra a totál brutál vérengzős fajtákra, amiktől aztán rosszat tud álmodni az ember, hanem az amolyan könnyen emészthető, néha kicsit humoros, modern női vonalú írásokra, mint amilyennek ezt a könyvet is gondolom, melyben szerintem mondjuk nem sok humor lesz, de így is nagyon kíváncsi lettem rá.

Amy Stewart: Lány ​pisztollyal
Egy ​​súlyos családi titok arra késztet egy anyát, hogy családjával New Yorkból egy eldugott tanyára költözzön. Az anya halála után a három lány egyedül folytatja életét a tanyán, a legidősebb lány, Constance irányítása alatt. 1914 nyarán, amikor Európában kirobban az első világháború, felborul a három Kopp nővér élete is: egy autó belefut a bricskájukba, és Constance elhatározza, hogy megtérítteti a kárt a baleset okozójával.

A felelős egy helybeli gazdag és hatalmaskodó gyáros, aki ettől kezdve pokollá teszi a lányok életét. Constance követelése süket fülekre talál nála, a leány ezért hivatalos feljelentést tesz. A hatóságok először vonakodnak komolyan venni a határozott fellépésű, magas termetű Kopp kisasszony panaszát, de a helybeli seriff az ügy mellé áll, és Constance attól kezdve mindenben segíti a seriff munkáját. A sok megpróbáltatás után, amelyben a tanya elleni fegyveres támadások, gyújtogatások is szerepelnek, melyek során Constance fegyverrel kényszerül megvédeni a testvéreit, győz az igazság.
Constance a család megrendült anyagi helyzete miatt munkát keres, és az őket segítő seriff felajánlj neki maga mellett egy állást. Így lesz Constance az Egyesült Államok első női helyettes seriffje.
Kiadó: Kossuth, Várható megjelenés: október 3.

Aztán ugyancsak nagyon izgalmasnak és szórakoztatónak ígérkezik ez a krimisorozat  is, ami külföldön már... na neee már, tényleg a 34 résznél tart??

Emily Brightwell: Mrs ​Jeffries és a halott orvos
Ha Miss Marple házvezetőnő lenne, úgy hívnák: Mrs Jeffries.
A külföldön nagy sikerű sorozat főszereplője az okos, csavaros eszű Mrs Jeffries. Remek logikájával és elsőre ártatlannak tűnő kérdéseivel minden gyanús esetben rávezeti munkaadóját, a kedves, naiv, ám sajnos egyáltalán nem pengeagyú Whiterspoon felügyelőt a helyes megoldásra. Ráadásul Mrs Jeffries mindig készen áll egy kis saját detektívmunkára, hogy elősegítse a felügyelő nyomozását.

Amikor holtan találják Dr. Slocumot az elegáns rendelőjében, úgy tűnik, véletlen baleset érte az elismert londoni orvost. Csakhogy Mrs Jeffries szerint egyes körülmények meglehetősen rejtélyesek. Miért a hátsó ajtón keresztül érkezett látogatóba Dr. Hightower az elhunyt kollégához? Mi történt pontosan az előző szombaton Mrs Crookshank teadélutánján? Mit titkol Mrs Leslie francia szobalánya? És kinek állhatott érdekében mérgező gombát csempészni az orvos vacsorájába?
Kiadó: Kulinária,  Várható megjelenés: 2016. november 15.

És utoljára tartogattam az Agave kiadó legújabb keményebb vonalú, nyomozós pszicho-thrillét. Érdekes mód régebben nem igazán érdekeltek a kiadó könyvei, most azonban egyre több kiadványuk kelti fel az érdeklődésem, ilyenkor veszem észre magamon, hogy milyen sokat változom.

Megan Miranda: Minden ​eltűnt lány
Nicolette ​​Farrellnek boldog élete van Philadelphiában: sikeres a munkájában és nagyon szereti a vőlegényét. Most rövid időre mindkettőnek hátat kell fordítania, ugyanis vissza kell térnie beteg édesapjához szülővárosába, Cooley Ridge-be, ahol nem csak az elhelyezéséről kell gondoskodnia és eladnia családi házat, hanem szembenéznie a múlttal is: tíz év telt el azóta, hogy legjobb barátnője, Corinne, nyomtalanul eltűnt.

Az amerikai kisváros keveset változott ezalatt az évtized alatt, a korábbi rendőrségi vizsgálat érintettjei mindmáig itt élnek: Nic bátyja, Daniel, és felesége, Laura, gyermeket várnak; Jackson a városi bárban dolgozik; Tyler – Nic volt barátja – pedig Annaleise Carterrel randevúzik, aki a csapat alibijét jelentette arra az estére, amikor Corinne-nak nyoma veszett. Néhány nappal Nic hazaérkezését követően azonban Annaleise eltűnik. Nic és barátai ismét megrázó drámai események középpontjában találják magukat, amelyek felidézik Corinne esetét, és rég behegedtnek vélt sebeket tépnek fel.
Kiadó: Agave Kiadó,  Várható megjelenés: október 25.

Ui. : És ne higgyétek, hogy a történelmi romantikusokról megfeledkeztem, de azokat annyira imádom, hogy nekik külön poszt dukál. :P

2016. szept. 18.

Courtney Milan: A ​hercegné háborúja (Sinister fivérek 1.)

A hercegné háborúja egy kissé mást nyújtott, mint amire számítottam, de csakis pozitív értelemben. Kezdetben teljesen odáig meg vissza voltam az írónő stílusától és humorától, meg is jegyeztem magamban, hogy na végre! Végre egy újabb gyöngyszem a romantikus írók palettáján, akiért Julia Quinn után ismét rajonghatok, és bár mire a könyv végére értem Courtney-nak nem sikerült megugrania a lécet, de így is elégedetten csuktam be a könyvet.  

Merthogy az elbeszélés stílusa csodálatos volt, a szereplők közötti párbeszédek viccesek és lendületesek, és magát a történet is többé kevésbé kedvemre valónak találtam. A szereplők nagyon szokatlan és érdekes személyiségek voltak, a közöttük zajló romantika pedig finom és édes, a szexjelenetek pedig… hm hát, majd döntse el mindenki maga, nekem ez most annyira nem jött be. A legnagyobb bajom a főhősökkel volt, egyrészt Roberttel, akivel egyszerűen képtelen voltam szerelembe esni, ami azért ennél a műfajnál valljuk be, nem épp elhanyagolandó probléma. Másrészt pedig Minervával, akinek a végletekbe menő nebáncsvirág színjátéka nem igazán nyerte el a tetszésemet.

Pedig kezdetben olyan jól indult minden. Robert Blaisdellt, Clermont hercegét egy nagyon jóképű, udvarias és kedves férfinak ismertem meg, aki - és ez sosem hiányozhat egy romantikus regényből sem - mély lelki sérüléseket hordozott magában. Nagyon szimpatikus volt, hogy Robertet a nemesség többi tagjával ellentétben nem érdekelték holmi úri huncutságok, az ő figyelmét olyan lényeges dolgok kötötték le, mint például a nemesség intézményének a megszüntetése, mely célja elérése érdekében komoly lépésekre is szánta el magát - álnéven röplapokat kezdett terjeszteni a munkások körében, arra ösztönözve őket, hogy harcoljanak a kizsákmányolásuk ellen.  

Minerva karaktere pedig egy csöndes és nagyon visszahúzódó, amolyan szürke kisegér típus volt, aki botrányos múltjának köszönhetően mindent elkövetett annak érdekében, hogy ez így is maradjon. Mindenki számára láthatatlan akart maradni, ezért is alakította ki magáról ezt az unalmas és rideg képet, hogy ne keltsen feltűnést és hogy mihamarabb férjhez mehessen, a jövője biztosítása érdekében. Ám a Roberttel való találkozása minden tervét felborította. A kettőjük közötti vonzalom szinte az első perctől kezdve érezhető volt, de míg Minnie, úgy taktikázott a herceggel, mintha csak egy sakkjátszmát játszott volna vele, addig a herceg mindvégig csak saját magát adta, egy olyan fickót, akinek a szerelemtől elkocsonyásodott az agya, és akit végig csak az ösztönei hajtottak, amivel, ha bajt is hozott a lány fejére, nem akarattal tette, hanem csak egyszerűen azért, mert szerelmes volt belé.

Minnie és Robert találkozása a könyv legelején óriási volt. Többször is elolvastam a jelenetüket és magam elé képzeltem az egészet... egyszerűen IMÁDTAM. A történet során kettőjük kapcsolatát rengeteg váratlan öröm és bánat jellemezte, olyan nem várt események, amelyekről én úgy véltem, hogy biztos nem fogják tudni megoldani, de végül is még a látszólag lehetetlen helyzeteket is sikerült együtt leküzdeniük, melyben a megértés és a megbocsátás fontos szerepet játszott közöttük.

Érdekes volt és egyben nagyon szokatlan, hogy a könyvet nem a két szereplő közötti szerelmi történet uralta mindvégig, hanem volt itt minden, mint a búcsúban - a társadalmi és politikai kérdésektől kezdve a tudományos fejlődésen és a védőoltások fontosságán át a munkások egyenjogúságáig -, melyek tulajdonképpen összhangban voltak a korszak valós eseményeivel, de ettől függetlenül mégsem éreztem azt, hogy mindezeket a dolgokat a szerzőnek tökéletesen sikerült összegyúrnia a romantikus szállal. Fura volt, hogy egyik téma sem kapott túl nagy hangsúlyt, mindegyiknek szinte csak a felszínét kapargattuk, melynek következtében kissé kiforratlannak, szétcsúszottnak találtam az egészet.

Ám minden nyüszögésem ellenére összességében azért jó kis romantikus könyv volt ez. Őszintén mondhatom, hogy az első találkozásom az írónővel meglepően kellemesre sikeredett, a stílusa és a nyelvezete mindenképp az én ízlésemnek való, úgyhogy részemről vevő vagyok a sorozat többi részére is.



Ui.: A borító.... tudom, tudom már én is unom, hogy mindig ezen rugózom, de egyszerűen tényleg nem tudom szó nélkül hagyni, vessetek meg miatta, de szerintem ez is borzalmasan rosszra sikerült.

A sorozat részei:
1. The Duchess War - A ​hercegné háborúja ~ Minerva Lane & Robert Blaisdell
2. The Heiress Effect - Az ​örökösnőhatás ~ Jane Fairfield & Oliver Marshall
3. The Countess Conspiracy ~ Violet Waterfield & Sebastian Malheur
4. The Suffragette Scandal ~ Frederica "Free" Marshall & Edward Clark



Kiegészítő novellák:
0.5 The Governess Affair ~ Serena Barton & Hugo Marshall
1.5 A Kiss For Midwinter ~ Lydia Charingford & Dr Jonas Grantham
4.5 Talk Sweetly to Me ~ Rose Sweetly & Stephen Shaughnessy


Kiadó: Gabo
Eredeti cím:  The Duchess War
Sorozat: Brothers Sinister 
Fordította: Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 388

2016. szept. 10.

Bernard Minier: Durva ​egy történet

A történet egy Seattle partján fekvő kis szigeten játszódik, ahol a legfontosabb közlekedési eszköz a komp, mellyel a lakosok be tudnak járni a szárazföldre. Ezen a helyen bálnák helyett kardszárnyú delfinek hasítják a vizet és az időjárás is elég zord. Az év legnagyobb részében csak folyamatosan esik az eső és sűrű, vastag köd lepi a tájat, ami végeláthatatlanná és elég lehangolóvá teszi ezt az időszakot. Mindezeket pedig csak azért tartottam fontosnak elmondani, mert ez a történet pont októberben, a sziget legsötétebb hónapjában játszódik, amikor is minden meglehetősen hideg, párás és nyomasztó.

Az eseményeket a könyv főszereplője, Henry meséli el nekünk, aki ezen a szigeten él örökbefogadó leszbikus szüleivel együtt.

Henry tizenhat éves, szereti a könyveket, a horrorfilmeket, a kardszárnyú delfineket és a Nirvanat. Régebben a családjával sokat vándoroltak és költözködtek, mintha menekültek volna valaki vagy valami elöl, de amikor mindezt szóba hozta a szülei előtt az anyja mindig csak elmismásolta a dolgot. Ezen a szigeten azonban már elég régóta lecövekeltek ahhoz, hogy mindez feledésbe merüljön és olyan barátokra leljen, akik úgy fogadták el őt ahogy volt. Charlie, Johnny, Naomi, Kayla és Henry elválaszthatatlanok voltak egymástól, életre szóló szövetséget és örök barátságot kötöttek egymással hét évvel ezelőtt, amikor ő ideköltözött.

Egy este a szigetre tartó kompon Henry heves vitába keveredik a barátnőjével Naomivel, akit másnap holtan találnak a közeli strandon. Az első számú gyanúsított ezek után ki lehetne más, mint Henry, aki úgy dönt, hogy a barátaival együtt kideríti az igazságot és megtalálja azt a szemetet, aki képes volt megölni a barátnőjét.

Mindeközben egy távoli helyen egy apa már 16 éve keresi az eltűnt fiát, és hatalmának köszönhetően minden eszközt bevet a célja elérése érdekében, egy apró információmorzsa pedig pont e szigetre tereli a figyelmét.


Nos azt hiszem, hogy ennyit mondhatok el erről a baromi szövevényes történetről anélkül, hogy szétspoilerezném az egészet.

Igazából nem sok panaszom volt a könyvre azon kívül, hogy néhol zavaróan hullámzónak éreztem a dinamikáját és az elejét is kissé túlírtnak találtam, de úgy kb. a könyv egyharmadától kezdve már teljes mértékben magával tudott sodorni az események alakulása. A helyszín légköre, a kissé nyomasztó és szürke hangulata, a sok eső és szél, a hideg óceán zaja valamint a sziget zárt univerzuma tökéletes atmoszférát biztosított a sztorihoz, ami nem kis hatással volt rám, többek között ezért is szerettem olvasni ezt a könyvet.

A cselekmény több szálon futott, melyből egyrészt Henry zűrös múltját ismerhettük meg, másrészt pedig a jelenben zajló eseményeket követhettük nyomon: egy apa rég eltűnt fia utáni kutatását és Henry rendkívül veszélyes és vakmerő nyomozását a barátnője gyilkosa után, mellyel kapcsolatban nekem nem egyszer okozott  nagy meglepetést ez a fura srác, mert, hogy fura volt az biztos, ezt minden porcikámban éreztem, de hogy miért, azt már pontosan nem tudtam volna megmondani, de igazából nem is kellett, mert a végére minden szépen a helyére került. Lehet, hogy egy rutinosabb krimiolvasónak sikerült volna kitalálni a könyv befejezését, én beismerem kudarcot vallottam, mert Bernard Minier olyan tehetségesen tudott manipulálni, hogy mindvégig az orromnál fogva vezetett – no nem mintha olyan irtó nehéz dolga lett volna velem. Olyan ügyesen vonta be a szemem előtt zajló valóságot hamis fénnyel, hogy azzal totál tévútra vezetett, melynek köszönhetően a könyv végére részemről tényleg teljes volt a döbbenet.


Ami a legjobban tetszett a regényben - és amit ugye már korábban is említettem - az a helyszín különleges atmoszférája és a sziget zárt közössége volt, ahol mivel mindenki ismert mindenkit senkinek nem voltak titkai a másik előtt, vagy ha mégis, akkor azokat nagyon mélyre kellett magukban temetniük ahhoz, hogy ne lássanak napvilágot, de Henry és Charlie magánnyomozásának hála még így is sok mocskos dolog a felszínre került. Tetszettek a leírások és a dialógusok is – pl. a gengszterek és a tizenéves gyerekek között zajló jeleneteket baromi izgalmasnak és rendkívül intenzívnek éreztem, úgyhogy bár az elején kissé nehezen tudtam felvenni a könyv ritmusát és el-elkalandozott a figyelmem a végére azért egészen jól belerázódtam és elégedetten csuktam be az utolsó oldal után.

"Soha, semmi pénzért sem mennék vissza a szigetre. Még akkor se, ha maga Jennifer Lawrence könyörögne térden állva."



Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Une putain d'histoire
Fordította: Bíró Péter
Oldalszám: 472
Beszerzés: vásárlás

2016. aug. 28.

Sense8

Az van, hogy mostanában nem sok kedvem van olvasni, ami nemcsak aggasztó, de irtó bosszantó is egyben, mivelhogy eddig esténként elalvás előtt, még ha a fáradságtól arccal is estem gyakran az ágynak mindig muszáj volt pár oldalt olvasnom, mert kellett, mert jól esett, mert szerettem, mert szükségem volt rá, és  mert... mert megszoktam. Most meg ott tartok, hogy hiába hevernek halomszám a polcomon a jobbnál jobb könyvek, egyszerűen képtelen vagyok bármelyiket is elkezdeni, nemhogy még egy-két oldalt olvasni belőlük. Úgyhogy egy kis szünetet tartottam, és olvasás helyett inkább sorozatokat néztem, úgyhogy a mai posztom témája is ez, egy új sorozat iránti örömködés, pontosabban orrvérzésig való rajongás.

Szóval van ez a sorozat, a Sense8, ami már az első résszel megvett magának. Komolyan mondom, hogy a 24 óta nem éreztem ilyen erős lelkesedést egyetlen sorozat iránt sem. Szó szerint elvonási tüneteim voltak, ha ki kellett szakadnom a történetből, és ha tehettem volna, akkor egy ültő helyemben végig tudtam volna nézni a széria mind a 12 részét - no nem mintha ennél sokkal több időmbe tellett kivégezni. Szóval teljesen odavagyok ezért a filmért, egyszerűen nem tudtam betelni a hangulatával és a váltakozó kultúrák látványával, annyira kellemes és szívmelengető és csupa jóság volt a szereplők kapcsolata, és annyira szép és sokszor megmosolyogtató, néha pedig kellemesen bizsergető, hogy…. áh, nem is tudom szavakba önteni, hogy ez a film mennyire elvarázsolt és hogy mennyire magával ragadt.


Nem szeretnék sokat spoilerezni, mert amikor elkezdtem nézni a Sense8-et, én semmit nem tudtam róla és higgyétek el, hogy ez így volt a legjobb. Amikor a férjem egyik este azt mondta, hogy "ugyan nézzünk már bele ebbe a filmbe, mert annyi jót olvastam róla, meg hát ugye J. Michael Straczynski és a Wachowski fivérek - aki azóta már nővérek lettek (igen, tudom, szerintem is nagyon durva) - közös sorozata, akik ugye már több jó filmet is letettek az asztalra" én mégis kissé ódzkodtam tőle, de mint kiderült annyira, de annyira kár volt, mert ezek hárman tényleg remek munkát végeztek, le a kalappal előttük.
Kala - Mumbai

A sorozat nyitójelenete szerintem nagyon ütősre sikerült. Egy titokzatos nő (Daryl Hannah) mielőtt öngyilkosságot követne el valamilyen módon összeköti nyolc ember tudatát - akik ezáltal érzékelni tudják majd egymást - miközben végső búcsút vesz társától, Jonastól (Naveen Andrews), aki egyébként nincs jelen, csakúgy, mint a történet negatív szereplője a Suttogó sem, csak a nő látja őket és beszél velük bemutatván ezzel a nézőnek, hogy hogyan is működik az "érzők" furcsa kapcsolata.

Szóval ez a nyolc ember, akik a világ különböző pontjain élnek és akiket ez a titokzatos nő kijelölt, különleges érzelmi kapcsolatba kerülnek egymással. Eleinte nem értik, hogy mi történik velük, csak furcsa hangokat hallanak, vagy néhány másodperc erejéig egy teljesen más helyen és más szituációban találják magukat valamelyikük testében, ráadásul érzik a másik fájdalmát, szomorúságát, boldogságát vagy épp erős testi vágyát, és ami a legfontosabb, különböző képességeiknek hála alakítani is tudják egymás sorsát. Szóval ez a nyolc idegen egy idő után azt veszi észre, hogy az életük teljesen összefonódik egymással, ami jó érzéssel tölti el őket, élvezik és éhezik is egymás társaságát, amíg üldözőbe nem veszi őket egy titkos szervezet, ami minden jel szerint le akarja vadászni őket. És hogy mindez miért és hogyan történhet meg velük, és hogy mit akar tőlük a Suttogó, hát azt kérem nem árulhatom el, de megnyugtatok mindenkit, hogy a sorozat végére erre is fény derül.

Nomi - San Francisco

Imádtam ezt a sorozatot. Imádtam nyomon követni a szereplők életét a saját környezetükben és kultúrájukban, mindegyikük rendkívül egyedi és különleges személyiség volt, az egymás fejébe való átjárás lehetősége pedig rendkívül érdekessé, kicsit misztikussá tette a sztorit.
Az első pár részben szinte semmi nem történik azon kívül, hogy megismerkedünk a szereplőinkkel, hogy hogyan kezdik szép lassan érezni és megérteni egymást. Láthatjuk, hogy hol élnek, mivel foglalkoznak, milyen családi háttérrel rendelkeznek, milyen titkaik és egyéni problémáik vannak - mert van ám itt kérem minden; transznemű, leszbikus és homoszexuális, kész felüdülés volt úgy a 4. résznél egy férfit és egy nőt látni csókolózni - szóval az elején igen lassan építkezik a történet, ami számomra egyáltalán nem volt unalmas vagy zavaró sőt, nekem ez tetszett benne a legjobban, mert élvezet volt a szereplőkkel együtt ízlelgetni és átélni a mentális kapcsolatuk és az érzelmi összekötődésük meghitt érzésének minden pillanatát, mely jelenetek izgalma és szépsége engem még vagy ugyanennyi részen keresztül a képernyő elé tudott volna szegezni. De a történet persze nem csak ezeknek az érzéseknek a felfedezéséből állt, hanem a vége fele már az események is felgyorsultak, egyre több akció, izgalom és állszakító meglepetésben volt részem, miközben lenyűgöző helyeken járva fogamat összeszorítva drukkoltam mindegyiküknek, hogy sikerüljön a tervük megvalósítása.

Lito - Mexico, Wolfgang - Berlin
A film lenyűgöző helyeken játszódik - az izlandi részek ahh... káprázatosak voltak -, melyek mindegyikét az eredeti helyszínen forgatták, és a színészek is olyan nemzetiségűek voltak, amilyen karaktert megformáltak, hogy a szexuális beállítottságuk is megegyezik-e a filmbéli szerepükkel, arról már nem szól a fáma. :)




Végezetül mit is írhatnék azon kívül, hogy én mindenképp csak ajánlani tudom ezt a földrészeken átívelő kicsit misztikus, kicsit romantikus, mély érzelmekkel teli nagyszerű történetet, ami úgy volt epikus, hogy közben mindvégig rendkívül intimnek is sikerült maradnia, nálam biztos, hogy ez lett az idei év kedvence. Mindenesetre azért óva inteném azokat, akik csak az akcióra utaznak, mert biztos vagyok benne, hogy csalódni fognak, míg akik szeretik a karakterdrámákat repdesni fognak az örömtől, úgyhogy csak hajrá, ugorjatok fejest a filmbe és hagyjátok magatokat elveszni benne, higgyétek el megéri.




2016. aug. 19.

Te jó ég, ki látott már ilyet?


"Egyenesen a szemembe nézett. Naominak fátyolos, ametiszt színű szeme volt, némi lapislazuli- és nefelejcskék-árnyalattal, az írisze szélén pedig egy sötét, már-már fekete sáv futott körbe." 

Na még egyszer, hogy jól értettem-e.

Egyenesen a szemembe...  oké, eddig sima ügy.... ametiszt színű... aham, alakul, bár lila szemet én még soha az életben nem láttam... a lapislazuli- és nefelejcskék árnyalat belekeverésével pedig olyan túlmisztifikálttá vált az egész, hogy ember legyen a talpán, aki mindezt maga elé tudja képzelni. Még jó, hogy az írisze szélén futó sötét, már-már fekete sávval nem volt gondom.


Most őszintén, miért nem lehetett egy egyszerű kökény- vagy nefelejcskék, vagy ne adj' isten bogárfekete színű szeme annak a szegény Naominak?





2016. aug. 15.

Anne Bishop: Vörös ​betűkkel ~ A Mások 1.

A történet egy olyan Föld-szerű világban játszódik, amely őslakosai olyan különleges alakváltó lények (vérfarkasok,  hollók, medvék, sólymok... és vámpírok,), akiknek az emberek csak egyszerű húst, prédát jelentenek. Nagyon ritkán érintkeznek velünk, csak ha valami általunk készített termékre vagy technológiára van szükségük lépnek velünk kapcsolatba, egyébként egyáltalán nem rajongnak értünk, viszont örömmel falatoznak belőlünk.

Meg Corbyn egy vérpróféta, aki ha megvágja a bőrét erős kínok és eufória között látja a jövőt. Számos hozzá hasonló nővel együtt rabszolgaként tartották eddig fogva egy olyan helyen, ahol rengeteg pénzért gazdag ügyfelek kíváncsiságát elégítette ki. Megnek azonban a tél közepén sikerül megszöknie és menekülése során átfagyva és kétségbeesve egy Mások által lakott Udvarban menedékre lelnie. Tudni kell, hogy ebben a világban minden városban van egy Udvar, ahol a Mások laknak és ahol az emberi törvények nem hatályosak. Ezekben az Udvarokban juthatnak hozzá a Mások az emberek által előállított tárgyakhoz és termékekhez, amik létrehozására ők nem képesek. Illetve ide jönnek azok a kíváncsi emberek, akik a Mások után érdeklődnek, esetleg munkát keresnek náluk, vagy netán intimebb kapcsolatra vágynak velük. Szóval Meg ide menekül az üldözői elöl, ahol a változatosság kedvéért most olyanok könyörületére lett bízva, akik csak alakjukban hasonlítanak hozzánk. Szerencséjére Simon Wolfgard az Udvar alakváltó vezetője épp egy olyan Emberi Összekötőt keres, aki úgy tudja átvenni a szállítóktól érkező leveleket és csomagokat, hogy mindeközben nem kívánja felfalni őket. És bár Simon először vonakodik felvenni Meget, ám egy erősebb ösztön mégis arra készteti, hogy alkalmazza őt.

Meg tehát egy időre biztonságban van az Udvarban, de az üldözői szorosan a sarkában vannak és mindent megtesznek annak érdekében, hogy kihozzák onnan és újra munkába állítsák.


A könyv nem mondható gyors tempójúnak és nem is túl akciódús, bár a végén volt egy-két látványos robbantással és lövöldözéssel egybekötött üldözési jelent, de összességében egyáltalán nem ez volt rá a jellemző. A történet elsősorban Megre és az ő új, összekötői szerepére koncentrált, melyet a lány látomásai kissé megbonyolítottak, mivel nem lehetett tudni, hogy ezek a látomások mikor és hogy pontosan hol fognak majd bekövetkezni, mert gyakran ezek nem voltak többek, mint szétszórt képek, de, hogy mindenképp megtörténnek abban biztosak lehettünk. És mivel Meg a saját halálát is előre látta így a könyv tulajdonképpen erre a várakozásra épít, mely idő jelentős részét a lány csendes hétköznapjainak a megismerése, illetve a beilleszkedésének és az Udvar lakóival kialakított rendkívül szoros kapcsolatának lassú folyamata teszi ki.

Bevallom, kezdetben kicsit bonyolultnak találtam ezt a világot és annak szabályrendszerét, de miután sikerült akklimatizálódnom benne nagyon élveztem az egészet. Szó se róla, Bishop rendkívül jó mesemondó, mely képessége kellően ellensúlyozza a történet lassú folyását, de véleményem szerint a regény tele van zűrös dolgokkal. Kezdjük például rögtön a főszereplővel. Meg gondolkodása egy tízéves kislányéval vetekszik - amit még hihetőnek is éreztem úgy ahogy, mivel a fogvatartóinak hála olyan elszigetelt körülmények között kellett élnie, ahol fogalma sem volt az élet dolgairól -, de szerintem ez még egyáltalán nem elég indok arra, hogy mindenki az első perctől kezdve úgy odalegyen érte, hogy még az életüket is képesek legyenek kockára tenni miatta. Érthetetlen volt számomra, hogy miért volt Meg a Másoknak olyan baromi szimpatikus, amikor semmit nem tett ennek érdekében, csak leveleket és csomagokat kézbesített. És senki ne mondja nekem, hogy csupán a naiv gyermeki szíve miatt, mert ez annyira gyenge, hogy nem veszem be, sőt, pont e naivitása és a Mások iránta való megmagyarázhatatlan rajongása miatt voltam képtelen megkedvelni őt. Aztán ott volt Asia - szintén zenész -, aki a kezdetektől fogva nem szívlelte Meget. Először azért, mert elhappolta előle álmai állását, később pedig amikor rájött arra, hogy ő az a lány, akit az emberek égen-földön keresnek, már csakis a hírnév és az érte járó jutalom lebegett a szeme előtt. Úgyhogy a célja elérése érdekében terveket szőtt, de olyanokat, hogy nem tudtam eldönteni, hogy ez a nő tényleg ennyire hülye vagy csak tetteti? Az egészséges emberi életösztön legapróbb szikráját sem láttam meg benne, úgy viselkedett, mint egy totál idióta, egyszerűen nem tudtam napirendre térni felette. Aztán nem tudtam elmenni az mellett a kérdés mellett sem, hogy a Mások miért nem fejlődtek? Mármint, hogyhogy nem értettek még csak egy kicsit sem az elektronikához, a számítástechnikához, a fegyverekhez és az orvosláshoz. Miért nem vették már réges rég a fáradságot arra, hogy mindezt - ha csak egy kicsit is de - megismerjék és megtanulják?

Szóval sok kérdés és tüske maradt bennem a szereplőkkel és magával a világgal kapcsolatban is, gondolom, hogy a következő részekben a szerző majd jobban ráhasal ezekre a témákra és több magyarázattal szolgál majd rájuk nézve, illetve a szereplők cselekedetei és motivációi mögé is több értelem szorul majd. Úgyhogy bár tudom, hogy most úgy tűnhet ez a könyv számomra egy borzalmasan rossz élmény volt, de ez nem igaz, mert tényleg egy rendkívül gazdag és színes fantáziavilágot hozott össze az írónő, ami kellőképp birizgálja a fantáziám ahhoz, hogy a folytatásra is kíváncsi legyek, de való igaz, hogy a sok pozitív értékelés után - ami előtt kissé értetlenül is állok - picit csalódott vagyok.



Kiadó: Twister Media
Eredeti cím:  Written in Red
Sorozat: The Others 
Fordította: Bozai Ágota
Oldalszám: 512

2016. aug. 6.

Júliusi szerzemények

Kicsit késve ugyan, de itt van végre a júliusi beszerzési listám... tudom, hogy vártátok, ne is tagadjátok. :)


A nyúlfarknyi szöszért pedig előre is bocsi, de ebben a gatyarohasztó melegben egyszerűen képtelen vagyok hosszabb időt a monitor előtt tölteni.

Nos, tisztában vagyok azzal, hogy az előző hónapban könyvstoppot kiáltottam, de csak nem tudtam megtagadni önmagam és júliusban is muszáj volt beszereznem egy-két gyönyörű könyvecskét, melyek közül egy kivételével mindegyik vásárlás volt. A felső kettő lírás, az alsó kettő pedig molyos, az az egy huncut középső pedig csere útján került hozzám, és hogy őszinte legyen ennek örültem a legjobban - biztosan azért, mert egyáltalán nem számítottam rá. Ráadásul a borítója élőben nem is olyan szörnyű, mint azt első látásra gondolná az ember sőt, komolyan mondom, hogy én már annyit forgattam, nézegettem és simogattam, hogy már-már szépnek is mondanám.


Ebben a hónapban sajnos nem sok időm jutott az olvasásra, pedig bele kell húznom, ha az idei év összes vásárlását ki akarom végezni. Márpedig 2016-ra ez az egyetlen könyves kihívásom amit célul tűztem ki magamnak (még külön polcom is van ám hozzá) és elég elszántnak is érzem magam ahhoz, hogy ezt az egyre kilátástalanabbnak tűnő feladatot véghez is vigyem, úgyhogy hajrá, hajrá, - persze sokat lendítene a dolgon, ha ez a dög meleg megszűnne már végre és minél hamarabb beköszöntene az ősz, de erre még azt hiszem, hogy pár hetet várnom kell.

Na és kérem erről a könyvről beszéltem fentebb. Na? Ugye, hogy nem is olyan szörnyű.... vagy mégis? Élőben higgyétek el tényleg jobban néz ki. ;)




2016. aug. 2.

Lisa Kleypas: Nem múló varázs ~ Wallflowers 0.5

Időben 1832-ben járunk Anglia déli részén, Hampshirben. Egy gróf legidősebb lánya, Lady Aline Marsden, aki ekkor még csak 18 éves, és egy ugyancsak 18 éves lovászfiú, John McKenna szerelmet fogadnak egymásnak. Ők ketten már gyerekkoruk óta ismerik egymást, ám a családias vonzalom helyett őszinte szerelem és erős testi vágy alakult ki közöttük. Amikor azonban mindez Aline apjának a tudomására jut mérhetetlen haragra gerjed és figyelmezteti a lányát, hogy ha nem vet véget azonnal ennek a kapcsolatnak, akkor örökre tönkre fogja tenni a fiú életét. Aline, hogy védje szerelmét kénytelen hazug szavakkal eltaszítani őt magától, Jonhnak pedig nincs más választása mint megsebzett szívvel elhagyni a birtokot, hogy egy másik helyen új életet kezdhessen.

Tizenkét évvel később azonban immár tehetős üzletemberként egy üzlettársával együtt Gideon Shawal tér vissza Hampshirbe, hogy Aline bátyjával befektetési lehetőségekről tárgyaljon, ám visszatérésének igazi oka nem az üzlet, hanem, hogy bosszút álljon Aline-en, aki anno összezúzta a szerelemről szőtt álmait.
Szeretem Kleypas könyveit, régebben sokat olvastam tőle, de a legfőbb bajom mindig is az volt velük, hogy olyan sok és erőteljes bennük a testiség, hogy az az én ízlésemnek már túl sok. Őszintén szólva engem a romantikus regényekben soha nem a hálószoba ajtók mögött zajló forró jelenetek izgattak a legjobban - és izgatnak továbbra is ennél a műfajnál -, hanem az odáig vezető kalandokban, élvezetes pillanatokban, párbeszédekben és parázs vitákban gazdag hosszú rögös út, melynek a végén gyakran még önmagukat is meglepve jönnek rá hőseink, hogy mire és kire is vágynak igazán. De ennél a könyvnél már a legelején készen kaptuk a szerelmeseket, pedig ó, hogy szeretem nyomon követni a megismerkedés apró lépéseinek édes folyamatát és az első találkozás bizsergető izgalmát, de sajnos erről a folyamatról itt lecsúsztam, merthogy Aline és John már régóta teljesen egymásba voltak habarodva. Ám, hogy mégse maradjunk izgalom nélkül Kleypas a jól ismert és kedvelt tiltott szerelem receptjét vetette be, ami meg kb. csak úgy a könyv első 60 oldaláig tartott ki, de sebaj, mert most még így is élvezetes volt számomra a történet, ami igazából  innentől kezdődött, amikor is John kénytelen volt elhagyni a birtokot, Aline pedig magára maradva egyre zárkózottabbá és magányosabbá vált és nemcsak a szerelmének az elvesztése miatt, hanem egy szerencsétlen balesetnek köszönhetően is, melynek következtében az egyik testrésze annyira eltorzult, hogy a lány önbizalmát ez alapjaiban rengette meg.

Amikor tizenkét év múltán John ismét visszatér a birtokra, mindketten olyan mohó éhséggel próbálják felfedezni mindazokat a változásokat, amelyek az egymástól távol töltött hosszú évek alatt végbementek a másikban, hogy szerintem ez volt a történet legjobb része. Mondjuk irtó bosszantó volt Aline mártírkodása, meg hogy oly sokáig engedte, hogy a sérülése miatti félelmek uralják a tetteit, hogy én néha már csak a szememet forgattam ez miatt. Persze megértem az érzéseiét, és hogy a balesete után úgy érezte, hogy senki nem fogja őt kívánni, na de könyörgöm, ha nem titkolta volna el a szeretett férfi elöl mindezt, ha őszinte lett volna vele, ha bízott volna a szerelmükben annyira, hogy megnyíljon előtte, akkor minden sokkal gördülékenyebben és egyszerűbben ment volna, mondjuk az is igaz, hogy a könyv is pár száz oldallal rövidebb lett volna.

Ám ennek ellenére - és hatalmas szívemnek hála - még így is sikerült Aline-nek elnyernie a szimpátiám, csakúgy mint Johnnak, a mellékszereplőkről már nem is beszélve, akik szerintem remekül kiegészítették a fő cselekményszálat. Olivia (Aline húga) és Gideon történetének romantikus varázsa nekem nagyon tetszett és szerintem szükség is volt rá, hogy kicsit feldobja az alapsztorit.
Őszintén szólva - ismerve az írónő munkásságát - nem voltak nagy elvárásaim a könyvvel kapcsolatban, így nem is okozott csalódást, kellemes kikapcsolódást nyújtott a múlt démonaival küzdő sérült, de ördögien jóképű főhős és a mártírharcost játszó hősnő egymásra találásának története. Mondjuk azt nem mondom, hogy rohanok megvenni a sorozat következő köteteit, de biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb azok is a polcomon kötnek majd ki.
Lisa Kleypas

Ui.: A borítóval kapcsolatban annyit, hogy ez a vattacukor-rózsaszín engem nagyon szíven ütött, meglehetősen erőltetettnek és ízléstelennek tartom. Szerintem sokkal előnyösebb és találóbb lett volna, ha a kiadó az itt látható külföldi borítóhoz hasonló szépséget választott volna, amiből az is kiderül, hogy véletlenül sem egy ifjúsági regényről van szó, hanem egy erős erotikus töltetű történelmi romantikusról.



Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Again the Magic
Sorozat: Wallflowers
Fordította: Tóth Gizella
Oldalszám: 364

2016. júl. 25.

Samuel Bjørk: Magányos utazó

A történet Norvégia fővárosában, Oslóban játszódik, ahol egy közeli erdőben egy felakasztott kislányt találnak, babaruhákba öltöztetve, nyakában tábla: Magányos utazó. Holger ​Munch veterán nyomozó különös üggyel találja magát szembe, mely megoldásához egy régi kollégáját, Mia Krügert kéri fel segítségül, aki mély depresszióba süllyedve egy lakatlan szigeten bujkál. Ám Holger nagyon jól ismeri a lányt és azt is tudja, hogy hogyan keltheti fel az érdeklődését az ügy iránt, melynek köszönhetően Mia rövid időn belül már a speciális gyilkossági nyomozócsapat tagjai között találja magát. Mia felfigyel egy fontos részletre: a halott kislány körmébe egy egyes szám van karcolva, amiből arra következtet, hogy nem ő az egyetlen áldozat. Rendkívüli nyomozói képességének hála a rendőrség párhuzamot von a gyilkosság és egy hat évvel korábban történt eset között, melyben Honefoss városából egy csecsemőt raboltak el, aki azóta sem került elő. Mia szerint a gyilkosnak köze van az eltűnt gyermekhez, és úgy véli, hogy a jelen történései a rendőrség korábbi kudarcát hivatottak megtorolni.
Úgy gondolom, hogy ezzel a könyvvel, ha akartam volna sem nyúlhattam volna jobban bele a sorozatgyilkosokról szóló krimik sötét bugyrába, és ha az elején még nem is, a vége felé már határozottan úgy éreztem, hogy lehet, hogy egy árnyalattal lightosabb történet is elegendő lett volna az elszörnyedésre és borzongásra vágyó énem kielégítésére. A könyv hatalmas pozitívuma, hogy nem volt benne vérengzés, és a legdurvább jeleneteket is olyan intelligens módon tálalta a szerző, hogy azokat tényleg sikongatás és öklendezés nélkül tudtam végigolvasni, de a tény, hogy gyerekeket öltek benne így is totál kikészített, ráült a lelkemre és nagyon nehezen szabadultam tőle.

A könyv fantasztikusan jó stílusban íródott - ezt imádtam benne egyébként a legjobban - erre szokták azt mondani, hogy ha a szerző bevásárló listát írna, az is ugyanilyen élvezetes lenne. Számomra nagyon átjött a történet hűvös és borús hangulata, mely miatt tudom, hogy furán hangzik, mert ugye, mint mondtam gyerekgyilkosságról van benne szó, mégis élveztem olvasni, mert az a sötét légkör, ami már az első oldalakon megérintett a későbbiekben is fogva tartott, és az író remek stílusával együtt mindez csak egyre jobb és durvább lett.

A cselekmény sok szálon futott, melyek közül egy-kettőt teljesen feleslegesnek és céltalannak éreztem, ilyen volt pl. a színházi rész vagy az újságírókkal történt események, mely utóbbi kétség kívül a könyv egyik legütősebb jelenete volt, hiszen ki a fene akarná Istent játszva eldönteni, hogy ki éljen és ki haljon meg, hacsak nem a bolondok és a pszichopata sorozatgyilkosok, de ezeket a részeket úgy érzem, hogy csak figyelemelterelésnek szánta az író, hogy jobban összezavarjon és még több gondolkodásra késztessen, amivel tulajdonképpen nem is lett volna semmi problémám, ha a végén mindegyikre kielégítő megoldást kaptam volna. Ám ez nem történt nem, valahogy nem értek össze a szálak, melynek köszönhetően a könyv befejeztével kissé kuszának éreztem a történetet, arról a sok megválaszolatlan kérdésről már nem is beszélve, amiket ezek a hiányosságok generáltak bennem.

A szereplők tekintetében nekem mindkét nyomozó nagyon szimpatikus volt, lelkesítő volt látni, hogy az őket segítő profi nyomozó csapatuk mindvégig tökéletesen a kezük alá dolgozott. Érdekes volt, ahogy Mianak a megfelelő véralkohol szint elérése után transzba esve kattogtak az agytekervényei, hogy aztán a végére e szörnyű kirakós darabkái, ha lassan is, de szépen a helyére kerüljenek - bár meg kell hagyni, hogy a véletlen szerencsének is nagy szerepe volt a nyomozás alakulásában. És nagyon szimpatikus volt Holger Munch nyomozó is, az ő nyugodt és türelmes stílusával, amivel már rögtön az első találkozásunk alkalmával megnyert magának. Csak a jó ég tudja, hogy ezek ketten mennyi alkoholt és cigarettát fogyasztottak el addig, míg végre sikerült megbirkózniuk az üggyel, de ha ez kellett nekik ahhoz, hogy eredményesen működni tudjanak ám legyen, szemet tudok hunyni felette.


Szóval összességében ez egy nagyon izgalmas és jó stílusban megírt könyv volt, melyben Samuel Bjørk lassan csepegtetve az információkat lélegzetelállítóan szőtte a szálakat, még ha némelyikkel vakvágányra is terelte az olvasót. A karakterei nagyon élők voltak, a gyerekek miatt pedig a szívem vérzett, meg szerintem engem ez a téma az átlagosnál is jobban megvisel, úgyhogy minden tekintetben maradandó élményt nyújtott számomra ez a történet.

Samuel Bjørk

Most pedig megyek és keresek magamnak valami csillámpónis vagy valami nagyon-nagyon romantikus könyvet, hogy újra helyreálljon a lelki egyensúlyom.

Kiadó: Athenaeum
Eredeti cím: Det henger en engel alene i skogen
Fordította: Domsa Zsófia
Oldalszám: 448

2016. júl. 19.

Amy Tintera: Lázadók hajnala

Elég régóta tart már nálam ez a se veled, se nélküled kapcsolatom a YA könyvekkel, melyeket egyébként egyre nehezebben veszek a kezembe, mert annyira egy kaptafára készülnek, hogy mindig félek a csalódástól. Mondjuk az is igaz, hogy nem egyszer fordult már elő velem, hogy sikerült olyan pörgős, lendületes és izgalmas történetet kifognom, amire szinte azonnal ráhangolódtam és bizony a végéig kitartott a lelkesedésem, szinte alig tudtam letenni, ám ez a szerencsés véletlen mostanság egyre ritkábban fordul elő velem. A bajom általában az szokott lenni velük, hogy hamar elfelejtem őket, átfolynak rajtam a történetek, mert igazából nem sok egyedi és különleges van bennük, így persze maradandó élményt sem nagyon tudnak nyújtani - kivételek azért persze mindig akadnak -, ám szórakozásra és kikapcsolódásra így is tökéletesen megfelelnek.

Sajnos a Reboot nem egy kiemelkedően jó könyv, Wren és Callum története csak egy könnyen felejthető kaland volt számomra, melynek az elejét igazán élveztem, mert kifejezetten tetszett a hősnő erős és érzelemmentes karaktere, sőt még az újonc srác, Callum is, aki azzal, hogy nem egy kemény és határozott szépfiú volt, hanem inkább egy kicsit esetlen és gyenge, de csupa szív és mosoly, és nem mellesleg rendkívül kitartó és nyílt személyiség roppant üdítően hatott rám. Tetszett az alapfelállás is, mely szerint a könyv világában egy olyan szörnyű vírus pusztít, ami sok embert megölt már, ám a halottak között akadnak olyanok, akik pont ennek a vírusnak köszönhetően percekkel később feltámadnak, de már nem ugyanazok, akik korábban voltak, hanem sokkal erősebbek és gyorsabbak. Ilyen volt Wren is, aki az egyik legerősebb és legérzéketlenebb újjászületett a HIRC-nél, mely szervezet azért jött létre, hogy a városban élő embereket megvédje a bűnözőktől és az újabb fertőzöttektől ezeknek a fiataloknak a segítségével, akiket tulajdonképpen elit katonaként használt fel ellenük. De ahogy ez már lenni szokott a rendszer és annak különös kísérletei nem mindenhol aratott osztatlan sikert.

Szóval a könyv a feléig egész jó volt, de aztán hirtelen minden elromlott. Wrenből Callum hatására előtörtek az érzelmek és ez nagyon nem állt jól neki, arról már nem is beszélve, hogy totál ellentmondásos személyiséggé vált ennek köszönhetően. Ez a szerencsétlen Callum srác pedig nem sok fejlődést mutatott, végig esetlen és túl tökéletlen maradt, amit egy idő után már unalmasnak és kissé idegesítőnek is találtam. És sajnos a történet háttere sem volt kellő mélységben kidolgozva, melynek hála egy csomó megválaszolatlan kérdésem maradt a könyv végére. Apropó, a befejezés. Nem tudom ki hogy érezte, vagy fogja majd érezni, de nekem túl gyors volt, túl összecsapott és túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, mintha csak egy varázsalt folytán került volna minden pontosan a helyére. Volt egy kis szaladgálás, meg lövöldözés, meg robbantgatás és bumm-bumm-bumm, már vége is volt az egésznek.

Szóval mi tagadás, kissé csalódott vagyok, az egyetlen dolog, aminek örülni tudtam, hogy nem függővéggel zárult a sztori és így egy pici kényszert sem éreztem arra vonatkozóan, hogy esetleg folytatnom kellene a sorozatot, mondjuk ellenkező esetben sem hiszem, hogy kezem-lábam törném érte.
Amy Tintera
 

Kiadó: Maxim
Eredeti cím: Reboot 
Sorozat: Reboot 
Fordította: Ipacs Tibor
Oldalszám: 360

2016. júl. 12.

Clara Bensen: Poggyász nélkül

Clara nemrég épült fel a szorongásokkal és depresszióval teli betegségéből, amikor új élete első lépéseként egy társkereső oldalon regisztrálva megismerkedik egy különös és különc egyetemi tanárral, Jeffel, akivel végül is néhány hét ismeretség után egy nyolc országot érintő, háromhetes, kísérleti utazásra indul, ahol a játékszabályok a következők: nincs előre szállásfoglalás, nincs előre meghatározott úti terv, nincsenek poggyászok csak azok a ruhák, amik rajtuk vannak indulás előtt, és ami a legfontosabb: a Tedd azt, amit igazán szeretnél világlátás új felfedezése.

Őszintén szólva a fülszöveg alapján én teljesen másra számítottam, egy könnyed, humoros és kalandos kis romantikus történetre, mely helyett egy unalmas, leginkább Clara önismeretéből és önmegvalósításából álló, inkább egy különleges belső, mint külső utazást kaptam, ami szó se róla okosan és intelligensen volt megírva, de sajnos én mégsem találtam benne semmi élvezeteset.

Claraval semmi problémám nem volt - bár a mentális állapotáról szóló fejezetek tömkelegét egy idő után már irtó unalmasnak és erőltetettnek éreztem - inkább Jeff volt az, akitől viszkettem kicsit. Az a hihetetlen nagy mozgás- és szabadságigénye, amire szüksége volt ahhoz, hogy optimálisan működni tudjon számomra kissé fura és túlzó volt. Találkoztam már ilyen emberrel, szóval ismerem ezt a típust, de én ezzel a túl szabad, ahogy esik úgy puffan életszemlélettel soha nem tudtam azonosulni, mindig csak külső szemlélőként figyeltem az ilyen csodabogarakat. Az a párkapcsolati nyitottság pedig, amiben Jeff és Clara a megismerkedésük elején megállapodtak szintén nem az én műfajom, csakúgy, mint az sem, hogy a problémákat úgy oldhatjuk meg a legkönnyebben, ha a szőnyeg alá söpörjük őket. Mindenesetre Jeff nyughatatlanságától és kiszámíthatatlanságától Clara helyében én már rég besokalltam volna, de nem vagyunk egyformák, így hát nem is ítélkezem felettük – cipelje mindenki a saját keresztjét, meg minden.

Ami egyébként igazán érdekelt (volna) a könyvben azok az útleírások voltak, melyeken keresztül a Claráék által bejárt helyek varázsát és hangulatát szerettem volna intenzív(ebb)en átélni, de ez sajnos nem jött össze, csakúgy mint a vendéglátók tüzetesebb megismerése, vagy akár rajtuk keresztül a nemzetük kultúrájának, érdekes szokásainak, hagyományainak és ételeinek a részletesebb bemutatása sem.

Őszintén becsülöm az írónőt az akaratereje és a bátorsága miatt, meg, hogy az életének eme nem kevés intim részletét meg merte osztani az olvasókkal, de hiába is próbálom szépíteni a dolgokat azzal a kifogással, hogy lehet, hogy rossz időben került a kezembe a könyv és talán azért nem találtunk egymásra, mert úgy gondolom, hogy tényleg nem nekem íródott ez a történet, nem én vagyok a célközönsége, amivel szerintem semmi baj nincs, hiszen különbözőek vagyunk, virágozzék minden virág, meg ilyenek, de azért a jövőben mégiscsak jó lenne elkerülni az ilyen fiaskókat.  :)

Aztán amit még muszáj szóvá tennem a könyv kapcsán az a kötet silány minősége, ami miatt szó szerint először kétfelé: borító+könyv, majd lapjaira hullott a kezemben olvasás közben, pedig tényleg nem volt kitéve semmilyen külső hatásnak, rendeltetésszerűen olvastam, de már a 100. oldal után megadta magát, ami bizony-bizony rendkívül bosszantó tud ám lenni.


A képeket egyébként nagyon jó ötletnek tarom a könyv mellé, szívesen nézegetettem őket olvasás közeben.


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: No Baggage
Fordította: Komló Zoltán
Oldalszám: 342