2014. júl. 26.

Nicolas Barreau: A nő mosolya

Nagyon vártam már ennek a könyvnek a megjelenését, melynek mind a tartalma, mind a csodás borítója azt sugallta a számomra, hogy egy olyan különleges romantikus történettel - és mint később kiderült olyan mulatságossal is - lesz majd dolgom, amivel engem aztán igazán le lehet venni a lábamról, vagyis minden adott volt ahhoz, hogy a saját könyvespolcomra kerüljön. Ebben a hónapban ez már a második Franciaországban játszódó történetem volt, igaz itt a francia életérzés, nem annyira erősen volt érzékelhető, mint például a Rejtekhely Párizsban című könyvnél, de azért itt sem felejtheti el egy percre sem az olvasó, hogy Franciaországban jár.

"Tavaly novemberben egy könyv mentette meg az életemet. Tudom, ez elég valószínűtlenül hangzik. Némelyek éppenséggel túlzónak vagy melodramatikusnak tarthatják az ilyen kijelentéseket. Pedig hát pontosan így történt."

A történet középpontjában egy fiatal nő Aurélie áll, akinek a szerelmi élete épp válságba került, és hogy elterelje figyelmét szívfájdalmáról Párizs utcáit róva teljesen véletlenül egy nagyon hangulatos kis könyvesboltban köt ki. Itt kerül a kezébe az a bizonyos könyv, amit aztán egy éjszaka leforgása alatt sikerült elolvasnia – nagy teljesítmény ám ez a részéről, ugyanis Aurélie-át a legnagyobb jóindulattal sem lehetett szenvedélyes olvasónak minősíteni – és ami örökre megváltoztatta az életét.

Ez a könyv - amit később Aurélie becses kincsként őrzött - egy olyan mondattal kezdődött, ami nemcsak megdöbbentette a lányt, de kíváncsivá is tette, mondhatni teljesen felvillanyozta. Mert azért valljuk be, hogy senki nem tulajdonítaná csupán a véletlen művének, ha mondjuk a saját családi vendéglője játszaná a központi szerepet az általa olvasott romantikus regény lapjain, és a hősnő is pont is olyan lenne, mintha csak róla mintázták volna. Így hát Aurélie elhatározza, hogy utánajár a dolgoknak és megismerkedik azzal a férfival, aki a könyvet írta. Azonban álmában sem gondolta volna, hogy ez majd olyan hihetetlen nehéz feladat lesz, mint amilyennek végül is bizonyult.

El tudjátok képzelni, hogy mi minden sülhet ki egy olyan történetből, ahol a hősnő mindent megtesz azért, hogy találkozzon kedvenc írójával, és a könyv főhőse - aki nem más, mint ezen fura eseményeket elindító titokzatos könyv főszerkesztője - is mindent megtesz azért, hogy mindezt meghiúsítsa, miközben megpróbálja megódítani a nő szívét? Természetesen ha a háttérnek Párizst választjuk a hangulatos kávézóival, bisztróival és vendéglőivel, mindezt megspékelve egy kis főzéssel és a könyv végén egy-két nyálcsorgató recepttel, mi mást is kaphatnánk, mint egy nagyon szórakoztató, helyenként pedig mesésen szép gondolatokkal tűzdelt romantikus vígjátékot.

"Én például gondolatokat gyűjtök. Hálószobám egyik falán színes cédulák vallanak a gondolatokról, amelyeket rögzítettem, nehogy feledésbe merüljenek. Megannyi gondolat kihallgatott kávéházi beszélgetésekből, szertartásokról és jelentőségükről, éjjel a parkban váltott csókokról, a szívről és bizonyos szállodai szobákról, kezekről, kerti padokról, fényképekről, titkokról és kipattanásukról, s faágak közt cikázó fényről, és arról, hogy miért áll meg néha az idő.
Kis feljegyzéseim trópusi pillangóként tapadnak a világos falhoz: elkapott pillanatok, melyeknek egyedüli céljuk, hogy a közelemben maradjanak, és ha kinyitom az erkélyajtót, a szobán átsuhanó enyhe léghuzatban kicsit megremegnek, mintha el akarnának szállni."

A könyv karakterei annyira hétköznapiak és annyira emberiek voltak teli hibákkal és kétségekkel, hogy az író teljesen el tudta velem hitetni, hogy az itt olvasott tévedések vígjátéka nemcsak a filmeken és a színdarabokban fordulhat elő, hanem a való életben is. És ki tudja? Talán még velem is megtörténhetne, ha nem is holnap, de valamikor egy szép napon.

Szóval nagyon szerettem olvasni ezt a könyvet, az pedig, hogy a történet elbeszélése váltott szemszögből történt külön öröm volt számomra, mert szerintem ezzel az írói eszközzel csak még izgalmasabbá tudta tenni a sztorit a szerző, még akkor is, ha az elejétől fogva bizonyosak lehetünk a boldog végkifejletben. Úgyhogy bár a történet kiszámítható volt engem ez egy csöppet sem zavart, mert többek között pont ez miatt szeretem az ehhez hasonló könnyed női románcokat mindamellett természetesen, hogy egy-egy fáradt nap után tökéletes szórakozást és kikapcsolódást nyújtanak.

És ez a könyv ebből a szempontból tökéletes volt. Az egészet áthatotta valami kedvesség, bájosság, ami könnyűnek és természetesnek tűnt, Párizs pedig hmm… tökéletes helyszín egy ilyen szerelmi történethez.

Itt kezdődik a történet Párizs szívében, egy kis étteremben.
Forrás

...Még tisztán emlékszem: azon a tavaszi estén egyedül bóklásztam Saint Germainben. Az emberek már kinn ültek a vendéglők és kávéházak előtt. Történetesen bekanyarodtam egy kis utcába, ahol csak ritkán fordulok meg. Egy nappali méretű vendéglő ablaka előtt állt, háttal nekem és egy vendéggel beszélgetett, aki egy piros-fehér kockás abrosszal terített kis faasztalnál ült. Megálltam, és magamba szívtam e fiatal nőalak minden részletét. A finom selyemből készült egyszerű, zöldes árnyalatú ruhát, amit olyan magától értetődő természetességgel viselt, mint egy római tavaszistennő...

Az író 1980-ban Párizsban született, a Sorbonne-on tanult romanisztikát és történelmet. És akár hiszitek, akár nem, ma egy könyvesboltban dolgozik a Szajna bal partján. :) A könyv borítóján legalábbis ez olvasható róla, de mint később megtudtam ez mind csak kamu, mert Nicolas Barreau egy egyszerű írói álnév, amely egy szőke német szépséget takar, nevezetesen Daniela Thielet... Mit is mondhatnék, engem totál megvezetett az írónő.

Daniela Thielet


A szerzőnek már több könyve is megjelent külföldön, érdekes, hogy mindegyik borítónak van valami piros beütése (kabát, ruha, ernyő), no és persze az Eiffel-torony is valamennyin ott figyel. :)


A szerző eddig megjelent köteti:

Die Frau meines Lebens (2007) - Álmaim asszonya (ha minden igaz, akkor ősszel jelenik meg nálunk) 
Du findest mich am Ende der Welt (2008) - A világ végén megtalálsz
Das Lächeln der Frauen (2010)- A nő mosolya (2014)
Eines Abends in Paris (2013) - Egy este Párizsban



Kiadó: Park
Eredeti cím: Das Lächeln der Frauen
Fordította: Szántó Judit
Oldalszám: 288

2014. júl. 22.

Mit nekem fantasy! Ide vele!



Pár napja értem a végére Brandon Sanderson Ködszerzet trilógiájának első könyvének, és meg kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy a fantasy nem tartozik szorosan az általam kedvelt műfajok közé, mégis maximálisan elvarázsolt és levett a lábamról. Olvasás közben már erősen fogalmazódott bennem a gondolat, hogy ahogy a végére érek írok egy kis idézetekkel és képekkel tarkított kedvcsinálót, hátha mást is sikerül elcsábítanom a könyv olvasására, mert ez a történet nemcsak egyszerűen jó, hanem fantasztikusan jó.

Mindenesetre addig, amíg össze nem szedem a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban és azokat írásos formába nem öntöm, muszáj levonnom csendben a saját magam kis konklúzióját - a komfortzónáról, amiről most nagyon jó kis körbeposztok születtek, meg az életről meg úgy az egész Világmindenségről... bár ez utóbbiakat inkább hagyjuk máskorra -, mely szerint jó ha az emberben van annyi bátorság, hogy az általa jól megszokott és bejáratott műfajokon kívül másokat is kipróbáljon, mert bár ha nem is mindegyik könyv (lásd, London folyóit képtelen voltam végigolvasni) fogja elnyerni a tetszését, biztos lesznek olyanok, amiket óriási baklövés lenne kihagyni. És ez a könyv pont ilyen.

"Hamu hullott az égből.
Tresting nagyúr összehúzta a szemöldökét, és felnézett a vörös, déli égboltra.
Szolgálói előresiettek, és kinyitottak egy napernyőt az uraság és előkelő vendége
feje fölött. A hamueső nem volt szokatlan jelenség a Végső Birodalomban, Tresting
mégis abban reménykedett, hogy gyönyörű új felöltőjét és piros mellényét, amelyek
nemrég érkeztek gondolán Luthadelből, nem teszi tönkre a pernye. Szerencséjére a
szél nem fújt erősen – így a napernyő talán pont elég védelmet nyújt majd.
Tresting és vendége egy dombra épült, kicsiny épület belső udvarában álldogált,
ahonnan a szántóföldeket lehetett látni. Barna munkásruhába öltözött emberek
százai dolgoztak a szemerkélő hamuban; a termést gondozták. Munkájuk kissé
lomhának tűnt – de hát a szkák már csak ilyenek: földművesek; lusta és
haszontalan népség. Természetesen nem panaszkodtak, annál több eszük volt.
Egyszerűen csak dolgoztak, lehajtott fejjel, és teljes közönyt tanúsítottak a munkájuk
iránt. A felügyelők ostorcsapásai pár pillanat erejéig kemény robotra sarkallták őket,
de amint a felügyelő ellépett mellőlük, visszatértek eredeti ritmusukhoz.
A dombtetőn Tresting a mellette álló férfihoz fordult:
– Azt hinné az ember – jegyezte meg –, hogy ezer, földműveléssel töltött év után
némileg hatékonyabbak.
Az obligátor megfordult, és felhúzta a szemöldökét. Mindezt úgy tette, mintha a
legjellegzetesebb vonására, a szeme körüli területet tarkára festő, tekervényes
tetoválásra akarná felhívni a figyelmet. Az óriási rajzok betakarták az orrnyergét is,
és lefutottak mindkét orrcimpájára. A férfi valóban nagyon fontos obligátor lehetett,
valószínűleg egy főprelán. Trestingnek is megvoltak a saját személyes obligátorai a
majorságban, de jelentéktelen funkcionáriusok lévén nemigen díszítették rajzok az
ábrázatukat. Ez a férfi Luthadelből jött, ugyanazzal a gondolával, ami Tresting új
felöltőjét is szállította.....

...Tresting bólintott, amikor a tohonya szká tömegre pillantott. Egyesek kapáltak,
míg mások négykézláb tisztogatták a hamuban nyiladozó termést. Nem
panaszkodtak. Nem is reméltek. Még gondolkozni is alig mertek. De ez így volt
rendjén. A szkák esetében ez a szokás. Hisz a szkák…
Tresting hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy az egyikük őt nézi. A férfi
szúrós szemét az övébe fúrta, arckifejezésében pedig egy szikrányi – nem is,
inkább egy egész tábortűznyi – dac mutatkozott. Tresting még soha nem találkozott
ehhez hasonlóval, legalábbis nem egy szká esetében. Ösztönösen hátralépett és
megrázkódott, miközben a különös, egyenes derekú szká rajta tartotta a szemét.
A rabszolga mosolygott.
Tresting elfordította a fejét. – Kurdon! – csattant fel.
A termetes felügyelő felszaladt az emelkedőn. – Igen, uram?
Tresting megfordult, és rámutatott a…
Megráncolta homlokát. Hol is állt az a bizonyos szká? A lehajtott fejjel dolgozó,
pernyétől és izzadságtól mocskos rabszolgák annyira egyformának tűntek. Tresting
megállt, és szemével a fiatal férfit kereste. Azt remélte, felismeri a helyet… egy olyan
üres sort kell keresnie, ahol senki sem áll.
De hiába…"


"– Te miben hiszel, Kelsier mester, ha megkérdezhetem?
A ködszerzet elfintorodott.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – vallotta be –, de a Végső Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tűnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít?
Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem hiszem.
– Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet."



Így néztek ki azok az embertelen teremtmények, akiket acélinkvizítoroknak neveznek és akiktől nem csak a szkák, de a nemesek is rendkívül félnek:

"...A második, magas és erős testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szeméből vastag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltő, szögszerű cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni."

Az én lelki szemeim előtt azért nem voltak ám
ennyire kigyúrtak.

És naná, hogy a romantika sem maradhatott ki a könyvből.

Vin is felkelt, és visszaadta a férfinak a zsebkendőjét.
Ám Elend nem vette vissza. - Esetleg megtarthatná. Nem pusztán orrtörlésre adtam.
A lány lenézett a zsebkendőre. A nemesek zsebkendőt adnak annak a hölgynek, akivel komolyabb szándékuk van.
- Ó! - mondta, és visszavette a zsebkendőt. - Köszönöm.
Elend mosolygott, és közelebb lépett hozzá. - Az a másik férfi, akárki is az, előnyt szerzett magának az ostobaságom miatt. Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ne kezdenék versengeni vele. - Ezután kacsintott, kissé meghajolt, és visszasétált a központi bálterembe.

2014. júl. 17.

Kiera Cass: Az Igazi (Párválasztó #3)

Végre hozzám is eljutott a Párválasztó trilógia utolsó része, amit a fene se gondolt volna, hogy ennyire fogok majd várni, hiszen már a könyv borítója is elég spoileres volt ahhoz, hogy sejteni lehessen a történet végkifejletét és mégis… Semmi pénzért nem mulasztottam volna el a finálét.

Mint tudjuk America választás előtt áll, és a nagy kérdés, amitől a könyv megjelenése előtt csak úgy visszhangoztak a közösségi oldalak, hogy vajon kit választ majd; a herceget vagy a palotaőrt? És naná, hogy erre volt kíváncsi mindenki a történettel kapcsolatban, de azért nem szabad megfeledkeznünk a háttérben zajló eseményekről sem - a lázadókról és azok motivációjáról – mert ugye az előző részekben ezekről a dolgokról igencsak csekély információt kaptunk az írónőtől.

Most, hogy a Párválasztó ceremónia a végéhez közeledett eljött az idő, hogy Maxon kiválassza a négy megmaradt lány közül az igazit. America soha nem álmodott arról, hogy Maxon szívét meghódítva királynő legyen, de ahogy egyre otthonosabban kezdte magát érezni a Palotában rájött arra, hogy mennyi mindent veszíthet azzal, ha nem él a lehetőségével. És bár America kezdetben küzdött a herceg iránti egyre növekvő vonzódása ellen - hiszen első szerelmét Aspent szívből szerette és rengeteg közös emlék kötötte őket össze -, de az utolsó részben végre valahára - nem tépve tovább az olvasók idegeit a döntésképtelenségével - sikerült elhatározásra jutnia, és meghoznia magában a döntést, mely szerint kész volt harcolni a jövőért. Végre!

A versenyben ugye négy lány maradt: a kissé visszafogott Elise, a kedves Kriss, a gyönyörű, ámbár meglehetősen rosszindulatú Celeste és a történetünk lobbanékony hősnője America, aki soha nem bírta ki, hogy befogja a száját, és hogy ne okozzon valami galibát, melynek következményeként mindig magára vonta Clarkson király haragját. Mint például, amikor azt javasolta a népnek, hogy támadjanak vissza, ha az ellenséges déli lázadók kasztról kasztra akarnák majd szedni az áldozataikat, amely javaslatától Clarkson király rendesen bepöccent. Nem meglepő hát, hogy ő mindenképp America bukását akarta - de ezt már az előző részekből is tudtuk - és e célja megvalósítása érdekében a legalantasabb eszközöktől sem riadt vissza.
A befejező résztől bevallom én azt vártam - na jó, már az előző résztől is -, hogy több információt kapok majd a Palotán kívüli életről, a kasztrendszerről, a lázadókról és az ő szövetségeseikről... Ehelyett ismét csak a Palotában toporogtunk, igaz ugyan, hogy tettünk egy kis kiruccanást a falakon túlra is, de ez annyira minimális és nevetségesen súlytalan volt, hogy tényleg szóra sem érdemes.
Mindezen konfliktusok mellett természetesen tovább folytatódott a főszereplők szerelmi háromszögének fárasztó huzavonája is, melyben America, Maxon és Aspen egyre közelebb kerültek ahhoz a párbeszédhez, ami az ügyük rendezéséhez elkerülhetetlen lett volna… De mivel America nem kapkodta el túlzottan a helyzet tisztázást, így ez feszültséget szült, és ez a feszültség volt az ami a cselekményt előre vitte és nem a politikai dráma látszata, mert ez a sorozat - akár tetszik, akár nem - elsősorban egy szerelmi történet és semmiképp sem disztópia.

Ha azonban sikerül - márpedig részben sikerült - a fent említett negatívumokat lehámoznom a történetről, akkor egy magával ragadó, bár kissé bizarr, ámbár mégis nagyon hangulatos és mindenek előtt egy meglehetősen meseszerű és romantikus könyvvel (sorozattal) volt dolgom, amit egyszerűen nem tudtam letenni addigi, amíg a végére nem értem.



A trilógia részei:
Az Igazi

A sorozat magyar facebook rajongói oldala
Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The One
Sorozat: The Selection 
Fordította: Gázsity Mila
Oldalszám: 346

2014. júl. 11.

Rachel Vincent: Lélekőrzők (Sikoltók sorozat 3.)

Érdekes a viszonyom ezzel a sorozattal; nem mondhatnám, hogy maradéktalanul levesz a lábamról - mivel eddig egy csomó kivetnivalóval és következetlenséggel találkoztam már benne, és igazából izgalomban sem mindig bővelkedik -, de mégis, ahogy megjelenik egy újabb része, egyszerűen nem tudok neki ellenállni, azonnal meg kell vennem és minél hamarabb el kell olvasnom. Most is ez történt, de nem bántam meg, mert miután elolvastam örömmel nyugtáztam, hogy ez volt az eddigi legjobb és legsötétebb könyve a sorozatnak.

Aki olvasta az előző két részt az biztos egyetért velem abban, hogy a történet alapkoncepciója nagyon egyedi; Kaylee és Nash két középiskolás fiatal, akik tökéletes párost alkotnak, és nem csak azért mert szerelmesek egymásba, hanem mert különleges képességüknek köszönhetően kiegészítik egymást. Ők ketten bansheedok, azaz ludvércek, melyből kifolyólag igen sűrűn kerülnek összetűzésbe az Alvilággal.

Míg az előző részben néhány fiatal a hírnévért és pénzért cserébe adta el a lelkét, addig itt a Démonleheletért folyt a harc, ami egy alvilági kábítószer, amely használatába akár bele is lehet halni. Ennek a rendkívül addiktív vegyületnek valahogy sikerült átjutnia az emberek világába és természetesen Kaylee-ra és Nash-re várt az a feladat, hogy felszámolják a forrást és megvédjék tőle a barátaikat, akik közül az egyik már függővé is vált.

Kaylee mint mindig, most is hozta a szokásos formáját, önfeláldozó volt és bátor, senkinek nem akart ártani, sőt még azoknak is a segítségére sietett, akik mindezt meg sem érdemelték, amit én még mindig túl szépnek és jónak találok ahhoz, hogy igaz legyen, de lassan már kezdem megszokni Kaylee nagylelkűségét.
Az eddigi részeknél inkább a könyv hangulata fogott meg, mintsem maga a cselekmény, most azonban mindez másképp alakult. Ebben a könyvben az előző rész történései jelentős szerepet játszottak és meg kell mondjam, hogy nagyon tetszett, amilyen irányban elvitte a cselekményt az írónő, ugyanis most a Kaylee és Nash közötti kötelék lett próbára téve, melyben bizony, nem teljesítettek valami túl jól a fiatalok. De ez egyáltalán nem rovom fel hibának, sőt! Szerintem épp ez volt a történet legnagyobb pozitívuma. Néha jó jön egy kis szünet a romantikában, amely határozottan frissítően tud hatni, és itt az írónő úgy írta meg a két fiatal közötti konfliktust, hogy figyelembe vette a tetteik következményét, ugyanúgy, mint ahogy az a való életben is történne.

Ha eddig azt hittem, hogy Kaylee és Tod között lehet valami, akkor most elszállt az összes reményem, ugyanis egyáltalán nem éreztem, hogy több lenne közöttük pusztán barátságnál, amit hogy őszinte legyek nem is nagyon bántam. De miért is bánnám, amikor Nash és Kaylee jó párost alkotnak, illenek egymáshoz és eddig a részig nagyon jól működtek együtt. Nash amióta megismerte Kaylee-t soha nem hagyta magára és tényleg mindentől megvédte a lányt, de most az ő gyengeségének lehettünk szemtanúi, ami tulajdonképpen nagyon is hihetővé tette a történetet - már amennyire hihető lehet egy alvilági lényektől hemzsegő világ. És bár Nash cselekedete Kaylee szemében megbocsáthatatlan bűnnek számított én mégsem hibáztattam őt érte bárki bármit mondjon, mivel a srác önhibáján kívül került ebbe a slamasztikába.

A történet kapcsán ismét kirándulást tehettünk az Alvilágba, ahol a rosszfiúk igazán gonoszak és veszélyesek voltak, és mindent megtettek azért, hogy a céljukat elérjék. Kaylee pedig ismét megmutatta az erejét és rátermettségét a túlvilági szörnyekkel szemben és szerencsére nemcsak ott, hanem az őt ért érzelmi zűrzavarban is tökéletesen megállta a helyét.

Azt nem mondom, hogy a könyv hibátlan volt, mert találkoztam benne nagyon idegesítő és bugyuta részekkel, de az összbenyomásom róla mégis pozitív. Nagyra értékeltem, hogy az írónő most egy olyan témával állt elő mint a kábítószer terjedése és fogyasztása és a vele való visszaélés, ami mindig aktuális a fiatalok körében. De a legnagyobb pozitívuma a történetnek mégis a mondandója volt, ami biztos vagyok benne, hogy még azokhoz az olvasókhoz is el fog jutni, akik nem szoktak az ilyen dolgokra odafigyelni.



Kiadó: Jaffa
Eredeti cím: My Soul To Keep
Sorozat: Soul Screamers Series 
Fordította: Farkas Veronika
Oldalszám: 326



Érdekesség:

Az írónő a sorozatot 7 kötetesre tervezte, melyben a hét főbűn került feldolgozásra. Az első könyvben a kevélység, a másodikban a fösvénység, a harmadikban pedig a falánkság bűnére utalt, és bár én mindebből eddig semmit nem érzékeltem, a továbbiakban majd ilyen szemmel is fogom olvasni a történeteket. És, hogy milyen bűnökre számíthatunk még? A bujaságra, az irigységre, a torkosságra, a haragra, és a jóra való restségre. Mit is mondhatnék... izgatottan várom őket. 


Sorozat részei:
1. My Soul to Take (2009) - Lélektolvajok (2012)
2. My Soul to Save (2009) - Lélekmentők (2013)
3. My Soul to Keep (2010) - Lélekőrzők (2014)
4. My Soul to Steal (2011)
5. If I Die (2011)
6. Before I Wake (2012)
7. With All My Soul (2013)



2014. júl. 3.

Corine Gantz: Rejtekhely Párizsban

Azok közé az olvasók közé tartozom, akikre egy szép borítóval nagyon lehet hatni (tudom sekélyes dolog, de mit tegyek, ha egyszer borítómániás vagyok), így amikor a friss megjelenések között megláttam ezt a gyönyörű könyvet, rögtön a kívánságlistám tetejére került. Úgy gondoltam, hogy ebbe a csodás köntösbe bújtatott könnyednek látszó kis chick litben majd biztos kitűnő olvasmányra lelek a forró nyári napokra. És ha annyira könnyed limonádénak nem is volt mondható, mint ahogyan azt gondoltam, mindenképp nagyon kellemes és szórakoztató kikapcsolódást nyújtott.

A történet középpontjában három amerikai nő áll, akiknek az élete elérkezett arra a pontra, amit már nem tudtak kezelni, így a legegyszerűbb megoldást választották, elmenekültek előle. Annie férje három éve halt meg, és bár már előtte is kissé antiszociális volt, a tragédia után már végképp csak a gyermekeinek, a főzésnek és az otthonának élt. Imádta a lakását, de miután anyagilag már nem tudta a családját fenntartani, kénytelen volt kiadni a szobáit, hogy bevételhez jusson. Miután Lola és Althea jelentkezett a hirdetésére, Annie megnyitotta előttük az otthonát és segédkezet nyújtott nekik. Ők azonban nem voltak teljesen őszinték vele.
Lola egy gyönyörű nő volt, aki a bántalmazó férje elöl menekül két kezelhetetlen gyermekével együtt Párizsba, Althea pedig komoly étkezési rendellenességben szenved, míg Annie… Nos ő rejti magában a legnagyobb titkot mindhármójuk közül. Annie "albérletes" tervét Lucas – aki a férjének a legjobb barátja volt és annak halála után az ő barátjává is vált – az elejétől fogva ellenezte, de mivel szerelmes volt a nőbe, így nem tudott mit tenni, mint hogy mindenben támogatta őt.

"Figyelte, ahogy Lucas eszik, és el kellett rejtenie a mosolyát. Lucas-n kissé kiütköztek a beltenyészet jelei, de jó értelemben. Nem volt csúnya, egyáltalán nem. Határozottan volt stílusa. Magas, slank és végletekig modoros férfi volt. Papírforma szerint igazi főnyeremény volt, csakhogy volt benne valami, amiről az ember vagy nőcsábásznak, vagy rejtőzködő melegnek gondolná – ebből a típusból meglehetősen sok szaladgál Párizsban."

Szeretem a Párizsban játszódó történeteket. Annyira jellegzetes, annyira varázslatos a hangulatuk, annyira... franciás. És hogy ez mit is takar pontosan? Az oly sokat emlegetett párizsi romantikus környezetet, a francia zöldség és halpiacot, a különleges ételeket, az evés és a főzés művészi szintre való emelését, tulajdonképpen az egész francia kultúrát, a francia emberek szokásait és habitusát, amiket az író rendkívül jól érzékeltetett a két amerikai nő, Lola és Annie szemén és tapasztalatain keresztül. Althea szemszögéből sajnos nem sokat láthattunk a városból, mivel mindig csak a szobájában kuksolt, de amikor a szívdöglesztő francia festő Jared - aki egyben Lucas pártfogoltja volt - vette ki Annie harmadik szobáját, ez is megváltozott.

Az eredeti borító is káprázatosan szép!
Az emberek (többek között én is) gyakran fantáziálnak(ok) arról, hogy egy új helyen, egy új városban vagy országban, milyen jó lenne mindet újra kezdeni. Biztos minden probléma megoldódna, vagy legalábbis egy ideig sikerülne a hátunk mögött hagyni őket. Persze lennének helyette újak, de azokat az akadályokat az ember könnyebben venné, mert van célja, amiből erőt meríthet ahhoz, hogy megváltoztassa az életét. Ez a változás utáni vágy hajtotta Lolát és Altheát is, amikor jelentkeztek az Annie által feladott hirdetésre. Mindketten új életet akartak kezdeni.

A három nő nemcsak jellemük, de külsejük alapján sem különbözhettek volna jobban egymástól. Nem tudom megmondani, hogy melyikük volt a kedvencem, mert mindegyikükben találtam olyan jellemvonást, amit szerettem, és olyat is, ami miatt nem hiszem, hogy jó barátnők tudunk volna lenni. Annie határozott volt, parancsolgató, gyakran voltak érzelemkitörései, némileg kaotikus és kapkodó vot. Ellenben imádta a gyermekeit, és imádott főzni. A legkedvesebb helye a házban a konyha volt. Számára a főzés gyógyító hatással bírt amellett, hogy egy örömteli és tartalmas tevékenység is volt egyben. Ennek apropóján rengeteg szó esett a könyvben a francia ételekről és az evés öröméről, amiket én mindig nagy-nagy élvezettel olvastam. (És ennek hatására már ki tudja, hogy hanyadszorra fogadtam meg magamban, hogy az eddiginél jóval több hal kerül majd az asztalunkra.)

Lola Annie ellentéte volt, vékony és gyönyörű, csendes és konfliktuskerülő, egyáltalán nem volt ura az életének. Egy olyan nő volt, aki túl sokszor tett rossz lóra. És ott volt még Althea, aki egy rendkívül depressziós és antiszociális fiatal lány volt. Szerette volna, ha a szülei jobban odafigyelnek rá, de ők csak magukkal foglalkoztak, észre sem vették, hogy van egy lányuk. Althea láthatatlan volt a számukra és ennek következtében maga is jelentéktelennek érezte magát.
Az együtt töltött hat hónap alatt, az érzelmi gátak átszakadtak és ezzel együtt a három nőnek nemcsak az élete változott meg, de ők maguk is átalakultak kicsit. Egymáshoz való viszonyuk ugyanolyan volt, mint a valós életben. Volt, hogy harcban álltak egymással, volt, hogy kéretlen tanácsokkal látták el egymást, és volt, hogy háborítatlanul teltek a napjaik, de a lényeg; hogy szerették egymást, féltették és törődtek egymással.

A könyv hangulata - tudjátok az a bizonyos párizsi érzés -  teljesen magával ragadt,  a szereplők sorsáért pedig végig aggódtam, főleg a könyv vége fele, ami majdnem olyan volt, mint egy színdarab utolsó felvonása, amikor a bonyodalom a tetőfokára hág, hogy aztán azon túljutva mindenki megkapja a méltó jutalmát.
Szerettem ezt a könyvet olvasni, mert az írónő úgy írta meg, hogy ne legyen több, mint ami. Egy kicsit romantikus, egy kicsit humoros, egy kicsit bohókás és egy kicsit szerelmes, de mégis valós és hihető problémákat felkaroló és egy kicsit boncolgató, nőknek szóló igazi szórakoztató nyári olvasmány.




Kiadó: Tercium
Eredeti cím: Hidden is Paris
Fordította: Balázs Laura
Oldalszám: 384