Mit nekem fantasy! Ide vele!

Pár napja értem a végére Brandon Sanderson Ködszerzet trilógiájának első könyvének, és meg kell mondjam, hogy annak ellenére, hogy a fantasy nem tartozik szorosan az általam kedvelt műfajok közé, mégis maximálisan elvarázsolt és levett a lábamról. Olvasás közben már erősen fogalmazódott bennem a gondolat, hogy ahogy a végére érek írok egy kis idézetekkel és képekkel tarkított kedvcsinálót, hátha mást is sikerül elcsábítanom a könyv olvasására, mert ez a történet nemcsak egyszerűen jó, hanem fantasztikusan jó.

Mindenesetre addig, amíg össze nem szedem a gondolataimat a könyvvel kapcsolatban és azokat írásos formába nem öntöm, muszáj levonnom csendben a saját magam kis konklúzióját - a komfortzónáról, amiről most nagyon jó kis körbeposztok születtek, meg az életről meg úgy az egész Világmindenségről... bár ez utóbbiakat inkább hagyjuk máskorra -, mely szerint jó ha az emberben van annyi bátorság, hogy az általa jól megszokott és bejáratott műfajokon kívül másokat is kipróbáljon, mert bár ha nem is mindegyik könyv (lásd, London folyóit képtelen voltam végigolvasni) fogja elnyerni a tetszését, biztos lesznek olyanok, amiket óriási baklövés lenne kihagyni. És ez a könyv pont ilyen.

"Hamu hullott az égből.

Tresting nagyúr összehúzta a szemöldökét, és felnézett a vörös, déli égboltra.

Szolgálói előresiettek, és kinyitottak egy napernyőt az uraság és előkelő vendége

feje fölött. A hamueső nem volt szokatlan jelenség a Végső Birodalomban, Tresting

mégis abban reménykedett, hogy gyönyörű új felöltőjét és piros mellényét, amelyek

nemrég érkeztek gondolán Luthadelből, nem teszi tönkre a pernye. Szerencséjére a

szél nem fújt erősen – így a napernyő talán pont elég védelmet nyújt majd.

Tresting és vendége egy dombra épült, kicsiny épület belső udvarában álldogált,

ahonnan a szántóföldeket lehetett látni. Barna munkásruhába öltözött emberek

százai dolgoztak a szemerkélő hamuban; a termést gondozták. Munkájuk kissé

lomhának tűnt – de hát a szkák már csak ilyenek: földművesek; lusta és

haszontalan népség. Természetesen nem panaszkodtak, annál több eszük volt.

Egyszerűen csak dolgoztak, lehajtott fejjel, és teljes közönyt tanúsítottak a munkájuk

iránt. A felügyelők ostorcsapásai pár pillanat erejéig kemény robotra sarkallták őket,

de amint a felügyelő ellépett mellőlük, visszatértek eredeti ritmusukhoz.

A dombtetőn Tresting a mellette álló férfihoz fordult:

– Azt hinné az ember – jegyezte meg –, hogy ezer, földműveléssel töltött év után

némileg hatékonyabbak.

Az obligátor megfordult, és felhúzta a szemöldökét. Mindezt úgy tette, mintha a

legjellegzetesebb vonására, a szeme körüli területet tarkára festő, tekervényes

tetoválásra akarná felhívni a figyelmet. Az óriási rajzok betakarták az orrnyergét is,

és lefutottak mindkét orrcimpájára. A férfi valóban nagyon fontos obligátor lehetett,

valószínűleg egy főprelán. Trestingnek is megvoltak a saját személyes obligátorai a

majorságban, de jelentéktelen funkcionáriusok lévén nemigen díszítették rajzok az

ábrázatukat. Ez a férfi Luthadelből jött, ugyanazzal a gondolával, ami Tresting új

felöltőjét is szállította.....

...Tresting bólintott, amikor a tohonya szká tömegre pillantott. Egyesek kapáltak,

míg mások négykézláb tisztogatták a hamuban nyiladozó termést. Nem

panaszkodtak. Nem is reméltek. Még gondolkozni is alig mertek. De ez így volt

rendjén. A szkák esetében ez a szokás. Hisz a szkák…

Tresting hirtelen megdermedt, mert rádöbbent, hogy az egyikük őt nézi. A férfi

szúrós szemét az övébe fúrta, arckifejezésében pedig egy szikrányi – nem is,

inkább egy egész tábortűznyi – dac mutatkozott. Tresting még soha nem találkozott

ehhez hasonlóval, legalábbis nem egy szká esetében. Ösztönösen hátralépett és

megrázkódott, miközben a különös, egyenes derekú szká rajta tartotta a szemét.

A rabszolga mosolygott.

Tresting elfordította a fejét. – Kurdon! – csattant fel.

A termetes felügyelő felszaladt az emelkedőn. – Igen, uram?

Tresting megfordult, és rámutatott a…

Megráncolta homlokát. Hol is állt az a bizonyos szká? A lehajtott fejjel dolgozó,

pernyétől és izzadságtól mocskos rabszolgák annyira egyformának tűntek. Tresting

megállt, és szemével a fiatal férfit kereste. Azt remélte, felismeri a helyet… egy olyan

üres sort kell keresnie, ahol senki sem áll.

De hiába…"

"– Te miben hiszel, Kelsier mester, ha megkérdezhetem?
A ködszerzet elfintorodott.
– Még nem vagyok benne teljesen biztos – vallotta be –, de a Végső Birodalom megdöntése egész jó kezdetnek tűnik. Akad a listádon olyan vallás, ahol a nemesek legyilkolása szent küldetésnek számít?
Sazed rosszallóan ráncolta a homlokát. – Nem hiszem.
– Akkor talán alapítanom kellene egy ilyet."

Így néztek ki azok az embertelen teremtmények, akiket acélinkvizítoroknak neveznek és akiktől nem csak a szkák, de a nemesek is rendkívül félnek:

"...A második, magas és erős testalkatú fickó megfordult, és Kelsier látta, hogy a férfi két szeméből vastag fémcövekek meredeznek. A szemüreget teljesen kitöltő, szögszerű cövekek olyan hosszúak voltak, hogy hegyük két centire kiállt a férfi kopaszra borotvált koponyájából. Laposra csiszolt végük úgy fénylett a férfi szemöldöke alatt, akár két ezüstös korong; ott, ahol a szemeknek kellett volna lenni."

Az én lelki szemeim előtt azért nem voltak ám
ennyire kigyúrtak.

És naná, hogy a romantika sem maradhatott ki a könyvből.

Vin is felkelt, és visszaadta a férfinak a zsebkendőjét.
Ám Elend nem vette vissza. - Esetleg megtarthatná. Nem pusztán orrtörlésre adtam.
A lány lenézett a zsebkendőre. A nemesek zsebkendőt adnak annak a hölgynek, akivel komolyabb szándékuk van.
- Ó! - mondta, és visszavette a zsebkendőt. - Köszönöm.
Elend mosolygott, és közelebb lépett hozzá. - Az a másik férfi, akárki is az, előnyt szerzett magának az ostobaságom miatt. Azonban nem vagyok annyira ostoba, hogy ne kezdenék versengeni vele. - Ezután kacsintott, kissé meghajolt, és visszasétált a központi bálterembe.

A sorozat része:

A Végső Birodalom I.-II.

A Megdicsőülés kútja III.-IV.

A korok hőse V.-VI.