2012. dec. 31.

2012. dec. 29.

Mi lapult a fa alatt?

Hát ezek lapultak a fa alatt.:)

Ugye milyen jó rájuk nézni? A bal oldali kupacot a barátaimtól kaptam a jobb oldali kupacot pedig a családomtól.


A piros szalaggal átkötött könyvön lévő csomagolás nem papírból van, hanem gyönyörű aranyszállal átszőtt anyagból, ami tulajdonképpen egy tok, és egy kedves barátnőm készítette nekem nagy szeretettel. Sajnos a képen nem jön át jól a borító szépsége, de higgyétek el, hogy gyönyörű. És a könyv, ami pedig benne rejlik E.M. Forstertől a Szoba kilátással. Aztán ott lapul mellette a Lovesong, az Acél és selyem, a Magammal viszlek és a Forgotten.
Mindegyik könyvnek őszintén örültem és nagyon hálás vagyok mindazoknak, akiktől ezeket a gyönyörűségeket kaptam. A csokik már rég elfogytak, mintha tűzbe dobták volna őket, és ezek a csodás  képeslapok pedig még sokáig fogják díszíteni a tükröm szélét! 

Még egyszer nagyon köszönöm lányok!

Drága Gretty a te lapod azért nincs a képen, mert a kislányom elcapcarászta és beapplikálta a pillangót az egyik rajzába....ez sajnos rossz hír. A jó hír viszont az, hogy ez örökre meg fog maradni, mert minden általa készített alkotást el szoktam tenni az utókornak.

A másik kupac könyvei szerintem egész jól látszanak, de ha mégsem, akkor már sorolom is: A felejtés édes íze, Mielőtt megismertelek, Legenda, Menedék, Részben ember, Trónbitorlók (amit a Fumax kiadó akciója miatt plusz könyvként választhattam az előző kettő mellé, jupé!) és a két Nora Roberts könyv pedig A törvénytelen és az Egyszer volt...  Mint már említettem ezeket a könyveket a családomtól kaptam, amiket én rendeltem a szüleim és a párom nevében... biztos, ami biztos alapon, és csak a két Nora Roberts volt igazi meglepetés... a kedves anyósom most aztán tényleg meglepett. (Nem mondom a tavalyi konyharuháknak is örültem, még ha ez akkor nem is látszott rajtam, de ezek azért klasszisokkal jobbak annál) 

Ezeket együtt látva pedig hatalmas volt az örömöm!  


2012. dec. 28.

Marissa Meyer: Cinder

Igazából nem is erről a könyvről szóló bejegyzésemet szántam az év utolsó könyves posztjának…. igazából nem is akartam írni erről a könyvről, de mivel nem tudom magamban tartani az elragadtatásomat és a lelkesedésemet iránta, így muszáj kiírnom magamból. Megpróbálom visszafogni magam és igyekszem nem teleszórni a mondataimat olyan túlzó jelzőkkel, mint például, hogy ez az év legjobb könyve a számomra, vagy hogy hihetetlenül elvarázsolt, és hogy kissé merész, de rendkívül jól sikerült egy történet ez, és ha még kiscsaj lennék, akkor sikítva és a hajamat tépve várnám a következő rész megjelenését (de nagylány révén már tudok magamon uralkodni) …. Szóval ha esetleg mégis becsúszna egy két ilyen mondat, akkor azt légyszi nézzétek el nekem.

Ez nem az a Hamupipőkés történet, amiben a galambok válogatják kis a hamuból a kölest és a jó tündér segít Hamupipőkének a bálba eljutni. Ez a történet a jövőben játszódik, Ázsiában, ahol a holdlakókkal folytatott háború a küszöbön áll, az emberek a csuklójukba ültetett chippel azonosítják magukat, robotokkal beszélgetnek, és rettegnek, hogy elkapják a kék láz nevű halálos kórt. No, de nem akarok senkit elrettenteni, ellenkezőleg! A tündérmesék kedvelői ne tartsanak attól, hogy esetleg csak elszórtan, hányaveti módon tartalmazza a történet a klasszikus mese kulcsfontosságú elemeit. Meg lehet nyugodni, és a Hamupipőke rajongók is kezdhetik dörzsölni a tenyerüket, mert bizony megvannak a jól ismert alappillérek; egy zsémbes és szívtelen mostoha a két lányával – melyek közül csak az egyik idióta -, egy báli ruha a hozzá tartozó bállal, egy narancssárga valami, ami nem tök és nem is repül, de a rendeltetésének megfelelően elviszi Cindert majd a bálba, és természetesen ott van az a bizonyos, az a szívdöglesztően jóképű herceg is. 

De hogy végre valami kézzel foghatót is mondjak a történetről…

A helyszín Új Peking, 126 évvel a IV. világháború után. Linh Cinder egy kiborg, azaz részben ember részben robot. Erről a rendellenességéről csak nagyon kevesen tudnak, ugyanis a kiborgokat a társadalom másodrendű állampolgároknak tekinti. Cinder élete ennek megfelelően zajlik, gyakorlatilag rabszolgaként tartja maga mellett a mostohája. Megélhetési forrás a számára, mivel őt tartják a legjobb műszerésznek Új Pekingben. Egy véletlen találkozása a lánynak Kai herceggel azonban mindet megváltoztat, fantasztikus és izgalmas események sorozatát indítja el.

Ugye azt hinné az ember, hogy a jövőben az orvostudomány minden betegséget meg tud majd gyógyítani. Hát ez kérem nem így van. Új Pekingben egy halálos pestit üti fel a fejét, amit ha valaki elkap, menthetetlenül belehal. Rengeteg orvos dolgozik az ellenszer kidolgozásán, segítségükre a kiborgok vannak, akik kvázi (másodrendű állampolgárok révén ugye) tökéletes tesztalanyként funkcionálnak. Cinder is bekerül a palotába, ebbe a bizonyos tesztcsapatba - hála mostohájának -, ahol olyan információkat tud meg  magáról egy hóbortos doktor segítségével, amire egyáltalán nem volt felkészülve. A palotában töltött idő alatt Kai és Cinder bimbózó románca is fejlődésnek indul, de hogy mégse legyen annyira tündéri ez a tündérmese a holdbéli királynő is a Földre érkezik, hogy különleges képességével elbájolja a herceget és meghódítsa az egész világot.

Hát igen. Ez egy teljesen új, futurisztikus beállítású mese régi köntösbe bújtatva, amely koncepció nálam teljesen telibe talált. Érdekes és izgalmas volt, a karakterek pedig fantasztikusak, csakúgy, mint a leheletfinom romantika, melyet rettentő érzékenynek és törékenynek éreztem. És hát ki más is lehetett volna a kedvenc szereplőm, mint Cinder, a bátor és független, a találékony és makacs lány, aki ahelyett, hogy nyálcsorgatva ráugrott volna a hercegre - aki minden kétséget kizáróan érdeklődést mutatott iránta -, inkább mindent megtett annak érdekében, hogy távol tartsa magát tőle, hiszen tisztában volt a társadalmi megbélyegzésével. Egy igazi hős volt, aki nem törődve magával küzdött a barátaiért és mindent megtett, hogy megállítsa a közelgő katasztrófát. Mindezt úgy, hogy közben végig tudta, hogy a „mássága” felfedésével csalódást fog okozni hercegének és még nevetség tárgyává is válik majd a szemében. Egyszóval kivételes személyiség volt ő, egy csodálatos főszereplő.
Aztán ott voltak a Cindert támogató karakterek, Iko, aki egy android volt, ragyogó humorérzékkel és szokatlan egyéniséggel, Peony, Cinder fiatalabb mostohatestvére, aki egyben az egyetlen barátja is volt, és végül a titokzatos és kissé hóbortos Dr. Erland. 

Számomra abban rejlett a könyv varázsa, hogy el tudta érni nálam az írónő, hogy érzelmileg is kapcsolódjak a szereplőkhöz. Amikor Cinder csalódottságot, félelmet és fájdalmat érzett, én is azt éreztem, és amikor a herceg tehetetlen és tanácstalan volt az ország jövőjével kapcsolatban, akkor én sem voltam okosabb nála. Általában, és ugye jó esetben a könyvek különböző érzéseket váltanak ki az olvasókból. Nos itt nálam ezekhez az érzésekhez nem kevés indulat is társult, például simán le tudtam volna üvölteni Cinder mostohájának a haját a fejéről, amikor folyamatosan alázta verbálisan azt a szegény lányt. Vagy a Hold királynőt, amikor alantas trükkjeire és csalásaira fény derült. Ő aztán igazán valós veszélyt jelentett mindenki számára a könyvben, egy velejéig gonosz, hideg és könyörtelen uralkodó volt.

Szóval nem is tudom, hogy ezek után mit is mondhatnék összegzésként. Egy nagyon erős kezdésnek érzem ezt a regényt, kíváncsi vagyok és egyben félek is attól, hogy hogyan tudja majd ezt a színvonalat tovább vinni  vagy akár tartani még 3 részen keresztül az írónő. És annak ellenére, hogy kiszámítható volt egy-két dolog a történetben, egyáltalán nem éreztem zavarónak vagy hátránynak, mert úgy csűrte csavarta az író a cselekményt, hogy az teljesen levett a lábamról és még a regény vége is tartogatott némi meglepetést a számomra.

Máshol ilyen borítókkal jelent meg a könyv


Info a további részekről:
A második rész (Scarlet) a Piroska és a farkas, a harmadik (Cress) Rapunzel, a negyedik (Winter) pedig a Hófehérke és a hét törpe meséjén alapul majd.  Mindegyiket kíváncsian várom!




Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Cinder - (Lunar Chronicles 1.)
Fordította: Bujdosó István
Oldalszám: 432

2012. dec. 24.

2012. dec. 20.

Dan Krokos: Hamis emlékek


Dan Krokos egy 26 éves fiatal író, akinek idén jelent meg első könyve a Hamis emlékek (False Memory), amelynek elsősorban a fülszövege volt megkapó számomra. Egy emlékezetkieséses lány természetfeletti képességekkel, genetikailag módosított fiatalokból álló elit alakulat… ezek min-mind nagyon izgalmasan hangzanak még külön-külön is, nemhogy egyben.

A történet sebessége húúúúú... még nekem is nagyon gyors volt, pedig én aztán igazán szeretem a dinamikus történetvezetést. Már a legelső oldalon bedob bennünket az író a mélyvízbe.



"Az étkezőben meglátok egy oszlopnak támaszkodó fiatal plázarendőrt. A tekintete az asztalokat pásztázza, ujjai úgy mozgatja a szegycsontja előtt, mintha furulyázna. Baljával ritmust dobol a combján. C. Lyle, a névtáblája szerint.
Odamegyek hozzá. Öt másodpercbe telik, míg rám néz.
-Helló! – köszönök neki. – Elvesztettem az emlékezetemet. Tudnál segíteni?"

A 17 éves Miranda egy bevásárlóközpontban tér magához, ahol a nevén kívül nem emlékszik semmire. Ahogy a plázában lévő rendőrrel konfliktusba kerül, a feje iszonyatosan elkezd fájni és olyan energiát bocsát ki magából, amitől a körülötte lévő emberek pánikszerűen menekülni kezdenek. A megrémült emberek között csak egyetlen fiú maradt nyugodt, Péter, aki azt állítja, hogy meg tudja magyarázni a történeteket ezért a lány követi őt egy földalatti bunkerba.

Miranda megtudja, hogy nincs egyedül ezzel a képességével, hanem három másik hasonló korú társa is ugyanezzel az erővel bír. Ők egy genetikai kísérlet részei, melynek eredményeképpen élő fegyverekké váltak. A kísérlet mellékhatásaként az alanyok memóriája törlődhet, de ezt egy olyan szérummal, amit minden nap be kell adniuk maguknak, ki tudják küszöbölni.

Ez a borító sokkal ütősebb, mint a mienk
A Rózsák - mert így hívják ezeket a különleges fiatalokat -, olyan pszicho energia kibocsátására képesek, melynek hatására, az embereket olyan mértékű rettegés tölti el, hogy mindent megtesznek azért, hogy a lehető legmesszebb kerüljenek attól a ponttól, ahol mindez rájuk tör. Az ilyen képességgel bíró emberekért vannak, akik mindent megadnának, és természetesen nem a jó cél érdekében használnák fel őket. Nos azt hiszem, hogy ennyit mondhatok el úgy, hogy ne áruljak el nagy titkokat és hogy ne gabalyodjak bele menthetetlenül ebbe a tekervényes történetbe, mert higgyétek el, hogy bele lehet.

A regény végig egy nagy rohanás és küzdelem volt, a Key Tower felrobbant és Cleveland belvárosa  háborús övezetté vált. Nem voltak elmélkedős vagy pihenős, kiálló részek, gyorsvonat módjára száguldott végig a történet. Ráadásul egyik szereplőről sem lehetett tudni valójában, hogy kicsoda és ez miatt senkiben sem lehetett megbízni - én legalábbis végig így éreztem -, ami igen frusztráló egy dolog tud lenni.

A szereplők mindegyike (és most a jófiúkra gondolok) szimpatikus volt, de semmi több ennél. Miranda iránt érezhettem volna némi empátiát az amnéziája miatt, de nem tettem, ami miatt utólag kissé lelkiismeret-furdalásom is van. Eme ”érzéketlenségemet” annak tudom be, hogy egyáltalán nem ismerhettem meg őt jobban, ami végül is nem meglepő, ugyanis maga Miranda sem tudta magáról, hogy kicsoda. Ez miatti zavara és bizonytalansága a regény végéig tapintható volt, és mindvégig a barátaira támaszkodott emlékei sötét foltjainak kibogozásában.
Amit viszont megláttam és nagyon megtetszett ebben a lányban, hogy egy rendkívül leleményes, talpraesett, kész akcióhős figura volt. Különlegesnek éreztem őt, és bevallom irigyeltem hihetetlen alkalmazkodó képességét, illetve azt, hogy milyen könnyedén újjá tudta építeni és fejleszteni csapattársaival a kapcsolatait, még emlékek nélkül is. A történetben volt némi romantika és egy gyenge szerelmi háromszög, de ezt nem éreztem annyira hangsúlyosnak, hogy ennél bővebb lére eresszem.

És hát bevallom, élvezettel olvastam a történetet esténként, alig vártam, hogy csituljon a ház, és a kezembe vehessem a könyvet, de hiába a kíváncsiság és az érdeklődés a cselekmény végkifejletét illetően, mégis hiányzott belőle számomra valami. Először úgy gondoltam, hogy talán már túl öreg vagyok én ehhez a műfajhoz, de aztán az eszembe jutottak olyan ifjúsági regények, amiknél nem éreztem ezt, sőt! Úgyhogy ezen törve a fejem, hogy vaj mi lehet ennek az oka, arra jöttem rá, hogy a regény stílusa és a mély érzelmek hiánya az, ami miatt nem ragadt magával és varázsolt el ez a történet. Túl érzéketlennek és túl - lehet, hogy ez most hülyén fog hangzani -, de hidegnek, lélektelennek éreztem. Ez lehet, hogy az miatt van, mert az író férfi vagy mert elsőkönyves vagy mindkettő egyszerre….. de az is lehet, hogy nincs is semmilyen oka, hanem egyszerűen csak ilyennek álmodta meg Krokos az egészet...... ki tudja.

Mindenesetre kíváncsian várom a folytatást, amely False Sight címen fog majd megjelenni külföldön, de csak 2013 augusztusában. 

Dan Krokos
3/5




Kiadó: Főnix Könyvműhely
Eredeti cím: False Memory
Fordította: dr. Sámi László
Oldalszám: 244

2012. dec. 16.

Isabel Wolff: Mesés ruhák kalandjai


Elég volt ránéznem a könyv borítójára és rögtön tudtam, hogy ez egy nekem való, igazi nőcis regény lesz, úgyhogy kíváncsian vetettem bele magam az olvasásba. És bár a könyv kellemes élményt és kikapcsolódást nyújtott a számomra, igazából mégsem erre a történetre számítottam. Bevallom kissé csalódtam. Na de ne ugorjunk ennyire előre, kezdem inkább a legelején.

A történet középpontjában Phoebe egy harmincnégy éves egyedülálló nő áll, akinek azzal, hogy lehetősége adódott egy vintage ruhaboltot nyitni valóra vált egy régi álma. Sajnos az élete ettől még nem volt teljesen boldog, a barátnője tragikus elvesztése - ami miatt azóta is az akkori barátját hibáztatja - örök nyomott hagyott benne.

A ruhaüzlet megnyitása után pár nappal Phoebet egy idős francia hölgy keresi fel telefonon, aki néhány régi, még jó állapotban lévő ruháját kínálja fel neki eladásra. Phoebe meglátogatja a hölgyet és a ruhái között válogatva rátalált egy régi gyermek kabátkára, melyhez az idős hölgyet láthatóan fájó emlékek kötik. Rövid ismeretség után az idős hölgy úgy dönt, hogy megosztja a lánnyal a kabátka történetét, amely a II. világháborúba nyúlik vissza... mindeközben Phoebe életében két férfi is színre lép, és ott van még számára a kissé zűrös családja mellett az üzlet vezetésével járó problémák is.

Ceil Chapman - Vogue 1956
Nos, ebben a történetben nagy szerepet kaptak a ruhák - ami a címből ítélve nem is olyan meglepő -, melyek bemutatásáról és leírásáról szóló részeket be kell valljam, hogy őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel olvastam. Minden ruhának saját története volt és úgy éreztem, hogy ebben a könyvben minden ruha kincset ért. Itt most nem a szó szoros értelmében értem a kincset, bár úgy is igaz lenne, hanem inkább azokról az értékekről beszélek, amit ezek a ruhák a múltból hoztak magukkal. Ennek (és a régi borok és filmek felbukkanásának) köszönhetően hiába játszódott napjainkban a történet, egy leheletnyi "régmúlt" hangulat akaratlanul is megbújt a sorok között.

A történet hősnője Phoebe egy nyíltszívű és szorgalmas teremtés volt, akinek egyszerre két férfi is csapta a szelet. Igazából egyik sem volt szimpatikus a számomra, egyik miatt sem izgultam halálra magam, hogy ugyan melyiküknek sikerül majd elnyernie a lány szívét - pedig egy igazi romantikus könyvben, ugye illene egy ilyen férfinak lennie. Nos ennek hiányában bizony így kénytelen voltam a ruhák miatt aggódni, hogy legalább azoknak sikerüljön rátalálniuk méltó tulajdonosaikra, ami nem is volt számukra oly nehéz hiszen képesek voltak megbabonázni a vásárlókat.

De térjünk vissza a két nő, Phoebe és az idős hölgy Thérse történetére, mert igazából (és többek között) róluk illetve az ő drámájukról is szólt ez a regény. Nevezetesen arról, hogy hogyan osztotta meg ez a két nő egymással szomorú múltjuk fájó emlékeit, aminek a megbeszélésével és azok apró részleteinek tisztázásával akaratlanul is segítettek egymásnak megbékélni a tetteikkel és ebből adódóan megbocsátani maguknak.

A regény több szálon fut - véleményem szerint túl sokon is -, melyekben komoly szerepet szánt az írónő a vintage ruháknak, a régi borok és a fekete-fehér filmek iránti szeretetnek, a barátságnak, a szerelemnek, a holokausztnak, és egy régi kék kabát történetének. Hiányoltam egy erős vezérfonalat, amely mentén biztosan haladhattak volna az események. A felsorolt témák mind nagyon izgalmasak és érdekesek voltak, de talán ha az írónő nem egyszerre akarta volna mindezeket beleszuszakolni ebbe a történetébe, akkor szerintem sokkal élvezetesebb lehetett volna a könyv. Mindenesetre ha valaki egy igazi vérbeli és humoros chick-lit történetre számít - mint ahogyan azt én is tettem -, akkor azokat könnyen csalódás érheti. Ezért - most, hogy már ismerem a könyv történetét - én inkább azoknak ajánlom a Mesés ruhák kalandjait, akik nem szeretik a túl sok romantikát, szívesen olvasnak szívfacsaró történeteket.... no és persze a divat szerelmeseinek.

Isabel Wolff

Kiadó: Sanoma
Eredeti cím: A Vintage Affair
Fordította: Sánta Orsolya
Oldalszám: 432

2012. dec. 9.

Bátky András: Bazsó és Borka – Borka nélkül a világ


Van nekünk ez a könyvünk, a Bazsó és Borka, aminek már az első részét is olvastuk a gyerekekkel, és hát azt kell mondja, hogy ez a mostani valahogy jobban tetszett annál, pedig anno azzal is meg voltunk elégedve. Báááár annak ellenére, hogy azt írták a könyv végére, hogy „Kizárólag szülők nélküli olvasásra!” ajánlják én vitába szállnék kicsit, mert ha mindazok, amiket ezek az égedelem ikrek tettek, netán megtetszenének az enyémeknek is és még eszükbe jutna ki is próbálni azokat, akkor bizony komolyan elgondolkodnék azon, hogy vajon hol ronthattam el.... így biztos, ami biztos alapon inkább én olvastam fel nekik némi magyarázattal tarkítva.

Szóval Bazsó és Borka még mindig rosszcsontok és eszük ágában sincs megjavulni. Persze ha ezt tennék, akkor sokkal unalmasabb lenne a könyv, és hát nem is azért olvasom én a gyerekeimnek az ikrek történeteit, hogy példát statuáljak velük, hanem kizárólag és szigorúan a nevetés és a szórakozás kedvéért.

A könyvben az előző részhez hasonlóan ugyancsak öt rövid mese található, melyek közül talán a legjobban Bazsó esete a kutyákkal tetszett. A leírás alapján tökéletesen magunk elé tudtuk képzelni vizuálisan a repülőgéphez erősített madzagon himbálódzó kiskutyát és az ezt néző tátott szájú közönséget. Persze sok múlott az előadás módomon is…. egy igazi szinkronművész veszett el bennem.

Aztán volt két olyan történet a könyvben, ahol inkább aggódtam mintsem jót szórakoztam volna az ikrek csíntevésén. Mert ugye nem biztos, hogy jó ötlet egy kukában ülve várakozni egy buszra, hogy az majd a lökhárítójára erősített kötéllel elhúzza azt, vagy épp egy kis hírnév után áhítozva bezárkózni a szobánkba és felhívni a rendőrséget, hogy terroristák tartanak túszul… szóval mindenképp érdemes elbeszélgetni a kisebb gyermekekkel, mint ahogy azt én is tettem, hogy miért nem szabad ilyet csinálni és, hogy milyen következményei is lehetnek mindennek. Ebből a szempontból hiányoltam is a szülői szigort és rendreutasítást a történetek végén.

Mindettől függetlenül elmondhatom, hogy a könyv nagyon vicces és szórakoztató volt, olyannyira, hogy a történetek végére szinte már a barátainkká is váltak az ikrek. Majd az eszünkbe jutott, hogy a mi utcánkban is lakik egy ikerpár, és akkor a gyermekeim elkezdték sajnálni az anyukájukat és az apukájukat, hogy szegényeknek mi mindent kell kiállniuk miattuk, de még mielőtt nagyon belehergelték volna magukat a sajnálkozásba megnyugtattam őket, hogy nem minden ikerpár ilyen ostoba és felelőtlen, mint Bazsó és Borka…. és hogy egyáltalán nem is kell ikernek lenni ahhoz, hogy a szülőkre a frászt hozzák a gyerekek egy-egy általuk jó mókának titulált  játékkal.  

Ami nagyon tetszik a könyvben, hogy kicsi, kényelmesen lapozható és hogy kis helyen is elfér. A rajzokat még mindig Lakatos István készítette, amiket nézve a kislányom rögtön felhívta a figyelmemet arra, hogy a gyerekek teste mennyire aránytalanul kicsi a fejükhöz képest. Persze egy ötéves kislány nem tud így fogalmazni, ez helyett azt kérdezte: Anya, miért olyan nagy a kislány feje? (tiszta Piroska és a farkas feeling), mire én azt válaszoltam, hogy hát igazából nem is tudom..... Lakatos bácsit kéne megkérdezni... ő így tud rajzolni. Tetszik? És igen, tetszett. Sajnos az illusztrációkat még mindig keveselltük, igazán juthatott volna két  oldalra egy belőlük, így nem várták volna a gyerekek tűkön ülve a lapozást, hanem olvasás közben nyugodtan nézegethették, bogarászhatták volna azt, na de ne legyünk ennyire mohók, majd hátha a következő részben.

A könyvet ajánlom kicsiknek és nagyoknak, de inkább a nagyobbaknak, az olyan olvasni tudó és mindenféle csínytevésre immunis nebulóknak, akik szeretik az e fajta humort és inkább jót mulatnak, mintsem példának tekintik Bazsó és Borka történeteit. És természetesen mivel hamarosan itt a karácsony így mindenkinek, aki a könyv kapcsán az eszünkbe jut. 

Kiadó: Manó Könyvek
Illusztráció: Lakatos István
Oldalszám: 95
Ár: 1490.-

2012. dec. 7.

2012. dec. 5.

Elin Hilderbrand: A sziget

A történet két generáció nőtagjairól szól
a bennük rejlő érzésekről, titkokról, vágyakról, bizonytalanságról… no meg persze a rejtett szenvedélyekről.

Bridie egy elvált nő, egy igazi anya típus. Két lánya van; Chess és Tate, akik semmiben nem hasonlítanak egymásra. Bridienek a lányai voltak a mindene. Szó nélkül teljesítette minden kívánságukat és ha valami bántotta őket, akkor mindig ott volt nekik lelki támaszként. Bridie nem rég vált el a férjétől és próbált a saját lábára állni. Mindig hű feleség volt és mindig a család volt az első az életében, de ahogy felnőttek a gyerekek egyre boldogtalanabbá vált és a férje is túl elfoglalt volt, hogy kellő figyelmet szenteljen neki. Aztán megismerkedett egy férfival, aki segítségével újra nőnek érezhette magát. A magányossága és a céltalansága huss... pillanatok alatt elszállt, de persze túl szép is lenne, ha minden tökéletes lenne...

Aztán itt van nekünk Chess, Bridie idősebb lánya, aki mindenki nagy megdöbbenésére az esküvője előtt pár nappal szakít a vőlegényével, aki nem sokkal később sziklamászás közben halálos balesetet szenved. Chess úgy gondolja, hogy a volt vőlegénye halála nem baleset volt, hanem öngyilkosság, ami miatt bűntudat gyötri, és mély depresszióba esik. Anyja kezdeményezése, miszerint töltsenek el egy hónapot Tuckernuckba, azon a gyönyörű szigeten, ahol a család ősi tengerparti háza áll, ebben a helyzetben rendkívül jó ötletnek bizonyult. Bridie bízik benne, hogy a sziget gyógyító hatással lesz a lányára és az együtt eltöltött idő is közelebb hozza őket egymáshoz.

Chess sérült lelkének ápolására segítségként Bridie elhívja testvérét Indiát is a szigetre, aki még mindig nem heverte ki a férje öngyilkosságát, hiába történt mindaz 15 évvel ezelőtt. Bridge abban bízik, hogy talán a nővére jobban a segítségére lehet a lányának, hiszen ő is hasonló tragédián esett át annak idején. India egyébként egy művészeti iskolában tanít, ahol nemrég megismerkedett egy fiatal hallgatóval, aki miután lefestette őt mesztelenül, erotikus képzelgései támadtak a lány iránt és viszont. Ezek az érzések felkavarták őt, és ezeknek az érzéseknek következményi voltak. Így Inida jobbnak látta, ha egy kis időre kivonja magát a forgalomból és örömmel fogadta el húga meghívását.

És itt van még nekünk Tate, Bridie kisebbik lánya, aki  régóta vágyik már vissza a szigetre, ezért is csatlakozik rögtön a családhoz. Tate sikeres számítógépguru, aki harminc éves kora ellenére még mindig érzelmileg nem léptett túl a tinédzser koron. Mély nyomott hagyott benne, hogy a nővére árnyékában kellett felnőnie, aki mindig is szebb és népszerűbb volt nála. Most, hogy visszajöttek a szigetre, és Tate újra találkozik a 10 évvel ezelőtti szerelmével, aki a családi ház karbantartását végezte az ő távollétükben, újra feltörnek benne a régmúlt érzései, és egyúttal gyerekes féltékenység gyötri a nővére miatt. Nehezen tudja felnőtt módjára kezelni a dolgokat, nem tudja, hogy hogyan lehetne boldog a nővére árnyékában, de kitartóan próbálkozik.

Négy nő, egy magányos szigeten, egy öreg házban, aminek minden szobája és zuga telis-tele van emlékekkel.  A házon keresztül megelevenedik a család múltja, - amit az olvasó nem kis részletességgel ismerhet meg - és a jelene, amit ugyancsak nem kis izgalommal követhet nyomon.

Az író váltakozó szemszögből és fokozatosan engedte felfedezni az olvasó számára a szereplők titkait és gondolatait, ami rendkívül jó fogás volt a részéről, mivel ez miatt roppant élvezetessé és érdekessé vált a történet. És bár az első 100 oldal után úgy gondoltam, hogy a könyv tempója a kényelmes és a már-már lassú határán lavíroz, az utolsó 100 oldalt mégis egy szuszra kellett elolvasnom, egyszerűen nem bírtam letenni.  Mint már fentebb említettem a szerző nem fukarkodott a szereplők múltjának és családtörténetének a bemutatásával és ha kezdetben egy kicsit sérelmeztem is mindezt, a történet végére beláttam, hogy szükség volt rá, hiszen mindez hozzájárult ahhoz, hogy jobban megértsük és megismerjük ezeket a nőket... a lelküket, az érzéseiket és a motivációikat. Ettől váltak a karakterek igazán gazdaggá.

A négy nő közül Tate és Chess története volt a legromantikusabb számomra, őszintén sajnáltam, hogy Chessé tragédiával végződött. Az ő titkos életérő szóló naplóbejegyzések igazán nagyon izgalmasak voltak  és azzal, hogy ezeket  az író mindig megszakította a következő szereplőről szóló résszel, csak még jobban fokozta az olvasó kíváncsiságát a lány titkát illetően.

Mind a négy nő különböző problémákkal küzdött, és én izgultam értük. Mindegyikért. Végig abban reménykedtem, hogy mindnyájan megtalálják majd a helyes utat, és mivel családtagok voltak, így ennek megfelelően támogatták és bántották egymást, ami néhol nevetést, néhol pedig egy-két könnycseppet csalt az arcomra.
  
Na és hogy mindegyik nő boldogan tért-e haza a szigetről? Azt nem árulhatom el, de azt igen, hogy mielőtt a nyár véget ért a szigeten, régi szerelmek lobbantak lángra, drámai igazságok derültek ki, és új szerelmek láttak napvilágot.

Elin Hilderbrand



Kiadó: Pioneer Books
Eredetí cím: The Island
Fordította: Hollósy Éva
Oldalszám: 400

2012. dec. 3.

Alex T. Smith: Claude vidéken

Claude-ot és Bolyhos Zokni uraságot mi már régóta ismerjük. Első közös kalandunkat a városban éltük át velük, ahol Claude azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy leleplezett egy tolvajt és később – ki gondolta volna - még rejtett orvosi képességeiről is tanúbizonyságot tett. Aztán nem kellett sokat várnunk és ismét hírt kaptunk felőlük, mégpedig egy nyaralásuk alkalmával, ahol nem mondom, volt ám nagy riadalom a strandon meg izgalmas kincskeresés kétes kinézetű kalózokkal. Legutoljára a cirkuszból hallottunk felőlük, miszerint egy alkalommal, mindenki nagy örömére megmentették az esti előadást, de természetesen csak az után miután azt teljesen tönkre tették.

Szóval nem egy unalmas figura ez a kissé dundi, piros pulcsis, micisapkás kutyus és az ő hűséges barátja Bolyhos Zokni uraság. Mindig történik velük valami, ami megnevetteti a gyermekeimet és bevallom jómagamat is. Ebben a kötetben Claude vidékre ruccan  látogatóba, pontosabban egy Gyapjasfar(!) - először azt hittem, hogy rosszul látok – nevezetű tanyára, ahol billegő fenekű tyúkokkal, csak szép szóra hallgató birkákkal és szépülni vágyó disznókkal találkozott. No meg Tehénlepény asszonysággal, aki a boldog tulajdonosa mindennek. Claude élvezte a vidéki életet, örömmel gyűjtötte be a tyúktojásokat, miközben élvezettel nézte a tyúkok billegő farát, boldogan bújt bele a juhokat terelő pásztorkutya bőrébe… és lovagolt és malacokat fürdetett és persze életet is mentett.

Ezen a képen nem látszik, de az a csirke, ott a tyúkólban
szemüveges!
Bevallom már nem emlékszem, hogy Bolyos Zokni uraság az előző részekben is ennyire magasan hordta volna-e az orrát (ha igen, akkor elnézést kérek tőle), de most kifejezetten amolyan „úri” zokninak tűnt nekem, aki olyan gyenge kifogásokkal próbált kicsusszanni a tanyasi munka örömei alól, mint például, hogy „rettenetesen sajog a térde” vagy hogy nem szeretné bepiszkolni a bolyhait... na de mindezek a rigolyák, nyafogások és a vidéki élet ellen való kifogásai tették őt viccessé és szerethetővé, no meg persze az, hogy nem átalkodott önéletrajzi regényírásra adni a fejét.
Hát igen, belátom, lehet, hogy mindez kissé bugyután hangzik, de higgyétek el, hogy mégis működik, méghozzá zseniális módon, mert szeretik a gyermekeim Claude-ot és az ő büdös zokniját, megnevetteti őket és leköti a figyelmüket.

Disznószépségversenyre való készülődés...
A könyv illusztrációi még mindig szellemesek és nagyon eredetik, tökéletesen együttműködnek a szöveggel és egyben ki is egészítik azt. Az új karakterek, mint mindig, most is nagyon jól sikerültek, olyan igazi Alex T. Smithesek, akinek a stílusa és a grafikája roppantul tetszik. (Annyira kíváncsi lennék más könyveire is.... vajon ott milyen szereplőket és stílust használ(?)…)

A könyvet annak ellenére, hogy a nagyobbik gyermekem is el tudta volna olvasni, a nagy betűméret és a szellős tördelés miatt, mégis én olvastam fel nekik. Hogy miért? Mert bár a történet nem túl bonyolult, tele van humorral, és szerintem nagyon sok múlik azon, hogy azt a szülő, hogyan adja át a gyermekeinek. Szeretek belemenni olvasás közben a játékba és hozzáadni az élményhez egy kis hangsúllyal vagy hangszín változtatással, amit nem csak én, de a gyermekeim is nagyon élveznek, és ez a könyv tökéletesen megfelel erre a célra. És ha ezzel még élvezetesebbé és viccesebbé tudom tenni a felolvasást, akkor miért is ne tenném? 
Atya.. ég, csak nem egy háromszög fejű
kutyát tart a kezében!
:P

Eredeti cím: Claude on the Country
Fordította : Tooth Benedek
Oldalszám: 96