Lucinda Scala Quinn: Etetni bolondulásig

Nem tagadom, némi fenntartással viseltetem a szakácskönyvekkel szemben, és nem azért, mert a főzőtudományomat már olyan magas szintre sikerült fejlesztenem, hogy nincs szükségem tanácsokra, nem. Hanem, mert meglehetősen bizonytalan vagyok velük kapcsolatban, ugyanis tapasztalataim szerint vagy olyan alapanyagokkal találkozom bennük, amiket nálunk - de a "nálunkot" csak nevezzünk egyszerűen egy 40.000 fős falunak -, nem tudok beszerezni, vagy olyan alapvető dolgok elkészítéséről szólnak, amiket már tényleg csukott szemmel is játszva megcsinálok. Persze vannak kivételek, mint ez a könyv is, de kezdem a legelején.

Igazából ennél a könyvnél első blikkre az utóbbi aggályomat láttam beigazolódni, amikor a 33. oldalt felütve a „tökéletes tükörtojás” receptjével találtam magam szemben. Emlékszem, a férjem épp mellettem volt amikor kissé bosszúsan (mennyire igaz, hogy az emlékek egy idő után megszépülnek) adtam hangot azon nemtetszésemnek mely szerint, hogy a fenébe lehet egy ilyen egyszerű receptet betenni egy szakácskönyvbe, amikor egy tükörtojást mindenki el tud készíteni, nem igaz?  Nos, ekkor szólalt meg a drága férjem, hogy ez bizony nem így van, mert emlékezzek csak vissza, hogy milyen gyakran égetem oda a tojások alját, míg a tetejük csúnyán lágy marad… szóval nem tagadom, ez kicsit kibillentett a lelki egyensúlyomból, melynek okán hirtelen felindulásból - magamban kicsit fortyogva - azon nyomban elkészítettem azt a bizonyos tökéletest - és recept szerint, nem ám csak úgy, kútfőből, ahogy esik úgy puffan  -, ami mit ad Isten, tényleg tökéletes lett. (Apró örömök az életben...) Nem titkolom, van egy kis trükkje a dolognak, amely turpisság minden pénzt megér, főleg ha a család férfi tagjai egy-egy kiadós tojásos reggeli után nem csak teli hassal, de elégedetten is hagyják el az asztalt.

Na, de ennyi szájtépés után, amely a konyhatündéri lelkem érzékenységéről szólt, inkább rátérek erre a nagyszerű szakácskönyvre, melynek lényegét meglátásom szerint Lucinda egy teljesen új irányba vitte el. Rendhagyó módon kilépett a megszokott sémák közül és a családi evéseket és "etetéseket", mint életformát próbálja bemutatni a főzni tanuló és vágyó olvasóknak. Nemcsak egyszerű és könnyen elkészíthető recepteket találhatunk a könyvben, hanem a főzés öröméről és az egészséges és tápláló alapanyagok felhasználásáról is rengeteg szó esik. De, ami a számomra a legjobban tetszett, az a családi étkezések fontosságáról szóló részek voltak, melyek mindegyikével tökéletesen egyetértettem. 

Lucinda Scala Quinn

Egyébként Lucinda nagyon közvetlen és szórakoztató hangon meséli el a könyvben, hogy neki négy férfit kell otthon etetnie, ami számára egyáltalán nem teher, ellenkezőleg, inkább a konyhában és a vacsoraasztalnál érzi a legjobban magát velük. Arra pedig, hogy fontosnak érzi, hogy a család férfi tagjai is jól eligazodjanak a konyhában, csak bőszen bólogatni tudtam, mivel véleményem szerint is így sokkal önállóbbak, jobb élettársak, barátok és apák válhatnak belőlük.

És akkor nézzük, hogy miket is tartalmaz ez a szakácskönyv.

A bevezetőben többek között az "etetés tízparancsolatáról" a konyhai eszközökről és felszerelésekről, valamint a bevásárlás fortélyairól és a fűszerezésről olvashatunk - számomra kissé már túl részletesen és hosszasan, de úgy gondolom, hogy a kevésbé tapasztalt háziasszonyok ennek csak örülni fognak, hiszen elsősorban ezek az információk főként nekik nyújthatnak majd nagy segítséget. Ezek után persze jönnek a várva várt receptek, reggelire, ebédre, vacsorára és befejezésként a desszertek, melyekhez természetesen gyönyörű képek is tartoznak az előzetes nyálelválasztás céljából, no meg persze, hogy kedvet kapjon a kedves olvasó az elkészítésükhöz. 

Rengeteg hasznos tippel találkoztam a könyvben, melyek közül számomra talán a legfontosabb:

• mindig legyen otthon bacon (fagyasztva vagy csak a sima hűtőben), mivel rengeteg ételhez fel lehet használni és bizony csodákat művel!

És persze egyetlen szakácskönyv értékelés sem teljes előzetes tesztelés nélkül.

Én a sajtos-tejszínes rakott burgonyát teszteltem legelsőként - ami után majd jön sorban a többi is -, mivel a köretekkel mindig gondban vagyok, és mert ezt a receptet már első olvasatra is nagyon egyszerűnek és gyorsnak találtam. A végeredmény: tökéletes lett. Rántott hús mellé tálaltam és mindenkinek nagyon ízlett, úgyhogy ez rögtön ment is a bevált receptjeim közé.

• 5 ek. natúr vaj
• 1 közepes hagyma kockázva
• 1 csésze tejszín (kb. 2 dl)
• 1 csésze tej
• 5 közepes burgonya vékonyra szeletelve
• só, bors
• 1/8 teáskanál őrölt szerecsendió
• 45 dkg (2 és fél csésze) félkemény reszelt sajt, én Goudat tettem rá 

1. Egy serpenyőben megolvasszuk a vajat, majd a hagymát üvegesre pároljuk rajta, de ne hagyjuk megbarnulni. 
2. Melegítsük elő a sütőt 190 C-ra, és kenjünk ki vajjal egy kb. 3 literes tepsit vagy tűzálló tálat. Keverjük össze a tejet és a tejszínt és kenjünk el egy keveset a tepsi vagy tál alján. Terítsük a tejszínes tepsibe a krumpliszeletek harmadát, sózzuk, borsózzuk majd szórjuk meg szórjuk meg a szerecsendió felével. Jöhet rá a hagyma fele , arra a sajt harmada, majd locsoljuk meg a tejes keverék felével. Ismételjük meg a rétegzést. Végül fejezzük be a maradék harmad burgonyával, szórjuk rá a maradék sajtot, és öntsük rá a maradék folyadékot. Sózzuk borsózzuk. 
3. Morzsoljuk a tetejére a maradék vajat, majd fóliával letakarva süssük 30 percig. A fóliát levéve ismét 30 perc sütés következik, illetve míg a teteje megpirul, a tejszín bugyogni kezd, s késsel a burgonyába szúrva már puhának érezzük azt. Tálalás előtt hagyjuk 15 percet hűlni, pihenni.

És végezetül íme néhány finomság, amik biztos, hogy még az ünnepek előtt vagy alatt az asztalra kerülnek majd nálunk: spenótos - fetás tésztabatyu, fűszeres édesburgonya, sertésszelet almával és hagymával, olasz sült krumpli, banánkrémes pite, német almatorta, sütőtök flan.

Kiadó: T.Bálint Kiadó

Oldalszám: 262

Ár: 5950.-

Tovább olvasom...

Anthony Capella: A jégkirálynő

Igaz, hogy Anthony Capellanak eddig még egyetlen könyvéhez sem volt szerencsém, de annyi jót hallottam már róla egy korábbi regénye kapcsán, hogy amikor a Geopen kiadó nemrég két könyvét is megjelentette, A kávék költőjét és A jégkirálynőt, akkor komoly fejtörést okozott, hogy melyikkel is kezdjem a vele való ismerkedést. Hosszas mérlegelés után A jégkirálynő mellett döntöttem, de már most szeretném leszögezni, hogy ez után a könyve után az író többi művére is nagyon kíváncsi vagyok.

Aki netán azt hiszi, hogy ebben a regényében Capella egy amolyan egyszerű kis romantikus történetet írt volna egy kis gasztronómiával fűszerezve, az bizony nagyon is téved. Ugyanis nemcsak egy izgalmas történelmi fikciót tárt elénk hiteles történelmi eseményekkel és valós történelmi szereplőkkel a szerző, hanem, és ez itt a lényeg, érzéki élmények tömkelegével árasztotta el az olvasót. Azt vettem észre, hogy Capella egyik legfontosabb eszköze a regényeiben valamely élelmiszer, mint például a kávé vagy a különleges olasz ételek... jelen esetünkben pedig a fagylalt. Ez viszi előre a történetet és jelentős mértékben ez határozza meg a könyv hangulatát is.

A történet két főszereplő körül forog. Az egyik Carlo Demirco, akit 8 éves korában egy perzsa szüleitől megvásárolva vitte el őt magával Firenzébe, ahol kitanította a jég művészetére: a jég tartósítására, a négyféle jégdesszert közötti különbség ismeretére, olyan titkos információkra, amik a fagylalt tökéletes textúrájának eléréséhez szükségesek, valamint különböző jégtányérok és jégtálak faragására, amelyek mind-mind féltve őrzött titkok voltak a számára. De Carlonak ez nem volt elég, neki magasztosabb törekvései voltak a jég felhasználását illetően. Új ízeket és új technikákat szeretett volna kipróbálni, de legfőképp a saját útját szerette volna járni. Aztán jött a nagy lehetőség egy Lucina Audiger névre hallgató francia képében, aki rávette Carlot, hogy utazzon el vele Versailles-ba a francia udvarba, és gazdagodjanak meg együtt a jégdesszertekről való közös tudásuk kamatoztatásával. Így hát XIV. Lajos udvarában megkapta Carlo a várva várt szabadságát, kidolgozhatta saját stílusát és divattá tette a különböző ízű különleges fagyasztott desszerteket, miközben szerelembe esett egy Louise nevű francia udvarhölgybe.

"„ Felejtse el” – mondta a lány, de – meglepetésemre – nem tudtam. Nem a megjelenése tette, vagy nem csak egyedül az. A francia udvar tele volt gyönyörű nőkkel; igazából, az ottani mérce szerint Louise nem is számított szépségnek: az a lusta, majdnem kancsali szem bizonyára ellene szólt e téren. Nem, valami egészen más vonzott benne. Volt valami a modorában, amit különlegesnek találtam. Az olaszoknak van egy szavuk, stizzos, amit olyasvalakire használnak, aki tüskés, elégedetlen, sőt morcos is, mint egy tarajos sül vagy sündisznó. Versailles csiszolt modorú, egykedvű hölgyei között igen kevés sündisznóval találkoztam. De Louise de Keroualle az volt."

Másik elbeszélőnk a regényben a már fent említett hölgy Louise de Keroualle, egy szegény nemesi család fiatal lánya, aki a szépsége mellett igen intelligens volt. Louise II. Károly legkedvesebb húgának Henrietta d’Anglettere udvarhölgye volt a francia udvarban, akinek a halála után XIV. Lajos rögtön Angliába is küldte őt, pontosabban egy hedonista uralkodó, II. Károly ágyába, hogy így befolyásolhassa az angol királyt a politikai döntéseiben, de legfőképp azért, hogy az a bizonyos doveri egyezmény feledésbe ne merüljön. Ezen felül Lajos Franciaország és Anglia szövetsége iránt mutatott nagyrabecsülése jeléül elküldte még Carlot is Louise mellé ajándékba, hogy különleges jégdesszertjeivel az angol udvart is elkápráztassa.
Szóval a bábuk innentől kezdve a táblán álltak.
Louise és Carlo az angol udvarban új szerepre kényszerülnek, legfőképp Louise, aki igen nehezen bocsátja áruba a tisztességét. Carlo pedig továbbra is féltve őrzi a jégdesszert készítés titkait és közben folyamatosan epekedik Louise után.

Fú, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. A könyvet egy igen forró nyári napon kezdtem el olvasni, úgyhogy a jég előkészítésének, tárolásának és felhasználásának, és később a jégkrémek és sorbettok elkészítésének a leírásait olvasva, magam is többször fagylaltot ragadtam. Igaz sok olyan ízzel (pl. különböző fűszerekkel és zöldségfélékkel) kísérletezett Carlo, amit jómagam nem szívesen próbálnék ki, de ugye egészen más volt olvasni róla, mint ténylegesen meg is kóstolni azokat. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen kreációkat tudtak akkoriban készíteni a jégből, arról már nem is beszélve, hogy mindezt az évszaktól függetlenül, nyáron is minden gond nélkül el tudták készíteni.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egyik szereplő sem volt szimpatikus a számomra, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lesz a sorsuk.

Carlot sajnos többre értékelte a munkáját, mint amennyit valójában ért, így ha nem kapta meg a kívánt elismerést érte, akkor igen ingerlékennyé és durcássá változott. Bosszantóan öntelt egy alaknak éreztem, ami miatt bevallom egy csepp együttérzést sem tanúsítottam iránta. De még mindig jobban kedveltem őt, mint Louise-t, (gondolhatjátok?) aki kezdetben nekem olyan naivnak tűnt. Aztán az angol udvarba kerülve úgy kikupálódott, hogy a megvesztegetések, intrikák és ambíciók szünet nélküli körforgásában piszok jól megállta a helyét.

"Elgondolkodom: valóban férjhez akarok-e menni, hogy aztán valami nemesember tenyészkancája váljék belőlem? Hogy köteles legyek vele ezt tenni, amikor csak a kedve tartja, miközben a király bizalmasa is lehetnék?
A felismeréstől, hogy mennyire megemelkedtek a tétek ebben a játszmában - hogy mennyire mélyül mindkét oldalon a szándék -, meglepett és nem kis csodálkozással állapítom meg, hogy nem is félelmet és undort érzek, hanem inkább izgalmat: olyasvalaki izgalmát, aki ütővel a kezében a teniszpályára lép."

Történelmileg kizárt dolog, hogy pontos lenne a regény, de ettől eltekintve tökéletesen elfogadható. A dekadens angol udvari élet leírása a csilli-villi francia pompával és etikettel ellentétben elképesztő érdekes volt a számomra. A regény kapcsán egy olyan izgalmas történelmi korba nyerhettünk bepillantás, ahol a politikában és a szerelemben a gyorsaság számított. Úgyhogy akit érdekelnek a történelmi kuriózumok, azoknak bátran ajánlom a könyvet.

       Nell Gwenn angol színésznő               II. Károly angol uralkodó, akit                        És ő volt Louise

        és prostituált, II. Károly                     szeretők egész sora vett körbe.

        legkedvesebb szeretője és
        egyben Louise vetélytársa.

Egyetlen hibát tudnék csak felróni, az pedig a regény terjedelme, amelyet indokolatlanul hosszúnak éreztem. Rendkívül sok szó esett a fagylaltkészítésről, a különböző technikákról és ízesítésről, amiből bevallom a végére nekem már túl sok volt. Értem én, hogy mint szimbólum jelent meg a könyvben ez az édesség, ami a különböző társadalmi osztályok közötti különbségekre volt hívatott felhívni a figyelmet, de érzésem szerint ez kissé túlzásba lett víve. Így a regényben a gasztronómia lett túlsúlyban a romantika rovására, melyet bevallom kissé sérelmeztem, de a kiváló történelmi háttér mindenért kárpótolt. 

Egyszóval nagyon élveztem a könyvet, a cselekmény magával ragadó volt az író stílusa pedig rendkívül gördülékeny és látványos. Az első oldaltól kezdve éreztem, hogy ezt a könyvet nem lehet habzsolni és gyorsan ledarálni, hanem csak szépen lassan, minden sorát kiélvezve kell és szabad csak olvasni. Mintha egy nagy adag gyümölcsös fagyikelyhet fogyasztanánk.

Anthony Capella

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: The Empress of Ice Cream
Fordító: Szabó Réka Eszter
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

Elizabeth Bard: Ebéd Párizsban

Nektek mi jut az eszetekbe Párizsról?

Nekem az Eiffel-torony, a Louvre, a kávéházak, a vörösbor, a sajt, a csiga!, a divat, a romantika…. és az „Enchanté Madame”

Ebben a könyvben ezeket mind megtaláltam, sőt ennél még jóval többet is!

Az önéletrajzi ihletésű regény főszereplője egy bátor amerikai lány, Elizabeth Brad, aki Párizsban járva beleszeret egy francia férfiba. Nem telik el sok idő, és már férjhez is megy hozzá, Párizsba költözik és próbálja élni a francia feleségek mindennapjait. Elizabethnek nagyon nehéz dolga volt, amibe én,- aki soha életében nem tette ki a lábát kicsiny hazájából három hétnél hosszabb időre -, bele sem tudok gondolni. Nem csak a francia nyelvvel kellett megküzdenie, de a francia szokásokkal és kultúrával is fel kellett vennie a harcot. Élvezet volt egy amerikai nő szemén keresztül olvasni Párizsról, a francia zöldség és halpiacról, a hentesnél sorban álló vásárlókról, a francia nők karcsúságának a titkáról, a francia étkezési szokásokról és nem utolsósorban két ember interkulturális kapcsolatának előnyeiről és hátrányairól. Én úgy éreztem, hogy Elizabeth a főzésben élte ki magát és bár sokszor elbizonytalanodott, - hogy vajon helyt fog-e állni ebben az idegen kultúrában és, hogy jól döntést hozott-e azzal, hogy Párizsba költözött -, mindez feleslegesnek bizonyult, mivel végül is sikerült beilleszkednie és gyökeret eresztenie.

Küzdelmeit és félelmeit, amit a házassága, az idegen országban érzett magánya, a munkanélkülisége és a barátok hiánya miatt érzett, nagyon őszintén és néhol viccesen tárja az olvasó elé. Olyan érzésem volt a könyv olvasása közben, mintha egy külhonba szakadt barátnőm leveleit olvastam volna. Őszinte kíváncsisággal és érdeklődéssel figyeltem a beszámolóit, melyek közül a legszórakoztatóbbnak a barátnő keresését, a legérdekesebbnek pedig a francia bürokráciával és a kereskedelemben dolgozó franciákkal való, számomra is bosszantó viselkedésük miatti konfliktusait találtam.

Mindegyik fejezet végén 2-3, a történethez kapcsolódó recept található, melyek nagyon egyszerűek és gyorsan elkészíthetőek. Igazából, ha ezeket a recepteket önállóan olvastam volna egy újságban lehet, hogy könnyen figyelmen kívül hagytam volna, de így, hogy tudom, hogy milyen történet áll mögöttük, sokkal különlegesebbnek és érdekesebbnek érzem őket. (De fésűkagylót továbbra sem vagyok hajlandó enni.)

  

„Franciaországban azonban a főzés édes teher, amit nem a kényelem vezérel”

Nagyon tetszett a könyv, ami igazából nagy meglepetés volt a számomra, mivel a címéből és a tartalmából ítélve én úgy gondoltam, hogy egy könnyed kis limonádéval lesz majd dolgom. Ez azonban nem így volt, a regény egy amerikai nő útkereséséről szólt, és arról, hogy hogyan találja meg önmagát Franciaországban. Csak egy bajom volt vele, hogy hamar a végére értem  pedig ó, de olvastam volna még tovább!

Mint azt Elizabeth elbeszéléseiből megtudtam, Franciaországban az evés nem csak művészetnek, de különleges alkalomnak is számít és mivel rengeteget főztek és ettek ebben a könyvben, így én is kedvet kaptam hozzá.  Nem bírtam magammal és  kipróbáltam az egyik receptet a legelsők közül (majdnem mindegyik sorra kerül majd), aminek a nevét nehezebb volt leírnom, mint elkészítenem.  Ezt a gyönyörű süteményt, a chouquettes-t, reggelire fogyasztják a franciák, - amit én este készítettem el -  és fehér cukorszemcsékkel - hasonló hatást érhetünk el  porcukor rászitálásával is - szórják meg.

El kel mondjam, hogy hihetetlen finomra sikerült, a férjem és a gyerekek, mind a 10  ujjukat megnyalták utána és még az anyósom is elkérte a receptet.

chouquettes 
képre kattintva nagyobb lesz

Gondoltam, be is teszem ide a képét. Igaz hogy szebbet is találhattam volna a neten, de olyat mindenki tud.

Hozzávalók:

½ csésze teljes tej

 ½ csésze víz 

1 csomag sótlan vaj 

1 és ¼ teáskanál kristálycukor 

¾ teáskanál durva szenű tengeri só (vagy 1 csapott teáskanál finomított tengeri só) 

1 csésze liszt 

4 tojás 

3 evőkanál porcukor, plusz még egy kevés a díszítéshez

Melegítsük elő a sütőt 220 °C-ra

Egy vastag falú lábasban, alacsony hőfokon keverjük össze a tejet, a vizet, a vajat, a cukrot és a sót. Amint forrni kezd, húzzuk le a tűzről, és állandó keverés mellett adjuk hozzá a lisztet, amíg a tészta csomómentes nem lesz, és el nem válik a lábas oldalától. Úgy fog kinézni, mint egy darab marcipán.

Gyorsan adjunk hozzá 2 tojást, és keverjük el.

Gyorsan adjuk hozzá a maradék 2 tojást is, keverjük simára. Sűrű ragacsos tésztát kapunk. (Én habverővel kavartam) Sütőpapírral kibélelt tepsibe, teáskanál segítségével formázzunk halmokat, nem túl közel egymáshoz. Kb. 24 db lesz belőle. Mielőtt sütőbe tennénk, szórjuk meg porcukorral.

12 perc sütés 220 °C -on, majd 10-12 perc 200 °C -on, résnyire kitámasztott (fakanállal) ajtónál.

Együk melegen!

A könyv oldala és az írónő blogja

Elizabeth és Gwendal

Kiadó: Sanoma Kiadó
Eredeti cím: Lunch in Paris (A Love Story with Recipest by lizabeth Bard)
Fordította: Molnár Edit
Oldalszám: 352

Tovább olvasom...