Anthony Capella: A jégkirálynő

Igaz, hogy Anthony Capellanak eddig még egyetlen könyvéhez sem volt szerencsém, de annyi jót hallottam már róla egy korábbi regénye kapcsán, hogy amikor a Geopen kiadó nemrég két könyvét is megjelentette, A kávék költőjét és A jégkirálynőt, akkor komoly fejtörést okozott, hogy melyikkel is kezdjem a vele való ismerkedést. Hosszas mérlegelés után A jégkirálynő mellett döntöttem, de már most szeretném leszögezni, hogy ez után a könyve után az író többi művére is nagyon kíváncsi vagyok.

Aki netán azt hiszi, hogy ebben a regényében Capella egy amolyan egyszerű kis romantikus történetet írt volna egy kis gasztronómiával fűszerezve, az bizony nagyon is téved. Ugyanis nemcsak egy izgalmas történelmi fikciót tárt elénk hiteles történelmi eseményekkel és valós történelmi szereplőkkel a szerző, hanem, és ez itt a lényeg, érzéki élmények tömkelegével árasztotta el az olvasót. Azt vettem észre, hogy Capella egyik legfontosabb eszköze a regényeiben valamely élelmiszer, mint például a kávé vagy a különleges olasz ételek... jelen esetünkben pedig a fagylalt. Ez viszi előre a történetet és jelentős mértékben ez határozza meg a könyv hangulatát is.

A történet két főszereplő körül forog. Az egyik Carlo Demirco, akit 8 éves korában egy perzsa szüleitől megvásárolva vitte el őt magával Firenzébe, ahol kitanította a jég művészetére: a jég tartósítására, a négyféle jégdesszert közötti különbség ismeretére, olyan titkos információkra, amik a fagylalt tökéletes textúrájának eléréséhez szükségesek, valamint különböző jégtányérok és jégtálak faragására, amelyek mind-mind féltve őrzött titkok voltak a számára. De Carlonak ez nem volt elég, neki magasztosabb törekvései voltak a jég felhasználását illetően. Új ízeket és új technikákat szeretett volna kipróbálni, de legfőképp a saját útját szerette volna járni. Aztán jött a nagy lehetőség egy Lucina Audiger névre hallgató francia képében, aki rávette Carlot, hogy utazzon el vele Versailles-ba a francia udvarba, és gazdagodjanak meg együtt a jégdesszertekről való közös tudásuk kamatoztatásával. Így hát XIV. Lajos udvarában megkapta Carlo a várva várt szabadságát, kidolgozhatta saját stílusát és divattá tette a különböző ízű különleges fagyasztott desszerteket, miközben szerelembe esett egy Louise nevű francia udvarhölgybe.

"„ Felejtse el” – mondta a lány, de – meglepetésemre – nem tudtam. Nem a megjelenése tette, vagy nem csak egyedül az. A francia udvar tele volt gyönyörű nőkkel; igazából, az ottani mérce szerint Louise nem is számított szépségnek: az a lusta, majdnem kancsali szem bizonyára ellene szólt e téren. Nem, valami egészen más vonzott benne. Volt valami a modorában, amit különlegesnek találtam. Az olaszoknak van egy szavuk, stizzos, amit olyasvalakire használnak, aki tüskés, elégedetlen, sőt morcos is, mint egy tarajos sül vagy sündisznó. Versailles csiszolt modorú, egykedvű hölgyei között igen kevés sündisznóval találkoztam. De Louise de Keroualle az volt."

Másik elbeszélőnk a regényben a már fent említett hölgy Louise de Keroualle, egy szegény nemesi család fiatal lánya, aki a szépsége mellett igen intelligens volt. Louise II. Károly legkedvesebb húgának Henrietta d’Anglettere udvarhölgye volt a francia udvarban, akinek a halála után XIV. Lajos rögtön Angliába is küldte őt, pontosabban egy hedonista uralkodó, II. Károly ágyába, hogy így befolyásolhassa az angol királyt a politikai döntéseiben, de legfőképp azért, hogy az a bizonyos doveri egyezmény feledésbe ne merüljön. Ezen felül Lajos Franciaország és Anglia szövetsége iránt mutatott nagyrabecsülése jeléül elküldte még Carlot is Louise mellé ajándékba, hogy különleges jégdesszertjeivel az angol udvart is elkápráztassa.
Szóval a bábuk innentől kezdve a táblán álltak.
Louise és Carlo az angol udvarban új szerepre kényszerülnek, legfőképp Louise, aki igen nehezen bocsátja áruba a tisztességét. Carlo pedig továbbra is féltve őrzi a jégdesszert készítés titkait és közben folyamatosan epekedik Louise után.

Fú, hát nem is tudom, hogy hol kezdjem. A könyvet egy igen forró nyári napon kezdtem el olvasni, úgyhogy a jég előkészítésének, tárolásának és felhasználásának, és később a jégkrémek és sorbettok elkészítésének a leírásait olvasva, magam is többször fagylaltot ragadtam. Igaz sok olyan ízzel (pl. különböző fűszerekkel és zöldségfélékkel) kísérletezett Carlo, amit jómagam nem szívesen próbálnék ki, de ugye egészen más volt olvasni róla, mint ténylegesen meg is kóstolni azokat. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen kreációkat tudtak akkoriban készíteni a jégből, arról már nem is beszélve, hogy mindezt az évszaktól függetlenül, nyáron is minden gond nélkül el tudták készíteni.

Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egyik szereplő sem volt szimpatikus a számomra, majd meghaltam a kíváncsiságtól, hogy mi lesz a sorsuk.

Carlot sajnos többre értékelte a munkáját, mint amennyit valójában ért, így ha nem kapta meg a kívánt elismerést érte, akkor igen ingerlékennyé és durcássá változott. Bosszantóan öntelt egy alaknak éreztem, ami miatt bevallom egy csepp együttérzést sem tanúsítottam iránta. De még mindig jobban kedveltem őt, mint Louise-t, (gondolhatjátok?) aki kezdetben nekem olyan naivnak tűnt. Aztán az angol udvarba kerülve úgy kikupálódott, hogy a megvesztegetések, intrikák és ambíciók szünet nélküli körforgásában piszok jól megállta a helyét.

"Elgondolkodom: valóban férjhez akarok-e menni, hogy aztán valami nemesember tenyészkancája váljék belőlem? Hogy köteles legyek vele ezt tenni, amikor csak a kedve tartja, miközben a király bizalmasa is lehetnék?
A felismeréstől, hogy mennyire megemelkedtek a tétek ebben a játszmában - hogy mennyire mélyül mindkét oldalon a szándék -, meglepett és nem kis csodálkozással állapítom meg, hogy nem is félelmet és undort érzek, hanem inkább izgalmat: olyasvalaki izgalmát, aki ütővel a kezében a teniszpályára lép."

Történelmileg kizárt dolog, hogy pontos lenne a regény, de ettől eltekintve tökéletesen elfogadható. A dekadens angol udvari élet leírása a csilli-villi francia pompával és etikettel ellentétben elképesztő érdekes volt a számomra. A regény kapcsán egy olyan izgalmas történelmi korba nyerhettünk bepillantás, ahol a politikában és a szerelemben a gyorsaság számított. Úgyhogy akit érdekelnek a történelmi kuriózumok, azoknak bátran ajánlom a könyvet.

       Nell Gwenn angol színésznő               II. Károly angol uralkodó, akit                        És ő volt Louise

        és prostituált, II. Károly                     szeretők egész sora vett körbe.

        legkedvesebb szeretője és
        egyben Louise vetélytársa.

Egyetlen hibát tudnék csak felróni, az pedig a regény terjedelme, amelyet indokolatlanul hosszúnak éreztem. Rendkívül sok szó esett a fagylaltkészítésről, a különböző technikákról és ízesítésről, amiből bevallom a végére nekem már túl sok volt. Értem én, hogy mint szimbólum jelent meg a könyvben ez az édesség, ami a különböző társadalmi osztályok közötti különbségekre volt hívatott felhívni a figyelmet, de érzésem szerint ez kissé túlzásba lett víve. Így a regényben a gasztronómia lett túlsúlyban a romantika rovására, melyet bevallom kissé sérelmeztem, de a kiváló történelmi háttér mindenért kárpótolt. 

Egyszóval nagyon élveztem a könyvet, a cselekmény magával ragadó volt az író stílusa pedig rendkívül gördülékeny és látványos. Az első oldaltól kezdve éreztem, hogy ezt a könyvet nem lehet habzsolni és gyorsan ledarálni, hanem csak szépen lassan, minden sorát kiélvezve kell és szabad csak olvasni. Mintha egy nagy adag gyümölcsös fagyikelyhet fogyasztanánk.

Anthony Capella

Kiadó: Geopen
Eredeti cím: The Empress of Ice Cream
Fordító: Szabó Réka Eszter
Oldalszám: 472