Eowyn Ivey: A hóleány

Találkozásom a könyvvel teljesen hétköznapi volt; egyszerűen csak a kedvenc kiadóm újdonságait böngészve bukkantam rá. Azt nem mondom, hogy a borítója volt az, ami első látásra megfogott - egyébként ez az egyetlen gyenge pontja számomra a könyvnek – inkább a tartalma miatt vettem a kezembe, amit bevallok pont a borítója miatt többször is elolvastam bizonyosságképpen a választásom helyességét illetően. És hogy jól döntöttem-e? Elég ha annyit mondok, hogy  amikor befejeztem a könyvet, akkor a könnyeimet törölgetve csak ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is önthetném én szavakba azokat az intenzív érzelmeket és megfoghatatlan hangulatot, amit Eowyn Ivey ilyen gyönyörű költői nyelven szavakba öntött.

A történet a 20. század elején az alaszkai vadonban játszódik, és egy középkorú gyermektelen házaspárról, Jackről és Mabelről szól, akik a gyermekük elvesztése után úgy gondolták, hogy ha elköltöznének a világ peremére, ahol nem hallhatnának gyermeksírást és gügyögést, ahol nem lennének szomszédjaik és barátaik csak a végtelen nyugalom, és a békés csend venné őket körül, az talán gyógyírt jelenthetne megtört lelkükre. De, mint később kiderült, Alaszka zord időjárású éghajlata egyáltalán nem könnyíti meg az ott élők sorsát.

Már a nyitó oldalon szíven ütött Mabel boldogtalansága, aki abban a reményben ment a folyó befagyott jegére, hogy ha az netán beszakadna alatta, akkor milyen könnyen véget vethetne az életének.
Mabel és Jack alig beszéltek egymással, Jack a földeken töltötte az egész napját, míg Mabel egyre melankolikusabb állapotba került a magába zárt bánattól és magánytól. Aztán egyszer csak leesett az első hó és valami igazán varázslatos és megmagyarázhatatlan dolog történt. Egy váratlan gondolattól vezérelve e két ember egy hógyermeket épített, egy sállal és kesztyűvel felöltöztetett hókislányt, akinek reggelre azonban nyoma veszett. Csak gyereklábnyomok maradtak utána a hóban, amik az erdőbe vezettek. A regény története egy orosz népmesére - amit egyébként az írónő is beleszőtt a történetébe - Sznyegurocska (Hópelyhecske) meséjére épült, akit szintén egy idős és gyermektelen házaspár formált hóból, aki aztán később életre kelt.

A könyv cselekmény egyáltalán nem mondható gyors sodrásúnak, és a szereplők is teljesen hétköznapiak, olyanok, akik keményen tudnak dolgozni és nem hátrálnak meg az élet nehézségeitől. A történet elbeszélése csendes és a szereplők sem túl szószátyárok. Ennek ellenére mégis, annyira elvarázsolt és magával ragadt a regény hangulata, hogy nem is emlékszem, hogy mikor olvastam utoljára ilyen élvezettel és várakozással teli egy könyvet. A regény különlegességét a gyönyörű tájleírások mellett egyértelműen a karakterek adják, akik ízig-vérig valóságos emberek voltak tele hibákkal, fájdalommal, vágyakkal és szeretettel. Mabel és Jack nem mutatták ki egymásnak az érzelmeiket. Bánatuk és boldogságuk, egy saját gyermek utáni hihetetlen, szinte kézzel tapintható vágyakozásuk rendkívül meggyőző és egyben megható is volt számomra. Nem olvastam vagy legalábbis nem jut most az eszembe olyan könyv, amiben ennyire határozott és erős női karakterekkel találkoztam volna, mint itt. Tökéletesen együtt tudtam érezni Mabellel (szerintem minden anya így lesz majd ezzel) és jobban aggódtam érte, mint az erdőben bóklászó kislányért, Faináért. És az alaszkai vadon ábrázolása pedig....  olyan élénk és erős volt, különösen a téli időszakban, hogy az minden képzeletemet felülmúlta.

Forrás

Faina feltűnése, aki a hóleány eltűnésével egy időben jelent meg a házaspár tanyájának a környékén, mindent megváltoztatott. Fontos szerepet töltött be a házaspár életében. Azon kívül, hogy újraélesztette a kettőjük közötti szeretetet, reményt és célt is adott nekik. Érdekes mód azonban Faina mindig csak télen jelent meg Mabeléknél, és mindig úgy, hogy senki nem láthatta őt. A könyv első felében kérdéses is volt számomra, hogy létezik ő egyáltalán, vagy csak Mabel és Jack képzelete teremtette őt? Kicsoda ő valójában? És honnan jött? Ezekre a kérdésekre mindvégig türelmetlenül kerestem a választ, valami kézzel foghatót, ha tudományosat nem is, de mindenképp hihető magyarázatra vártam. De igazából erre soha nem került sor, ellenben kaptam egy csomó rejtélyt, és misztikumot, és érzelmek tömkelegét. Meg festői szépségű leírásokat a havas alaszkai tájról, amikben szó szerint szinte belevesztem és amiknek minden sorát élvezettel olvastam. A regény első fele varázslatosan misztikus volt, amitől könnyen elhittem, hogy Faina valóban a hó gyermeke. De aztán amikor már fiatal lánnyá cseperedett, és már mások figyelmét is felkeltette, olyan események sora következett, amitől a történet letért a mágikus realizmus útjáról és egyre inkább valóságossá kezdett válni, hogy aztán a végére egy jó nagyot koppinthasson az orromra.

A történet vége keserédes - végig ott volt bennem egy esetleges tragédiától való félelem, de ennek ellenpontjaként egy nagy adag remény is - és talán kissé kiszámítható is, de ennek ellenére mégis így volt tökéletes, ahogy volt, más véget el sem tudtam volna képzelni hozzá. Még akkor sem, ha pár napnak el kellett telnie ahhoz, hogy érzelmileg is mindezt megemésszem.

"Az anyák szórakozottan megérintik ajkukkal a karjukban tartott csecsemő homlokát. Ahogy elhaladnak a totyogó csöppségük mellett, összeborzolják a haját, sőt felkapják, és addig puszilgatják az arcát, a nyakát, amíg a kisgyerek már visít a gyönyörűségtől. Szerethet-e így mást, tűnődött Mabel, ilyen nyíltan  és semmivel sem törődve egy nő az életében?" 

Egy kis érdekesség az írónő honlapjáról: Eowyn (ejtsd A-o-win) LeMay Ivey Alaszkában nevelkedett és jelenleg is ott él férjével és két lányával együtt. Az édesanyja J.R.R. Tolkien Gyűrűk Ura c. regényének egyik karaktere után keresztelte el őt. A Hóleány Eowyn első regénye.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Snow Child
Fordította: Bori Erzsébet
Oldalszám: 340