2011. szept. 27.

Maria Murnane: Papíron príma - Waverla Bryson (félre)sikerült kalandjai

A könyvben olvasható történet ugyan olyan vidám, mint amilyen színes a borítója.

A regény egy majd harminc éves nőről Waverly Brysonról szól, aki a sportszakmában dolgozik, de nem, mint profi sportoló, hanem, mint PR ügynök. Már majdnem sikerült San Francisco egyik legjobb partijának számító férfijéhez feleségül mennie, amikor a leendő férjelölt az esküvő előtt pár nappal közli vele, hogy ő bizony nem szerelmes belé és ezért az esküvőt lefújja. Ez a vallomás váratlanul érte Waverlyt, érthető hát, hogy mindezek után élete romokban hever. Csak a két legjobb barátnője tudja nagy nehezen rávenni arra, hogy bújjon ki végre a csigaházából és térjen vissza a társasági életbe, mellyel újra kezdetét veszik a véget nem érő randizások, természetesen olyan pasikkal, akik ugyan papíron prímák, de az életben mindegyiknek megvan a maga stikje.

Már rögtön a könyv elején az jutott az eszembe, hogy ez a Waverly egy második Bridget Jones, annak ellenére, hogy hősnőnket sokkal okosabbnak és talpraesettebbnek éreztem Jonesnál. Igaz rettentő kétbalkezes, és ha a nagy Ő-vel kell beszélnie, akkor, mintha valami áramszünet lenne nála, de mindezek ellenére mégis könnyű vele azonosulni. Mint a legtöbb szingli nőnek Waverlynek is az a legfőbb félelme, hogy mi van akkor, ha nem találja meg a tökéletes férfit? Ha magányosan fog meghalni?  A könyv egyértelműen a szingliség körül forog, ami Bridget Jones után világjelenség lett. Persze nálunk mindez nem olyan mértékű, mint Nyugat-Európában. Én például kizárt dolognak tartom azt, hogy részt vegyek egy, a könyvben is olvasható szingli aukción, ahol a legtöbbet licitálóval kell töltenem az estém hátralevő részét.  Vagy egy olyan esküvőn, ahol a szingliknek megkülönböztetett asztal dukál. Ezektől én úgy érezném magam, mintha a homlokomra lenne tetoválva, hogy házasok kíméljenek, de a többieknek szabad a pálya. De szerencsére életemnek ez a szakasza már elmúl, amit azért néha kifejezetten hiányolok.:) Úgy gondolom, hogy sokan téves sztereotípiákat aggatnak a szinglikre, - többek között én is - miszerint ők csak a mának élnek, kapcsolataikat csak a barátaik jelentik, állandóan csak buliznak és nem utolsó sorban álomállásuk van. Ez azonban csak a felszín, mert mindezek mellett mégis magányosnak érzik magukat..

Így van ezzel Waverly is. Ráadásul őt még a szakmája sem teszi boldoggá, hiába csinálja olyan jól. A lelke mélyén ugyan érzi, de még magának sem meri bevallani, hogy nem szereti a munkáját. Az „Édesem üzeneteket” először csak magának kezdte el írogatni, mely segítséget nyújtott számára megbirkózni a magánnyal az őt ért csalódásokkal és frusztrációkkal, amiket a munkájával, az apjával és a félresikerült randijaival kapcsolatban érzett.
Fedlap: Szóval, az exed elkelt, te meg még mindig a piacon vagy?
Belül: Édesem, gondolj magadra úgy, mint egy elit helyen lévő kiemelt ingatlanra, aminek az értéke folyton csak növekszik.
Annak ellenére, hogy a regény végig kiszámítható mégis nagyon szórakoztató és vicces, bár néhány helyen úgy éreztem, hogy a történet túl hatásvadász, és bevallom őszintén, hogy az „Édesem üzenetek” is zavartak még kezdetben. Túl soknak éreztem őket és nem is mindegyik tetszett igazán, de a könyv végére sikerült  megbarátkoznom velük.

Természetesen a történet végére Waverly nemcsak önmagát de az oldalbordáját is megtalálja és belátja, azt az aranyigazságot, hogy nem az számít, hogy mások, mint gondolnak róla, hanem az hogy ő mit érez.

Azok akik egy kis  könnyed romantikus történetre vágynak, amiben egy szingli nő vicces társkeresési katasztrófáiról, munkahelyi problémáiról és az álmai megvalósításáról olvashatnak, azoknak csak ajánlani tudom ezt a nagyon kedves, igazi „csajos” könyvet.


Kiadó: Cor Leonis Kiadó
Eredeti cím: Perfect on Paper - The (Mis)Adventures of Waverly Bryson
Szerkesztette: Balikáné Bogdán Mária
Oldalszám: 306

2011. szept. 23.

Törőcsik József: Észhelyzet

Mielőtt bele kezdtem volna a könyv olvasásába, már pár napja tanácstalanul bolyongtam itthon, hogy melyik könyvet is vegyem a kezembe az ágyam mellett sorakozó két tucat közül, merthogy egyikhez sem volt igazán kedvem és olvasni meg ugye mu- száj, az az egy már biztos. Gondoltam, hogy megpró- bálkozom Törőcsik József nemrég megjelent könyvével, melynek kapcsán meg persze joggal kérdezhetné bárki, hogy miért pont a légiforgalmi irányítás (?), melyre vállat vonva csak annyit tudnék mondani: csupán csak az miatt, amit a könyv hátoldalán olvastam.

"…Törőcsik József mesél nem kevés humorral a szakma kulisszatitkairól, a kiképzés hol fárasztó, hol összekovácsoló mindennapjairól, a sikerekről és azokról a pillanatnyi malőrökről is, amelyek akár végzetes katasztrófához is vezethettek volna."

És milyen jól választottam, mert a könyv olvasása közben úgy éreztem magam, mintha egy erősen dohányfüstös kávézóban ülnék Törőcsik Józseffel - (alias Tango Romeoval), aki egyébként apukám korabeli, - egy csésze kávé mellett, miközben mesélni kezdi az életét, onnantól kezdve, hogy mikor és miért is választotta pont ezt a pályát. Igaz, hogy az első pár oldal után már arra buzdít, hogy nyugodtan lapozzak tovább, ha nem érdekelnek az „önéletrajzszerű bóklászásai”, de hát hogy a fenében ne érdekelt volna, amikor éppen ezek a részek lettek a kedvenceim.

A szerző 1973 őszén kezdte el tanulni a repülésirányítói szakmát, amit akkor még sokan nem is tudtak, hogy mi fán terem. Persze a könyv elolvasása előtt ezekkel még én sem voltam tisztában, de utána már kikupálódtam annyira szakmailag (legalább is szeretném azt hinni),  hogy már azt is meg tudom mondani, hogy milyen munkafolyamatokat takar a három különböző feladatú irányítóegység és melyek is azok.  De senki előtt nem szeretném fitogtatni újdonsült tudásomat, akit érdekel, majd elolvassa.

A könyv segítségével, amely valós tényeken alapul, és ami nem kis humorral fűszerezett alkotás, betekintést nyerhetünk, azoknak az embereknek a munkájába, akikkel azért nem minden nap találkozik az ember lánya, hogy ne is említsem a kulisszatitkokat. Általában ha azt hallom, hogy repülőtéri irányítás és Torony, akkor rögtön azok a régi Airport filmek jutnak az eszembe, amelyekben mindig történt valami galiba. Hát, mit mondjak kis hazánkban is akadt bőven probléma, kezdve az angol nyelv nem megfelelő szintű ismeretéből adódó félreértéseken keresztül, a radar hiányáig és az ebből származó balesetig. Egyes tragédiákról, és azok előzményeiről, - hogy ki hol hibázott és, hogy esetleg annak mi volt az oka - részletesen is beszámol a szerző, mely események szinte filmként peregtek előttem olvasás közben.

Kedvenc részem a magyar Távolkörzetben dolgozók radarkiképzésről szóló fejezet volt, ami 1975-ben, a egykori Szovjetunióban történ. Ennek kapcsán azt is megtudtam, hogy mit volt érdemes annak idején kivinni Rigába, mi számított kurrens árucikknek. Érdekességképpen említem csak  az AMO szappant vagy a Skála áruház karácsonyi reklámszatyrait.:) A kis csapat az ott tartózkodásuk ideje alatt nemcsak a szakmai ismereteiket bővíthették, de az igazi orosz télből is egy kis ízelítőt kaphattak, több más egyéb, az országra jellemző érdekesség mellett, melyek ismeretében valóban találónak vélem az elnevezést, miszerint a Csodák országa.

A szerző olyan nagy szeretettel és jóízűen ír szakmájáról, hogy a könyve elolvasása után az én fejemben is megfordult, hogy milyen jó lenne légiforgalmi irányítónak lenni. Bár lehet, hogy a nagy felelősség alatt összeroppannék, így ha jobban belegondolok, akkor inkább csak, mint szemlélő lennék jelen az események folyásában.

Értékelés: 4/5

Cím:Észhelyzet  Fejezetek a magyar légiforgalmi irányítás fejezetéből
Kiadó: Aheneaum Kiadó
Oldalszám: 265
Ár: 3490.-

2011. szept. 18.

Lisa Kleypas: Mindenem a tiéd

Az Ulpius ismét kicsit elbóbiskolt, mivel megint sokat kellett várnunk egy újabb könyv megjelenésére, nevezetesen Lisa Kleypas Bow Street-i sorozatának harmadik részére. Ha jól emlékszem, akkor nem is sorrendben adta ki őket a kiadó, na de ezek már mellékes dolgok, örüljünk, hogy olvashatjuk.

A történet Nick Gentryről szól, akiről csak a könyv olvasása közben jutott az eszembe, persze lassan  - ami ennyi idő elteltével nem is csoda - hogy ki is ő valójában. A Lady Sophia szeretője című könyvben megismert Sophia, bűnöző testvére. És a történet folytatódik tovább.

Miután Sophia és Sir Ross Cannon egymásra találtak, pár évre rá Nickből is „jófiú” lett, hála sógorának. Szintén az ő érdeme az is, hogy Nick a Bow Streeten, mint nyomozó kezdhette el pályafutását. Munkáját száz százalékosan látja el, közel s távol nem lelni ilyen bátor, félelmet nem ismerő és eredményes nyomozót.  Amikor azonban megkapja a következő munkáját, melyben egy Charlotte Howard nevű fiatal hölgy felkutatása a feladata, - aki mellesleg megszökött a nála jóval idősebb vőlegénye elöl, - sorsa megpecsételődik. Természetesen csak is jó értelemben.

A regény érdekesen kezdődik, az írónő nem szívbajos, rögtön belevág a lecsóba. Emlékeim szerint a szerző eddigi könyveit is egy nagy adag erotika jellemezte, és mindez, ebben a részben sem volt másképp. Miután főhősünk kitanulta a szerelem csínját - binját, egy bordélyház madámjától és egy két lábon járó "expert" lett belőle, még mindig egyedül érzi magát és nincs senki, akivel ezt az elképesztő tehetségét megoszthatná. Amikor azonban találkozik Lottival, élete száznyolcvan fokos fordulatot vesz, és bár az első találkozás után még maga sem tudta, de az olvasó már akkor biztosra vehette, hogy ebből bizony szerelem lesz.
Lotti kedves és szerethető karakter, magabiztos és optimista, ami a szívén az a száján. Szerencsére hamar megtalálták a közös hangot hőseink és nem csak a hálószobában, de az élet egyéb területén is.

Tapasztalatom szerint, Kleypas könyveire egyértelműen jellemző, hogy tisztán, éretten és világosan ábrázolja a szereplők egymás közti érzelmeit, minden fajta félreértés és viszály nélkül. Semmiféle verbális kommunikáció hiányából fakadó konfliktusokkal és félreértésekkel nem találkozhatunk a történetben, (nem úgy, mint például Judith McNaught könyveinél, ami már a másik véglet. Nála néhol már a hajamat téptem, hogy miért is nem beszélik meg a gondjaikat egymással a szereplők? Vagy netán valamilyen perverz élvezetből gerjesztik a félreértéseket egymás között?) szóval, Kleypas könyveiben ilyenről szó sincs. A hősök között nincs semmilyen különválás vagy kegyetlen érzelmi megtévesztés, csak a tiszta és a mindent elsöprő szerelem, mely mellett még a cselekmény is rettentően egyszerű, és rejtélyektől mentes. Na de én ennél azért egy kicsivel több izgalmat is elbírtam volna viselni a történet kapcsán, még ha az a szexuális izgalmak számának a csökkenését eredményezte volna, akkor is. Szerintem nem találta el az írónő a fent említettekre vonatkozóan az arany középutat, számomra legalábbis semmi kép. Voltak részek, ahol sűrűn nézegettem az oldalszámokat, hogy mennyi is van még hátra a könyvből (?), mert már kicsit unatkoztam és amikor már egymásra találtak a szerelmesek különösebben nem is izgatott a további sorsuk.

Amikor a szerző Nick régmúlt titkairól és belső démonjairól írt, azt vártam, hogy ha majd mindez a tudomásomra jut az annyira sokkoló és megdöbbentő lesz, hogy még a könyv is kiesik a kezemből, ezért lélekben már fel is készültem rá. De amikor kiderült a meztelen igazság, - ami közben Nick nem is volt meztelen, - kicsit csalódott voltam. Csodálkoztam, azon, hogy ez miatt volt hősünknek - egy olyan bűnözőnek, akit az utca edzett és nevelt fel?? - évekig tartó rémálmai és érintés fóbiája??

Na de szemet hunyok mindezek felett is, mert nem is ez volt a történet lényege. És különben is, a könyv tényleg szórakoztató és nagyon erotikus volt, oly annyira, hogy komolyan gondolkodóba estem, hogy mi lenne, ha a férjem figyelmébe is ajánlanám, ha nem is az egészet, de néhány fejezetet mindenképp…..

Kiadó: Ulpius
Eredeti cím: Worth Any Price
Fordította: Kallai Nóra
Oldalszám: 432

2011. szept. 16.

Gary Chapman: Egymásra hangolva

Nem szoktam mások véleményét kiposztolni a blogomra, de egy nagyon kedves barátnőm kedvéért most mégis kivételt tettem.:) Át is adom neki a szót.

A könyvet egy pszichológus ismerősöm ajánlására kezdtem el olvasni, mivel a férjemmel együtt, az életünknek egy olyan szakaszába léptünk, ahol már elkél a segítség és nyitottak voltunk és vagyunk is mindenre, ami segíthet Nekünk az egymás felé vezető úton.

A könyv tükröt állított elénk, amely szembesített bennünket a hibáinkkal és felhívta a figyelmünket arra, hogy milyen pici dolgokon múlhat a boldogság, és az, hogy az életünk kiegyensúlyozott legyen. Sokan vannak olyanok, akiknek ha a kapcsolata válságba kerül, vagy ha nem találják a közös hangot a partnerükkel vagy akár a gyermekükkel, akkor rögtön menekülni próbálnak a problémáik elől. Vagy begubóznak és inkább nem beszélnek róla. Nemhogy megpróbálnák helyre hozni kapcsolataikat, vagy ne adj Isten (!), elgondolkodni azon, hogy " Hogyan is jutottunk idáig??".

Úgy gondolom, hogy sokan ismerik a párkapcsolat fokozatait. Megismerkedés, szerelem, házasság, első gyerek…… és ha eddig még nem, akkor itt már bizton megmutatkoznak az első negatív jelek. Az apa dolgozik, az anya otthon van a gyerekkel, és lassan mindenki elkezdi élni a saját külön kis életet. A beszélgetések a legszükségesebbekre, leginkább a gyerekkel kapcsolatos dolgokra korlátozódnak. Elkezdődnek a véget nem érő vádaskodások, hogy ki mennyit van itthon, hogy ki mennyit tesz le az asztalra. Ezekre a nézeteltérésekre, még egyéb külső hatások is rátetéznek, a munkahely, a család, ne adj Isten egy "kedves anyós", és egyszer csak az eddig jól kezelhető dolgok is elkezdenek kezelhetetlenné válni.

Egy egy vitában, minden kimondott szónak súlya van, amit később már nem lehet visszavonni. Minden egyes veszekedés alkalmával, - ahogy a könyv is írja – a „szeretettankunk” ürülni kezd és egyik fél sem érti, hogy mi történik velük, csak azt érzik, hogy valami nagyon elromlott. Amikor szerelmesek vagyunk, teljesen oda adjuk magunkat a másiknak, szinte egyé válunk vele. Miután a szerelem elmúlik és átveszi helyét a szeretet, a partnerek egymás közti különbségei és az "élettel járó gondok" egyre jobban előtérbe kerülnek, ami még több nézeteltérést eredményez. A könyv segítségével megtanultam, hogy nagyon fontos a szeretet kölcsönös kinyilvánítása, aminek a módja különböző és ami nagyon kevés pár esetében ugyanaz. De ez így egészséges. A könyv segítségünkre lehet az öt "szeretetnyelv" megismerésében és gyakorlásában, melyek a következők:

elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívesség, és a testi érintés.

Mindig meg kell próbálnunk megtalálni a másik szeretett nyelvét, ami igazán nem egy bonyolult dolog, főként ha a párunk is segíteni próbál benne és mi is irányt tudunk neki mutatni.
Nagyon sok olyan tipikus példával él a könyv, amely bármelyikünk életében nap, mint nap előfordul. Még maga az író is ír a saját kríziseiről, és annak megoldásáról. Gary Chapman könyve nem csak a partner-, de a gyerek-szülő kapcsolat kezelésében is  hasznos tanácsokkal lát el bennünket. 

Úgy gondolom, hogy nagyon sok házaspárnak és szülőnek el kellene olvasnia ezt a könyvet, és bár tudom, hogy ez önmagában nem tud helyrehozni egy házasságot, de ha mindkét fél igazán akarja, akkor a benne olvasottak nagyon nagy segítség lehet a számukra.
A könyv hangoskönyvben is megjelent.
**Jutka **
Értékelés: 5/5

Az író további könyvei:
Fordította: F. Nagy Piroska
Oldalszám: 164

2011. szept. 11.

S. J. Watson: Mielőtt elalszom

A könyv olvasása közben, úgy éreztem magam, mintha egy kirakós játék közepébe csöppentem volna, amihez elfelejtettek útmutatót adni. A könyv elején csupán egy apró információmorzsa áll a rendelkezésemre, melyhez természetesen sorban jönnek a többiek is - egyesével -, és ha minden darab a helyére kerül, csak akkor oldódik meg a rejtély, melynek a felderítése persze nem az én, hanem Christine feladata ugyan, de a naplója olvasása közben én is mindennek a részesévé váltam.

A könyv Christineről egy negyvenkét éves nőről szól, aki egy szokatlan memória betegségben szenved, már közel húsz éve. Minden reggel úgy ébred fel, hogy fogalma sincs arról, hogy kicsoda, hogy hol van, és hogy ki az a férfi, aki mellette reggel kinyitja a szemét. Minden nap átéli élete legfontosabb pillanatait, egy napló segítségével, melyet titokban vezet egy fiatal orvos javaslatára, akivel szintén csak titokban szokott találkozni. Mindketten abban bíznak, hogy a napló segítségével emlékei lassan majd a felszínre törnek és így a gyógyulás útjára léphet. Szerencsére sikerül elérniük kisebb sikereket, de a visszatérő emlékek nem mindig egyeznek Christine férjének az állításaival. Így Christine nemcsak a saját emlékképei valóságában kételkedik, hanem azok szavahihetőségében is, akikkel közvetlen kapcsolatban van.   

A történet túlnyomó részét napló formájában olvashatjuk, melyben Christine a vele történt mindennapi eseményeket írja le, illetve azokat az új információkat, amiket fokozatosan tud meg az életéről a felvillanó emlékképei és a férje elbeszélései alapján. A naplójában vannak olyan részek, amiket nagyon részletesen és vannak olyanok is, amiket nagyon kapkodva írt, és ez miatt nem mindig volt világos, se neki se az olvasónak, hogy mi is történet vele aznap, de ez tulajdonképpen nem volt probléma, sőt, csak fokozta a történet izgalmát.

Christine nem mindig tudott különbséget tenni aközött, hogy a felvillanó emlékei valóban valósak voltak-e, vagy csak a fantáziája játszott vele. Mivel a múltját tekintve nem volt mire támaszkodnia, és akikkel kapcsolatban volt (a férje, az orvosa és a barátnője) másként mesélték el életének azonos részeit, így nem tudhatta, hogy kiben is bízhat. Sajnos nem igazán tudtam beleélni magam a helyzetébe, mert számomra elképzelhetetlen, hogy ne emlékezzek semmire az életemből, és hogy minden egyes napot újra teljes tudatlanságban kelljen kezdenem. Bevallom, hogy kezdetben(!) a férjét sem ítéltem el az miatt, hogy a fájó emlékeket eltitkolta Christine elöl, mivel érthető módon mindegyiket egy kisebb traumaként élte volna meg naponta. Lehet, hogy jobb a boldog tudatlanság, mint a fájó valóság? Ki tudja. Ha pedig a férje oldaláról nézzük az egészet, akkor gondoljunk csak bele, hogy milyen kemény dolog lehet egy olyan embernek a társa lenni, akinek teljesen ismeretlenek vagyunk, és ez miatt természetesen az érzelmeink is viszonzatlanok. 

A történet tempója végig egyenletes és nagyon izgalmas volt, folyamatosan fenntartotta az érdeklődésemet. Folyton találgattam, hogy vajon melyik szereplő mond igazat, és aki hazudott az vajon miért tette. Voltak részek, ahol már én is megkérdőjeleztem Christine egyes emlékeinek a valóságát és ettől, még idegtépőbb volt a könyv olvasása. És bár a történet vége meglepetés volt számomra, valahogy mégsem egészen erre számítottam.

Spoiler veszély!

Mert ugye sikerül Christinnek feltárni a sokkoló igazságot, - annak ellenére, hogy semmire nem emlékezett a múltjából, - de én mégis inkább egy olyan végre számítottam, ami egy befejezetlen körforgáshoz hasonlított volna, amiben a rémálomnak soha nem lett volna vége. Na egy ilyen vég, sokkal ütősebb lett volna.

Értékelés: 5/4.5

Eredeti cím: Before I go to sleep
Fordította: Gellért Macell
Oldalszám: 462

Díjat kaptam

Amit nagyon köszönök Andiamonak!!! Köszi és köszi :)
A feladat, hogy tovább küldjem 10 olyan  "Szép blognak, melyekben van némi extra!" Már most szólok, hogy nem lesz meg a tíz, mert  páran már megkapták a díjat, azok közül, akikre én is gondoltam, de szerintem ez nem probléma, mert  nem is ez a lényeg.:)


Erika - mert, őszinte és megnyugtat:)
Csenga - mert, bármiről ír, azt mindig úgy írja, hogy tuti, hogy el akarom olvasni
Moniquetm - mert nem csak gyönyörűnek tartom a blogját, de szeretem is olvasni.
Bobo1019 - mert fiatal és lelkes és sokat jár könyvtárba :)
Diamant - mert hasonló az ízlésünk :)
Francica- mert ő is ugyan úgy szereti a romantikát, mint én:)
(A felsorolás sorrendje csakis a véletlen műve volt )


A díjat megkaptam Inkától is , akinek szintén nagyon, nagyon köszönöm!
  

2011. szept. 6.

Robin Maxwell: Ó, Júlia!

Shakespeare legismertebb szerelmi tragédiája a Rómeó és Júlia, kiapadhatatlan forrás azoknak a művészeknek és íróknak, akik valamilyen kényszert éreznek arra, hogy átírják vagy valamilyen formában felhasználják a történetet művük megalkotásához. Az ebbe a  témába vágó, nemrég megjelent könyvek közül nem volt még mindegyikhez szerencsém, (Suzanne Selforstól a Mentsük meg Júliát!, vagy a Manga feldolgozáshoz) csak Anne Fortiertől a Júliát olvastam, ami nem is igazán nyerte el a tetszésemet. Az Ó, Júlia! az első könyvem Robin Maxvelltől, melynél leginkább attól féltem, hogy majd úgy dolgozza fel a szerelmesek tragikus történetét, hogy azt túlzottan drámai hatásúnak érzem majd, de ez nem így volt.

Az író a történet alappilléreit ugyan megtartotta, de nem volt rest megváltoztatni a cselekmény menetét itt-ott. A helyszínt áthelyezte Firenzébe, Rómeó és Júlia életkorát, nevét, egyes szereplők személyiségét módosította és ezen kívül még több történelmi személyt is szerepeltetett a történetben.

Júlia egy intelligens és igen makacs fiatal hölgy, akinek szembe kell néznie a szülei által rákényszerített érdekházassággal, ami abban az időben teljesen természetesnek számított. Mindenki tudja, hogy Júlia életét Rómeóval való találkozása változtatta meg, és ez fordítva is igaz volt. De a szerelmesek családja haragban állt egymással és hiába tett Rómeó lépéseket a békülés felé, - mellyel kezdetben sikerrel is járt, - Jacopo Strozzi (Júlia leendő férje) ármánykodásának hála újraébredt a viszály közöttük.

Rómeó és Júlia szerelmét tisztának és nyíltnak éreztem, élveztem, hogy mindketten költői vénával voltak megáldva és közös érdeklődésüket a költészet és Dante művei iránt. A szerző nagyon emberien ábrázolja a szereplőket, Júlia gyötrelmeit, a fiatalok szenvedélyességét, de  - bár nem mondanám magam prűdnek, – mégis volt egy hely ahol már túlzásnak éreztem.

Nagyon érdekes volt, ahogy megismerhettük a kor házassági szokásait, a hagyományokat és a nők társadalomban betöltött szerepét. Ahogy Júlia és Rómeó felváltva meséli el saját szemszögéből a történetét, és ahogy próbálja az író rajtuk keresztül bevonni az olvasót, számomra idegenül hatott, nehezen tudtam megbarátkozni vele. Talán ez volt az oka annak is, hogy a regény eleje nem igen ragadt magával. Amikor a cselekmény kezdett izgalmassá válni, körülbelül a könyv felénél, az volt a vízválasztó számomra. Onnantól kezdve kezdtem élvezni a könyvet és annak ellenére, hogy ismerem a két fiatal között szövődő szerelmi történet végét, mégis reménykedtem az írónő bátorságában, és kíváncsian vártam, hogy hogyan szövi majd a cselekmény szálait.  

Ami miatt kicsit neheztelek a szerzőre az az, hogy ha már egyszer átírta ezt az ős régi szerelmi tragédiát, és Júlia leendő férjét a legaljasabb tulajdonságokkal ruházta fel, akkor miért nem mért nagyobb büntetést rá? A bűnös halálát nem éreztem kielégítőnek és ez miatt elmaradt az édes bosszú érzése.

Ugyan sokakat elkápráztatott az írónő a történetével, engem mégsem tudott elvarázsolni úgy, ahogy azt reméltem vagy inkább szerettem volna. De ennek ellenére egy nagyon kellemes és szórakoztató olvasmány volt számomra, melynek köszönhetően Robin Maxwell többi könyvére is kíváncsi vagyok.


Eredeti cím: O, Juliet!
Fordította: Dobory Dóra
Oldalszám: 300

2011. szept. 4.

Alessandro D'Avenia: Fehér, mint a tej, piros, mint a vér


A könyv olvasása közben egyszerre sírtam és nevettem. Sírtam, mert a történetben egy 16 éves fiúnak kellett szinte fél év alatt felnőtté válnia, és nevettem, mert az élet szép, és ha ezt hajlandóak vagyunk észrevenni, akkor tartalmasabb életet élhetünk.

A történet Leoról egy okos, de kissé ironikus és cinikus középiskolás fiúról szól, aki szeret gitározni, focizni, együtt lógni a barátjával és a robogójával veszélyesen száguldani. Ő volt az osztály dekadens diákja, aki utolsóként ért be az órákra, és aki először hagyta el azokat. Az iskola kész gyötrelem volt a számára, a tanárokat külön fajnak tekintette. De akkor jött egy új tanár, aki különbözött a többitől. Az ő szeme csillogott, amikor az álmok megvalósításáról beszélt és arra ösztönözte a diákokat, hogy fedezzék fel azokat a dolgokat, amik igazán érdeklik őket. És ha esetleg még nem tudják, hogy mik azok, akkor járjanak nyitott szemmel és legyenek érdeklődök. 

„Az igazi álmoknak az akadályok adnak erőt. Máskülönben nem változnak tervekké, hanem csak álmok maradnak.”

Leo két különböző színben látta a világot, fehérben és pirosban. A fehér az üresség, az unalom, a csend, és a magány hatalmas érzését keltette benne, míg a piros a vért, az adrenalint és a szerelmet, magát Beatricet jelentette.

Ebben a regényben egy olyan fiú történetét olvashatjuk, aki ott áll a felnőtté válás küszöbén, és bár mindkét szülője segítségére van abban, hogy végigkísérjék őt a szocializálódás rögös ösvényén, ebben az időben mégsem ez a legfontosabb egy tizenéves életében, hanem a szerelem. De „A szerelem nem azért van, hogy boldogok legyünk tőle, hanem hogy kiderüljön, mennyire bírjuk a fájdalmat.”

Leonak, Beatrice volt a szerelme, de a lelki társa, aki már röptében is elkapta a gondolatait az Silvia volt. ”Ha Silvia velem van, akkor erős vagyok. Boldog vagyok.” Mindkét lány előtt le a kalappal. Beatricenél azért, mert a sok sok fájdalom ellenére is félelem nélkül tudta kezelni a betegségét. Silviánál pedig azért, mert mindvégig kitartott Leo mellett, bátor, nyugodt, szerető társként.

Ha a könyvben az egyes rövid fejezetek fölé egy dátumot is biggyesztett volna az író, akkor már vizuálisan is napló formája lenne a regénynek, de ennek hiányában csupán csak ezt az érzést kelti az olvasóban.

Az olasz szerző első könyve ugyan a fiataloknak szól, de a gyönyörű mondatok és gondolatok miatt, minden korosztálynak ajánlom. És bár nem tartoznak a kedvenceim közé azok a könyvek, amelyek valamilyen halálos betegségekről szólnak, ezt a regényt mégis nagy kár lett volna kihagyni.


Kiadó: Európa
Eredeti cím: Bianca come il latte, rossa come il sangue
Fordította: Gál Judit
Oldalszám: 332

2011. szept. 1.

Micimackó legkedvesebb emlékei

(1882-1956)
Alan Alexander Milne, angol írónak, 1926-ban jelent meg leghíresebb műve, a Micimackó. Eredetileg fia számára írta, melyben a fia játékállatai elevenedtek meg. Azóta már számtalan formában találkozhattunk a Százholdas Pagony lakóival, akik szinte észrevétlenül olvadtak bele az életünkbe. Mindez egyeseket irritál, - amiért szerint főként a kereskedők okolhatók, akik a mese népszerűségét kihasználva a lehető legnagyobb haszont próbálják kisajtolni belőle, - de sokan vannak, akiket ennek ellenére mégis elvarázsol. A gyermekeim és jómagam is az utóbbiak táborába tartozunk, de a családban nem mindenki osztja a véleményünket.
A Micimackó legkedvesebb emlékei mesekönyvben egy kis összefoglalót olvashatunk Mackó kalandjairól. Micimackó reggelire hívta barátait, ami persze kiment a fejéből és ezért Róbert Gidának az az ötlete támadt, hogy a többiekkel együtt megtornáztatják Mackó eszét. A közös emlékek együttes felidézésével abban bíznak, hogy Micimackó emlékezőképessége, hipp-hopp megjavul majd.

Az "Emlékek Ösvényén" végigjárva, Micimackó és barátai bebarangolják a Százholdas Pagony legemlékezetesebb helyeit, (vagyis az összeset) miközben az olvasó megismerheti számos izgalmas és mulatságos kalandjukat.  Mindenki szerepel a könyvben egy-egy történet erejéig Malacka, Zsebibaba, Füles, Nyuszi, Tigris, Róbert Gida, Bagoly és Ormi. Az összes kaland közül a legbájosabb és a legkedvesebb számunkra a Zsebibabás rész volt, amikor Micimackónak először kellett vigyáznia rá, és amikor a játékkockáknak is nyoma veszett.... 

Szerintem nem túlzás azt állítani, hogy Micimackót nem az eszéért szeretjük. A róla szóló történetek közös jellemzője, hogy erőszak mentesek és a különböző jellemű szereplőkön keresztül a gyerekek megtanulhatják a jó és a rossz közötti különb- séget. Micimackó összes kalandjából sugárzik a szeretet és a barátság jelentősége, és hogy a Százholdas Pagony lakói mindig mindenhol számíthatnak egymásra.

Nekünk ez az első Micimackós könyvünk és úgy gondolom, hogy nagyon jól választottunk, mert az összes benne található történet kedves és szórakoztató. A könyv keménytáblás, körülbelül tizenkét mese található benne, melyek illusztrációja nagyon szép, és a mesék hossza is pont megfelelő egy esti mesélésre. 

Eredeti cím: Winnie the Pooh Treasured Memories
Fordította: Szép Erzsébet
Oldalszám: 96