2015. jún. 30.

Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:
1. Planesrunner - Síkvándor
2. Be My Enemy
3. Empress of the Sun


Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336

2015. jún. 25.

Mhairi McFarlane: Helló, szia, szeretlek!

Mhairi McFarlane könyve egyike volt azoknak, amiket nagyon vártam a nyári megjelenések közül. Emlékszem, amikor először elolvastam a fülszövegét már repült is rögtön a kívánságlistámra, mivelhogy úgy gondoltam, hogy egy pár órás, jóleső derűs szórakozásnak biztos megfelel majd a számomra. A témáját tekintve is tökéletesen klappolt az ízlésemhez, mivelhogy egy roppant vicces és megható romantikus történetre, amolyan igazi csajos könyvre számítottam, amit tulajdonképpen meg is kaptam, csak a megvalósítással voltak problémáim, méghozzá nem is kicsi.

Pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt...

A történet két idősíkon játszódik - az egyik a jelen a másik a múlt -, mely események lassú folyásából ismerhetjük meg főszereplőink eltitkolt érzelmekkel teli kapcsolatát.
A múltban Rachel és Ben az egyetem első napjától kezdve elválaszthatatlan párost alkotnak, ám kapcsolatuk a utolsó évben hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Majd tíz évvel később, egy véletlen folytán útjaik ismét keresztezik egymást, de a dolgok az egyetem óta sokat változtak. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom évnyi kapcsolat után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, hogy mit is szeretne az élettől. Természetesen a majdnem véletlen találkozásuknak köszönhetően újra lángra lobban a kettőjük közötti szikra, de Bennek - mint ahogyan a múltban már egyszer -, most is vetélytársa akad egy kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit minden jel szerint elbűvöl Rachel szépsége és humora. De mivel Ben ugye nős férfi, így meg sem fordulhat a fejében, hogy bármiféle kapcsolatba bonyolódjon Rachellel. Vagy mégis?

Szóval a történet, mint látjátok nagyon jól hangzik (nem hiába vetettem ám én erre szemet), azonban amikor olvasás előtt néhány nappal belefutottam egy-két elégedetlen olvasói véleménybe, bevallom kicsit megijedtem és bizony fenntartással kezdtem neki a könyvnek. Ám a feléig eljutva komolyan meglepődtem és nem értettem, hogy mire fel ez a nagy elégedetlenség, mivelhogy annak ellenére, hogy valóban nincs semmi extra a sztoriban, mégis egy nagyon élvezhető és szerethető történet kezdett kibontakozni előttem. Persze már akkor tisztában voltam azzal, hogy nem ez lesz nálam az év könyve, de ettől függetlenül mégis kellemes olvasmánynak éreztem, úgyhogy élvezettel vettem esténként a kezembe a folytatásra várva.

A problémák a könyvnek úgy kb. a 250. oldala után kezdtek jelentkezni, amikor is szép lassan elszállt a varázs, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a továbbiakban már nem szippant magába a történet és az írónő stílusa sem túl marasztaló a számomra, arról már nem is beszélve, hogy a szereplők sorsa sem igazán érdekelt már annyira, hogy ez miatt az utolsó betűig akarjam a könyvet. Hogy őszinte legyek a végére totál ellaposodott és unalmassá vált az egész, melynek oka szerintem egyértelműen az irtózatosan hosszúra sikerült visszaemlékezések voltak Rachel és Ben egyetemi érveiről, aminek a fele, mit a fele a negyede is bőven elég lett volna ahhoz, hogy világos képet kapjunk arról, hogy milyen mély érzelmi kapcsolat is volt kettőjük között. 

Szóval sajnos a kezdeti örömködésem után mégiscsak azt kell mondanom, hogy ez a könyv csalódás volt a számomra. Az író sokszor próbára tette a türelmemet a túlírt fejezeteivel, amik nem egyszer az unalomba kergettek és ráadásul úgy összefolytak, hogy gyakran azt sem tudtam, hogy a jelenben vagy a múltban járok-e. Hiányoltam a történetből a dinamizmust és az igazi szenvedélyt, ami két ember szerelméből fakadhat. És hiányoltam a temperamentumot is és a frissességet, amitől aztán igazán hihetőnek éreztem volna a sztorit, de ezek helyett sokszor csak unalmat éreztem és azt, hogy megrekedtünk valahol, ahonnan az írónő rendkívül nehezen tud tovább lépni. És bár a regénynek voltak ugyan pozitívumai, mint például az az egy-két csavar, ami valóban meglepetést okozott a számomra, és egy-két olyan romantikus jelenet, melyek bevallom valóban kedvemre valóak és igazán szívet melengetőek voltak, de sajnos még ezek figyelembevételével sem tudom egy gyenge közepesnél többre értékelni ezt a könyvet. 

Hogy kinek ajánlom? Aki szereti a lassú tempójú langyos romantikus történeteket, és akit hihetetlen türelemmel áldott meg az ég, azoknak úgy gondolom, hogy nem fog csalódást okozni.
Mhairi McFarlane

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím:You Had Me at Hello
Fordította:Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 480


2015. jún. 18.

Rolf Lappert: Pampa Blues

Erre a könyvre még februárban figyeltem fel, amikor is a Tilos az Á Kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az első félévre vonatkozó terveit. Miután elolvastam a könyv tartalmát rögtön valami megmagyarázhatatlan és roppant különös vonzalmat kezdtem el érezni iránta, tudjátok, azt a bizonyos én a tiéd, te az enyém típusú érzést, ami után már nincs visszaút, úgyhogy amikor pár hónappal később rendelhetővé vált, én azonnal le is csaptam rá és tűkön ülve vártam, hogy végre a kezembe vehessem.

A Pampa Blues egy 16 éves srácról Benről szól, aki egy poros és lepusztult tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja énekesnő és a karrierje építése érdekében egyszerűen csak lelépett körbeutazgatni Európát, háta mögött hagyva Bent a semmi közepén, hogy vigyázzon a magatehetetlen nagyapjára. A falu lakosai haláli fazonok voltak a maguk egyszerű módján, akik között csak egyetlen nő volt Anna, a fodrász.

Bennek ebben az ingerszegény környezetben irtó unalmas volt az élete, érthető mód csapdában érezte magát; nem volt hova mennie, és persze nem volt kivel mennie. Teljesen kilátástalannak tűnt számára minden a nagyapja mellett, amikor is egy nap, egy lány érkezik a faluba, akinek elromlott a kocsija. Pontosabban ő rontotta el a saját kocsiját, hogy tovább maradhasson, mely aprósággal Ben is tisztában volt, mégsem szólt neki egy szót sem, mert azt hitte, hogy ő az a bizonyos újságíró, akit egyébként már tűkön ülve várt mindenki a faluban az ufók megjelenése óta... De nem is tépem tovább a szám a tartalom ismertetésével, mert még valami olyat találnék mondani, amivel aztán lelőném a könyv poénját és ezt a világért sem szeretném, a felfedezés örömét inkább meghagyom nektek, annál is inkább, mert Rolf Lappert ezt a könyvet nagyon pöpecül írta meg.
A képek a könyvből készült tv filmből valók.
A Pampa Blues egy finom nyelvezetű, kellemes olvasmány volt a számomra, bár ez a két szó egyáltalán nem fejezi ki azt a nyugodt és kiegyensúlyozott érzést, ami a hatalmába kerített olvasás közben. A történet stílusa és humora baromi jól el lett találva csakúgy, mint a szereplők karakterei, akikkel kapcsolatban egyébként végig olyan érzésem volt, mintha már évek óta ismertem volna valamennyiüket, és akik közül bizony a kötet végére mindenkit a szívembe is zártam.

Ha röviden szeretném jellemezni a könyvet, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen egyszerűségében volt nagyszerű. És bár a történet eleje kissé melankolikus volt és lassú sodrású - megjegyzem nekem pont ez miatt nyerte el igazán a tetszésemet - a végére mégis lassan felpörögtek az események és akadtak benne bőven hihetetlen véletlenek és meglepő fordulatok.

De, hogy mondjak valami olyat is, ami egy kicsit elégedetlenné tett; a végét nem igazán tudtam hova tenni, nem értettem, hogy Léna milyen indíttatásból tette próbára Bent. Szerintem végig sem gondolta a tette lehetséges következményeit, hanem egyszerűen csak bízott a megérzésében és természetesen a fiúban, ami egy ilyen szituációban szerintem nagy bátorságra, de leginkább felelőtlenségre vall... szóval nekem a vége kissé fura volt, de ettől függetlenül totál egyben volt az egész, és irtó jó érzés volt benne elmerülni, úgyhogy bízom benne, hogy még több művét olvashatom majd a szerzőnek, mert a stílusa bizony levett a lábamról.
Rolf Lappert
Nekem mindkét, sőt három borító nagyon tetszik, de talán az első, a francia a legobb mégis mind közül. (Katt a képre a nagyításért)

Kiadó: Tilos az Á Kiadó
Eredeti cím: Pampa Blues
Fordította:Győri Hanna
Oldalszám: 219


2015. jún. 17.

Könyvek, amiket várok #28

Ismét elérkezett az idő, egy újabb Könyvek, amiket várok poszt megírásához. Nem mintha nem lett volna az eltelt időben jó néhány olyan új kötet, mely megjelenésének a hírét veletek is meg szerettem volna osztani és együtt örömködni, de vagy olyan könyvekről volt szó amikről már minden blogger írt - Dunára vizet vinni, meg aztán ugye minek -, vagy egyszerűen csak azért az egy-két darabért igazán kár lett volna billentyűzetet ragadnom. Most azonban annyi újdonságra akadtam, hogy nem győzőm csak kapkodni a fejem, mert bizony mindre roppant kíváncsi vagyok és igen erős késztetést érzek arra, hogy a polcomon tudhassam őket. Nézzétek csak, hogy milyen gyönyörűségeket találtam!

Elsőként itt van Lulu  Taylor könyve, amire háááát tuti nem a borítója miatt vetettem szemet. Műfaját tekintve chick-litről van szó, amit én nagyon szeretek, bízom benne, hogy egy szórakoztató és humoros írással lesz majd dolgom.  

Lulu Taylor: Titokzatos szerencse
Két lány, két sors, egy a végzetük.

Daisy Dangerfield egy dúsgazdag család szeme fénye. Édesapjának nemzetközi szállodalánca van, és a lány megszokta a felső tízezer fényűzését, az elegáns bálokat, a csillogó gyémántokat, a luxusautókat.
Chanelle Hughes csak a nélkülözést ismeri. Lerobbant, külvárosi nyomortanyán született, és alkoholista anyja sosem törődött vele. Még gyerekként elhatározta, bármit megtesz, hogy kitörjön a szegénységből.  
A két lány élete hirtelen fordulatot vesz. A gazdag Dangerfield családban kiderül egy titok, és Daisyt kitagadják. Ettől kezdve csak az a cél vezérli, hogy bebizonyítsa, önállóan is képes elérni az apjához hasonló sikereket. Közben a szegénységben született Chanelle táncosnői karrierje magasan szárnyal, és bejut a gazdagok körébe. Amikor Daisy és Chanelle útjai keresztezik egymást, rájönnek, jóval több a közös vonás bennük, mint gondolták volna.
Kiadó: Kulinária             Várható megjelenés: 2015.06.26

Aztán itt van a kiadó másik újdonsága, ami szintén rögtön beindította a fantáziám, és melyből A fagyis lányok címmel 2013-ban angol tévésorozat is készült, aminek mindenképp utána kell majd néznem, csak el ne felejtsem. Egyébként biztos vagyok benne, hogy felkavaró élményben lesz majd részem ha elolvasom, de szerintem ez már a fülszövegből is erősen kitűnik. 

Dorothy Koomson: Az utolsó csepp
Egy ártatlan rajongás örökre megpecsételte a sorsukat.
Két tizenéves lány, akiket azzal vádoltak, hogy megöltek egy tanárt. De csak egyikük került börtönbe a gyilkosságért, a másik szabadon élhetett.
Két tizenéves lány, akik akár barátnők is lehettek volna. De ugyanazért a férfiért rajongtak, és emiatt örökre megváltozott az életük.
Húsz év elteltével kiszabadul a gyilkosságért elítélt Poppy. Még mindig állítja, hogy ártatlanul került börtönbe, és feltett szándéka, hogy megkeresi Serenát. Szembe kell nézniük egymással és a közös, sötét múlttal. Mi történt valójában? Jól ítélt-e a bíró? Melyik lány volt a gyilkos? És mit tett a tanár a két tapasztalatlan tinédzserrel, amiért az életével fizetett?
 Kiadó: Kulinária       Várható megjelenés: 2015.06.19.

A következő könyvről elöljáróban mit is mondhatnék... történelmi és romantikus. Kell ennél több?

Julianne Donaldson: Edenbrooke
Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen az unalmas Bathból és egyre terhesebbé váló udvarlója ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni, ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.
Marianne, aki először egy útonállóval keveredik félelmetes összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.
Kiadó: Könyvmolyképző         Várható megjelenés: 2015.07.17.

Végezetül pedig Elin Hilderbrand - aki A sziget című könyvével lopta be magát a szívembe és akinek a Mezítláb c. kötete épp folyamatban van nálam - újabb regényével szeretném zárni a sort, melynek megmondom őszintén a borítója elég különös, ugyanis a fülszöveget olvasva a történet mellé én abszolút nem egy ilyen trambulinon ugrálós vidám párocskát képzelek el. Persze lehet, hogy csak én vonok le téves következtetéseket szövegből és ez a könyv valóban egy rendkívül vidám és romantikus történet lesz.... de bevallom efelől azért vannak fenntartásaim.

Elin Hilderbrand: Hajótöröttek
A MacAvoy házaspár titka az összes barátjuk lába alól kirántja a talajt…
A nantucketi házaspár, Greg és Tess MacAvoy fontos szerepet tölt be barátaik és a sziget életében, ahol élnek, ám a házasságukat próbára teszik a hűtlenségről szóló pletykák. Mielőtt elkezdődhetne az újabb gondtalan tengerparti nyár, a pár a házassági évfordulójukat ünnepelve kihajózik a tengerre. A vitorlás azonban felborul, és ők vízbe fulladnak. A barátok mélyen gyászolnak, és semmi nem készítheti fel őket mindazokra a titkokra, melyekre fény derül. Rengeteg elfojtott érzés tör felszínre, miközben valamennyien arra a kérdésre keresik a választ: Mi történt Greggel és Tess-szel?
A Hajótöröttek a barátság és megbocsátás határait feszegeti, miközben izgalmasan mesél a szenvedélyről, árulásról és kétségekről, teletűzdelve a sziget nyarának tökéletes részleteivel, mely Elin Hilderbrand regényeit széles körben kedvelt bestsellerekké tette.
Kiadó: I.P.C.       Várható megjelenés: már megjelent





2015. jún. 13.

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Olyan, de olyan rég olvastam már egy igazán, harapnivalóan izgalmas és humoros vámpíros könyvet, hogy már teljesen ki voltam rá éhezve. Szerencsére a vcs kihívásomba kettőt is beválogattam - szeretem őket na, miért is tagadjam -, így került a kezembe Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsája. Bevallom nem szívesen olvasok magyar írók tollából, mert ordas nagy előítéletekkel viseltetek irántuk (köveket a postaládámba kérem) persze próbálom ezen ellenérzéseimet kordában tartani, sőt mi több, küzdeni és tenni ellenük (lásd: bekerült vagy nem került be magyar szerző a vcs-be) és meggyőzni magam arról, hogy igenis vannak tehetséges hazai írók, csak rájuk kell találnom, és lám-lám Gaura Ágnes egy azon kevesek közül, akinek a nevét érdemesnek tartom a továbbiakban jól az eszembe vésni.

Nem is tudom, hogy mi olyat írhatnék még erről a könyvről, amit az előttem értékelők még nem írtak volna meg. Imádtam a regényt, ha az elejét nem is, de a végét mindenképp. Bori karaktere nagyon szimpatikus és üdítő volt a számomra, ő egy igazán sokoldalú egyéniség volt: okos, bátor és szép, a csípős nyelve és a vörös haja pedig csak még különlegesebbé és tökösebbé tette ezt az egyébként sem mindennapi nőszemélyt. Ráadásul az érzelmeit is a helyén tudta kezelni, mivelhogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a munkája miatt - vámpírológus a szentem - nemhogy hosszú távú párkapcsolatról, de még rövid kalandokról sem nagyon álmodhat, mert ugye melyik pasi engedné vígan és dalolva kedvesét éjszakánkét vámpírok vérét csapolni. Mert Borinak a Vámpírkutató Intézet alkalmazottjaként ez volt a munkája, egészen addig, amíg az intézetet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően be nem zárták. Így hát Bori munkanélküli maradt, de nem sokáig, mert a Nemzetbiztonsági Hivatal egy szörnyen titkos és szörnyen veszélyes feladattal bízta meg: be kellett épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, akik valami érthetetlen okból kifolyólag nem jelentek meg az üléseken, melynek következtében leállt a kormánymunka, és megbénult az ország döntéshozatali mechanizmusa. Borira várt tehát a feladat, hogy kiderítse, mit titkolnak az IQ vámpírok az emberi szövetségeseik elől és miért.

A könyv elején az egy négyzetméterre jutó dögös pasik száma kissé meglepően magas volt a számomra, persze nem mintha bármi kifogásom lett volna ellenük, csak gondoltam megemlítem ezt az édes kis apróságot. Persze ez a mennyiség a történet előrehaladtával ugyan változott, de soha nem érte el az egyet, amit szintén nem panaszként mondok, csupán a romantika kedvelők számára jegyzem meg halkan. Pedig ez a könyv egyáltalán nem is romantikus műfajú, ennek ellenére én mégis sóhajtoztam olvasás közben, mely kapcsán joggal röppenhet fel a kérdés, hogy vajon miért, de legfőképp kiért? Nos, természetesen a könyv másik főszereplőjéért a kissé mogorva és titokzatos, de rendkívül céltudatos Attiláért, aki nemcsak Bori főnöke volt, hanem az egyetlen olyan ember a történetben, akivel Bori valamilyen szintű baráti viszonyt tudott fenntartani, még úgy is, hogy folyamatosan vívták az eszméletlenül szórakoztató és parázs szócsatáikat, ami nagyon sokat dobott a könyv hangulatán. Kettőjük kapcsolatát illetően egyébként a kacsóimat bőszen tördelve nagyon várok ám valami nagy dologra.... tudjátok, arra a bizonyos áttörésre, amely a következő részek valamelyikében remélem, hogy meg fog majd történni.

A történet javarészt Magyarországon játszódott, egy két ember kivételével magyar szereplőkkel, amiről úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy be fog nekem jönni - már megint azok a fránya előítéletek ugye? - de tévedtem, mert bár kezdetben iszonyúan fura volt, hogy egy vámpírt Bélának, vagy Édes Klárának, vagy akár Ledér Lilinek hívjanak (mely nevek amellett, hogy roppant beszédesek egyszerűen hatalmasak) és olyan hazai sajátosság kerüljenek paranormális környezetbe, mint például a pálinka és a szolgálati Suzuki autó... de a történet előrehaladtával meglepő mód hamar megszoktam őket, csakúgy, mint a magyar mentalitás jelenlétét és az országra oly jellemző politikai zűrzavart.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a dartsozásnak igen fontos szerepe volt és gondolom a továbbiakban is majd lesz a történetben, rengeteg leírást olvashattunk róla (a játék szabályairól és az eredetéről), melyek mennyisége kezdetben kissé bosszantott (az elején pl. el nem tudtam képzelni, hogy mi a fészkes fenéért kell nekem ennyire részletesen tudni, hogy milyen szabályok szerint játszanak a zombik), de a könyv végére eljutottam odáig, hogy amikor előkerült a téma, már csak jót mosolyogtam magamban és fejcsóválva azon töprengtem, hogy vajon milyen bűnös vonzalom fűzheti a szerzőt ehhez a különleges sporthoz, hogy ilyen fontos szerepet tulajdoníott neki a könyvben.
Gaura Rejtőzködő Ágnes

Őszintén szólva óriási meglepetést okozott számomra ez a könyv, baromi jól szórakoztam olvasás közben, egyetlen dolog tart csak vissza attól, hogy kiválónak tituláljam, az pedig a kötet első 20-25%-a, melyet meglehetősen elnyújtottnak és indokolatlanul részletesnek éreztem.


A sorozat részei:
0.  Démoni színjáték (novella)
1.  Vámpírok múzsája
2.  Átkozott balszerencse
3.  Lidércnyomás 
4.  Lángmarta örökség
5. ...még előkészületben

Ez a könyv immár az ötödik olvasmányom volt a vcs listámról, nagyon örülök, hogy volt annyi merszem és eszem, hogy beválogattam és, hogy el is olvastam, mert óriási hiba lett volna kihagyni ezt a fantasztikus élményt. Természetesen a folytatás már itt csücsül az asztalomon a sorára várva.

Update 
Nemrég találtam egy interjút az írónővel Shanara blogján, melyben többek között arra is fény derül, hogy bizony még soha a büdös életben nem dartsozott... héééééé, ez így nem ér! :)

Kiadó: Delta-Vision
Sorozat: Borbíró Borbála
Oldalszám: 472


2015. jún. 10.

Jennifer L. Holm: A tizennegyedik aranyhal

Úgy gondoltam, hogy én erről a könyvről csak röviden fogok írni, mert egyrészt nem igazán hagyott mély nyomot bennem, másrészt pedig irtó meleg van és én ebben a nagy hőségben nemhogy írni, de a napi feladataim elvégzésére alig tudok koncentrálni, úgyhogy röviden és tömören íme a mondandóm.

Tetszett a könyv...


  • mert elvarázsolt a borítója... najah, ez okozza mindig a vesztem;
  • mert jó volt az alapötlete;                                       (Ellie 70 éves nagyapja felfedezi az örök fiatalság receptjét, amit aztán nem is fél használni. Ennek eredményeképp egy 14 éves fiú formájában megjelenik Ellie-ék házánál, ahol Ellie és annak kissé különc édesanyja természetesen nagyon gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez és a pártfogásukba veszik a fiút, vagyis a nagypapát)
  • mert egy 11 éves lány volt a könyv főszereplője, mely eddigi tapasztalataim szerint ritka, mint a fehér holló;
  • mert olyan komoly témáról volt benne szó, mint az élet és a halál folytonossága.

Nem tetszett...


  • mert a történetnek nem volt íve;                                                                                             (eleje, közepe - uram bocsá' esetleg csúcspontja és vége)
  • mert a szereplők részéről nem voltak érzelmek, csak tudományos tényekről és magyarázatokról folyt közöttük mindig a diskurzus;
  • mert a fejezetek nem csúsztak szépen egymásba, hanem élesen feldarabolták a sztorit;
  • mert bár tudom, hogy gyerekkönyvről van szó, melyből én már réges-rég kinőttem, de ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy a szereplők már-már bosszantóan sztereotip módon voltak ábrázolva: egy egyedülálló és művészi vénával megáldott különc édesanya, mogorva nagypapa, és Ellie barátja, aki egy goth srác volt; 
  • mert az író stílusa és elbeszélése annyira egyszerű volt, hogy ha azt mondták volna nekem, hogy ez a könyv csak a végleges verzió egy előzetes változat, azt is simán bekajáltam volna;
  • mert míg a könyv első negyedét izgalmasnak sőt még érdekfeszítőnek is találtam, addig a végét már totál laposnak és unalmasnak.

A könyv célja egyébként egyértelműen a fiatal olvasók érdeklődésének a felkeltése a természettudományok izgalmas világa iránt, mely cél elérése érdekében rengeteg tudós neve és azok találmányai kerültek szóba, ami igazán dicséretes az írónő részéről kár, hogy a megvalósítás gyengére sikerült. 
Jennifer L. Holm

Kiadó:Ciceró
Eredeti cím: The Fourteenth Goldfish
Fordította: Roboz Gábor
Oldalszám: 200


2015. jún. 8.

2015. jún. 6.

Emma Donoghue: Érzékek tánca

Az a helyzet, hogy én még egyetlen könyvet sem olvastam Emma Donoghue-től, úgyhogy sokat töprengtem azon, hogy az Érzékek tánca kell-e nekem vagy sem, mert az írónő könyveivel való ismerkedést szívem szerint A szoba című nagysikerű regényével szerettem volna kezdeni, de mivel a sors úgy hozta, hogy ez a könyv került hamarabb a kezembe, így hagytam magam és engedtem a csábításnak.

A regény egy megtörtént eseményből meríti a témáját, pontosabban egy megoldatlan gyilkosságból, amely 1876-ban történt San Franciscóban. Az áldozat egy fiatal francia bevándorló nő Jenny Bonnet volt, aki a barátnőjével Blanche-sal együtt épp csak pár napra akarta meghúzni magát egy San Francisco közeli településen, amikor egyik este az ablakon át valaki lelőtte őt... és a történetünk itt kezdődik.
Blanche a sokkból magához térve úgy gondolja, hogy lehet, hogy nem is Jenny volt az igazi célpont, hanem ő maga, ugyanis Blanche-nak volt egy beteg gyermeke, akit az apja Arthur pár nappal ezelőtt rabolt el tőle. És mivel a vele való szakítása igen viharosra sikerült, így azt gyanítja, hogy csakis Arthur lehet az, aki a gyilkosság hátterében áll.

A történet két szálon fut, az egyiken megismerhetjük a múlt azon eseményeit, melyek végül is ehhez a szörnyű tragédiához vezettek, a másikon pedig szemtanúi lehetünk a jelen történéseinek: Blanche menekülésének, valamint a gyermeke visszaszerzésére és a gyilkos megtalálására tett erőfeszítéseinek.

Az elején kicsit nehezen hangolódtam rá a könyvre, mert kissé összezavart az időben való folyamatos ugrálás. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik szál fog majd kidomborodni, melyik lesz a könyv igazi vezérfonala; Blanche menekülése a szeretője elől, vagy az elrabolt gyermekének a felkutatása, vagy netán Jenny gyilkosának a nyomra kerítése, vagy esetleg az ő múltjának a megismerése, netalán a Jenny és Blanche közötti baráti viszony bemutatás, ami a barátinál azért jóval több volt…? Olyan érzésem volt, mintha maga az író sem igazán tudta volna eldönteni, hogy merre is induljon, és ez a bizonytalanság végig ott volt a sorok között, de én ezt mégsem rovom fel a számára, mert az elejétől a végéig nagyon élveztem a könyvet. Döbbenetes történet volt ez a számomra, olyan heves érzelmeket és indulatokat váltott ki belőlem, hogy alig bírtam kivárni, hogy esténként újra a kezembe vehessem.

Még akkor is, ha a hangulata egy cseppet sem volt vidám, inkább kissé nyomasztó, a stílusa pedig nyers és szókimondó, sőt néhol elég mocskos is, melynek oka, hogy a történet hátterét az 1876-os évek Amerikája adta, amikor is az ingatag városban virágzott a bűnözés, a betegség, és a faji erőszak. Hemzsegtek a bevándorlók, tombolt a himlő járvány és a hőség, a törvényes prostitúció korhatára 10 év volt, de ez még mindig jobb volt annál, mint ami a nevelőintézetekben és a gyerekmekotthonokban történt.

Blanche egy lelkes prostituált volt, aki nemrég érkezett két barátjával Franciaországból és rögtön sikeres is lett a szakmájában. Olyannyira, hogy már egy bérházat is sikerült vásárolnia a táncból és a kurválkodásból összegyűjtött pénzéből. Ebből tartotta fent magát és a két dandy barátját Arthurt és Ernestet, akik hazájukban híres akrobaták voltak, de itt Amerikában csak krónikus szerencsejátékosok.

Blanche nem szégyellte, hogy prostituált volt, élvezte, ha használták a testét, és bár érzékelte a különbséget az öröm és a kizsákmányolás között, és azt is tudta, hogy mit szeretne ő és, hogy mások mit várnak el tőle, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy a sorsán változtasson. Hagyta, hogy Arthur és Ernest kihasználja és élősködjön rajta, mely miatt meg kell mondjam, hogy igencsak butácskának és meglehetősen gyenge jellemű nőnek tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy nem értettem, hogy hogy adhatta a gyermekét rögtön a születése után dajkaságba... illetve nagyon is értettem az okát, de elfogadni és megbocsátani már nem tudtam neki. Pedig az anyai ösztön mindig ott volt benne, csak úgy látszik, hogy Jenny megjelenése és véletlen elejtett kérdései kellettek ahhoz, hogy mindez a felszínre törjön.

Amikor Blanche Jenny-nek hála kíváncsiságtól hajtva elment megnézni a kisfiát, hogy milyen körülmények között is nevelkedik a csecsemőotthonban - amit kvázi simán lehetett volna gyermekgyilkos intézménynek is nevezni, nos az a rész nagyon megviselte az anyai szívemet. És nem ez volt az egyetlen dolog a könyvben, amitől gombóc nőtt a torkomban, és a mellkasom elkezdett szorítani.

Jenny érdekes nő volt, úgy öltözködött és viselkedett, mint egy férfi, rövid haja volt és a nadrágjában revolvert hordott. Állandó munkája nem volt, békákat gyűjtött éttermeknek, abból kereste a kenyerét. Blanche-t rögtön megbabonázta Jenny fékezhetetlen szabadságvágya és megalkuvást nem tűrő természete, az ő örökös kérdezősködése és kíváncsiskodása nyitotta fel a szemét és ébresztette rá arra, hogy változtatnia kell az életén. Ha azon a bizonyos napon Jenny nem üti el Blanche-ot véletlenül a velocipédjével, akkor minden máshogy történet volna, és nagy valószínűséggel mindkét nő vidáman élte volna tovább az életét, de ugye a sors kiszámíthatatlan és nagyon fura dolgokra képes - ajjj, de nem akartam ezt a közhelyet elsütni, de mint látjátok mégiscsak sikerült.
Emma Donoghue
Egyébként több kérdés is felmerült bennem a könyv olvasása közben, de talán ami a leginkább szöget ütött a fejemben Blanche sorsával kapcsolatban, hogy vajon összeegyeztethető-e a munkája az anyasággal, vajon valóban ilyen kilátástalan és nehéz sorsa volt a nőknek ebben az időben Amerikában és vajon hány gyermek halt meg az 1870-es években a könyvben felvázolt otthonokban, árvaházakban és nevelőintézetekben.

A történet, mint látjátok elég összetett és hibáktól sem mentes, ennek ellenére nekem mégis  nagyon tetszett. A kor és a helyszín teljesen új volt a számomra, arról már nem is beszélve, hogy mindig is szerettem azokat a történelmi regényeket, amik valamilyen valós esemény köré íródtak, és ez a könyv számomra remek szórakozást nyújtott ebben a műfajban, úgyhogy azoknak, akik egy izgalmakban és eseményekben gazdag történelmi fikcióra vágynak bátran ajánlom.


A magyar borító káprázatosan szép, mégis úgy gondolom, hogy a fentiek közül a legelső a telitalálat, mert bár a hátulról látható erotikus és érzéki pózban leledző női alak, valóban szemet gyönyörködtető látvány, de ebben a történetben nem volt semmi szépség, érzékiség meg aztán pláne nem, ellenben obszcén szavak és dalszövegek igen, melyek tulajdonképpen a könyv pikantériáját adták. 

Íme a könyv trailere:


Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Frog Music
Fordította: Csonka Ágnes
Oldalszám: 400