Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:

1. Planesrunner - Síkvándor

2. Be My Enemy

3. Empress of the Sun

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336