Réti László Kaméleon című könyve után - mely be kell valljam,
rendkívül nagy meglepetést okozott a számomra, csakis a szó jó értelmében – nem
volt kérdéses, hogy a folytatásra is
kíváncsi vagyok, úgyhogy bő egy hónapos Larkin mentes időszak után, ismét
belevetettem magam kedvenc nyomozóm kalandjaiba. Az író humora és stílusa már
ismerős volt, Larkint meg ugye az előző részben a szívembe zártam, úgyhogy
sacper kábé már tudtam, hogy mire is számíthatok, ennek ellenére ez a rész mégsem
szólt akkorát, mint az elődje – lehet az újdonság varázsának hiánya miatt - ellenben
mindenképp méltó folytatása lett a Kaméleonnak.
"Pocakos voltam, ráadásul már közeledtem a negyvenhez. Ez a kor sok érdekes dolgot előhoz. A múltkor például szembesülnöm kellett vele, hogy ha jön szembe az utcán egy csinos tinédzser az anyjával, nekem már mindkettő tetszik."
"Pocakos voltam, ráadásul már közeledtem a negyvenhez. Ez a kor sok érdekes dolgot előhoz. A múltkor például szembesülnöm kellett vele, hogy ha jön szembe az utcán egy csinos tinédzser az anyjával, nekem már mindkettő tetszik."
Mint tudjuk Cameron Larkin a legutóbbi akciója után nem maradhatott
Montanában, ezért visszatér korábbi lakóhelyére, San Diegoba. Csakhogy volt
főnöke bosszút esküszik ellene, és egy távoli rendőrőrsre száműzi, ahol az
alseriff egy katonás, jobbraát-balraát típusú fülgyertyázós barom, és a városka legsúlyosabb
bűncselekménye is csak egy nyamvadt tyúklopás. Nem sok időre van hát szüksége hősünknek ahhoz, hogy belássa: bármire hajlandó lenne, csak hogy elhagyhassa ezt az isten háta
mögötti porfészket. Az alkalom pedig természetesen jön magától, ugyanis a San Diego-i
rendőrség parancsnoka egy igen fontos és roppant titkos feladattal
bízza meg Larkint. Egy igen befolyásos és híres tévés személyiség - aki politikai babérokra is tör egyben – unokahúgára kell vigyázni, ami tulajdonképpen első
hallásra nem is tűnik olyan borzasztó nagy feladatnak, de itt van ez a fránya de. A
lány egy szimfonikus zenekar tagja és nem tűri maga mellett a személyi
testőröket, így Larkin kénytelen álruhát ölteni és inkognitóban követni a lány
minden lépését, ami csak úgy oldható meg, ha ő is a zenekar egyik tagjává válik. Így lesz hát Larkinból egy meleg, és vak tubázó.
"Három dolgot utálok igazán. A buzikat, a hülye picsákat meg a komolyzenét. Erre buzit csinál belőlem, és beültet egy zenekarba, hogy egy hülye picsára vigyázzak!"
A feladat, mint látjátok nem egyszerű, de Larkin tehetsége - mind színészi, és mind nyomozói tekintetben - egy kicsit sem múlja alul Bruce Willisét... Talán csak a külső megjelenésükben látok némi különbséget. Larkin tehetsége nem az a fajta "ajándék", amit korlátok közé lehetne szorítani, úgyhogy örömmel figyeltem kedvenc pikírt modorú nyomozóm visszatértét és különleges képességeinek kibontakozását, mely során most duplán olyan cinikus és humoros volt, mint korábban...
"Három dolgot utálok igazán. A buzikat, a hülye picsákat meg a komolyzenét. Erre buzit csinál belőlem, és beültet egy zenekarba, hogy egy hülye picsára vigyázzak!"
A feladat, mint látjátok nem egyszerű, de Larkin tehetsége - mind színészi, és mind nyomozói tekintetben - egy kicsit sem múlja alul Bruce Willisét... Talán csak a külső megjelenésükben látok némi különbséget. Larkin tehetsége nem az a fajta "ajándék", amit korlátok közé lehetne szorítani, úgyhogy örömmel figyeltem kedvenc pikírt modorú nyomozóm visszatértét és különleges képességeinek kibontakozását, mely során most duplán olyan cinikus és humoros volt, mint korábban...
És azt hiszem, hogy ez volt a legnagyobb bajom a könyvvel, ugyanis
az a humor, ami a Kaméleont oly különlegessé és szerethetővé tette a számomra, azt most ebben a
könyvben nagyobb dózisban kaptam, ami néha bevallom kissé fárasztó volt... Sok volt kicsit
a jóból na.
Egyébként ahogy elkezdtem olvasni a könyvet rögtön fel
tudtam venni a hangulatát, olyan volt, mintha soha nem is szakadtam volna el
Larkintól, régi ismerősként olvastam róla, ami igen jó érzéssel töltött el. Ám
még mindig nem tudom eldönteni, hogy Larkin vajon valóban igazi profi-e a
szakmájában vagy csak a véletlen és szerencsés egybeeséseknek köszönheti a
sikereit? Mindenesetre van egy olyan sanda gyanúm, hogy ha lenne (márpedig nagyon
remélem, hogy lesz) folytatása cinikus nyomozóm extrém kalandjainak, akkor abban sem
derülne ki a teljes igazság.
A hasonmás olvasása közben ismét egy olyan szórakoztató és olvasmányos történettel volt dolgom, ami tele volt váratlan fordulatokkal és megdöbbentő reakciókkal.
Larkin mostani ügye is ugyanolyan izgalmas és szövevényes volt, mint az előző, mégis tökéletesen
átlátható és követhető volt benne minden. Természetesen a rosszfiúk motivációi és tettei ismét csak a könyv végére
kristályosodtak ki előttem igazán, teljesen elfeledkeztem arról, hogy Réti milyen könnyen meg tudja téveszteni az olvasóit azzal, hogy a szereplői közül nem mindenki az, akinek és aminek látszik, úgyhogy aki még nem olvasta a könyvet és szeretné, annak nem kell izgulnia, mert meglepetésekben most sem lesz hiány, csakúgy mint alkoholban, csiricsáré nyakkendőkben és szerethető mellékszereplőkben sem.
"Értetlenül meredtem Polipra, aki lefelé bámult.
– Mi van?
– Lila krokodilbőr cipőt viselsz?
– Aligátor. Mi a gond vele?
– Hogy néz ez ki?
– Tudod, milyen drága volt? El sem tudod képzelni, milyen ritka a lila krokodil. Nagyjából nekem van ilyen, meg Krokodil Dundee-nak."
Mit is mondhatnék még e könyvről, mint hogy jó sztori volt, jó háttérrel, rengeteg humorral és nevetéssel, egy igazi gyöngyszem ez a sorozat.
Jöhet a következő!
Réti László |
A sorozat kötetei
1. Kaméleon
2. A hasonmás
Kiadó: Ulpius
Sorozat: Kaméleon
Oldalszám: 494
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése