Henryk Sienkiewicz: Quo vadis

Az első ismert keresztényüldözés  időszámításunk szerint 64-ben Rómában, Nero császár uralkodása idején történt. Ekkor Nero esztelen túlépítkezési lázában elrendeli Róma felgyújtását, hogy egy szebb és dicsőbb várost építhessen helyette, és nem utolsó sorban, hogy a város pusztulása felett ódákat zengjen. Hogy a gyanút magáról elterelje, a keresztényeket vádolja meg a gyújtogatással, akik közül ezrek halnak meg ez miatt, szörnyű kínzások között. A tűz a Circus Maximusból indult és terjedt tovább a város többi részére. Róma három napon keresztül lángokban állt.

A könyvben a történelem és egy szerelmes pár – egy keresztény lány és egy pogány római - története fonódik össze.  A művet olvasva valóban úgy éreztem, hogy életre kel előttem Róma és a keresztény történelem.

Annak ellenére, hogy Róma volt a legnagyobb birodalom az ókorban a maga dicsőségével és gazdagságával, mégis csak egy barbár hely volt. Az emberi jogok nem léteztek, a törvény pedig kegyetlen, szadista és kiszámíthatatlan volt, mivel Nero hozta őket.

 „Mert Nero idejében az ember olyan, mint a pillangó, a kegy napsütésében él, de az első hűvös fuvallattól elpusztul… akár tetszik neki, akár nem!”

Élvezettel olvastam azokat a részeket, ahol a császárkor napi eseményeibe nyerhettünk bepillantást, a részletes korrajz leírás pedig ámulatba ejtett. Szinte magam előtt láttam Rómát, a rabszolgákat, az orgiákat, a gladiátor játékokat és a küzdelmet néző őrjöngő népet csakúgy, mint a város beszennyező korrupciót és Nero határtalan hatalmát. De el kell mondanom azt is, hogy olvasás közben gyakran a szívem majd kiugrott a helyéről a sok izgalomtól, és gyakran elegem lett a sok fájdalomból, meg a nárcista Nero hülyeségeiből. Bizony volt, hogy le kellett tennem a könyvet és egy kis szüneteket kellett tartanom, annyira elviselhetetlen volt olvasnom Nero kegyetlenségeit, de legfőképp a kötet végén található erőszakos jelenetek hagytak bennem nagyon mély nyomot.

A könyv egy szerelmes, szenvedélyes történetként indul, aztán más irányt vesz, és bár mindvégig megmarad benne az erős szerelmi szál, mégis felmerül a kérdés, hogy ki melyik oldalon áll? Miért vállnak oly sokan keresztényé, még akkor is, amikor eszeveszetten üldözi őket Nero?

„ A mi Istenünk az irgalmasság Istene… Ha megállnál a tenger partján, s köveket hajigálnál a vízbe, be tudnád-e temetni velük a tenger mélységét? Bizony mondom neked, Krisztus irgalmassága, olyan, mint a tenger, az emberek bűnei és vétkei pedig eltűnnek benne, mit a kövek a víz mélyében.”

Számomra a kötet legemlékezetesebb karaktere Petronius, akinek sorsa elkerülhetetlen volt, és én ezt végig éreztem, tudtam és rettentően sajnáltam. Nagyon tetszett Vinicius jellemfejlődése, ahogy felfedezi és megtanulja értékelni a keresztény vallást, amelyben jelentős hangsúlyt kap az emberi lélek, a tisztelet az embertársaink iránt és a megbocsátás, ami talán a legnehezebb erény mind közül.

Nem szeretnék nagy szavakat használni a könyvvel kapcsolatban, mivel egyrészt, ezt mindenkinek el kell olvasnia, hogy tudja miről szól,  másrészt pedig úgysem tudnám tökéletesen átadni azokat az érzelmeket, amelyeket a könyv olvasása közben éreztem.  

A történet teljesen magával ragadt és kifacsart, napokig a hatása alatt voltam, úgyhogy úgy gondolom, hogy ez egy nagyszerű könyv. Kötelező olvasmánnyá csak azért nem merném tenni, mert akkor sokan - ismerve a fiatalokat - már csak azért sem olvasnák el.

Egyébként a cím Péter apostol életéből származó legendához kapcsolódik, amit a regényben is olvashatunk.

Értékelés: 5/5

A könyv borítója nagyon tetszik, a regényen gondolkodva többször nézegettem.

Kiadó: Lazi Kiadó 

Eredeti cím: Quo Vadis

Fordította: Mészáros István

Oldalszám: 528