Gayle Forman: Ha maradnék

A mostanában olvasott utolsó két könyvemet teljesen véletlenül sikerült úgy összeválogatnom, hogy mindkettő a halálról, a gyászról és a szeretteink elvesztéséről szól. Ennek kapcsán felmerült bennem a kérdés; lehet, hogy rejtett mazochizmusban szenvedek (?), merthogy karácsony környékén az ember amúgy is érzékenyebb és fogékonyabb az ilyen témájú könyvek iránt, mint az év többi napján. De szerencsére nem. Gayle Forman könyv engem nem elszomorított, hanem inkább felrázott.

A könyv egy 17 éves lányról, Miáról szól. Az egész történet egy nagyon meghitt és vidám családi miliővel kezdődik, ami egy baleset következtében hirtelen véget ér. Miának választania kell, maradjon vagy menjen, harcoljon vagy feladja a küzdelmet az életéért?

A történet folyamán gyönyörűen bontakozik ki előttünk Mia élete, amelyet az Ő szemén keresztül ismerhetünk meg. Mia szülei szinte tökéletesek, a kisöccse imádni való, a barátnője irigylésre méltó a barátja pedig egy álom. De sajnos ez a törékeny boldogság, ami eddig Miát körülvette váratlanul ripityára tör.

A cselekmény két síkon játszódok; a jelen és a múlt eseményei, melyben a jelen egy napot ölel fel, míg a múlt, Mia eddigi életének a legfontosabb és a legszebb pillanatait. Érdekes volt arról olvasni, ahogy Mia  az élet és halál között ragadt, nem sikítozott és nem pánikolt, csak szépen nyugodtan visszaemlékezett. Ezek az emlékek nem voltak szomorúak, ellenkezőleg vidámság és boldogság áradt belőlük. Csak a kórházban játszódó jelenetek csaltak könnyeket a szemembe; Mia nagyapjának és a barátnőjének azok az egyoldalú párbeszédei, melyek Mia betegágyánál és a kórház kápolnájában hangzottak el, no meg Adam kiborulása.

Még nem olvastam olyan könyvet, amiben az egész történet hátterét a zene adta volna, ami számomra - zeneszerető ember lévén - nagyon szimpatikus volt. A regényben a zene nem csak Miát, de az egész családját körülvette, kezdve az édesapjával, aki anno a barátaival egy rock bandában játszott és akinek - valószínűleg - minden fellépésénél ott csápolt Mia édesanyja is, és ott van Mia barátja Adam, aki szintén egy menő punk-rock együttes tagja. Mia hangszere a cselló volt, ami be kell valljam, hogy az összes hangszer közül szerintem a leggyönyörűbb, és annak ellenére, hogy alakjára nézve nem épp a kisebb méretű vonósokhoz tartozik, mégis nagyon nőiesnek gondolom. Bárcsak annak idején én is azt választottam volna a zongora helyett.

 A történetben szereplő összes karaktert imádtam, bár Adamé számomra kissé giccsesre sikeredett, de túl tettem magam rajta. Igaz nem csak Ő, de az összes többi szereplő is szinte teljesen tökéletesre sikeredett, amin még mindig túl tudtam magam tenni (!), mivelhogy elfogadtam azt, hogy Mia emlékei csakis a szépre korlátozódtak a szeretteivel kapcsolatban.

spoiler

Viszont muszáj megemlítenem azt az érzelmi hiányosságot, amit Miánál éreztem. Hiányoltam, hogy szinte nem is említi azt a szívfájdalmat és azt a veszteséget, amit egy ember, a családja elvesztésével érezhet. Véleményem szerint Mia reakciója a veszteségre nem volt elég hangsúlyos, számomra túl érzelemmentes, túl szívtelen volt.
spoiler vége

Na de a fent említett hibáktól eltekintve mégis egy nagyon megható és egy gyönyörű történetet olvashattam, amely ismét rávilágított arra, hogy milyen törékeny is a boldogság és hogy milyen múlandó az élet. A könyv nem túl hosszú, és a besorolását tekintve az ifjúsági regények kategóriájába tartozik, mégis számomra egy olyan erős érzelmi lökést adott, amitől napokig senkit sem akartam elengedni magam mellől a családban. Olyan voltam, mint egy pióca:)

Kiadó: Ciceró

Eredeti cím: If I Stay

Fordította: Rudolf Anna

Oldalszám: 258