Daniel Glattauer: A hetedik hullám

Azt kell mondjam, hogy hiba volt, hogy A gyógyír északi szélre című könyv után nem folytattam rögtön a második résszel a történetet. Az idő múlásával lassan eltűnt az a bizonyos varázs, amit a regény olvasásánál éreztem. Az a varázs, ami Emmi és Leó levelezéseit körbelengte, a várakozás varázsa, hogy vajon mit ír a másik......valóban úgy gondolja, amit írt? Valóban úgy érez ahogy írta? Az első könyvben magam is ott voltam a szereplőkkel, éreztem az egymás iránti érdeklődésüket, a szerelmüket, a haragjukat és a kétségbeesésüket, de azzal, hogy nem közvetlen egymás után olvastam a két könyvet ez az érzelemfolyam megszakadt, amit nagyon ajnálok.

Persze fel tudtam venni újra a fonalat és újra bele tudtam magam élni a levélváltások izgalmába, de az már mégsem volt ugyan olyan, mint ahogy azt én szerettem volna, igaz a két rész is különbözött egymástól hangulatban. Itt Emmit sokkal rámenősebbnek és erőszakosabbnak, Leot pedig tanácstalanabbnak és döntésképtelennek éreztem.

De senkit nem akarok terhelni saját balgaságom feletti nyavalygásommal, inkább Emmi és Leo történetét folytatom. Kilenc hónap telt el Emmi és Leo utolsó levélváltása között, ami azért valljuk be, nem kis idő. És ők ott folytatták, ahol abbahagyták. Illetve csak majdnem, mivel mindkettőjük életében történtek azért „kisebb” változások. Leonak például új barátnője lett, Emmi pedig egy kisebb idegösszeomlás miatt pszichológushoz jár. DE(!) érzéseik nem változtak egymás iránt, és ugyan olyanok, mint a gyerekek, egyikük sem meri kimondani, vagy nem tudja eldönteni?, hogy mit is akar valójában.  A döntést a másikra bízzák, egymásra várnak, hol türelmesen, hol türelmetlenül, hol kétségbeesetten, hol reménykedve, hol vágyakozva……. az érzelmek teljes skáláját felsorakoztatva.

Az első részben rettentően vártam, hogy találkozzon már végre Emmi és Leo. El sem tudtam képzelni, hogy azt a bizonyos, első meghatározó pillanatot, amikor a szereplők meglátják egymást, majd hogyan fogja az író úgy az olvasó elé tárni, hogy mi is ott érezhessük magunkat a szereplőkkel. Mert amikor a leveleiket olvastam, akkor ezt éreztem. Igazából valami hatalmas nagy durranásra vártam. De, mint tudjuk az a bizonyos, várva várt „durranás” nem történt meg.

A második részben viszont IGEN(!) és nem is egyszer. De mindezek olyan simán és zökkenőmentesen történtek, hogy szinte észre sem vettem, csak az tűnt fel, hogy a következő levélben már arról olvasok, hogy szeretnék újra látni egymás. 

A regény címének ugyan úgy, mint az első könyvben, itt is szimbolikus jelentése van. Az északi szélben Emminek Leo volt a gyógyírja, míg ebben a részben a hetedik hullám, a kitörést a változást szimbolizálja….. aki majd elolvasva a könyvet az érteni fogja :) Szerintem nagyon szép hasonlat.

Összességében A gyógyír északi szélre egy hajszállal jobban tetszett, mint A hetedik hullám, de szerintem a két könyv csak együtt kerek és egész. Nem okozott csalódást az író a történet végkifejletével sem, mert nekem így ahogy volt nagyon tetszett. Ezek után szívesen olvasnék még több könyvet Daniel Glattauertől.

Kiadó: Park Kiadó

Eredeti cím: Alle sieben Wellen

Fordította: Kajtár Mária

Oldalszám: 248