Jennifer Ashley: Lord Mackenzie tébolya

A molyon figyeltem fel a könyvre, és mivel tetszett a fülszöveg, no meg a műfaját tekintve is történelmi romantikus, így a megjelenése után pár nappal már szaladtam is az újságoshoz, hogy megvásároljam magamnak. Kellemes meglepetésként ért, hogy a könyv ára egyáltalán nem volt horribilis összegű, és a méretét tekintve is olyan kicsi, hogy röhögve elfér egy női táskában, szóval már az első találkozásunk egy hatalmas pozitív élmény volt számomra, holott még ki sem nyitottam a regényt.

Szokásomtól eltérően most nem a történet rövid ismertetésével szeretném kezdeni az értékelésemet, hanem a szereplőkkel, akik tekintetében azt kell mondjam, hogy nem egy  szokványos szereplőgárdával volt dolgom. Ian és Beth egymásra találását egy olyan - nekem kezdetben kissé bizarr - köntösbe csomagolta az írónő, amihez egyáltalán nem voltam hozzászokva, bevallom idegenkedtem is tőle kicsit, de türelmesen vártam, hogy a nem épp tökéletes főhős ellenére is magával ragadjon a történet, ami szerencsére a könyv végére meg is történt. Hogy miért volt számomra "furcsa" ez a könyv? Az 1880-as években kutatásaim szerint még ismeretlen volt az Asperger-szindróma, ami az autizmus egy gyengébb változata, ezért azokat az embereket, akiken e betegség jelei mutatkoztak, egyszerűen csak őrültnek titulálták és elmegyógyintézetbe zárták. Ezt tették főhősünkkel, Iannel is még gyerekkorában, mégpedig az apja jóváhagyásával. Nem tudom, hogy van e némi sejtésetek arról, hogy hogyan is „kezelték” ezeket a betegeket ebben az időben. Elektrosokk, fizikai bántalmazás, lelki terror….. szóval egy ilyen betegégben szenvedő és lelki sérülésekkel teli ember a főhősünk és nem egy, teszem fel pl. a Julia Quinn könyvekből ismert fergeteges humorral, és még a legmorcosabb matrónák szívét is meglágyító stílussal és kedvességgel megáldott férfi.
  

Igaz, hogy a történet Londonban
játszódik, de ezt a képet az izgalmas
skóciai tájról gondoltam csak
megmutatom nektek :P

No, de mielőtt elragadnának az indulatok, néhány szót ejtenék azért a könyv tartalmáról is. Főhősünk tehát Lord Ian Mackenzie, aki egyike a híres és tekintélyes skót család négy fiútestvérének, akik mindegyikénél van valami kis züm-züm - szerény véleményem szerint -, de ez Iannal a legszembetűnőbb. Ian, betegsége folytán mindig is félénk és félszeg volt, viszolygott a tömegtől, nem nézett az emberek szemébe beszélgetés közben és egyáltalán nem tudta értelmezni az érzelmeket. Ez az állapot az intézetben eltöltött évek után csak rosszabbodott. Állandó fejfájások gyötörték és rettegett attól, hogy egy dührohama következtében valakiben esetleg kárt tehet. Amikor Ian találkozik Bethel, minden megváltozik. Természetesen nem tud kigyógyulni a betegségéből, mert ilyen csodák azért nincsenek, továbbra is megmarad olyannak, amilyen, de Beth közelében sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzi magát. És persze az sem elhanyagolandó, hogy állandóan, és ezt értsétek úgy, hogy tényleg állandóan csak az asszony után vágyakozik szexuálisan, de erre még később visszatérek.
Szóval Ian végül is megszerzi magának a nőt, de a boldogságuk beteljesülését egy kotnyeles felügyelő próbálja már-már mániákusan megakadályozni, aki Iant minden áron rács mögött akarja tudni, mivel szent meggyőződése, hogy Ian az a gyilkos, aki öt évvel ezelőtt egy kurtizánt halálra késelt. Az egészben az a legizgalmasabb, hogy az olvasó sem lehet biztos Ian ártatlanságában, mivel különcségei miatt jogosan érezhetjük őt veszélyesnek. Ezért a nyomozós részek izgalmasak voltak a szerelmi szál pedig teljesen zökkenőmentes, melyben Iannek egyáltalán nem kellett megküzdenie Beth szemérmességével, de ezt - számomra is meglepő módon - felettébb üdítőnek találtam. Ami azonban kifejezetten zavart a könyvben (és fentebb már említettem is), hogy Ian semmi másra nem tudott gondolni Bethel kapcsolatban csakis a szexre. Illetve voltak részek, ahol olyan közönséges mondatok hagyták el a száját, mint például:

„Látni akarom pucéran, és csókolni akarom a cuniját.”  

"I want to see you bare, and I wish to kiss your cunny."

Hát nem mondom, jó kis kijózanító mondat volt ez az írónőtől, ami után persze rögtön kiestem a történetből és kissé meginogtam folytatás ügyileg is.
A fordító helyében én biztos nem ragaszkodtam volna ennyire a szó szerinti fordításhoz, sokkal finomabban és árnyaltabban fogalmaztam volna meg mindezt, gondolva az érzékenyebb lelkű női olvasókra is. Lehet, sokan most úgy gondolják, hogy meglehetősen prűd vagyok, de az az igazság, hogy a történelmi románcoknál sokkal jobban szeretem a visszafogottabb szenvedélyességet, mintsem a "szaftosabb" és nagy mennyiségben előforduló erotikus jeleneteket közönséges párbeszédekkel tarkítva. Mindenesetre az író nem követte tovább ezt a vonalat (hála az égnek), ugyan volt még néhány ilyen irányú eltévelyedése, de igazából ez volt szerintem mind közül a legsokkolóbb.

Összességében, és a vulgáris részektől eltekintve azért be kell valljam, hogy tetszett az írónő stílusa, maga a történet pedig nagyon szórakoztató és jól felépített volt. Úgy gondolom, hogy érdemes lesz odafigyelni a következő részekre is, melyben a többi Mackenzie fivért is megismerhetjük közelebbről. Gondolok itt a feleségétől elhidegült Machre, akiről majd a Lady Isabella botrányos házassága című rész fog szólni, illetve Cameronra, akiről csak annyit tudunk, hogy van egy fia és a felesége kétes körülmények között halt meg, és legutoljára hagytam a legizgalmasabbat, Hart-ot, akiről pedig az a hír járja, hogy a fulladásos szex nagy szakértője. Hú....

Jennifer Ashley

Kiadó: Kossuth Kiadó
Eredeti cím: The Madness of Lord Ian Mackenzie (Highland Pleasures 1.)

Fordította: Gálvölgyi Judith
Oldalszám: 273