Aimee Bender: A citromtorta különös szomorúsága

A könyv nem pont azt az érzést váltotta ki belőlem, amit vártam, de ennek ellenére mégsem okozott csalódást, mert amikor tudatosodott bennem, hogy ez nem az a vidám, humoros és bájos történet lesz, amire számítottam, akkor fokozatosan ráhangolódtam a regényre, felvettem a ritmusát és átéreztem a hangulatát.  Hogy mire számítottam? Hogy a könyv elolvasása után mázsaszámra tuszkolom, majd magamba a jobbnál jobb és szebbnél szebb tortákat és süteményeket, ízlelgetve azokat, hogy vajon valóban kiérződik e belőlük az, hogy milyen hangulatban süthette a cukrász? De ettől az élménytől a könyv végére egyértelműen elment a kedvem.

Amikor a családdal nagy ritkán elmegyünk egy étterembe ebédelni vagy vacsorázni, akkor én általában olyanokat érzek ki az ételből egy húsleves esetében, mint például, hogy a lé enyhén sós, a répa túlfőtt a hús pedig mócsingos... volt olyan tiramisu aminél azt éreztem, hogy vizezett kávéval eláztatott ízetlen babapiskótából, nagy mennyiségű epervelőből és mascarpone helyett növényi főzőtejszínből készült. Bizony. Ezek nem épp a legfinomabb ételek voltak, amiket eddig ettem életemben, de még mindig jobb helyzetben vagyok, mint  Rose, aki valami egészen mást érez ki az ételekből.

A könyv egy öntudatos 9 éves kislányról, Roseról szól, aki Los Angelesben él a kedves, de az életével elégedetlen anyjával, a szimpatikus és szelíd ügyvéd apjával és a nála 5 évvel idősebb bátyjával, aki kissé melankolikus és magányos, de a tudományok terén egy fél zseni. A családot egy nagymama is kiegészíti még, aki nem él velük, de rendszeresen bizarr csomagokat küld a család számára, melyben a saját életének darabjait pakolgatja rendszeresen… repedt salátás tálat, asztalokat, székeket. Rose 9 évesen fedezi fel rejtett képességét, miszerint az ételek megízlelésével megismeri az emberek legmélyebb érzelmeit és titkait. Ezt az adottságát az évek során egyre jobban próbálja finomítani és megpróbál ezzel együtt élni is, ami egy gyermek számára igen nehéz és megterhelő, hiszen gondoljunk csak bele... Rosenak minden étkezés egy érzelmi zuhany, ami lehet hideg vagy meleg, - de legtöbbször inkább hideg - aminek hatására más szemszögből is kezdi látni a világot.

A regényben nemcsak egy kislány életét követhetjük nyomon tizen- vagy huszonéves koráig, hanem a kapcsolatait is a családja összes tagjával, melyben a különleges képessége révén a szeretteik által elkészített ételeken keresztül érzi a fájdalmukat, örömüket, és így a családjában zajló érzelmi zűrzavart.

Számomra érthetetlen, hogy miért nem előbb kezdte kihasználni Rose a tehetségét, hiszen ezzel a képességgel lehetett volna egy rendkívül híres és nagy tapasztalattal rendelkező ételkritikus is. Bár jobban végig gondolva, a képességében ő nem a lehetőséget, hanem sokkal inkább a szerencsétlenséget látta és mivel nem tudott ellene mit tenni, kénytelen volt elfogadni annak létezését.

A könyv túlnyomó részt nagyon nyugtalanító és lehangoló volt. Amikor a történet elején kezdtük megismerni Rose tehetségét, én végig úgy gondoltam, hogy ez az ismerkedés majd valami nagy dolognak lesz a felvezetője és csak úgy a 200. oldalnál jöttem rá arra, hogy nem, nem erről van szó, és hogy itt nem lesz semmiféle katarzis, meg össznépi családi boldogság, ez csak egy furcsa történet, amit az író erős érzelmi töltettel látott el. Az író Rose képességein keresztül az emberi szív legmélyét próbálja megvizsgálni és elénk tárni. Igazság szerint mindezt én csak a végén ismertem fel... nem láttam a fától ez erdőt.

Összességében élveztem a könyvet, a karaktereket, az ételekben megrejlő érzelmek leírását, az író gyönyörű metaforáit, az érzékekre vonatkozó részletek gazdag megjelenítését, de legfőképp a történet végét. Örültem, hogy Rose végre megtalálta a helyét, és ha nem is egy száz százalékosan magabiztos, de egy elég határozott és céltudatos nővé cseperedett.

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: The Particular Sadness of Lemon Cake
Fordította: Komló Zoltán
Oldalszám: 296