Ian McDonald: Síkvándor (Örökkévaló 1.)

A Síkvándorra már nagyon régóta fentem a fogam, egyrészt a tartalma volt hívogató a számomra, másrészt pedig a borítója, amibe menthetetlenül szerelmes lettem - hihetetlen, de ez a steampunkos kép teljesen levett a lábamról, képzeljétek, hosszú percekig képes voltam elnézegetni olvasás közben e sötét és komor London felett lebegő gyönyörű léghajót, ami aztán kellőképpen be is indította a fantáziám. Szerencsére a könyv külleme mellett a belbeccsel is többé kevésbé meg voltam elégedve. Tetszett a regény alapötlete, mely szerint számtalan párhuzamos világ létezik a mienk mellett, melyekbe egy kapu segítségével már az átjárás is megoldható, csupán csak egy térképre lenne szükség a rendszer tökéletességéhez. Ezt a térképet pedig nem más birtokolja, mint főhősünk apja, akit épp ez miatt rabol el néhány gonosz és hatalommániás ember, és hurcol el egy másik univerzumba. Természetesen Everettre vár a feladat, hogy megtalálja és kiszabadítsa az édesapját, valamint, hogy eljuttassa hozzá az Infundibulumot, azaz magát a multiverzum térképét.

Nekem olvasás közben gyakran olyan Csillagkapus feelingem volt - tudjátok ugye mire gondolok? Arra az irtó régi tévésorozatra, melyben egy csillagkapunk keresztül ugráltak a srácok a világűr távoli pontjai között, miközben különböző emberi civilizációkat ismertek meg. Nos én ezt a dolgot mind a mai napig nagyon izgalmasnak és baromi érdekesnek találom, úgyhogy a könyvben is nagyon élveztem, amikor ugrásra került a sor - melyből egyébként nem sok volt, nagy bánatomra - és mivel Everett rögtön tudta, hogy melyik párhuzamos univerzumban tartják fogva az apját, így célirányosan rögtön oda is ment. Éééés ez a hely volt az, ami a borítón is látható, a mai London egy alternatív formája, ahol bár nem volt olaj és benzin, de volt helyette elektromosság és lenyűgöző léghajók, melyek valóban lenyűgözőek voltak, kár, hogy magából a városból és annak szelleméből keveset kaptam.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szórakoztam jól a könyvön, mert szerettem olvasni, még akkor is, ha nem mindig kötött le teljesen. Voltak benne olyan részek, ahol bizony elkalandozott a figyelmem és a stílus sem volt mindig kedvemre való, melynek oka lehet ám, hogy a fordításból vagy épp a "palari" nyelv használatából fakadt, ki tudja, a lényeg, hogy jó volt, de annyira azért nem, hogy a trilógia további részeire is azonnal ugorjak. A kedvenc szereplőm egyébként a főhős helyett a léghajó kapitánya, Anastázia volt, akiről nagyon szívesen olvasnék ám külön kötetben egy hasonló környezetben játszódó kicsit idősebbeknek szóló és egy kicsit romantikusabb történetet - na, csak kibújt a szög a zsákból - és ha már a szereplőknél tartunk, akkor még Sent - Anastázia fogadott lányát - is érdekesebb karakternek éreztem, mint a kvantumfizikában jártas zsenipalánta Everettet, aki nem mellesleg egy tündi-bündi konyhatündér is volt egyben, mely kettősség kissé hihetetlen volt a számomra, mert szerintem e két dolog nem túl hihető és összeegyeztethető egy tizenéves fiúnál. Úgyhogy nekem az író ezen próbálkozása, mellyel különlegessé akarta tenni a srácot kissé erőltetettnek, már-már izzadságszagúnak hatott.

Mindenesetre örülök, hogy elolvastam a könyvet, mert mi tagadás, valóban egyedülálló regény, de sajnos a történet kapcsán gyakran úgy éreztem, hogy bizony nagyon úgy tűnik, hogy lassan végérvényesen kezdek kiöregedni a YA-kból.

Ian McDonald

A sorozat részei:

1. Planesrunner - Síkvándor

2. Be My Enemy

3. Empress of the Sun

Kiadó: Gabo
Eredeti cím: Planesrunner
Sorozat: Everness
Fordította:Sziklai István
Oldalszám: 336

Tovább olvasom...

Mhairi McFarlane: Helló, szia, szeretlek!

Mhairi McFarlane könyve egyike volt azoknak, amiket nagyon vártam a nyári megjelenések közül. Emlékszem, amikor először elolvastam a fülszövegét már repült is rögtön a kívánságlistámra, mivelhogy úgy gondoltam, hogy egy pár órás, jóleső derűs szórakozásnak biztos megfelel majd a számomra. A témáját tekintve is tökéletesen klappolt az ízlésemhez, mivelhogy egy roppant vicces és megható romantikus történetre, amolyan igazi csajos könyvre számítottam, amit tulajdonképpen meg is kaptam, csak a megvalósítással voltak problémáim, méghozzá nem is kicsi.

Pedig kezdetben minden olyan ígéretesnek tűnt...

A történet két idősíkon játszódik - az egyik a jelen a másik a múlt -, mely események lassú folyásából ismerhetjük meg főszereplőink eltitkolt érzelmekkel teli kapcsolatát.
A múltban Rachel és Ben az egyetem első napjától kezdve elválaszthatatlan párost alkotnak, ám kapcsolatuk a utolsó évben hirtelen vége szakad, látszólag örökre. Majd tíz évvel később, egy véletlen folytán útjaik ismét keresztezik egymást, de a dolgok az egyetem óta sokat változtak. Ben megnősült és ügyvéd lett, Rachel pedig – aki újságírói karrierről álmodott és most bírósági tudósítóként dolgozik – tizenhárom évnyi kapcsolat után szakít vőlegényével, Rhysszel, és megpróbálja kitalálni, hogy mit is szeretne az élettől. Természetesen a majdnem véletlen találkozásuknak köszönhetően újra lángra lobban a kettőjük közötti szikra, de Bennek - mint ahogyan a múltban már egyszer -, most is vetélytársa akad egy kollégája, a lehengerlő Simon személyében, akit minden jel szerint elbűvöl Rachel szépsége és humora. De mivel Ben ugye nős férfi, így meg sem fordulhat a fejében, hogy bármiféle kapcsolatba bonyolódjon Rachellel. Vagy mégis?

Szóval a történet, mint látjátok nagyon jól hangzik (nem hiába vetettem ám én erre szemet), azonban amikor olvasás előtt néhány nappal belefutottam egy-két elégedetlen olvasói véleménybe, bevallom kicsit megijedtem és bizony fenntartással kezdtem neki a könyvnek. Ám a feléig eljutva komolyan meglepődtem és nem értettem, hogy mire fel ez a nagy elégedetlenség, mivelhogy annak ellenére, hogy valóban nincs semmi extra a sztoriban, mégis egy nagyon élvezhető és szerethető történet kezdett kibontakozni előttem. Persze már akkor tisztában voltam azzal, hogy nem ez lesz nálam az év könyve, de ettől függetlenül mégis kellemes olvasmánynak éreztem, úgyhogy élvezettel vettem esténként a kezembe a folytatásra várva.

A problémák a könyvnek úgy kb. a 250. oldala után kezdtek jelentkezni, amikor is szép lassan elszállt a varázs, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a továbbiakban már nem szippant magába a történet és az írónő stílusa sem túl marasztaló a számomra, arról már nem is beszélve, hogy a szereplők sorsa sem igazán érdekelt már annyira, hogy ez miatt az utolsó betűig akarjam a könyvet. Hogy őszinte legyek a végére totál ellaposodott és unalmassá vált az egész, melynek oka szerintem egyértelműen az irtózatosan hosszúra sikerült visszaemlékezések voltak Rachel és Ben egyetemi érveiről, aminek a fele, mit a fele a negyede is bőven elég lett volna ahhoz, hogy világos képet kapjunk arról, hogy milyen mély érzelmi kapcsolat is volt kettőjük között. 

Szóval sajnos a kezdeti örömködésem után mégiscsak azt kell mondanom, hogy ez a könyv csalódás volt a számomra. Az író sokszor próbára tette a türelmemet a túlírt fejezeteivel, amik nem egyszer az unalomba kergettek és ráadásul úgy összefolytak, hogy gyakran azt sem tudtam, hogy a jelenben vagy a múltban járok-e. Hiányoltam a történetből a dinamizmust és az igazi szenvedélyt, ami két ember szerelméből fakadhat. És hiányoltam a temperamentumot is és a frissességet, amitől aztán igazán hihetőnek éreztem volna a sztorit, de ezek helyett sokszor csak unalmat éreztem és azt, hogy megrekedtünk valahol, ahonnan az írónő rendkívül nehezen tud tovább lépni. És bár a regénynek voltak ugyan pozitívumai, mint például az az egy-két csavar, ami valóban meglepetést okozott a számomra, és egy-két olyan romantikus jelenet, melyek bevallom valóban kedvemre valóak és igazán szívet melengetőek voltak, de sajnos még ezek figyelembevételével sem tudom egy gyenge közepesnél többre értékelni ezt a könyvet. 

Hogy kinek ajánlom? Aki szereti a lassú tempójú langyos romantikus történeteket, és akit hihetetlen türelemmel áldott meg az ég, azoknak úgy gondolom, hogy nem fog csalódást okozni.

Mhairi McFarlane

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím:You Had Me at Hello
Fordította:Frei-Kovács Judit
Oldalszám: 480

Tovább olvasom...

Rolf Lappert: Pampa Blues

Erre a könyvre még februárban figyeltem fel, amikor is a Tilos az Á Kiadó volt oly kedves és megosztotta a közösségi oldalán az első félévre vonatkozó terveit. Miután elolvastam a könyv tartalmát rögtön valami megmagyarázhatatlan és roppant különös vonzalmat kezdtem el érezni iránta, tudjátok, azt a bizonyos én a tiéd, te az enyém típusú érzést, ami után már nincs visszaút, úgyhogy amikor pár hónappal később rendelhetővé vált, én azonnal le is csaptam rá és tűkön ülve vártam, hogy végre a kezembe vehessem.

A Pampa Blues egy 16 éves srácról Benről szól, aki egy poros és lepusztult tíz főt számláló faluban tengeti életét. Az anyja énekesnő és a karrierje építése érdekében egyszerűen csak lelépett körbeutazgatni Európát, háta mögött hagyva Bent a semmi közepén, hogy vigyázzon a magatehetetlen nagyapjára. A falu lakosai haláli fazonok voltak a maguk egyszerű módján, akik között csak egyetlen nő volt Anna, a fodrász.

Bennek ebben az ingerszegény környezetben irtó unalmas volt az élete, érthető mód csapdában érezte magát; nem volt hova mennie, és persze nem volt kivel mennie. Teljesen kilátástalannak tűnt számára minden a nagyapja mellett, amikor is egy nap, egy lány érkezik a faluba, akinek elromlott a kocsija. Pontosabban ő rontotta el a saját kocsiját, hogy tovább maradhasson, mely aprósággal Ben is tisztában volt, mégsem szólt neki egy szót sem, mert azt hitte, hogy ő az a bizonyos újságíró, akit egyébként már tűkön ülve várt mindenki a faluban az ufók megjelenése óta... De nem is tépem tovább a szám a tartalom ismertetésével, mert még valami olyat találnék mondani, amivel aztán lelőném a könyv poénját és ezt a világért sem szeretném, a felfedezés örömét inkább meghagyom nektek, annál is inkább, mert Rolf Lappert ezt a könyvet nagyon pöpecül írta meg.

A képek a könyvből készült tv filmből valók.

A Pampa Blues egy finom nyelvezetű, kellemes olvasmány volt a számomra, bár ez a két szó egyáltalán nem fejezi ki azt a nyugodt és kiegyensúlyozott érzést, ami a hatalmába kerített olvasás közben. A történet stílusa és humora baromi jól el lett találva csakúgy, mint a szereplők karakterei, akikkel kapcsolatban egyébként végig olyan érzésem volt, mintha már évek óta ismertem volna valamennyiüket, és akik közül bizony a kötet végére mindenkit a szívembe is zártam.

Ha röviden szeretném jellemezni a könyvet, akkor azt mondanám, hogy tulajdonképpen egyszerűségében volt nagyszerű. És bár a történet eleje kissé melankolikus volt és lassú sodrású - megjegyzem nekem pont ez miatt nyerte el igazán a tetszésemet - a végére mégis lassan felpörögtek az események és akadtak benne bőven hihetetlen véletlenek és meglepő fordulatok.

De, hogy mondjak valami olyat is, ami egy kicsit elégedetlenné tett; a végét nem igazán tudtam hova tenni, nem értettem, hogy Léna milyen indíttatásból tette próbára Bent. Szerintem végig sem gondolta a tette lehetséges következményeit, hanem egyszerűen csak bízott a megérzésében és természetesen a fiúban, ami egy ilyen szituációban szerintem nagy bátorságra, de leginkább felelőtlenségre vall... szóval nekem a vége kissé fura volt, de ettől függetlenül totál egyben volt az egész, és irtó jó érzés volt benne elmerülni, úgyhogy bízom benne, hogy még több művét olvashatom majd a szerzőnek, mert a stílusa bizony levett a lábamról.

Rolf Lappert
Nekem mindkét, sőt három borító nagyon tetszik, de talán az első, a francia a legobb mégis mind közül. (Katt a képre a nagyításért)

Kiadó: Tilos az Á Kiadó

Eredeti cím: Pampa Blues

Fordította:Győri Hanna

Oldalszám: 219

Tovább olvasom...

Könyvek, amiket várok #28

Ismét elérkezett az idő, egy újabb Könyvek, amiket várok poszt megírásához. Nem mintha nem lett volna az eltelt időben jó néhány olyan új kötet, mely megjelenésének a hírét veletek is meg szerettem volna osztani és együtt örömködni, de vagy olyan könyvekről volt szó amikről már minden blogger írt - Dunára vizet vinni, meg aztán ugye minek -, vagy egyszerűen csak azért az egy-két darabért igazán kár lett volna billentyűzetet ragadnom. Most azonban annyi újdonságra akadtam, hogy nem győzőm csak kapkodni a fejem, mert bizony mindre roppant kíváncsi vagyok és igen erős késztetést érzek arra, hogy a polcomon tudhassam őket. Nézzétek csak, hogy milyen gyönyörűségeket találtam!

Elsőként itt van Lulu  Taylor könyve, amire háááát tuti nem a borítója miatt vetettem szemet. Műfaját tekintve chick-litről van szó, amit én nagyon szeretek, bízom benne, hogy egy szórakoztató és humoros írással lesz majd dolgom.  

Lulu Taylor: Titokzatos szerencse

Két lány, két sors, egy a végzetük.

Daisy Dangerfield egy dúsgazdag család szeme fénye. Édesapjának nemzetközi szállodalánca van, és a lány megszokta a felső tízezer fényűzését, az elegáns bálokat, a csillogó gyémántokat, a luxusautókat.

Chanelle Hughes csak a nélkülözést ismeri. Lerobbant, külvárosi nyomortanyán született, és alkoholista anyja sosem törődött vele. Még gyerekként elhatározta, bármit megtesz, hogy kitörjön a szegénységből.  

A két lány élete hirtelen fordulatot vesz. A gazdag Dangerfield családban kiderül egy titok, és Daisyt kitagadják. Ettől kezdve csak az a cél vezérli, hogy bebizonyítsa, önállóan is képes elérni az apjához hasonló sikereket. Közben a szegénységben született Chanelle táncosnői karrierje magasan szárnyal, és bejut a gazdagok körébe. Amikor Daisy és Chanelle útjai keresztezik egymást, rájönnek, jóval több a közös vonás bennük, mint gondolták volna.

Kiadó: Kulinária             Várható megjelenés: 2015.06.26

Aztán itt van a kiadó másik újdonsága, ami szintén rögtön beindította a fantáziám, és melyből A fagyis lányok címmel 2013-ban angol tévésorozat is készült, aminek mindenképp utána kell majd néznem, csak el ne felejtsem. Egyébként biztos vagyok benne, hogy felkavaró élményben lesz majd részem ha elolvasom, de szerintem ez már a fülszövegből is erősen kitűnik. 

Dorothy Koomson: Az utolsó csepp

Egy ártatlan rajongás örökre megpecsételte a sorsukat.

Két tizenéves lány, akiket azzal vádoltak, hogy megöltek egy tanárt. De csak egyikük került börtönbe a gyilkosságért, a másik szabadon élhetett.

Két tizenéves lány, akik akár barátnők is lehettek volna. De ugyanazért a férfiért rajongtak, és emiatt örökre megváltozott az életük.

Húsz év elteltével kiszabadul a gyilkosságért elítélt Poppy. Még mindig állítja, hogy ártatlanul került börtönbe, és feltett szándéka, hogy megkeresi Serenát. Szembe kell nézniük egymással és a közös, sötét múlttal. Mi történt valójában? Jól ítélt-e a bíró? Melyik lány volt a gyilkos? És mit tett a tanár a két tapasztalatlan tinédzserrel, amiért az életével fizetett?

 Kiadó: Kulinária       Várható megjelenés: 2015.06.19.

A következő könyvről elöljáróban mit is mondhatnék... történelmi és romantikus. Kell ennél több?

Julianne Donaldson: Edenbrooke

Marianne Daventry bármit megtenne, hogy elszökhessen az unalmas Bathból és egyre terhesebbé váló udvarlója ostromai elől. Nem csoda hát, hogy amikor ikertestvére, Cecily, meghívja őt Edenbrooke-ba, a pazar vidéki birtokra, kapva kap az ajánlaton. Marianne arra számít, hogy végre kipihenheti magát és kedvére gyönyörködhet a szeretett angol tájban, miközben testvére Edenbrooke jóképű örökösét igyekszik becserkészni, ám idővel rájön, hiába a leggondosabb tervezés, bármikor porszem csúszhat a gépezetbe.

Marianne, aki először egy útonállóval keveredik félelmetes összetűzésbe, majd látszólag ártalmatlan flörtbe bonyolódik, képtelen kalandok egész sorát éli át, míg a gyengéd érzelmek és az intrikák végleg átveszik az uralmat az élete fölött. Vajon sikerül megzaboláznia csalfa szívét, vagy hagyja, hogy egy titokzatos idegen levegye a lábáról? Annyi bizonyos, hogy a sors nem egy kellemes nyári vakáció reményében vezeti Marianne-t Edenbrooke-ba.

Kiadó: Könyvmolyképző         Várható megjelenés: 2015.07.17.

Végezetül pedig Elin Hilderbrand - aki A sziget című könyvével lopta be magát a szívembe és akinek a Mezítláb c. kötete épp folyamatban van nálam - újabb regényével szeretném zárni a sort, melynek megmondom őszintén a borítója elég különös, ugyanis a fülszöveget olvasva a történet mellé én abszolút nem egy ilyen trambulinon ugrálós vidám párocskát képzelek el. Persze lehet, hogy csak én vonok le téves következtetéseket szövegből és ez a könyv valóban egy rendkívül vidám és romantikus történet lesz.... de bevallom efelől azért vannak fenntartásaim.

Elin Hilderbrand: Hajótöröttek

A MacAvoy házaspár titka az összes barátjuk lába alól kirántja a talajt…

A nantucketi házaspár, Greg és Tess MacAvoy fontos szerepet tölt be barátaik és a sziget életében, ahol élnek, ám a házasságukat próbára teszik a hűtlenségről szóló pletykák. Mielőtt elkezdődhetne az újabb gondtalan tengerparti nyár, a pár a házassági évfordulójukat ünnepelve kihajózik a tengerre. A vitorlás azonban felborul, és ők vízbe fulladnak. A barátok mélyen gyászolnak, és semmi nem készítheti fel őket mindazokra a titkokra, melyekre fény derül. Rengeteg elfojtott érzés tör felszínre, miközben valamennyien arra a kérdésre keresik a választ: Mi történt Greggel és Tess-szel?

A Hajótöröttek a barátság és megbocsátás határait feszegeti, miközben izgalmasan mesél a szenvedélyről, árulásról és kétségekről, teletűzdelve a sziget nyarának tökéletes részleteivel, mely Elin Hilderbrand regényeit széles körben kedvelt bestsellerekké tette.

Kiadó: I.P.C.       Várható megjelenés: már megjelent

Tovább olvasom...

Gaura Ágnes: Vámpírok múzsája (Borbíró Borbála 1.)

Olyan, de olyan rég olvastam már egy igazán, harapnivalóan izgalmas és humoros vámpíros könyvet, hogy már teljesen ki voltam rá éhezve. Szerencsére a vcs kihívásomba kettőt is beválogattam - szeretem őket na, miért is tagadjam -, így került a kezembe Gaura Ágnestől a Vámpírok múzsája. Bevallom nem szívesen olvasok magyar írók tollából, mert ordas nagy előítéletekkel viseltetek irántuk (köveket a postaládámba kérem) persze próbálom ezen ellenérzéseimet kordában tartani, sőt mi több, küzdeni és tenni ellenük (lásd: bekerült vagy nem került be magyar szerző a vcs-be) és meggyőzni magam arról, hogy igenis vannak tehetséges hazai írók, csak rájuk kell találnom, és lám-lám Gaura Ágnes egy azon kevesek közül, akinek a nevét érdemesnek tartom a továbbiakban jól az eszembe vésni.

Nem is tudom, hogy mi olyat írhatnék még erről a könyvről, amit az előttem értékelők még nem írtak volna meg. Imádtam a regényt, ha az elejét nem is, de a végét mindenképp. Bori karaktere nagyon szimpatikus és üdítő volt a számomra, ő egy igazán sokoldalú egyéniség volt: okos, bátor és szép, a csípős nyelve és a vörös haja pedig csak még különlegesebbé és tökösebbé tette ezt az egyébként sem mindennapi nőszemélyt. Ráadásul az érzelmeit is a helyén tudta kezelni, mivelhogy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a munkája miatt - vámpírológus a szentem - nemhogy hosszú távú párkapcsolatról, de még rövid kalandokról sem nagyon álmodhat, mert ugye melyik pasi engedné vígan és dalolva kedvesét éjszakánkét vámpírok vérét csapolni. Mert Borinak a Vámpírkutató Intézet alkalmazottjaként ez volt a munkája, egészen addig, amíg az intézetet az élőholtak megnövekedett politikai befolyásának köszönhetően be nem zárták. Így hát Bori munkanélküli maradt, de nem sokáig, mert a Nemzetbiztonsági Hivatal egy szörnyen titkos és szörnyen veszélyes feladattal bízta meg: be kellett épülnie a kormány tanácsadói, az IQ vámpírok közé, akik valami érthetetlen okból kifolyólag nem jelentek meg az üléseken, melynek következtében leállt a kormánymunka, és megbénult az ország döntéshozatali mechanizmusa. Borira várt tehát a feladat, hogy kiderítse, mit titkolnak az IQ vámpírok az emberi szövetségeseik elől és miért.

A könyv elején az egy négyzetméterre jutó dögös pasik száma kissé meglepően magas volt a számomra, persze nem mintha bármi kifogásom lett volna ellenük, csak gondoltam megemlítem ezt az édes kis apróságot. Persze ez a mennyiség a történet előrehaladtával ugyan változott, de soha nem érte el az egyet, amit szintén nem panaszként mondok, csupán a romantika kedvelők számára jegyzem meg halkan. Pedig ez a könyv egyáltalán nem is romantikus műfajú, ennek ellenére én mégis sóhajtoztam olvasás közben, mely kapcsán joggal röppenhet fel a kérdés, hogy vajon miért, de legfőképp kiért? Nos, természetesen a könyv másik főszereplőjéért a kissé mogorva és titokzatos, de rendkívül céltudatos Attiláért, aki nemcsak Bori főnöke volt, hanem az egyetlen olyan ember a történetben, akivel Bori valamilyen szintű baráti viszonyt tudott fenntartani, még úgy is, hogy folyamatosan vívták az eszméletlenül szórakoztató és parázs szócsatáikat, ami nagyon sokat dobott a könyv hangulatán. Kettőjük kapcsolatát illetően egyébként a kacsóimat bőszen tördelve nagyon várok ám valami nagy dologra.... tudjátok, arra a bizonyos áttörésre, amely a következő részek valamelyikében remélem, hogy meg fog majd történni.

A történet javarészt Magyarországon játszódott, egy két ember kivételével magyar szereplőkkel, amiről úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy be fog nekem jönni - már megint azok a fránya előítéletek ugye? - de tévedtem, mert bár kezdetben iszonyúan fura volt, hogy egy vámpírt Bélának, vagy Édes Klárának, vagy akár Ledér Lilinek hívjanak (mely nevek amellett, hogy roppant beszédesek egyszerűen hatalmasak) és olyan hazai sajátosság kerüljenek paranormális környezetbe, mint például a pálinka és a szolgálati Suzuki autó... de a történet előrehaladtával meglepő mód hamar megszoktam őket, csakúgy, mint a magyar mentalitás jelenlétét és az országra oly jellemző politikai zűrzavart.

Azt hiszem nem árulok el nagy titkot azzal, ha leírom, hogy a dartsozásnak igen fontos szerepe volt és gondolom a továbbiakban is majd lesz a történetben, rengeteg leírást olvashattunk róla (a játék szabályairól és az eredetéről), melyek mennyisége kezdetben kissé bosszantott (az elején pl. el nem tudtam képzelni, hogy mi a fészkes fenéért kell nekem ennyire részletesen tudni, hogy milyen szabályok szerint játszanak a zombik), de a könyv végére eljutottam odáig, hogy amikor előkerült a téma, már csak jót mosolyogtam magamban és fejcsóválva azon töprengtem, hogy vajon milyen bűnös vonzalom fűzheti a szerzőt ehhez a különleges sporthoz, hogy ilyen fontos szerepet tulajdoníott neki a könyvben.

Gaura Rejtőzködő Ágnes

Őszintén szólva óriási meglepetést okozott számomra ez a könyv, baromi jól szórakoztam olvasás közben, egyetlen dolog tart csak vissza attól, hogy kiválónak tituláljam, az pedig a kötet első 20-25%-a, melyet meglehetősen elnyújtottnak és indokolatlanul részletesnek éreztem.

A sorozat részei:

0.  Démoni színjáték (novella)

1.  Vámpírok múzsája

2.  Átkozott balszerencse

3.  Lidércnyomás 

4.  Lángmarta örökség
5. ...még előkészületben

Ez a könyv immár az ötödik olvasmányom volt a vcs listámról, nagyon örülök, hogy volt annyi merszem és eszem, hogy beválogattam és, hogy el is olvastam, mert óriási hiba lett volna kihagyni ezt a fantasztikus élményt. Természetesen a folytatás már itt csücsül az asztalomon a sorára várva.

Update 

Nemrég találtam egy interjút az írónővel Shanara blogján, melyben többek között arra is fény derül, hogy bizony még soha a büdös életben nem dartsozott... héééééé, ez így nem ér! :)

Kiadó: Delta-Vision
Sorozat: Borbíró Borbála
Oldalszám: 472

Tovább olvasom...

Jennifer L. Holm: A tizennegyedik aranyhal

Úgy gondoltam, hogy én erről a könyvről csak röviden fogok írni, mert egyrészt nem igazán hagyott mély nyomot bennem, másrészt pedig irtó meleg van és én ebben a nagy hőségben nemhogy írni, de a napi feladataim elvégzésére alig tudok koncentrálni, úgyhogy röviden és tömören íme a mondandóm.

Tetszett a könyv...

• mert elvarázsolt a borítója... najah, ez okozza mindig a vesztem;
• mert jó volt az alapötlete;                                       (Ellie 70 éves nagyapja felfedezi az örök fiatalság receptjét, amit aztán nem is fél használni. Ennek eredményeképp egy 14 éves fiú formájában megjelenik Ellie-ék házánál, ahol Ellie és annak kissé különc édesanyja természetesen nagyon gyorsan alkalmazkodnak a helyzethez és a pártfogásukba veszik a fiút, vagyis a nagypapát)
• mert egy 11 éves lány volt a könyv főszereplője, mely eddigi tapasztalataim szerint ritka, mint a fehér holló;
• mert olyan komoly témáról volt benne szó, mint az élet és a halál folytonossága.

Nem tetszett...

• mert a történetnek nem volt íve;                                                                                             (eleje, közepe - uram bocsá' esetleg csúcspontja és vége)
• mert a szereplők részéről nem voltak érzelmek, csak tudományos tényekről és magyarázatokról folyt közöttük mindig a diskurzus;
• mert a fejezetek nem csúsztak szépen egymásba, hanem élesen feldarabolták a sztorit;
• mert bár tudom, hogy gyerekkönyvről van szó, melyből én már réges-rég kinőttem, de ettől függetlenül mégis úgy gondolom, hogy a szereplők már-már bosszantóan sztereotip módon voltak ábrázolva: egy egyedülálló és művészi vénával megáldott különc édesanya, mogorva nagypapa, és Ellie barátja, aki egy goth srác volt; 
• mert az író stílusa és elbeszélése annyira egyszerű volt, hogy ha azt mondták volna nekem, hogy ez a könyv csak a végleges verzió egy előzetes változat, azt is simán bekajáltam volna;
• mert míg a könyv első negyedét izgalmasnak sőt még érdekfeszítőnek is találtam, addig a végét már totál laposnak és unalmasnak.

A könyv célja egyébként egyértelműen a fiatal olvasók érdeklődésének a felkeltése a természettudományok izgalmas világa iránt, mely cél elérése érdekében rengeteg tudós neve és azok találmányai kerültek szóba, ami igazán dicséretes az írónő részéről kár, hogy a megvalósítás gyengére sikerült. 

Jennifer L. Holm

Kiadó:Ciceró

Eredeti cím: The Fourteenth Goldfish

Fordította: Roboz Gábor

Oldalszám: 200

Tovább olvasom...

Csak úgy...

... mert olyan rég volt már ilyen.

Tovább olvasom...

Emma Donoghue: Érzékek tánca

Az a helyzet, hogy én még egyetlen könyvet sem olvastam Emma Donoghue-től, úgyhogy sokat töprengtem azon, hogy az Érzékek tánca kell-e nekem vagy sem, mert az írónő könyveivel való ismerkedést szívem szerint A szoba című nagysikerű regényével szerettem volna kezdeni, de mivel a sors úgy hozta, hogy ez a könyv került hamarabb a kezembe, így hagytam magam és engedtem a csábításnak.

A regény egy megtörtént eseményből meríti a témáját, pontosabban egy megoldatlan gyilkosságból, amely 1876-ban történt San Franciscóban. Az áldozat egy fiatal francia bevándorló nő Jenny Bonnet volt, aki a barátnőjével Blanche-sal együtt épp csak pár napra akarta meghúzni magát egy San Francisco közeli településen, amikor egyik este az ablakon át valaki lelőtte őt... és a történetünk itt kezdődik.
Blanche a sokkból magához térve úgy gondolja, hogy lehet, hogy nem is Jenny volt az igazi célpont, hanem ő maga, ugyanis Blanche-nak volt egy beteg gyermeke, akit az apja Arthur pár nappal ezelőtt rabolt el tőle. És mivel a vele való szakítása igen viharosra sikerült, így azt gyanítja, hogy csakis Arthur lehet az, aki a gyilkosság hátterében áll.

A történet két szálon fut, az egyiken megismerhetjük a múlt azon eseményeit, melyek végül is ehhez a szörnyű tragédiához vezettek, a másikon pedig szemtanúi lehetünk a jelen történéseinek: Blanche menekülésének, valamint a gyermeke visszaszerzésére és a gyilkos megtalálására tett erőfeszítéseinek.

Az elején kicsit nehezen hangolódtam rá a könyvre, mert kissé összezavart az időben való folyamatos ugrálás. Nem tudtam eldönteni, hogy melyik szál fog majd kidomborodni, melyik lesz a könyv igazi vezérfonala; Blanche menekülése a szeretője elől, vagy az elrabolt gyermekének a felkutatása, vagy netán Jenny gyilkosának a nyomra kerítése, vagy esetleg az ő múltjának a megismerése, netalán a Jenny és Blanche közötti baráti viszony bemutatás, ami a barátinál azért jóval több volt…? Olyan érzésem volt, mintha maga az író sem igazán tudta volna eldönteni, hogy merre is induljon, és ez a bizonytalanság végig ott volt a sorok között, de én ezt mégsem rovom fel a számára, mert az elejétől a végéig nagyon élveztem a könyvet. Döbbenetes történet volt ez a számomra, olyan heves érzelmeket és indulatokat váltott ki belőlem, hogy alig bírtam kivárni, hogy esténként újra a kezembe vehessem.

Még akkor is, ha a hangulata egy cseppet sem volt vidám, inkább kissé nyomasztó, a stílusa pedig nyers és szókimondó, sőt néhol elég mocskos is, melynek oka, hogy a történet hátterét az 1876-os évek Amerikája adta, amikor is az ingatag városban virágzott a bűnözés, a betegség, és a faji erőszak. Hemzsegtek a bevándorlók, tombolt a himlő járvány és a hőség, a törvényes prostitúció korhatára 10 év volt, de ez még mindig jobb volt annál, mint ami a nevelőintézetekben és a gyerekmekotthonokban történt.

Blanche egy lelkes prostituált volt, aki nemrég érkezett két barátjával Franciaországból és rögtön sikeres is lett a szakmájában. Olyannyira, hogy már egy bérházat is sikerült vásárolnia a táncból és a kurválkodásból összegyűjtött pénzéből. Ebből tartotta fent magát és a két dandy barátját Arthurt és Ernestet, akik hazájukban híres akrobaták voltak, de itt Amerikában csak krónikus szerencsejátékosok.

Blanche nem szégyellte, hogy prostituált volt, élvezte, ha használták a testét, és bár érzékelte a különbséget az öröm és a kizsákmányolás között, és azt is tudta, hogy mit szeretne ő és, hogy mások mit várnak el tőle, mégsem tett semmit annak érdekében, hogy a sorsán változtasson. Hagyta, hogy Arthur és Ernest kihasználja és élősködjön rajta, mely miatt meg kell mondjam, hogy igencsak butácskának és meglehetősen gyenge jellemű nőnek tartottam. Arról már nem is beszélve, hogy nem értettem, hogy hogy adhatta a gyermekét rögtön a születése után dajkaságba... illetve nagyon is értettem az okát, de elfogadni és megbocsátani már nem tudtam neki. Pedig az anyai ösztön mindig ott volt benne, csak úgy látszik, hogy Jenny megjelenése és véletlen elejtett kérdései kellettek ahhoz, hogy mindez a felszínre törjön.

Amikor Blanche Jenny-nek hála kíváncsiságtól hajtva elment megnézni a kisfiát, hogy milyen körülmények között is nevelkedik a csecsemőotthonban - amit kvázi simán lehetett volna gyermekgyilkos intézménynek is nevezni, nos az a rész nagyon megviselte az anyai szívemet. És nem ez volt az egyetlen dolog a könyvben, amitől gombóc nőtt a torkomban, és a mellkasom elkezdett szorítani.

Jenny érdekes nő volt, úgy öltözködött és viselkedett, mint egy férfi, rövid haja volt és a nadrágjában revolvert hordott. Állandó munkája nem volt, békákat gyűjtött éttermeknek, abból kereste a kenyerét. Blanche-t rögtön megbabonázta Jenny fékezhetetlen szabadságvágya és megalkuvást nem tűrő természete, az ő örökös kérdezősködése és kíváncsiskodása nyitotta fel a szemét és ébresztette rá arra, hogy változtatnia kell az életén. Ha azon a bizonyos napon Jenny nem üti el Blanche-ot véletlenül a velocipédjével, akkor minden máshogy történet volna, és nagy valószínűséggel mindkét nő vidáman élte volna tovább az életét, de ugye a sors kiszámíthatatlan és nagyon fura dolgokra képes - ajjj, de nem akartam ezt a közhelyet elsütni, de mint látjátok mégiscsak sikerült.

Emma Donoghue

Egyébként több kérdés is felmerült bennem a könyv olvasása közben, de talán ami a leginkább szöget ütött a fejemben Blanche sorsával kapcsolatban, hogy vajon összeegyeztethető-e a munkája az anyasággal, vajon valóban ilyen kilátástalan és nehéz sorsa volt a nőknek ebben az időben Amerikában és vajon hány gyermek halt meg az 1870-es években a könyvben felvázolt otthonokban, árvaházakban és nevelőintézetekben.

A történet, mint látjátok elég összetett és hibáktól sem mentes, ennek ellenére nekem mégis  nagyon tetszett. A kor és a helyszín teljesen új volt a számomra, arról már nem is beszélve, hogy mindig is szerettem azokat a történelmi regényeket, amik valamilyen valós esemény köré íródtak, és ez a könyv számomra remek szórakozást nyújtott ebben a műfajban, úgyhogy azoknak, akik egy izgalmakban és eseményekben gazdag történelmi fikcióra vágynak bátran ajánlom.

A magyar borító káprázatosan szép, mégis úgy gondolom, hogy a fentiek közül a legelső a telitalálat, mert bár a hátulról látható erotikus és érzéki pózban leledző női alak, valóban szemet gyönyörködtető látvány, de ebben a történetben nem volt semmi szépség, érzékiség meg aztán pláne nem, ellenben obszcén szavak és dalszövegek igen, melyek tulajdonképpen a könyv pikantériáját adták. 

Íme a könyv trailere:

Kiadó: Alexandra
Eredeti cím: Frog Music
Fordította: Csonka Ágnes
Oldalszám: 400

Tovább olvasom...

Májusi szerzemények

A május havi könyvbeszerzésem hozta a papírformát abból a szempontból, hogy öt könyvnél ismét nem adtam alább, a statisztika szerint ez a minimum, amit egy hónapban zsákmányolni szoktam. Persze vannak időszakok, amikor ennél jóval több akad horogra, de ennél kevesebb az idei évben, ahogy elnéztem még nem volt. Ami újdonság számomra és gondolom a számotokra is, hogy a hozzám kevésbé közelálló műfajok felé is elkezdtem bátran nyitni, melynek eredménye meglepően pozitív, képzeljétek egyáltalán nem fájt.

Ebben a hónapban a beszerzéseim így alakultak:

- Josh Malerman: Madarak a dobozban - előrendelés volt a Líránál, amit már el is olvastam, műfajügyileg kevésbé... mit kevésbé, egyáltalán nem áll közel hozzám, de mint előbb írtam pozitív élmény volt, még akkor is, ha halálra paráztam esténként tőle magam.

- Iselin C. Hermann: Dominó - előrendelés. A könyvfesztivál óta gerjedtem erre a könyvre, ott voltam a könyv bemutatóján, ami nagyon tetszett és az írónő is irtó szimpatikus volt a számomra, úgyhogy muszáj volt ezt a könyvét is beszereznem.

- Rolf Lappert: Pampa Blues - előrendelés. Erre is már régóta fentem a fogam, érzésem szerintem egy nagyon különleges hangulatú olvasmányban lesz majd részem, ha sorra kerül, bízom benne, hogy nem fog csalódást okozni.

- Rene Denfeld: Az elvarázsoltak - szintén előrendelés, és szintén komfortzónán kívüli, ami már a második ebben a hónapban. Bevallom, ettől már kicsit jobban félek, mint a madarastól, de majd meglátjuk mi sül ki belőle.

- Beatriz Williams: Perzselő nyár - ez egy csere volt, ami régóta csücsült már a kívánságlistámon. Elég zsákbamacskának tűnik, mert még sehol nem olvastam róla értékelést és a molyon sem túl népszerű, de a fülszövege alapján izgalmasnak tűnik és romantikusnak is, úgyhogy naná, hogy kíváncsi vagyok rá.

És bár nem minden gyerekkönyvről szoktam említést tenni ebben a posztban, A kis szellemmel most mégis kivételt teszek. Egy könyvesbolti látogatásunk alkalmával került a kosarunkba - az Egy Zizi naplójával egyetemben - és igaz, hogy még csak a könyv felénél járunk a gyerekekkel, de annyira édes és bájos történetről van szó, szép kerek és érthető mondatokkal, hogy már most tudjuk, hogy kedvenc lesz belőle. 

És, hogy milyen lesz a június? Szerintem ennél durvább biztos nem, hiába is közeleg a Könyvhét - és vele együtt a számos új megjelenés -, mivel meglepő mód most nem sok olyan újdonságot találtam, melyek után leküzdhetetlen vágyat éreznék, de persze bármi megtörténhet.

 A többiek beszámolója a májusi szerzeményeikről:
Nikkincs, Theodora, Pupilla, Nita

Tovább olvasom...

Nick Bruel: Rossz Cica

Már régóta kinéztük magunknak a gyerekekkel ezt a könyvet, mivelhogy minden olyan kiadvány - legyen az újság, mesekönyv, képeslap.... anyámkínja - amely macskával kapcsolatos jó eséllyel indul nálunk arra, hogy pénzt költsünk rá. De mivel mostanság igen sok csalódás ért bennünket e témában, így ettől a könyvtől is kissé ódzkodtam, és ezen a fekete-fehér illusztrációk sem sokat segítettek, sőt! Végül is Andiamo bejegyzésének hatására adtam be a derekam és milyen jól tettem. Bárcsak minden könyvben ilyen kellemesen csalódnék.

A Rossz Cica sorozat elő része a Rossz Cica fürdik egy hihetetlenül vidám és szórakoztató olvasmány volt, rengeteget nevettek rajta a gyerekeim és bevallom én is nagyon élveztem. A történet roppant egyszerű, arról szól, hogy Cicus gazdája úgy dönt, hogy eljött az ideje annak, hogy kedvencét kicsit vízbe mártogassa. Persze mindezt úgy próbálja megtenni, hogy senkinek ne essen bántódása, ami igen nehéz feladat, tekintve, hogy a macskák irtóra utálnak fürödni, és hősies harc nélkül ezt nem is igen teszik meg. (Persze, amikor teszem azt például egy akváriumból próbálják kipecázni a halat nem bánják, ha kicsit vizesek lesznek, melyből az következik, hogy csak akkor és úgy szeretnek vizezni, amikor és ahogy nekik megfelel, de nyilván erre már minden cicatulajdonos maga is rájött, aki pedig nem, az meg nem is igazi cicatulajdonos.) Szóval Cicus nehezen áll kötélnek, pedig a gazdija tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy rávegye kis kedvencét a tisztálkodásra. És bár kezdetben számomra amolyan veszett fejsze nyele kinézete volt a dolognak a végére azért láss csodát, mégiscsak siker koronázta e bátor tettet, de hogy mindez hogy s miként történt, azt nem árulhatom el.

A könyv rövid fejezetekből és vicces karikatúrákból áll, melyek tökéletesen együttműködnek a szöveggel és egyben ki is egészítik azt. Ráadásul a szórakozáson kívül még olyan érdekes tényeket is tanulhatunk belőle, mint például miért nyalogatják a macskák folyton magukat, milyen a nyelvük közelről, tudnak-e úszni, és hogy egyáltalán miért is utálnak fürödni. A könyvben volt egy-két szerkesztői levél, melyek olvasása közben - kis túlzással - szinte dőltem a röhögéstől, a gyerekeim pedig az én röhögésemtől, szóval én mondom nektek, jó kis könyv volt ez, valóban vétek lett volna kihagyni, úgyhogy minden cicás - és nem cicás - gyereknek és felnőttnek csak melegen ajánlani tudom.

Kiadó: Könyvmolyképző

Eredeti cím: Bad Kitty Gets a Bath

Illusztrálta: Nick Bruel

Fordította: Goitein Veronika

Oldalszám: 126

Beleolvasó

A sorozat második része a Boldog szülinapot! szintén nagyon kellemes perceket szerzett a számunkra, bár be kell valljam az elő részt nem tudta felülmúlni. A történetről röviden annyit, hogy Rossz Cicának születésnapja van, és egy olyan különleges ajándékra vágyik - nevezetesen egy katalógusból kiválasztott szuper kaparófára -, amit ha nem kaphat meg, akkor bizony jaj lesz mindenkinek! És hát mit is mondhatnék... hiába halmozták el a környékbeli macskák minden széppel jóval Cicót, egyik ajándék sem az volt, amire ő igazán vágyott, mely csalódás később aztán naná, hogy a szülinapi zsúr hangulatán is mély nyomot hagyott.

Én úgy gondolom, hogy a kisebb, olvasni tanuló gyermekek számára különösen jó választás lehet ez a könyv, hiszen a nagy betűkkel szedett egyszerű mondatok könnyen olvashatóak a számukra, és a sok illusztrációval tűzdelt gyors iramú történettel is könnyen meg tudnak birkózni. Persze nyilván szülői közreműködéssel - már ha a szülő szeret belemenni a játékba és hozzáadni az élményhez egy kis hangsúllyal vagy hangszín változással - sokkal élvezetesebb tud lenni az olvasás, de biztos vagyok benne, hogy egy ilyen könyvet bármely gyerek örömmel lapozgat és olvasgat önállóan is.

A Rossz Cica sorozatból eddig a kiadó három részt jelentetett meg (a harmadik rész épp beszerzés alatt áll nálunk) külföldön talán a 17-nél tart - de erre azért nem mernék mérget vennék - a lényeg, hogy van elég utánpótlás Rossz Cica sztoriból, úgyhogy nem izgulunk, türelmesen várnunk, hogy a kiadó malmai tovább őröljenek.

Nick Bruel

Kiadó: Könyvmolyképző

Illusztrálta: Nick Bruel
Eredeti cím: Happy Birthday, Bad Kitty

Fordította: Goitein Veronika

Oldalszám: 168
Beleolvasó

Tovább olvasom...

Josh Malerman: Madarak a dobozban

Mint oly sok esetben, most is a könyv fülszövege volt az, ami elsősorban felkeltette a figyelmemet és vásárlásra késztetett. Amiről így utólag elmondhatom, hogy jó döntés volt. Abszolút megérte. Még akkor is, ha esténként rendesen beparáztam tőle.
Olvass tovább...

Tovább olvasom...

Sue Monk Kidd: Szárnyak nélkül szabadon

Én teljes tévedésben voltam ezzel a könyvvel kapcsolatban, ugyanis azt hittem, hogy ez egy rabszolgalány és egy fehér nő szoros és mindent elsöprő barátságáról szól majd, dinamikus történetvezetéssel és szívbemarkoló, igazi körömlerágós izgalmas részekkel, de tévedtem. Mert e két nő között ugyan volt barátság, de közel sem olyan mély, mint amire számítottam, és a történetvezetés sem volt dinamikus, inkább meglehetősen lassú sodrású, mondhatni csendes. De ami a legnagyobb meglepetés volt számomra, hogy a történet szereplői valós személyek voltak, akik előtt a szerző ezzel a könyvével szeretett volna tisztelegni, úgyhogy tulajdonképpen teljesen mást kaptam, mint amit vártam, de nem bántam, mert egy olyan erőteljes és gyönyörű írással volt dolgom, amit vétek lett volna kihagyni.

A történet 1803-ban kezdődik, amikor a 11 éves Sarah Grimké születésnapjára egy körülbelül vele egykorú rabszolgát kap szobalányként ajándékba. Sarah családja jómódú dél-karolinai ültetvényesek voltak, akik a nagy hatalmú és tekintélyes charlestoni arisztokrácia köreibe tartoztak. Tíz gyermekük közül csak Sarah és Angelina volt az, akik a rabszolgatartást bűnnek tartották és ezen véleményüknek később hangot is adtak. Sarah már kiskorában elítélte a rabszolgaságot, így amikor megkapta Hetty-t ajándékba, rögtön fel is akarta szabadítani, de a szülei hallani sem akartak erről. Sarah életének egyik döntő pillanata akkor érkezett el, amikor elhatározta, hogy ha Hetty-t nem szabadíthatja fel, akkor megtanítja olvasni, ami akkor Dél-Karolinában igen komoly bűncselekménynek számított.

„-  Azt hiszed, hogy nincs semmi rossz abban, ha egy rabszolga olvasni tud? Léteznek ebben a világban szomorú igazságok, s az egyik az, hogy az olvasni tudó rabszolga veszedelmes.”

Sarah szülei nem örültek, amikor mindez kiderült, büntetésből el is tiltották őt kedvenc időtöltésétől; az édesapja könyvtárszobájában való látogatásaitól sőt, elkobozták tőle az összes könyvét és meghagyták, hogy kizárólag csakis a nőknek való tevékenységekkel foglalhatja el magát. Sarah nagyon okos és intelligens nő volt, távoli céljai között szerepelt a jogi pálya meghódítása, de ebben az időben, amikor úgy vélték, hogy rendellenes dolog, ha egy nő könyvek után sóvárog és más tervei is vannak azon kívül, hogy férjhez menjen és gyerekeket szüljön, semmi esélye nem volt arra, hogy ügyvéd legyen.

Sarah Grimké

Mindeközben Hetty élete is szép lassan csordogált tovább. Az anyjától tökéletesen megtanult varrni és a legjobb varrónő lett Charlestonban, melynek köszönhetően értékes rabszolgának számított. Hetty anyjának fontos szerepe volt a könyvben, ő egy igen erős jellemű asszony volt, aki rabszolgának született, de a lelke mélyén mindig szabad embernek érezte magát és a lányát is mindig erre nevelte. Mivel nem tudott írni és olvasni egy mesélőtakaron keresztül - amit foltvarrással készített - örökítette meg élete emlékeit és a népe hagyományait, mely végigkísérte az életét, és majd később a lányáét is.

Sarah és Hetty lazán egymásba fonódó életútját váltott szemszögből követhettük nyomon, mely írói eszközt én rendkívül szeretek. Mint azt már az elején írtam, a két nő között nem volt szoros barátság, szerették egymást ugyan, de ez a szeretet Sarah részéről inkább bűntudatból fakadt, míg Hetty részéről, hát nem is tudom… szerintem ő nem is szerette Sarah-t igazán, inkább valamiféle szövetségesként tekintett rá. Mindenesetre én mindkét nőt csodálatra méltó szereplőnek tartottam, és bár Sarah-t kezdetben gyengének éreztem, idővel mégis olyan jellemfejlődésen esett át, mely után már nem félt szót emelni a rabszolgaság ellen és a női egyenjogúság mellett, bátran követte a szíve hangját, még akkor is, ha tudta, hogy ez a részéről igen sok lemondással és áldozatvállalással jár majd. Szóval Sarah hosszú utat járt be és rengeteget utazott, míg rátalált önmagára, ezzel szemben Hetty mindvégig egy helyben volt, és mégis, oly sok éven át végig úgy éreztem, hogy Hetty - a rabszolgasága ellenére is - lelkileg mégis szabadabban élte napjait, mint Sarah.

A külföldi borítók nagyon szépek, de a leggyönyörűbb szerintem mégis a miénk :)
Katt a képre a nagyításért. 

A szárnyak nélkül szabadon az a regény, amit mindenki figyelmébe ajánlok, mert bár úgy érzem, hogy engem nem érintett meg oly mélyen, mint azt vártam és reméltem, de akiket érdekel a történelem eme apró szegmense vagy egyszerűen csak egy olyan mély és megindító történetre vágynak, amely a remény és a szabadság kereséséről szól és mely megalkotásában a szerzőt valós személyek élete inspirált, nos azoknak bátran ajánlom ezt a könyvet.

Sue Monk Kidd

Kiadó: Alexandra

Eredeti cím: The Invention of Wings

Fordította: Csonka Ágnes

Oldalszám: 408

Tovább olvasom...

Paula Hawkins: A lány a vonaton

Köztudott, hogy nem nagyon rajongok a thrillerekért, de időről időre megtalálnak maguknak és van, hogy egy-kettő annyira felkelti az érdeklődésemet, hogy nem sokat tökölök azon, hogy megvegyem-e vagy sem, már repül is a kosaramba. Így volt ez Paula Hawkins könyvével is, aminek a fülszövege egyébként meg kell hagyni, rendkívül jóra sikerült, tényleg nem árul el túl sokat a történetből, ennek ellenére mégis, mire a végére értem annyira felcsigázott, hogy rögtön horogra is akadtam.

A könyv történetét három nő szemszögéből ismerhetjük meg, akik meglehetősen különbözőek egymástól, csak egyvalami közös bennük, de ha azt elárulnám, akkor én lennék a világ legnagyobb spoilre-gyilkosa. A három nő közül Rachelé a főszerep, úgyhogy csak róla fogok részletesebben írni, a többiek megismerésében nem kívánok segédkezni, az élvezet kedvéért e felfedezés örömét inkább meghagyom nektek.

Rachel ingázó, aki minden nap felszáll ugyanarra a vonatra, amiről már kívülről tudja, hogy hol és mennyi ideig vesztegel. Részletesen ismeri a vonatablak előtt elsuhanó tájakat és házak hátsó udvarát, melyek közül az egyik különösen kedves a számára. Ennek a háznak már-már úgy érzi, hogy ismeri a lakóit, akiknek az élete abból a pár másodpercből ítélve, amit a vonatablakból szokott látni, határozottan boldognak tűnik. De egy nap Rachel lát valami megdöbbentőt - csak egyetlen pillanatra, de az is elég ahhoz, hogy minden megváltozzon.
Emlékszem, hogy anno, amikor még én is sokat ingáztam milyen kíváncsian lestem mindig a vonat ablakából a mellettem elsuhanó házakat, de be kell valljam, hogy Rachellel ellentétben én soha nem láttam semmi érdekeset, mindig ugyanolyan unalmas volt mindegyik utam.

"Naponta egyszer-kétszer alkalmam nyílik betekinteni az életükbe, csak egy pillanatra. Van valami megnyugtató az otthon biztonságát élvező emberek látványában."

Rachel karaktere sajnos nem nőtt közel a szívemhez - tulajdonképpen egyik szereplőé sem -, melynek oka, hogy már 4 éve gondjai voltak az alkohollal, ami olyan súlyos méreteket öltött nála, hogy arra már ráment a házassága, az állása és amilyen gyors ütemben haladt előre nyilvánvalóan az egészsége is. A hozzá való viszonyom az alkoholizmusa miatt elég különös, mondhatni meglehetősen távolságtartó volt, mivelhogy utálom a részeg emberek. Utálom, ha valaki az alkohol hatására kifordul önmagából, és másnap arra sem emlékszik, hogy miket mondott vagy tett bódult pillanataiban, és ez sajnos Rachellel is gyakran előfordult. Volt, hogy olyan sokat ivott, hogy arra sem emlékezett utána, hogy hol volt és hogy mit csinált. Fájdalmas volt olvasnom ennek a nőnek a kicsapongásairól és az ebből adódó emlékezetkieséseiről. Eleinte undorodtam tőle és határozottan taszítónak éreztem a személyét, aztán ahogy jobban megismertem és beleláttam a fejébe elkezdtem szánni, és a könyv végére - a fene se gondolta volna - de már együtt is éreztem vele, amit az első oldalak olvasása közben kizárt dolognak tartottam. Rachel emlékezetkiesései a történet szempontjából igen nagy jelentőséggel bírtak, úgyhogy szerintem a feszültség fokozása érdekében igen jó húzás volt az író részéről az, hogy a történet egyik narrátorát egy ilyen labilis, megbízhatatlan és irányvesztett női karakternek ábrázolta.

Nagyon nehéz erről a könyvről spoiler nélkül bármit is mondanom, úgyhogy nem is nagyon feszítem tovább a húrt a lényeg, hogy a regény tele van titkokkal, Rachel memóriája pedig sötét foltokkal, melynek eredményeképp egy igen izgalmas és hátborzongató történetet kaptunk. Bevallom a bűnös kilétét illetően kicsit becsapva érzem magam, ugyanis több gyanúsítottam is volt, de ezt a kérdést az írónő egy olyan csavarral oldotta meg a végén, aminek szerintem semmi háttere vagy alapja addig nem volt, mintha csak egy varázskalapból húzta volna elő a megoldást, de igazából nincs okom panaszra, mert a könyvet két nap alatt kiolvastam, szóval jól szórakoztam rajta. És bár a szereplőket nem sikerült megszeretnem, ettől függetlenül ők is, és maga a történet is heves érzelmeket váltott ki belőlem, ami miatt tulajdonképpen emlékezetes olvasmány marad a számomra.

Paula Hawkins

Kiadó: XXI. Század
Eredeti cím: The Girl on the Train
Fordította: Tomori Gábor
Oldalszám: 320

Tovább olvasom...

Romantika dögivel...

A Gabo Kiadó mindig is a szívem csücske volt, elsősorban a romantikus regényei miatt - gondolok itt Julia Quinn, Fiona Paul, Dani Atkins, María Dueñas könyveire - és azért is, mert más, általam megnevezni nem kívánt kiadóktól eltérően nem aprózzák el 1-1 sorozat vagy trilógia megjelentetését. Nem kell hónapokat, sőt mi több éveket várni a kedvenc sorozataink következő részére. Arról már nem is beszélve, hogy gyakran új szerzőkkel lepik meg hol a történelmi, hol pedig a jelenkori románc kedvelőit. Most például Kristen Ashley Álomférfi sorozatának első két kötetét hozzák el hamarosan nekünk, mely annak ellenére, hogy jelenkori románc - az FBI-os és nyomozós beütése miatt - mégis felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy az első résszel tuti megpróbálkozom.

Kristen Ashley: A titokzatos Ő

Miközben Gwendolyn Kidd Cosmopolitan koktélt iszik, találkozik álmai férfijával. És a találkozásból furcsa kapcsolat lesz a titokzatos férfival, aki éjszakáról éjszakára megjelenik a szobájában, mindig többet akarva.
Gwen már éppen azon tanakodik, hogy véget kellene vetnie ennek az őrült kapcsolatnak, amikor megjelenik pokolfajzat húga, Ginger legjobb barátnője, és figyelmezteti Gwent, ha neki meg a húgának nem jön meg az esze, „mindketten megdöglenek". Gwen úgy dönt, a problémát rátestálja húga motoros barátjára.
Ezzel azonban felhívja magára a denveri alvilág figyelmét, ezért Cabe „Hawk" Delgadónak – aki nem más, mint a titokzatos férfi – kell vigyáznia Gwen testi épségére.
Így kezdődik a kommandós és a Cosmo-lány ember ember elleni küzdelme, és miközben Hawk a maga egyéni módján teszi a szépet Gwennek, a lány túlél egy bombatámadást, egy lövöldözést, egy-két emberrablást, dögös motorosok és szívdöglesztő rendőrnyomozók heves ostromát, és megismeri a szívszorító okot, amiért Hawk igyekezett távolságot tartani tőle.
S miközben mindez történik, Gwen megtudja azt is, hogy a húga komoly bajban van, és el kell döntenie, kinek az életét kívánja megmenteni: pokolfajzat húgáét vagy álmai férfijáét.
Várható megjelenés: 2015. május 15.

Kristen Ashley:A vadember

Miközben Tessa O'Hara cukrászda kirakatának kosarait tölti fel, megszólal az ajtó feletti csengő, és Tessa álmai férfiját pillantja meg. Fél perc sem kell, hogy a férfi meghívja egy sörre. Újabb fél perccel később Tessa elfogadja a meghívást. De négy szerelmes hónap múlva Tessa rájön, hogy a férfi fedett DEA-ügynök, aki azt akarja kideríteni, Tessa benne van-e volt férje drogügyeiben.

Nyilvánvaló, hogy Tessa ezek után úgy dönt, köztük vége mindennek.
De Brock Lucas, a DEA-ügynök nem így gondolja. A küldetéstudattól fűtött férfi valóban elkötelezettje a hivatásának, és éveket töltött Denver alvilágában, a társadalom alja közt. A lánnyal töltött négy hónapot azonban igazán élvezte, hiszen Tess legalább olyan édes volt, mint a süteményei. De a nyomozás közben Brock Tess szörnyű titkáról is tudomást szerez, és szilárdan eltökéli, ő lesz az a férfi, aki meggyógyítja a lányt, és egyben vissza is hozza énjének vad, szövevényes világából.
Ahogy a vad és az édes keveredik, kihívások egész sora vár rájuk, családi tragédiák és halálos betegség. Nem beszélve Tess drogbáró ex-férjéről és Brock volt feleségéről, aki minden eszközt bevet, hogy szétválassza a párt.
De Brock Lucasnak is megvan a maga vad oldala, de a múltban, a bosszú ösvényén járva egyszer már szabadon engedte magában ezt a vadságot, nem is sejtve, hogy olyan hibát követ el, amelyért évek múlva az ő édes Tessének kell fizetnie.

Várható megjelenés: 2015. május 31.

A sorozat a gr szerint négy részes és a borítókkal kapcsolatban az a ritka eset áll fenn, hogy bár a külföldiek sem rosszak, de a magyar nekem most jobban bejön.

A következő könyvet a kiadó új romantikus blogján találtam, ami ugyan még előkészületben van, úgyhogy a megjelenéssel kapcsolatban nincs információm, de a tartalmából ítélve úgy érzem, hogy ez is erősen olvasós lesz.

Daniela Sacerdoti: Vigyázz rám

Eilidh Lawson élete válságban van. A többéves sikertelen, meddőség elleni kezelések, egy hűtlen férj és egy nyomasztóan rátelepedő család a tűrőképessége határára sodorja. Összeomlik, és elmenekül az egyetlen helyre, amelyről úgy gondolja, hogy ott vigaszt lelhet – gyermekkora helyszínére, a Felföldre. Miközben összetört élete darabjait próbálja ismét egymás mellé illeszteni, találkozik gyerekkori barátjával, Jamie McAnenával, aki egyedül neveli a kislányát, Maisie‑t. Miután Maisie anyja Londonba ment, hogy karriert csináljon, és Jamie édesanyja, Elizabeth jobblétre szenderült, Jamie belenyugodott, hogy kéttagú család lesznek.

De néha nem olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek látszik. A sors különös útjai minden vonakodásuk ellenére újra meg újra összehozzák Eilidh-t és Jamie‑t. Mert amikor minden elveszni látszik, a segítség a legváratlanabb helyekről jöhet.

Tovább olvasom...